Part 21

S a csábító példájánál még erősebben hatott az ifju Boboli a költeményeivel. Versei, a melyeket Pindar név alatt irt, a legkábítóbb mámort adják vissza, melyben a szerelem dicsőíttetik, két szerelem egyszerre. Ovid Amorum Libere nem okozott annyi kárt az erkölcsökben, mint ezek a fescenninák. Még akkor nem volt sajtó, mely azokat sokszorosította volna; de volt annál sokkal hatályosabb intézmény: a vándor énekeseké; a troubadourok, (minnesängerek, hegedűsök), a kiket a szigorú erkölcsű magyar királyok nem hiába pusztítottak ki bottal és karddal az országukból, bejárták ez időben egész Európa minden országait s hordták a szivbeli ragályt városról-városra; piaczokon, kastélyokban, várak pitvaraiban énekelve az új Jeruzsálemről, a hol szabad a szerelem.

Az új város rohamosan növekedett. Már úgy megtelt házakkal, hogy az utóbb jövő települők nem fértek el a Brantavölgyben, hidat vertek czölöpökre a tengerágon keresztül a nagy Scoglioig, s ott kezdtek új házakat építeni a tenger hullámai közé.

Hogy Raguza mindezt szótlanul, beavatkozás nélkül eltűrte, hogy csendesen el tudta nézni, mint keletkezik a tőszomszédságában egy vele hatalmasan versenyző város, hogy parancsol abban egy új pápa, ki a római pontifexet detronálja; hogy terjed el onnan egy új vallás, mely az egész keresztyén hitet megrontja, alapjaiból kiforgatja; és a mi fődolog, hogy csoportosul e helyen össze a három világrész minden felkavart salakja, a mit más ország, gyomrából emészthetetlenül kivetett, mindenféle törvényszegő, kötelezettséget nem ismerő kalmár, hamis mértékkel mérő üzér, csalfa pénzváltó, könnyű pénzverő, ördöngős varázsló, baklovag s támad mind azokból egy új nemzet, melynek törvénye: a többieket megcsalni; – ennek egyedüli magyarázatát abban a helyzetben lehet feltalálnunk, a melybe maga a hatalmas köztársaság, az új rettore, Damiani Judás alatt került.

Damiani Judás, hogy az elnyert uralkodói hatalmat a kezében megörökítse, folytonos czivódást tartott fenn a versenyző hatalmas Velenczével. Ez őt otthon népszerűvé tette.

Akármilyen nagy kifogások emelkedtek is a belkormányzata ellen, mikor arról volt szó, hogy Velenczének valamely túlkapását kell megtorolni, a patriotismus minden pártot az erélyes Damiani körül egyesített.

Ez elfeledteté velük az új Jeruzsálemben történteket.

Az első évben minden ember nevetett azokon. Azt mondták: bolondság az egész. Hogy ennek a megindítója épen a volt rettore, Boboli Péter fia volt, inkább ennek vált nagy szégyenére. El is bujt az öreg, Lacroma szigetében, egy évig nem mutatta magát.

A városból időnként megszökött s új Jeruzsálemben letelepedett fiatal nobilik dolgát is csak futó kalandnak tekinték. Majd kitombolják magukat, s akkor eszükre térnek, ott hagyják a donnáikat s visszajönnek; szakált eresztenek, okos emberekké lesznek.

Annak a kósza hírnek pedig senki sem adott hitelt, mintha az új rettore, Damiani Judás maga is átszökött volna egy napon a szomszéd új Jeruzsálembe s a felesége nővérével, Davidita ritus szerint megesküdött volna. Ez bir ugyan a valószinűség indokolt látszatával, de adatokkal nem megállapítható.

II. Cajus pápa hatalma növekedett – a tengeren. A hajósnépre nézve épen nagyon üdvösnek látszott a Davidita hitvallás. A kik két világrész között járnak egész életükben, azoknak igen kényelmes, ha mind a két helyen otthonra találhatnak.

Növelték a hívei dandárát azok a papok, kik a cœlibatus ellen föllázadtak, kiknek azonban nem volt megengedve egy feleségnél többet tartani. Ezeknek az apostolsága aztán terjedt, hódítva Dalmátia határain túl is, Boszniában, a Fekete-Hegyek között. A volt patarénok, a kik úgy is gyöngén álltak a hitben, olyan könnyen áttértek a Dávidságra, mint későbbi időkben az Izlam hitre. A bogumil régi sírkertek tanuskodnak erről; ezek a kőszálakból összerakott könyvek. Az egyik kőszálra még a kereszt van kifaragva; ez az apa: mellette a másik kettőnek a csúcsán már turbán van faragva; ezek a fiak.

A waráng nép képezte haderejét az új köztársaságnak. Kereskedelmi hajóikat ezek védelmezték a velenczei czirkáló hadihajók s a szaraczén kalózok ellen. Megfordult a világ sorja. A hajdani rablónép becsületes zsoldban kereste a kenyerét; a rablás a békességes kereskedők feladata lett.

Így emelkedett évről évre az új Jeruzsálem. Kezdődött faházakkal, folytatta márvány palotákkal.

A következő húsvét napján történt meg az államcsiny Raguzában. A tizek tanácsa eltörölte a rettore választást évről évre, s kimondta, hogy a rettore egész életére lett a köztársaság élére meghíva.

A szabadságért rajongó Boboli párt meg volt lepetve; az utczákon, a piaczokon a külváros lármás népe zajongott, a teherhordók mind Damiani hívei voltak, s az olasz nobilinak nem volt izlése szerint az utczai sokasággal dulakodni. Azonkívül az egész várőrség, a magyar kopjások, mind Damiani zsoldjában álltak, s a hadnagyaik, kik sorshuzás szerint vezényelték őket, ravasz mesterfogással, mindig az uralkodó pártból lettek kiszemelve. Damiani Judásnak olyan hatalom volt a kezében, hogy mindent merhetett.

A tizek tanácsa azzal indokolta ez alkotmánysértést, hogy a rendkívüli zűrzavarban, melyet az elmult, tönkrement keresztes hadjárat s egy új megindításának mozgalmai, a római és byzanczi udvarok közötti ellenségeskedés, a szaraczén piratéria, s a zavarosban halászó Velencze torzsalkodása előidézett, Raguzára veszedelmet hozhat az untalan uralkodóváltozás; a kormánynak biztos és állandó kézben kell maradni, nehogy az egyik rettore az ellenkezőjét tegye annak, a mit a másik megkezdett. S ez kifelé csakugyan növelte Raguza hatalmát; de odabenn megrontotta a szabadságot.

S Damiani Judás évről évre megmaradt a hatalmi polczon. Barátságos viszonyt tartott fenn az új Jeruzsálemmel. E miatt voltak is izetlenkedései a római pápával, ki több ízben felszólította, hogy fenyítse meg a lázadó Onufrioszt, ki magát II. Cajus pontifexnek czímezi, s minden eddiginél veszedelmesebb schismát támaszt; hajtsa végre az ellene kiadott excommunicáló bullát, fegyveres erővel. Damiani Judás mindig talált ürügyet a megbizás alól kicsuszamlani s titokban értesíté az ifju Bobolit a Vatikán haragja felől. Aztán jöttek a nagyobb veszedelmek s elfeledteték a kisebbet, az ó Jeruzsálem siralma az uj Jeruzsálem ujjongását.

«_Disputa._»

_Kritikus._ Nem vádolhat a szerző, hogy keresztyéni (sőt daviditai) türelemmel ne olvastam volna végig azt a szép kataklysisét, a melylyel az eddigi unalmas világot kifordította a sarkából. Tehát megkapta a regényhős az elrabolt kedvesét; de még egy másik hősnő is beleszeretett; hogy egyiket se legyen kénytelen a szerző sem a tengerbe ugratni, sem halálra kínozni, elveteti vele mind a kettőt. Mi kell hozzá, hogy ez megtörténjék? bagatelle! Csak egy új vallás. Egy kis schisma. Szent Dávid és szent Dávidné. Akad hozzá ellenpápa és ellenconclave. Nem szokatlan eset a régi időkben, a keresztes háborúk chaosvilágában. Ez is jól van. A fiatal ragusai «kerekesek» kapnak rajta, házasodnak «in duplo» tömegesen. Szerző utal a mormonokra. Aztán meg a warángokra. Még hozzá tehette volna a karaibokat is. Egy csinos adomával szolgálhatnék mindjárt. Hires missionarius járt a Karaib szigeten a keresztyén vallást hirdetni. Ékes szavai megnyerték a kaczika szivét, odament hozzá s felkérte, hogy vegye fel őt is a szent ecclesiába mind a két feleségével együtt. A szent férfiu tudatá a vad királylyal, hogy a keresztyének közt egy férfinak egy feleségnél több nem competál. «Jól van», mondá a kaczika és visszavonult. Egy hét mulva megint eljött, kérve, hogy keresztelje meg, most már csak egy neje van. «S hova lett a másik?» kérdé a hittérítő. «Azt megettük.»

_Szerző._ Köszönöm az anecdotát, én irtam azt az «Üstökösben» épen most huszonöt esztendeje.

_Kritikus._ Tehát ezüstlakadalmas anecdota. Csak azt akartam vele jelezni, hogy a mi rendes és lehető fogalom az egész vad és félbarbár népeknél, az nem válik be rendes állapotnak a civilisált népek között s a legfényesebb kivételekből sem lehet alakítani általános helyzetet.

Ha egy minden nemzetbeli szökevényekből összerajzott uskók nép a többnejűséget szokásba veszi, ennek a magyarázata megvan abban, hogy azon a vidéken akkor sem tartották az asszonyt másnak, mint szükséges házi bútornak; az izzadt, görnyedt a munkában, az főzte az ételt s megkapta belőle a csontokat; az kapott verést és csókot, a míg fiatal volt: s ez rövid ideig tartott; azután csak verést magában. És így az uskók asszonynak nagyon jól eshetett, ha a munkához és ütlegekhez még egy társnéja is akadt. – A waráng is vad nép volt, de annál megint megfordítva állt a férfi és nő közötti viszony. Ott a nő uralkodáshoz volt szoktatva. Minden férfi bálványozta az asszonyát, maga mezitelen járt, s az asszonyai számára kirabolta a szárazföldet és a tengert, hogy azokat selyemben, kashmirban járassa; s a spartai módon nevelt fiak az ősember vad szeretetével ragaszkodtak családjuk asszonyaihoz. – De mi lesz belőle, «ha majd a majmok csinálják azt, a mit az oroszlán?» Először is, ha majd azok a «kettős csillagok», kiket tündérekül vett el a vállalkozó ifju, egyszer csak megvénülnek s a két szerelmes fülemüle helyett két saskeselyü énekel a boldog férj fülébe. Vagy még addig sem várunk. Az ember azt mondja: ha szabad a kettő, miért ne lenne szabad a harmadik? de miért ne a negyedik is? Hisz Dávid királynak is volt annyi. S ha mind a négy megvan: még hátra lehet Bethsabé! A ki igazi Davidista akar lenni, még azt se mulaszsza el. Innen majd aztán következnek az agyonütött Uriások, s hol annyi fajta mérget tudnak előállítani, mint a mennyit frater Actæon megismertetett velünk, valószinű, hogy abból az útban levő vetélytársnék számára is fog jutni. És a szerelem olyan mint a gyöngyvirág: a míg virág, addig éltet, ha gyümölcs lesz belőle, akkor megöl. Pedig az a gyümölcs: a féltés. Azután még más kellemes állapot is jön. A kétféle vagy többféle asszonynak gyermekei is lesznek. Nem dobják az ó-kútba Lea fiai a czifra ruhában járatott, a kényeztetett Rachelfiut? Nem hívja-e be Amnon a szép Thámárt a sátorba pogácsát sütni? Nem lesz-e ennek testvérgyilkolás a vége; és a legutolsó jelenete az, hogy az apa megöleti a kedves fiát, a hogy azt sorban következni láttuk, egész a hajánál fogva ágonakadt Absolonig? Majd mikor idáig eljutottunk, akkor keltsen fel a szerző. Addig alszom.

– _Szerző_. Vigasztalhatatlan vagyok, hogy nyugalmát nem biztosíthatom, de erős sejtelmem van, hogy a Damiani Judás uralmának vége szakad; az uj Jeruzsálem hiveinek lába alól is elfut a föld, és így nem lesz idejük sem a szép tündérasszonyoknak, hogy fülemülékből saskeselyükké izmosodjanak, sem az ujszülötteknek, hogy apáik ellen fellázadjanak, – az egész új Jeruzsálem szét fog robbanni, mint egy fényes csillag, mely hét évig nőtt ragyogásában az északai égbolton s aztán egyszerre elmult, vagy mint egy szappanbuborék.

_Kritikus._ Csak maradjunk a szappanbuboréknál: az jobb hasonlat.

A KÖSZÖNTÉS ÉS NEMKÖSZÖNTÉS.

Hat éve mult már az új Jeruzsálem megalapításának: azalatt egy város keletkezett az elébb puszta tengerparton, világ csodájára. De még ez nem volt olyan nagy világcsodája, mint az, hogy két asszony, (két királyné) meg tudott egymással úgy férni, hogy egy közösen birt és imádott férj szerelme fölött soha össze ne koczódjék. Ez csakis úgy lehetett, hogy az egyiknél volt az istennői hatalom, a másiknál az angyali türelem; Milenka még a gondolatjait is iparkodott kitalálni Lubomirának, s ha annak az összevont szemöldöke, duzzogó ajka valami kedvetlen indulatot árult el néha-néha: a társnő addig fürkészett, míg kitalálta a titkos bánat okát, s aztán rajta volt, hogy ismét visszatérjen a szép márványarczra az a napsugáros mosoly, mely férjüket oly boldoggá tette.

Egyszer azonban tartósabb kezdett lenni ez a borongás Lubomira arczán. S ez jobban fájt a királyi férjnek, mint a vatikáni mennykőcsapások.

– Miért oly bús a «szebbik?» mondd meg te «jobbik», kérdezé Milenkától. – Ez volt az édnevük nála: «te szebbik, te jobbik!» Egyik sem haragudott érte.

– Én kitaláltam. Valami ékesség után vágyik, a mit még nem viselt a homlokán.

– Ékesség után? vajjon mi lehet az? Hoztam neki karbunkulust a nagymogul kincstárából; rózsaszínű gyémántot: világszemét, drágakövet, mely nappal beszívja a napsugárt s éjjel fénylik tőle; egész diadémot nemes opálból. Mi van még, a mit megkivánhat?

– A «tisztelet» az a drágakő, a mit még nem viselt.

– Hát nem tiszteli-e őt az egész nép, s széles e világból hozzánk sereglő idegenek? Nem hódolnak-e neki úgy, mint az én királynémnak?

– A te néped és az idegenek igen, de nem az ő népe. Valahányszor egy raguzaival találkozik a nagy piaczon, az hidegen elmegy mellette és nem köszön neki.

– Tudom ezt. Értem az elbusulása okát. Ez valóban nagy sérelem. Raguzában nagy tökéletességre vitték a köszöntés tudományát, s annak rangfokozat szerint változásai vannak. Elsőnél csak a kezével int, másodiknál a fejével is bólint hozzá. Egyenrangúnak, kartársnak azt mondja: légy egészséges, fiatalabbnak: tisztelem az apádat. Ha nagyobb tiszteletet akar adni, messziről leveszi a süvegét, a köpenye szárnyát a bal vállára csapja, sőt térdet hajt, a falhoz huzódik s hét lépésnyi távolban érthető szóval mondja: a Boldogságos Szűz oltalmazzon meg! «Szent Balázs őrködjék fölötted!» mikor közelbe ér az üdvözölt, akkor azt mondja neki: legyen jó napod, vagy legyen jó álmod; legyen jó szerencséd. A magasabb rangút a köszöntő négy lépésnyire elkiséri, s addig a kalpagját fel nem teszi a fejére, míg az a kezével nem int. A ki ezekből valamit elmulaszt, az sértést követ el. Nevetséges szokás. A mi városunkban százféle nemzet összejön, s mindegyik a maga módja szerint köszönt, és az mind nevetni való.

– És a te Lubomirád mégis sir rajta.

– Eredj hozzá és vigasztald meg. Elégtételt fogok neki szerezni. Olyant, a minőről csak álmodott. Én ismerem az álmát és meg fogom valósítani.

– De mikor?

– Egy év nem telik bele. Emlékszel-e arra a napra, a melyen bennünket a remete összeadott?

– Lehet-e azt elfelejtenem valaha?

– Tehát számíts e nap évfordulójához egy holdjárást és akkor meg fogja kapni Lubomira azt a drágakövet, a mi után vágyik: egész Raguza tiszteletét.

… És ettől az izenettől aztán ismét visszatért a ragyogás Lubomira arczára. Milenka boldog volt, hogy őt ismét mosolyogni látta.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A hatodik husvétünnep is elkövetkezett, hogy Raguza nem látott új rettore választást. Az idő óta az öreg Boboli Péter egyszer sem tette be a lábát a városba. Ott duzzogott lacromai villájában, elzárkózva a világtól. A pártja egészen felbomlott; a százas tanácsban is alig volt képviselve.

A dieci és a centi gliesto, valamint a pregado mind Damiani Judás hiveiből telt ki, ők uralkodtak korlátlan hatalommal.

Ez utóbbi husvét napján látták először megjelenni a Szent Balázs székesegyházban nagy mise alkalmával Boboli Pétert.

Templom után felment a városházára a rettoréhoz.

Nem köszönt neki semmi fokozat szerint.

– Elmondom röviden, hogy mi hozott ide! Az én rettoreságom alatt történt az a kárhoztatott eset, hogy egy Boboli János nevü ifjú, egy patarenus knéz leányát elrabolta a vőlegénye oldala mellől. Ezért én őt akkor hét évi száműzetésre és a cadmæi völgy remeteségébe való elzáratásra itéltem. Most a hetedik év járja: az én itéletem ideje letelik. Azóta ugyanezen ifjú annyi bűnnel tetézte a fejét, hogy azoknak a feljegyzésébe valamennyi cherubimok elfáradnának. Most én, Boboli Péter, Boboli Jánosnak az atyja, azt követelem tőled, hogy e vakmerő lázadó irányában gyakorold a te legfelsőbb birói hatalmadat, melyet a köztársaság többsége, de nem az én akaratom reád ruházott.

– Már gyakoroltam ezt a hatalmat, felelt rá Damiani Judás. Nem vártam, hogy te jöjj fel hozzám, a törvény tiszteletben tartására figyelmeztetni. Hét évre mondtad ki a száműzetését Boboli Jánosnak Raguzából. Itéleted megállt. A hetedik év végével én kegyelmet adok Boboli Jánosnak és felmentem őt a vádak alól.

Boboli Péter nagyot ütött elefántcsont botjával a padlatra haragjában.

– Te felmented őt az istentelenség bűnvádjai alól? Hogy a mosszori knéz várát kiraboltatta, felégettette.

– Az a bogumilok kára.

– Hogy a három tüzes szentek kolostorába szentségtörő kézzel betört s azt megfertőztette.

– Hát az Sidrák, Mizsák, Abednego kára.

– Hogy schismát támasztott, ellenpápát teremtett.

– Ez a theologusok kára.

– Hogy két feleséget vett el, azokkal bűnös együttélést folytat.

– Az meg az ő saját kára.

– És hogy egy új várost alapított Raguza szomszédságában, melyben a világ minden csalóit, félkézkalmárait összegyüjti, s lopott, rabolt kincsekből egy új Bábelt épít.

– Az meg épen a mi hasznunk.

– Akkor én száműzöm magamat Raguzából, mondá az öreg Boboli, s azonnal egyenesen ment a rettorétól a pregadihoz, bejelenteni ünnepélyesen, hogy mától fogva az ős Boboli palota, saját templomával és minden butorzatával, műkincseivel és ereklyéivel együtt eladó, egy év lefolyása alatt nyilvános kótyavetyén a legtöbbet igérő raguzai polgárnak elárvereztetik, s az ára a város kincstárába letétetik, alapul egy a Boboli nevet viselő lazaretum számára.

Azzal ismét visszatért szigetmagányába.

Hallatlan eset volt az Raguzában, hogy egy előkelő patricius palotája árverés alá kerüljön. Talán többet nem is jegyzett fel a krónika.

Nagy tanakodásba került már csak a módozatnak a megállapítása is, mely szerint a kótyavetye megejtessék.

Hiszen ha azt a szokást engednék ennél is érvényesülni, a mely szerint holmi szegény ember házát elárverezik, hogy kinn az utczán megüssék a kapuja előtt a dobot s a kikiáltó szavára: «ki ád többet érte?» igérjenek a venni kivánók, az itt egész polgárháborut idézne elő. Mind a két párt a végső erőfogyásig árverezne egymásra, hogy egy olyan ősnemesi palotát az ellenfele kezébe jutni ne engedjen.

Tehát azt a módot találták ki, hogy a venni kivánók névtelenül küldjék be ajánlataikat, mellékelve magát az összeget is aranyban.

Természetes, hogy ezt a rendszabályt is kijátszotta a ravaszság. A beküldött aranypénz tonnákba volt rakva, s azokat a város kincstárába helyezték el, melynek ajtajához négy pregadinak volt kulcsa s a tonnákat még csak megnézni sem volt szabad senkinek. Azonban volt egy furfangos stratagémája a kincstárnak. A küszöbe volt úgy berendezve, mérleg formán, hogy a mint egy ember rálépett, az a tulsó teremben jelezte a rálépőnek a súlyát; mikor visszajött, megint jelezte. E szerint annak az embernek, a ki az aranynyal terhelt tonnát bevitte, a bemeneti és kijöveti súlyát összevetve, s e különbözetből leszámítva a hordó fájának és abroncsainak az ismeretes mennyiségét, ki lehetett számítani, hogy minő összeget képvisel a kinálat, s aztán az utána jövőt értesíteni felőle. Ez az egész mindössze négy családnak a titka volt.

Mikor felbontották az ajánlatok tekercseit, azokban legelőször is a kitett összeg számát nézték, addig a név pecsétjét nem nyiták fel. A küldemények alig külömböztek egy pár uncia aranynyal. Hanem a legelőször beküldött tonnához mellékelt levélnek még a margójára is volt valami írva: «az én tonnámnak az abroncsai csak higanynyal vannak ezüstszínre festve; belül arany mind, s az árhoz számít».

S ezzel a ravaszsággal túlhaladta valamennyi ajánlkozó társát.

Mikor a névről leszakíták a pecsétet, hüledezve olvasták alatta: «Boboli János, Raguza polgára, új Jeruzsálem királya».

Így: elől a raguzai polgár, utána a király.

A ki legközelebb járt hozzá, az volt Piro Bennessa, Damiani Judás egykori vőül kiszemelt kedves embere.

A rettore maga sem volt készen erre a meglepetésre. Ő inkább Bennessának szánta a Boboli palotát.

Sejtette, hogy mi fog ebből következni?

Az ő leánya Lubomira ösztönzi a férjét erre a merész játékra; annak a büszkesége követeli azt az elégtételt, hogy ő Raguza főterén, mint ünnepelt úrnő körjáratot tarthasson, s az ős Boboli palotában letelepedhessék. Annak a nagyravágyása követeli a cserét, «új jeruzsálemi királynésága» czímét Raguza nemes asszonyáéval felválthatni.

S ezt most már megakadályozni nem lehet. Boboli Jánosnak ő maga adta meg az amnestiát. Az haza jöhet, a mikor neki tetszik. Megvette az apja palotáját, törvényes árverésen, abba beköltözhetik. Magával hozhatja mind a két feleségét, s miután a palotájához saját temploma is van, abba még papot is állíthat be egész Davidita rend szerint. Sőt, mint raguzai polgár, fegyveres szolgákat is tarthat a palotájában tehetsége szerint. A mellett, a másik minőségében, mint egy szomszéd barátságos nép fejedelme, követelheti magának mind azt a tisztességadást, a mit a köztársaság ily magas személyek irányában gyakorolni szokott. – Ez nagy zűrzavart fog csinálni a városban. S e zűrzavar okozója épen az ő leánya. Ennek még a diadala is kudarcz Damiani Judásra nézve.

Valami menekülő utat akart fentartani e kelepczéből.

A tizek tanácsa által kiadatá a rendeletet, hogy e mai naptól kezdve Raguzában minden köszöntés eltiltatik; többé se kézintéssel, se kalpaglevevéssel, se üdvözlő szóval nem szabad, se férfit se asszonyt az utczán köszönteni. Büntetés is volt a köszöntésre szabva. A ki mást üdvözöl, az annak egész naplementig szolgájává lesz, s tartozik annak mindenféle parancsát teljesíteni, vagy pedig kénytelen magát egy zechinoval a szegények pénztáránál megváltani. Ettől a naptól fogva állt fenn Raguzában az a szokás, (egész a XVII. századig), hogy senkit nem üdvözöltek az utczán.

Ezzel a rendszabálylyal legalább a rossz fogadtatás külső, látható része el lett tüntetve. Tiltva van a köszöntés.

Azonban a nemköszöntésnek is meg voltak a maga kategoriái Raguzában, s ezeket már nem lehetett eltiltani. A közönséges nemköszöntés, a mikor az ember nem látja meg a szembejövőt, hanem elnéz a feje fölött. Erősebb kifejezése a meg nem adott tiszteletnek, ha az ember a köpenyét a jobb karja körül burkolja, a bal kezét a csipőjén lévő tőre markolatára teszi, s a kalapját a szemére lehúzva, a fejét félrefordítja; s ha még ehhez dudolni is kezd valami canzonettát: ez már épen csalhatatlan kifejezése a tisztességmegtagadásnak; de felülmul minden fitymálási tüntetést, ha az ember a gomblyukában hordott szegfűszálat a fogai közé dugja s úgy halad el a szembetalálkozó előtt.

Boboli János ezekkel mind nem törődött, az ő tervei mindig messze túljártak a sokaság eszén. A mint Raguza nagy tanácsától megkapta az oklevelet, melyben a megvásárolt palotával együtt a polgárjog is meg lett adva neki és minden családbeli népének, sietett az örömhirrel a feleségeihez.

– Ime, a mit igértem, megtartám: Raguza kapui megnyilnak előttünk s a Boboli palotába beköltözünk.

E hirért csókjaival árasztá el Lubomira a hirhozóját.

– Csókold meg őt én érettem is, biztatá őt Milenka. Maga is megtehette volna ugyan, de az ő öröme csak viszfénye volt a «szebbikének», ő nem értette egészen, hogy mi örülni való van azon, ha az új jeruzsálemi királyi palotát felcserélheti valaki a raguzai kastélylyal? Nem birta felfogni szegény kis eszével, hogy minő nyereség az: a tolvajok és csalók, a rabszolgák és szökevények királyára nézve, ha egy csupa becsületes emberekből álló köztársaság első polgárává lehetett.

Erőhatalommal megteheti magát valaki királynak; ez csak jó szerencse, de kierőszakolni azt, hogy becsületes polgárnak elismerjék: ez a talentum!

Eddig gyöngyös gyémántos királynésüveget viselt a fején Lubomira: és most a lelke is kaczagott bele, mikor a tükrében meglátta magát azzal az egyszerű skarlátpiros főkötővel, a mit csak az előkelő férjes asszonyoknak szabad viselniök Raguza utczáin.

Milenka ezt az örömét sem értette; ő megtartotta továbbra is a bogláros homlokszorítóját: neki ez jobban tetszett.

Lubomira holdtölte után harmadnapra kivánta az ünnepélyes bevonulást megtartatni, a mikor egyszerre fenn van a nap és a hold az égen virradatkor.

Boboli János nagy pompával készült hozzá. Ő maga fehér lovon ülve, kiséretében az új Jeruzsálembe letelepült davidita nemesek: a hölgyek gyaloghintókban, s a waráng testőrség, Solom királyfi vezérlete alatt. Fejedelmi méltóságát megillette ekkora kiséret.