Part 20

Akkor a proveditore felhívja a hat nobilit, hogy nyilatkozzanak, elfogadják-e polgártársaik megtisztelését? Az igenlő válaszra mind a hatot fehér gyapjúpalástba öltöztetik s a város palotájának két donjonjába külön zárják, a piaczra sereglett nép láthatja őket és elhalmozhatja magasztalásaival vagy ócsárlásaival tetszése szerint.

A palota kapuit azután bezárják, senkinek azon kimenni nem szabad. Bejönni csak a titkos szám szerint került sorshúzó gyermeknek.

Odabenn a szavazatokat számítják össze.

Ezen a napon a választás eredményének kihirdetéseig senki se ételt, se italt nem kap Raguzában. (Bölcs intézkedés!) Éhen, szomjan, epedve, tikkadva lesi a nép, a míg az erkély szárnyajtai megnyilnak, s kilép a proveditore, a dieci kiséretében és kihirdeti a némán figyelő sűrű sokaságnak, hogy a mai napon a nép akaratából és Isten jóvoltából új rettorévá megválasztatott – «Damiani Judás!»

A milyen harsogó üdvrivalgás fogadja egyrészről a kijelentést, olyan dühordítás kiséri azt a másik oldalon. A Boboli párt átokban, szidalomban tör ki; de elnyomja valamennyit az összes harangok bimbam zúgása. Siet azonban mindenki a közlakomához, a nép közé odavegyülnek az italárulók; ma minden a győztes rettore rovására megy: a választás után szabad a dobzódás. (Különben a mi az olaszoknál dobzódás, az a magyaroknál kóstolónak se járná meg.)

A várospalota kapui azonban még mindig zárva vannak.

Odabenn olyan szertartás folyik le, a melynek titkait csak a száz tanácstagnak szabad megérteni.

A volt rettore ruházza át a hivatalát az ujon megválasztottra. Ez a dicséretes szokás. Magának az elődnek kötelessége az utána trónra lépő fejére feltenni az arany rettoresüveget, feladni rá a biborpalástot és resignálni a kezébe a köztársaság kormányzatát.

Boboli Péter és Damiani Judás körülbelül egyforma életkorú férfiak: mind a kettő közel a hatvan évhez. Boboli galambfehér hajat és szakállat visel; Damiani haja és szakálla ellenben fekete. Nem festi ő azt, csak ólomfésüvel szokta fésülni.

A megbukott rettore fölséges nyugalommal jár el tisztségében. Még csak rezzenése a hangjának sem árulja el belső elkeseredését.

Átadja az utódjának a köztársaság törvénykönyveit, a mikre az a jelenlevők előtt ünnepélyesen megesküszik; az eskü végén kötelezi magát fejedelmi méltóságának a jövő husvét szombatján való letételére.

Arra a proveditore átadja neki a jelen hónapra szóló rettori fizetését: piros selyem erszényben öt darab aranyat. (Tehát egész évre 60 arany a hatalmas Raguza köztársaság uralkodójának civillistája.) Azonban mint legfelső bíró, azonkívül mindennapra kap egy aranyat; de ezért minden törvényszéki ülésben jelen kell lennie.

– És most halld meg tőlem a kötelességeidet, a melyeket a saját vállaimról a tieidre rakok, szól Boboli az új államfőhöz. Viseltem azokat készséggel, leteszem megnyugvással.

Nagy sora van azoknak!

Hadat és békét intézni, külhatalmak követeit elfogadni, s azokhoz követeket küldeni titkos utasításokkal, még szorgalmasabban pénzzel. Mert a raguzai köztársaság legnagyobb hatalma a pénz. Fizeti a nagyhatalmakat, fizeti a jó barátjait, fizeti az ellenségeit! a hogy a régi közmondás tartá: fizet a pápának szeretetből, a spanyol királynak barátságból, a maltai lovagrendeknek önérdekből, a franczia királynak tiszteletből, a magyar királynak hódolatból, Velenczének gyülöletből. (Pár század mulva még egy hetedik is került a társasághoz: a török szultán; ennek fizetett félelemből: nem sokat, csak 500 zechinot. De a mi a nagy vezérnek, a Kizlár agának, az anya-szultánnőnek, meg a szultana aszszekinek adott ajándékokkal felment 20 ezer zechinóra; s ezért biztosítva volt, hogy az ozmanok se szárazon, se vizen nem bántják; Orkhán szultán kötötte Raguzával ezt a szövetséget; az eredeti okmányra egész tintába mártott tenyerét rányomva manupropia gyanánt.) – Ezért az olaszok úgy csúfolták Raguzát, hogy «sette bandiére» (hét zászlós; – magyarul «hét kulacsosnak» mondanák).

Azután elmondta Boboli az új rettorenak, hogy a polgári és bünügyi igazságszolgáltatásban mi dolgai lesznek a «pregadi»-nál, és azután a rendőri, kereskedelmi és az ærarium publicum ügyeiben a «Consigliatto»-ban, (melynek tagjai évi fizetésül három aranyban részesülnek) minő ügyek tartoznak a «consulok»-ra, minők ismét a «vérbirák»-ra? minők végre a hatos senátus appellatorium forumára? Miféle törvényszék itél a «gyapjukereskedés» felett? meg a másik az Indiából hozott áruczikkek forgalmából támadt ügyek felett? kik vigyáznak fel az ereklyékkel való kereskedésre? Mi teljesítendő feladatai vannak az öt közegészségi tanácsosnak, a kik a pestis behurczolása felett ellenőrködnek? minő rendszabályokat kell e miatt fentartani? kivált a mostani mozgalmas időkben, midőn egyik hajóraj a másik után érkezik Palæstinából haza s hoz mindenféle urat és koldust, szentet és rablót, apáczát és kéjarát vegyest? hogy kell azokkal minőségükhöz mérten elbánni? Azután adott neki utasításokat a vám és accisabeszedés módjairól, a pénzverés ellenőrzéséről, az idegen pénz és hamis pénz irányában követendő rendszabályokról; a «della Raggione» ellenőrző hivataláról, mely a depositumok, az árvák és özvegyek pénzei, a köztársaság kincstára fölött őrködést gyakorol? majd hogy minő egyházi beneficiumok várnak kiosztásra; Azután a fegyvertár milyen állapotba helyezendő, az ujabbkori találmányok a vetőgépekben, a görögtűz alkalmazásában, a kerekes hajók rendszerében hogyan érvényesítendők? A két élelmezési biztos hol és miképen szerezze be az egész város számára szükséges gabona- és húskészletet egész esztendőre? A pinczemesterek hogyan ügyeljenek fel, hogy a bor meg ne hamisíttassék? Az építőmesterek a város járhatóságára, az utakra miként vigyázzanak; a templomokat és palotákat hogyan gondozzák? A nagy tanács secretariusa a titkos ügyekről miként referáljon? S a consulok a nyilvános okiratokat hogyan állítsák ki?

Azután következtek az instructiók, melyek szerint a szent Lőrincz váracsban levő magyar helyőrség miként legyen vezényelve? majd hogy az iskolában miféle tudományok taníttassanak, a dalmatáknak a latin és olasz nyelvet mi módon, ha másként nem, erővel is a fejükbe verjék és végül, hogy az öltözetek rendjét miként állapítsák meg?

Mikor aztán ezt a sok szép feladatot mind megértette az új rettore az antistese ajkairól, végül azt mondá neki Boboli Péter:

– És azután még, utoljára hagyom, itt vagyon neked egy apácza: a ki hírül hozá nekem mai napon, hogy a brantavölgyi három tüzes szentek kolostorát elfoglalta az ördög, Boboli Iván képében, s elcsábítá annak a fejedelem asszonyát: Daminai Lubomirát. Végezd el vele a «te» dolgodat!

Damiani Judásnak legelső hivatalos ténykedése az volt, hogy az apáczát kihallgassa. Megértette az egész mesével határos történetet.

Azonnal parancsot adott, hogy a város kapuinál feltartóztatott brantavölgyi apáczákat az énekmesternővel együt a Sant Andrea szigetre kell szállítani. Ott van nemes hivatásukhoz méltó tér, a keletről érkezett pestises betegek ápolása. Eddig az önfeláldozó missiót a Parabolana apáczák töltötték be; de az ujabb időkben azoknak a száma nagyon megfogyott. Ott szivesen lesznek üdvözölve s aztán lassan időjártával eltakarítva.

Az énekmesternővel feliratta Damiani mindazoknak a fiatal szűzeknek a neveit, a kik a tüzes szentek kolostorában csak ideiglenesen férjhezmenetelükig voltak jól eltéve. Természetesen azért, hogy majd azoknak a szülőit értesítse a veszedelemről, melyben ártatlan magzataik forognak.

Azonban nem a szülőket értesítette Damiani, hanem azoknak a leánykáknak a titkos imádóit, hogy «szabad a vásár!» A csélcsap leventék tudták meg, hogy a szerelmi sóhajtásaik előtt megnyiltak a vaskapuk, s nem is késtek a figyelmeztetést felhasználni.

Ez volt az első – keresztnevéhez méltó – perfidiája az új rettorenak s ez csak bevezetés az egész uralkodása alatti szörnytettei sorához. Raguza történetirói átokkal halmozzák el Damiani nevét, s az egész korszakot, melyre árnyékot vet.

Ez az ember zsarnoka lett Raguzának, mert nemcsak hogy az év leteltével nem köszönt le az uralkodói rangról, mint a köztársaság törvényei parancsolták; de hét évig maradt meg abban erőszakkal s e hét év alatt felfordult világ lett az egész dalmát tengerparton.

Damiani Judásnak ördögi gyönyörüséget okozott az az istentelen botrány, a melynek a brantavölgyi kolostor volt a szinhelye. – Az a leány, a ki kolostorba lépésével saját atyja fejére oly lesujtó itéletet mondott ki, megbélyegezve annak szenvedélyes kicsapongásait, ime maga is ugyanazon szenvedélynek tőrében esik fogva. Láthatja, érezheti most, hogy a szerelem még az oltár hideg küszöbén is rátalál az emberi szivre: az ellen nem védelmeznek meg se a litániák, se a jejuniumok. Damiani saját bűne számára talált felmentést eddigi vádlója megestében. – S ehhez járult az a káröröm, hogy a ki e hét országra szóló merényletet elkövette, az ő régi ellenségének, Boboli Péternek az egyetlen fia. Hires két név Raguza történetében! Az apát «Galeatoris» melléknévvel diszíté fel a nép, a fiát «Canavelli a költő» pseudonymmal. Mind a kettő ragyog: az egyik aranyban, a másik aureoleban. És e ragyogásnál azt fogja olvasni az utókor, hogy a Boboli elrabolt egy szent szűzet az oltár mellől! A tenger minden vize le nem mossa róla ezt a szennyet! – És aztán a kapzsiság is talált táplálékra, a mitől meghizzék. – A fiatal Boboli kénytelen lesz Lubomirát feleségül venni. Első házassága a mossori knéz leányával érvénytelen, mert «raptus» és «clandestinus» (rablás és alattomosság) esete forog fenn. Akkor a roppant gazdagság, a mit Boboli halomra gyüjtött, egyesülni fog a Damiani-családéval. Ki fog azontúl birhatni velük? – Végül aztán elősunnyogott az álszentesség szemforgató szelleme is s azt suttogta, hogy a jó sors rendelte el ezt bölcsen ekképen. A két ellenséges család gyermekei ily módon egyesülve, szerelmük által végkép megszüntetik az apákról fiakra szállott ősi torzsalkodást; és így minden, a mi történik, a béke és nyugalom helyre állítására szolgál s Istennél tetsző dolog.

A DAVIDITÁK.

A míg Raguzát az új rettoreválasztás izgalmai tarták lázas forrongásban, azalatt a közel szomszédságában, magán a köztársaság területén valóságos forradalom folyott le. A három tüzes szentek kolostorában a feltámadás szombatnapján új pápát kiáltottak ki. Az Illyricumba küldött szerzetesek és világi papok nagyobb része canonicus hibák miatt volt ide relegálva, elégedetlen, sértett becsvágyú, elkeseredett nép. Csak vakmerő ember kellett közéjük, a ki kimondja, hogy «én első akarok lenni közöttetek és mindenki fölött», hogy riadallal fölemeljék.

Példa volt már rá két izben is, hogy Dalmatia adott pápát a keresztyén világnak. Az egyik volt I. Cajus, a másik VII. János s akkor Salona volt a világ közepe. Miért ne történhetnék meg harmadszor is?

Az összesereglett elégedetlenek zsinattá nyilváníták a gyülekezetüket s conclavét alakítottak magukból.

Volt elnöknek való királyuk is: János, az uskók nemzet ma választott fejedelme.

Magát az uskók nemzetet is csak tegnap szülte a föld, édes anyánk. (Ha nem a pokol?)

Hogy a kikiáltott Onufriosz csak patriarcha volt, azon könnyen segítettek: a püspökségnek hét fokát jelezték hét székkel, mindegyikbe sorra beleültették a jelöltet egy pillanatra, s ezzel elég volt téve a fokozatonkint való előléptetésnek, mely rendszabály épen a dalmata I. Cajus pápa által lett behozva. A hetedik székből aztán már elérhette a szentséges trónt.

Az alulról jövő reactióra megvolt a nagyon népszerü jelszó: a papi nőtlenség eltörlése.

Csakhogy e merész határozat fentartásához több kell a kimondott szónál. Kell hozzá szárazföldi és tengeri haderő, kell hozzá pénz, és különösen a népkegy pártolása. Külömben kiáltó szó lesz az a pusztában, a hogy láttuk Erdélyben épen ez időtájott, hogy a jámbor papokat, a kik nem akartak feleségeiktől elválni, összeterelték egy völgybe fegyveres csapatokkal, s ott egytül-egyig lenyilazták őket. Azután tetemhalmot raktak belőlük. Ma is «paphalál» a neve annak a nagy dombnak.

Onufriosznak megvoltak a warángjai és uskókjai. Az első egy harczos nép, mely története végéhez közelít, a másik, mely még csak most kezd hozzá. Mind a kettő elszánt kétségbeesett had, melynek nincs mit veszítenie a földön; mely a tegnapra nem emlékezik, a holnapra nem gondol: csak azt teszi, a mi jól esik mára.

Ámde mind a kettő nagy árát szabja a hűségének. Nem akar tűrni semmi lánczot, és ezek között legkevésbbé azt, mely egy férfit egy asszonyhoz elszakíthatatlanul hozzáköt. A szabad warángokat a harczias életmód kényszeríté a többnejüségre. Az évekig távollevők többnyire új feleséget hoztak a házhoz, s az elesett vitéznek az özvegyét a fegyvertársnak kötelessége volt nőül venni, habár volt is már felesége; az uskók szökevények pedig meg rabéletükben így voltak szoktatva. Ez ős szokás jogait követelték vissza az új pápa hübérisége fejében.

Dávid király, miután második nejét, Bravallát újra megtalálta, annak megkorbácsolt, bilincsektől kisebesült testén a kegyetlen kinzás nyomait szemlélte: hajdani isteneire kezdett esküdözni, hogy inkább visszatér a régi pogány hitre, semhogy még egyszer elhagyja őt magától szakíttatni. Növelte a waráng király felháborodását a Solom fiának a házassága, a mit a mosszori várban köttettek vele, megesküdtetve egy rabszolgálóval! Holott ő már eljegyezte a fiát Jozsue vezér leányával. Készebb megölni a fiát, Darinkával együtt, semhogy az adott szavát rútul megszegje.

A zsinatban az a szó hangzott, hogy kivételt kellene tenni e két új-keresztyén nép kedvéért a mostani élők holta napjáig. Ebben nem tudott megállapodni a gyülekezet, hogyan és miképen? «palam»-e, vagy «indulgenter»? «facultative»-e, vagy «obligatorie»? vagy csak «erga dispensationem?»

Utoljára az éneklő király vágta ketté a gordiusi csomót.

– Ejh, mit. Mondjuk ki dogma szerint, tisztán és világosan, hogy a keresztyén vallás szavai nem tiltják a kétnejüséget. A Sionhegyén kiadott tíz parancsolat nem emlegeti ezt. Jákob patriarcha, szent Dávid király, bölcs Salamon fényes példákat adtak az ellenkezőre. De nem fér össze az egynejüség szabálya magával a keresztyén vallás szellemével sem. Mit hirdet a Credo? Testünknek feltámadását és az örök életet. E szerint a kiknek a földön két felesége volt, a kiket egyiket a másik halála után vett el, a végitélet napján mind a kettő feltámad s ismét az övé lesz; örök időkig együtt kell hogy éljen mind a két hitvesével a paradicsomban. A mi nem lesz bűn a paradicsomban, a szentek egyetemében, hogy lehetne az bűn itt az árnyékvilágban, az indulatok uralkodása alatt? Állítsuk fel a daviditák gyülekezetét s mienk lesz hét év alatt az egész világ.

Erre a szóra fejet csóváltak a bölcsek.

«Totus orbis conclamabit!» (Az egész világ fel fog kiáltani.)

«Totus orbis jubilabit!» (Az egész világ ujjongni fog) felelt vissza János király.

– Hadat fogsz hozni a fejünkre, inté őt Onufriosz, busan ingatva fején a nehézzé váló arany tiarát.

– A hadat haddal verjük vissza! De visszaverjük a szellem hatalmával. Alapítunk itt e helyen egy új világvárost. A míg Cœlestin hasztalan igyekezik a régi Jeruzsálemet visszafoglalni, mi Cajussal ezalatt felépítjük az új Jeruzsálemet.

– Hogyan? miképen? kiáltoznak rá mindenfelől.

– Két szónak a kimondásával. Az egyik szent Dávid király példájának követése, a másik pedig «asylum a bukott kalmároknak».

Az utóbbi még vakmerőbb szó volt az elsőnél is! – A világ minden országából összehivni a bukott kalmárokat, a kiknek a padjait a kereskedő czéh összetörte, hogy jöjjenek ide Raguza tövébe, a nagy világkereskedelem góczába: itt kapnak egy biztos asylumot, a melyben kereskedőpadjaikat ujra felállíthatják s üzletüket szabadon megkezdhetik, hozzák ide a Branta öbölbe a gályáikat, a hol nem félhetnek a lefoglalástól, a hol a hitelezők üldözése megszünik; építsék ide a palotáikat, a melyeket régi adósságokért dobra nem üthet senki; mert az új Jeruzsálem sérthetetlen menhelye minden üldözöttnek!

(– És ettől a két szótól hét év alatt egy új város támadt a Brantavölgy tengeröble körül, magas palotákkal és tágas raktárakkal és volt benne tizenhét templom; mind a daviditáké, melyeknek tornyait két egymásra fektetett kereszt jelölte. – Milyen malitiosus értelmű symbolum! A kétnejüség jelvénye.)

Amaz emlékezetes festum Paschatos negyedik napján ment végbe az első capitulatio «Uj Jeruzsálemben» Dávid ritusa szerint. Maga Dávid király volt a megnyitója a hivek seregének. Ő vezette a két feleségét egyszerre, egyiket jobb, másikat bal kezén tartva az oltár elé, ott térdepeltek egymás mellett mind a hárman, míg Onufriosz rájuk adta az áldást. Utánuk következett a Solom királyfi két menyasszonyával, Darinkával és Magdával. (A waráng legény akkor lesz nagykoruvá, a mikor levágott ellenség fejét adhatja jegyajándékba.) Azután jöttek sorba százával a waráng férfiak, a kik a keresztyén hit felvételekor második feleségeiket maguktól eltávolíták. A Dávid dogma megengedé nekik, hogy azokat ujra visszafoglalják. Előhivták a bujdosó asszonyokat, a kik még megmaradtak, a nyomor és inség szállásaiból, ujra felöltöztették őket drága viseletekbe s hozta mindenik a magáét párosával. És a csatában elesett vitézek özvegyeinek is mind akadt pártul fogója a fegyvertársakban. Nagy volt az öröm az «új Izraelben».

Onufriosz maga nem győzte az esketést, segítségére kellett jönni a volt szerzetestársainak, a kiket mind bibornokokká avatott fel; a warángok hoztak számukra skarlát posztót, selymet, hogy hivataluk külső pompáját is viselhessék. Az a biborszín a hatalom érzetét kölcsönzi a viselőnek, császárpalást, bibornokköntös, tábornokdolmány.

(Kritikus. Még egy negyediket is tudnék, de nem akarom a szerző előadását megzavarni.)

Komolyan, áhitattal ment végbe az egész szertartás. Távol maradt tőle minden frivol pogány szinezet. Ez nem volt mása a babyloni Astarte-ünnepeknek; a hűség teljes, őszinte fogadalma mellett vitte haza mindenki a két feleségét, megnyugtatva őket aziránt, hogy ezzel semmiféle isteni és emberi törvénynek nem vétett.

Hisz az egész nép csupa vademberekből állt még. Se a waráng, se az uskók nem ismerte a polgárosult világ erkölcseit. Előttük volt egy nagy termékeny vadon, ős földével, járatlan rengetegeivel; a tengerpart minden sziklája egymást felváltó meséket őriz itten, a mik folytatásaikra várnak, Cadmus, Perseus, Jason, Medea, Absyrthos, Aeneas, Odysseus itt hagyták emlékeiket, majd Diocles, szent Péter és a martyrok: mythos és legenda egymással összevegyülve; az oltárkő egyik felén a mythras kép, a másik felén szent Balázs; a búcsújárásba még belevegyül az ægipanok táncza, csakhogy a corybantok nem «evoe»-t, hanem alleluját kiáltoznak; maga ez a csodatüneményekkel teljes földdarab, különzárva az egész világtól, paradicsomi növényzetével, fűszerterhes levegőjével, örök tavaszával, mely egyszerre hoz gyümölcsöt és virágot, a zugó folyamoktól viszhangzó völgyek, arany ködben borongó berkek közé bujva, s a merre nyitva vannak, a végtelen kék tengert mutatva, mely fölött csaknem mindennapos tünemény a tündéri fata morgana; ennek az egész körülvevő világnak csábító varázsa hat a benne lakók lelki hangulatára; a gondolat helyét elfoglalja az érzés, az élet olyan, mint az álom; ki tilthatja meg az álmodónak, hogy őrült, zűrzavaros, lehetetlen álmokat lásson?

A jelen században láttunk szemeink előtt támadni egy ehhez hasonló emberi társaságot, ott a Salt-Lake mellett. Milyen hirtelen támadt virágzó, gazdag város (Utah) egy proféta őrjöngő álma nyomán. A mormonvilág csak utánzata a Daviditákénak; sőt tulzása annak. És mennyi híve csődült össze. A hatalmas köztársaság még most sem bírja őket a föld szinéről eltörülni.

Azonban még a polgárosult osztályból senki sem követte a waráng és uskók népet – az első napokon.

A KETTŐS CSILLAGOK.

A csillagászat megoldatlan titkai közé tartoznak azok a fénylő égi testek, a melyeket puszta szemmel egyetlen fénylő pontnak látunk, erős látcső előtt azonban két csillag lesz belőlük, némelyiknél a színeikben is eltérők, az egyik zöld, a másik sárga, vagy kék és fehér és ezek nem egymás körül forognak, hanem mindketten egy láthatlan központ körül, mintha a kettőjük között volna egy sötét, önvilágtalan föld s azt járná körül két nap.

Hát ha az égnek szabad ilyen megfejthetlen talánynyal birni, miért ne jöhetne ugyanaz elő – a mikrokozmoszban?

– Megfogott engem a te átkod, mondá Lubomira Milenkának, midőn az ünnep negyedik napján egy teljes virágjában pompázó gránátalma árnyékában a tömeges esketési szertartást végig nézték. – S aztán egy fügefalevéllel eltakarta az arczát.

– Fáj? kérdé Milenka.

– Gyönyör! – De eléget.

– Tudod-e még, mikor a százlábú férget leverted a vállamról s azt kérdezted, nem fáj a marása? én azt feleltem, csak a csók édességét érzem.

– Én is éreztem e csókot. S az a pokol tüzének a perzselése volt.

– Oltsd el.

– Mivel?

– Új csókkal.

– Kárhozatra akarsz vetni? Hisz ő a te szerelmed.

– Mondok neked egy talányt. Ha egyet kétfelé osztanak, lesz belőle kettő; ha kettőt összetesznek, lesz belőle fél.

– Nem értem azt.

– Egy öröm két szerető szív között kétfelé osztva, kettős öröm, s két bánat két szerető szivben csak fele bánat.

– Azt akarod, hogy kövessük a waráng királynék példáját, s egyikünk jobb, másikunk bal kezét fogva szerelmünk választottjának lépjünk az oltár elé? Hisz ez a pokol!

– Nem a mennyország kulcsai vannak-e a kezében, ki ott az áldást osztja?

– Nem azt a poklot értem én, a mely a föld alatt van, hanem a mi itt a szívben lángol. Amazt még megtagadhatom, mondva: «nincs lelkem, nincs túlvilág! nem hiszek semmiben», de nem tagadhatom el ezt! Ha szent Dávid király példája feljogosít is, ha II. Cajus pápa absolvál is: nincs az a canon, a mely a szerelemféltést elhallgattassa valaha. A vadak, a rabnők szokva vannak hozzá, hogy az uraik ne nézzék őket másnak, mint házi állatnak; de én bennem olasz vér forr, nálunk a ki ha szeret, egészen szeret.

– Hát szeresd őt egészen. Legyünk mindketten az ő asszonyai. Te a királynő, én a rabnő. Tied legyen a büszkeség, enyim az alázat. Legyen a te szerelmedé a hadi zsákmány, az enyimé az alamizsna. Én a te örömed sugaraiban fogok ragyogni, s árnyékom soha meg nem látod. Te verset irsz majd a te boldogságod óráiról – és én elénekelem azokat.

Sohasem történt még az a világon, hogy egy szerető nő így erőszakolja rá a kedvesét a vetélytársnéjára. Ez egyszer megesett.

Bizonyítja az a három márványfő egymás mellett.

Csakis úgy lehetett az, hogy az egyiké volt a hatalom, a másiké a türelem.

Boboli János volt az első a dalmata nemesi világból, ki egyszerre két menyasszonyt vezetett az oltár elé. Mind a kettőnek egyszerre hűséget esküdött.

S a gonosz példa nagyon is gyorsan hatott. Raguza arany fiataljai, kiknek a szentföld elvesztése után semmi dolguk sem volt, csapatostul vándoroltak az új Jeruzsálembe. Keresni azt a paradicsomot, melynek ajtaját nem őrzi többé a lángpallosos angyal.

S minthogy a Daviditák ritusa szerint elvett feleségeket Raguzába nem vihették, mert ott fejvesztésre itélték volna őket, tehát ott kellett maradniok az új telepen, s ilyenformán egymás után emelkedtek a pompás villák, paloták a Brantavölgyben és a Cadmus szikláin túl. De jöttek távol országokból is mindenünnen azok, kiknek vagy a szive, vagy a becsülete kapott sebet, itt orvosára talált. Az oltár elé járulóktól nem kértek itt se dispensatiót, se dimissorialét, se matrikulát; összeeskették kérdezetlenül. Bukott kereskedők, megszökött sáfárok, elűzött izmaeliták, autodafé elől futó eretnekek, kincseikkel menekülő zsidók, lombardok, mindannyian biztos menedékre találtak az új világvárosban.