Part 19

Az ajándékokat és udvarias üdvözleteket hozó admirálist a raguzai tanács fényes vendégszeretettel fogadta, tiszteletére fényes ünnepélyt rendezett. A hajdankori lakomáknak rendesen csak a késő éjszaka szokta végét vetni, a ki az asztal mellől kidült, félrevitték, lefektették; mikor fölébredt, azt látta, hogy még mindig tart a lakoma, visszament a helyére s újra kezdte. Becsületes ember meg nem szökött onnan.

A nagy dáridó közepén azonban a raguzai Rettoret kiszolíták egy szóra az asztal mellől. Odakünn a pitvarban egy mezitlábos barát várt reá a kapuczinus rendből.

– Vigyázz a városra; súgá a barát a köztársaság elnökének. Ma a délesti ájtatosságom alatt elnyomott a buzgóság s ez alatt megjelent előttem szent Balázs vértanu. Azt adá tudtomra, hogy az éjjel a velenczeiek a hadihajókról számos dereglyékkel alattomban meg fogják rohanni a tengeri bástyát s a míg az egész népség in dulci jubilo mulat és dombéroz, felmásznak a falra s elfoglalják a várost. Azért őrizzétek a falakat.

A Rettore e figyelmeztetésre elővette a jobbik eszét, s hirtelen összegyűjtve az ijászokat, elhelyezé őket nagy csapatokban a bástyák mellvédei mögé. Mikor aztán éjfél tájon a közelgő evezőcsapások jelezték a velenczei dereglyék közeledtét, a raguzai partőrök egyszerre meggyujták a mólón felállított szurokrudakat, s azoknak a fényénél szerte kitünt az orozva közelítő ellenség hajóraja. De épen olyan gyorsan el is kotródott az onnan; a mint a falakon elhelyezett ijászok nyilzápora elkezdett kopogni a sorban kifelé fordított paizson. Látták, hogy a raguzaiak jól el vannak készülve a fogadásukra. Magát a velenczei tengernagyot pedig azzal a szóval bocsáták másnap útnak a szives vendéglátók, hogy máskor korábban keljen föl, ha Raguzát el akarja foglalni.

E csodás megmenekülésnek a hálájából lett szent Balázs Raguza patronusává és czímere jelképévé.

Az északi bástya oldalában van egy hatalmas épület, melynek emeletén a régi okiratok tára, a pergamenre irott könyvek vannak elhelyezve. A földszintet pedig istállók foglalják el. Az egyik istálló-sorban vannak a lovak, a másikban a vadászkutyák. A lovak mind fehérek, a kutyák pedig mind feketék. Soha pedig Raguza utczáin lovat, vagy kutyát nem látni. Nemcsak az a tekintet parancsolja ezt, hogy a város utczái mindig olyan tiszták maradjanak, hogy azokat akár terített asztalnak használhassa bárki; hanem főleg azért, hogy egyik polgár a másikat ne nézhesse le lóhátról, vagy hintóból. Itt az úrnak is csak gyalog szabad járni, asszonynak, betegnek gyaloghintóban. Terhet emberhát hord s a teherhordók osztálya egész hatalmas néposztályt képez a városban, mely ha felölti űnneplő öltözetét s saját zászlói, zenekara mellett megindul a saját templomába, azt hinné az idegen, hogy a válogatott vitézek ezredét látja maga előtt. Kutyát pedig annál kevésbbé szabad az utczán láttatni. Azokat a miniatür dabózákat tarthatja minden ember a házánál patkányüldözésre. Vadászebre pedig épen semmi szükség. Vad nincs Raguza környékén; a szigeten fürjet, pacsirtát tenyésztenek, de azt csak tőrrel vagy tükörrel fogják. Hát akkor hogy kerülnek ide ezek a fehér lovak és fekete kutyák, a mikkel tele egy egész ház?

Ez is egy diadalmas korszak emléke.

Mikor a bosnyák király Dusan megtámadta haddal Raguzát, a vitéz köztársaságiak nemcsak visszaverték, de utána mentek egész Jajczavárig, ott kényszeríték a királyt békekötésre; s ennek a szentesítéseül tartozott a bosnyák király Raguzának évenkénti kényadó fejében két fehér lovat, és két fekete kutyát küldeni.

Senkinek sem volt ezekre szüksége; azért kivánták azt a két tárgyat. A nép hadd lássa a nyitott rácson keresztül. A palota két végén volt két gránit oszlop; az egyiken volt egy ágaskodó paripa, a másikon egy guggonülő eb.

A város fölött egy órányi távolban magaslik fel egy kopár kúpidomú hegy, annak a tetejét koronázza a körülfutó tornyos bástya, közepéből kiemelkedő kolostorral. Ez volt (a míg ott volt) a szent István-kolostora.

Ennek is igen érdekes a keletkezési története.

Bodino szerb király, ki a trónra nagybátyjának a meggyilkolása árán jutott, nem érezte magát addig nyugodtan a székében, míg a megölt király ivadékai életben vannak. Azok pedig Raguza területére menekültek, ott volt nekik anyai örökségképen házuk és kertjük, a melyben meghúzhatták magukat.

A szerb király fennen követelte a köztársaságtól, hogy az ő szökevény rokonait szolgáltassa ki neki.

A raguzai tanács, igazi köztársasághoz illő méltósággal felelt vissza a királynak, hogy soha egy szerencsétlen menekülő, a ki Raguza földére lépett, üldözőinek, ha még oly hatalmasak is, e város által ki nem lesz adva.

Erre hadat izent a szerb király Raguzának, s jött roppant hadsereggel a város ostromlására.

Hét esztendeig tartotta ki Raguza az ostromot! Csak azért, hogy egy pár idegen hozzámenekült boldogtalan életét megvédelmezze. Nem törődött kereskedelme csorbulásával, sem pénzt, sem vért áldozni nem sajnált az emberiségért, az igazságért. Bajnokai minden ostromot vitézül vertek vissza. Hanem a szerbek mögött egy egész ország állt s egyre szaporították a megszálló seregüket. Oda arra a hegytetőre egy várat építettek, a honnan minden mozdulatát ki lehetett kémlelni a raguzai hadnak. Utoljára Lacroma szigetét is elfoglalták.

Ekkor azok a szerb királyi menekülők, a kik miatt ez a hosszú hadjárat keletkezett, szivükre véve a romlást, a mit a köztársaságra hoztak: egy éjjel kiszöktek a városból s önkényt megadták magukat üldöző rokonuknak a szerb királynak.

És Bodino olyan kegyetlen volt, hogy a megtért rokonokat irgalom nélkül lefejeztette s a fejeiket kitüzette magas póznákra a hegytetőn épült vára kapuja fölé.

Nagy hamar utolérte ezért az Isten büntetése. Hadseregében kiütött a fekete halál s jobban, mint a megszállottak hajító gépei, megtizedelte a fegyveres népét.

Ekkor a raguzai érsek, maga mellé véve a suffraganeusait, teljes ornátusban átvitorlázott Bodinohoz Lacromába. A király elé érve, Isten szolgájához méltó merész szavakkal szemére hányta oktalan kegyetlenkedését, az ártatlanul kiontott rokonvérnek számítva be azt az Isten csapását, mely most seregeit paskolja. Annyira lelkére beszélt, hogy a koronás szörnyeteg ellágyult; megbánta a mit elkövetett s bűnei kiengesztelésére nagyszerű szobrot emeltetett legyilkolt rokonai sírja fölé, s azzal a megszállást abbahagyta; hazatért Szerbiába.

Az az emlékszobor még most is megvan, a vár, melyet Bodino saját emlékére emelt, rég eltünt már. Történetünk idején a raguzaiak birtokában volt már.

Az is az ő furfangos észjárásukat jellemzi, hogy mint kerítették kézre ezt a városuk közelében alkalmatlankodó erősséget, a mit ostrommal lehetetlen volt bevenni.

Bodino király erős helyőrséget hagyott hátra a várban, időnként ujjal felváltva.

Egy husvét ünnepén a raguzaiak meghivták barátságos vendégségre a szomszéd vár tisztjeit. Ugyanekkor egy Antivariból jövő, borral terhelt bárka kötött ki Gravoza alatt, mely olyan potom áron vesztegette az édes malváziait, hogy a szerb várőrség mind lefoglalta azt a maga részére. Mikor aztán már kivül is belül is nagy volt az ivás, az éj sötétjében egy csapat raguzai közeledett a várkapuhoz, szerb öltözetben. Mikor odaérkeztek a felvonó hidhoz, a kapuőrök azt követelték tőlük, hogy előbb danolják el a «zsaloszona piszanzát» (szomorú jajdal.) Erről ismernek rá a maguk fajára.

A raguzaiak pedig azt már eltanulták a városban devernyázó vezérektől s elfújták szép harmoniával az ó-szerb nótát:

«Szento sze bjeli u gorje zelenoj? Al-szu sznyezi, al-szu labuteve? Da-szu sznyezi, vech-bi okopnuli; Labutove vech-bi poletjeli.»

(Mi fehérlik ott a zöld erdőben? Hó az ottan? vagy talán hattyú-pár? Hó ha volna, rég elolvadt volna. Hattyú volna, rég elrepült volna.

Ez ismerős dal hallatára lebocsáták az őrök a csapóhidat s beereszték az álczázott raguzaiakat. Azok aztán szépen megkötözték a bortól elázott őrséget, a hazatérő vezéreket pedig tisztelettel utasíták, hogy hol keressenek szállást. Így jutott Raguza birtokába a vár is, a hegy is; mai nap is az övé. Ez a hét éves megszállás emléke.

Bizonyosan erre a várelfoglalási methodusra gondolt a fiatal Boboli, mikor Solom királyfinak azt a jó tanácsot adta, a mosszóri várőrségnek borral elkábítására; csak hogy ő azt még tökéletesítette egy kis applisia depilans præparatummal.

Miután a hajdani Raguza képét régi adatokból összeállítottuk, hozzá kell tennünk még, hogy a városnak két kapuja volt, az egyik a tenger felé nyiló, mely egyúttal a Montenegróba vivő útra is szolgált, a másik a Gravozából vezető út bejárata. Mind a kettő fölött széles tömör bástyatorony emelkedett, messze kirúgó kő mellvéddel, melynek gránit tartó párnái óriás főkben végződtek, minden fejnek valami emberi indulat rémkifejezése volt adva irigység, rémület, boszu, káröröm, csufolódás, kegyetlenség.

De azért ezen kapukon túl is tartott Raguza. Arra Gravoza felé a meredek sziklákból kivágott területen épültek sorba a raguzai polgárok mulatóvillái, a miknek kertjéhez a termőföldet a távol szigetekről hordták dereglyével. A narancsfa igazán «arany almát», a granátfa igazán «granátalmát» termett, annyiba került az elültetőjének.

A tengeri kapun túl pedig az egész montenegrói út mentében egymásra halmozva következtek az idegeneket elfogadó házak, a melyekben a világ minden részéről idesereglő kalmárok szállást találhattak. Magába a városba idegennek bejutni csak igazságai előmutatása mellett lehetett, a kapunál elébb a fegyvereit elszedték, azután a városi orvos a pulsusát megtapintotta, a nyelvét megnézte, hogy nem beteg-e? akkor a szállásmester elvezette annak a polgárnak a házához, a kinél szállásolni fog, éjszakára a házi gazda kötelessége volt a vendégét bezárni a szobájába.

A város két kapuja naponta csak három óráig volt nyitva, napfölkelte után két órával jelenté az őrtoronyból messzehangzó hármas dobütés, hogy a kapu megnyilt, akkor aztán tódulhatott be a sok vidékről jött élelemhozó nép, rikító viseletében, jöhettek a hordárok málhakötegeikkel, s a nyaralóikból megtérő patriciusok kisérő szolgáikkal, keverve az itteni tarka néptömeg az idegenek alakjaival, keresztes vitézekkel. Három óra mulva ismét tudatták a dobütések, hogy a kapuk be lesznek zárva, s akkor iparkodott mindenki a városból kifelé, ha benn nem akart rekedni.

A ki később jött, az várhatott másnapig.

Raguza területéhez tartozott még Gravoza, mélyvizű kikötőjével, melyet olajfa-erdős, és bortermő hegyek vettek körül, azoknak egyikén a régi térképek még mutatják a «Palazzo di delicie» helyét, a hol a város főnöke által használt fényes kéjlak emelkedett. Innen vonul fel az Omblavölgye, festői szépségekben, s természet áldásaiban gazdag vidék, melyet az Arion folyam hasít végig, azontúl volt még San-Stephano, Preulaca, a stagnói város; (Perseus hajdani Draudacuma) majd a Sabioncelloi félsziget, nevét kölcsönző városával, a hajdani Diomedes előfoka, mely 30 mérföldnyire benyulik a tengerbe, azon szigetcsoport közé, melyet a rómaiak «Elaphites insulæ» név alatt jegyeztek fel, talán, mert az egész szigetcsoport hasonlított egy szarvas alakjához? Egyike ezen szigeteknek, a San Andrea volt a vesztegzár alá tett jövevények számára rendelve, kik pestises vidékről jöttek gályáikkal.

Valamennyi sziget kertté volt átalakítva, több nép lakott rajtuk, mint magában a városban, az a nép ott gazdagabb volt, mint a kik aranyat termesztettek palotáikban. Emezeké volt a fügefák termése, a rozmaring vize, a lugasok nektárja, s a kaptárok méze. Valamennyi közt leghiresebb volt a terményeiről Lesina-sziget. Még ez időben Lesina is Raguza birtokát képezte, valamint Lacroma szigete.

A gazdag Lesinát épen olyan tréfás módon vesztette el Raguza, a hogy ő szerezte meg Bodino király várát, de ez már négy századdal későbbi időre esik. A velenczéseknek volt egy kis szigetecskéjük Raguza közelében, terméketlen szikla, közepén kimeredő sziklafokkal. A raguzaiak sohasem igyekeztek a kopár szigetet megszerezni, mely versenytársuk halászainak adott tanyát. Egy éjjel a velenczések azon a sziklafokon bástyákkal körülvett erődöt állítottak fel, a bástyák ablakaiból fényes ágyucsövek meredtek elő. A köztársaság megrettent, ez boszorkányság! Egy éjszaka várat építeni! Azonban már ott volt. A velenczéseknek joguk volt a maguk sziklájára azt építeni, a mi nekik legjobban tetszik. Ebből a várból azonban egyenesen oda lehet lőni a raguzai tanács palotájába. A veszedelmes szomszédság alkalmatlan volt, alkudozásba léptek Velenczével, az Lesinát kérte cserébe a váráért. Nagy ár volt, de oda kellett adni. Mikor aztán átvették a szigetet, akkor látták, hogy a várfalak is, az ágyúk is mind papirosból voltak.

DAMIANI JUDÁS.

A régi Raguzának a képét fel kellett mutatnunk, hogy történetünk fordulatait és egész befolyását érthetővé tegyük.

A tüzes szentek kolostorából elriasztott apáczák Nagypéntek napján már nem juthattak be Raguzába, mert a kapuk csak délelőtt vannak nyitva. De különben is épen ezen évek folytán nagyon rossz szemmel nézték itt az apáczákat, a kiknek egész serege rajzott vissza az elvesztett szentföldről, elzüllött állapotban. Azoknak épen csak a perjelnőik vezetése mellett volt megengedve a városba bevonulni és csak akkor, ha a rendjük be volt jegyezve az érsek lajstromába, s ez nagy teketóriával járt. E szerint a rémhír hióbpostái kinnrekedtek.

A következő napon, husvét szombatján pedig sokkal nevezetesebb esemény tartotta lekötve az egész polgárság érdekeltségét, mint hogy valami másról is lehetett volna még valakivel beszélni. – E napon volt az új «Rettore» választás.

Raguza Rettoréja ugyanaz volt, a mi Velenczében a doge.

De a raguzai államfőt minden évben újra választották.

(A későbbi századokban meg épen minden hónapban új rettore-választás volt.)

Minden raguzai polgárnak, a ki házzal birt a város bástyafalán belől, szavazata volt a választásnál, de rettore csak a 26 patricius család tagja lehetett, az is csak ötven éves korán túl.

A választás kettős fokú volt. Először a polgárok szavaztak három jelöltre, akkor a mely három névre a legtöbb szavazat esett, azokat külön arany tartókába téve, közülök egynek a nevét kihuzatták. Erre a tényre egy ártatlan fiú gyermeket választottak. Ez megint úgy történt meg, hogy a tizek tanácsa megállapodott bizonyos egy számban, s mikor az anyadik számú gyermek átlépte a szent Balázs templom küszöbét, a feltámadás szertartásából kijövet, azt kézen fogták, fehér ruhába öltöztették s úgy vitték a város palotájába az uj rettore nevét kihuzatni vele.

Két erős párt között folyott mindig a küzdelem, ezek voltak a Boboli és a Damiani név alatt sorakozók.

Gazdagságára mindkettő egyformán erős, multjában épen oly nevezetes hősöket számít az egyik, mint a másik, őseik felváltva viselték a rettore hivatalt, az engesztelhetetlen párttorzsalkodás csak akkor kezdődött el, a mikor Damiani Judás megnősült. Boszniai knéz leányt vett el. Ezt a tősgyökeres olasz patriciusok és polgárok nem bocsáthatták meg neki soha. Ellenben a dalmata eredetű polgárok annál inkább ragaszkodtak hozzá. A Boboli párt azt is hiresztelte felőle, hogy a házán belől erkölcstelen életet folytat, valami tilos szerelmi viszonyról sugdostak, mely a felesége testvéréhez fűzi, kivel nem átall még az utczán is karonfogva sétálni, sőt még azt is megengedi neki, hogy piros csepeszt hordjon a fején, a fiatal asszonyok fejékét, holott tudva van felőle, hogy még hajadon.

– Azt mondja, hogy ez bosnyák szokás! – Sőt azt is suttogják felőle, hogy az egyetlen leánya, a mind testi szépségben, mind tudományokban oly tökéletes Lubomira, ki már el is volt jegyezve a szép és gazdag ifjú Benessa Pirróval, azért ment kolostorba, azért vette fel a három tüzes szentek kolostorában a fejedelemnői fátyolt, mert az atyja bűneiben megutálta az egész férfinemet. Ezt a csorbát a jó hirén kissé helyreütötte az a Boboli családot ért szerencsétlenség, miszerint a rettore egyetlen fia, – a hires költő – szintén egy knéz leányába lett szerelmes, azt el is szöktette, még pedig a czimboráival összebeszélve, a vőlegénye nyergéből ragadva el, a ki már vitte volna haza, s azzal meg is esküdött. – Ámde az apa, Boboli kiköszörülte ezt a csorbát azáltal, hogy a szökevényeket üldözőbe vette a tengeren, elfogta s a fiát bedugta a Baziliták kolostorába, a menyasszonyát pedig a tüzes szentek zárdájába, s nem engedte családja czimerén azt a foltot ejteni, hogy azt egy patarenus nő, egy bogumil-ivadék meghurczolja. Inkább magvaszakadjon a családnak! Ez atyai szigor ismét odahódítá az olasz hazafiakat Boboli zászlói alá.

Két főnemesi család tartozott a Boboli ligához, a Ghessaldi és Cerva. Az ő párthívei rendesen e három nevet irták fel a szavazatjegyeikre, míg a Damiani párt tesserain a vezérén kívül rendesen a Prodanelli és Palmotta nevek álltak.

Évtizedeken keresztül győztes volt mindig a választásoknál a Boboli párt s akármelyiknek a nevét huzta ki a három közül az ártatlan gyermek-kéz, azért csak Boboli Pietro uralkodott annak a neve alatt.

Egyszer aztán micsoda furfangot gondolt ki Damiani Judás?

Nap nap után fellármázták az út mentében épült előváros népét azzal a rémhírrel, hogy jönnek a warángok! A városon kívül lakó hordárok nyugtalankodtak. Tömeges küldöttséggel járultak a Consiglio Grande elé azzal a követeléssel, hogy az ő városnegyedük védelmezéséről gondoskodjék. A Consiglio Grande hatvan pregadiból állt, kiket minden évben újra választottak. Ezeknek sok dolguk volt, azért leginkább fiatal embereket szemeltek ki pregadiknak, ezek elfogadták az indítványt, hogy a fenyegetett külváros védelmére bástyafalat kell huzatni, őrkapuval, árokkal és felvonóhíddal. – Az elfogadott indítvány azután a «Consiglio dei Dieci» elé került. Abban már öreg emberek ültek, a kiknek az a szokásuk, hogy a fogukhoz vernek elébb minden tallért, mielőtt kiadnák. Ezek (mint szokás) elvben elfogadták az indítványt, de azt hitték, hogy majd elodázzák ők annak a kivitelét azzal a szóval, hogy «most nincs rá pénzünk, majd ha lesz, akkor!»

Hanem erre rögtön ott termett Damiani Judás s azt mondta, hogy ő maga az egész költség terhét elvállalja s fizeti a bástya és őrkapu árát a saját erszényéből.

Ezt a nagylelkűséget általános magasztalás fogadta, hanem aztán csakhamar kisült, hogy mi volt a titkos czélja ennek a bőkezűségnek.

A mint a választások közeledtek s a házbirtokosok feljöttek a városházára kivenni a provizoréktől a választási tesserákat, csak megjelentek ám a külvárosi teherhordók is és követelték, hogy nekik is adjanak szavazóczédulát, mert ők is «a falakon belül lakó házbirtokos polgárok». S nem is lehetett eltagadni, hogy igazuk van.

Ilyenformán egyszerre megszaporodott az eddigi szavazók száma sok száz vad ismeretlennel, a kikről nem lehetett tudni, hogy kinek a malmán őrölnek.

A Bobolipárt sem volt ugyan rest (és fukar sem), hogy az új szavazókat tyúkkal, kalácscsal a maga részére hódítsa, azonban Damiani részére nyomta a mérleget az a körülmény, hogy a hordárok mind illyrek voltak s ennélfogva Damianihoz szitottak épen azért, a mivel az ellenpárt eláztatta, hogy a felesége bosnyák knéz leány.

Ez első összemérkőzése a két versenyző pártnak tartotta rendkívüli izgalomban egész Raguzát husvét szombatján. – Beszélhettek ezek ma «tüzes szentek»-ről, meg azoknak a kolostoráról! A választás napján a «tüzes ördögöknek» van a nevenapja!

A brantavölgyi apáczáknak még rendes időkben is akadályokkal járt a városba bejuthatása. Öltözetükről már messziről rájuk ismert mindenki s félre tért utjokból. Az ő vidékük volt a bélpoklosok gyógyhelye. Addig be sem eresztették őket a kapun, míg a ragályos vidékről jövők füstölőházában a szokásos bepáczoláson keresztül nem estek. Ezúttal az elővigyázat annál szükségesebb volt, mivelhogy a választás és feltámadási ünnepélyességek miatt az egész város népe mind az utczákon és piaczokon van.

Csupán csak ama bizonyos énekmesternőnek, a ki a karzaton elbújva hátra maradt, sikerült az angyali öltözetben könnyű szerrel bejutni a tengeri kapun, azt hitték felőle, hogy ő is a ceremoniához tartozik. Ez rögtön sietett a rettorét fölkeresni.

Ámde most Boboli Pietróhoz lehetetlen volt bejutni. A délelőtti órákban a nagy szavazási mozgalom tartotta forrongásban az egész polgárságot, minden utczán izgalmas jelenetek folytak le. Az olasz, mikor capacitál, úgy handabandáz, mintha veszekednék. Egy-egy új csoport jött a maga jelöltjeit vivátozva, annak útját állta az ellenpárt, azt lehetett volna hinni, hogy mindjárt hajba kapnak, olyan lármát támasztottak; a közéjük tévedt apáczának, a ki a rettore felől kérdezősködött, azt mondták, hogy menjen az ördögbe, az pedig szegény épen onnan jött, de senki sem hallgatott a lamentálására. Túlordított minden szót az «evviva Boboli», «evviva Damiani» kiáltás.

Délig mind a két párt embertelen nagy igyekezetet fejtett ki a szavazatok szaporításában. Előhordták a betegeiket nyoszolyástól együtt, így vitték a városházához, a tesseráját beadni. Vörösre, rekedtre kiabálták magukat, szidalmazták az árulókat, az elpártoltakat, vállaikon vitték a megnyerteket, egyik huzta, a másik tolta az utolsó sereghajtókat, a kiket még előkutattak a házakból. A nagy riadalnak a déli harangszó vetett véget.

A husvét szombati déli harangkondulás kétszeresen ünnepélyes Raguzában, először a Megváltó dicső feltámadásának pillanatát jelenti, azután pedig a rettore-választás berekesztését. A harang első kondulása után több szavazatjegy nem fogadtatik el.

S e harangszóra egyszerre elhallgat az egész lárma. A piaczon álló sokaság mind térdre omlik, a férfiak lekapják fövegeiket, a sbirrók lándzsáikkal utat nyitnak a néptömeg között a processiónak, mely egyik templomtól a másikig vándorol.

Az énekmesternő keresztül furakodott a néptömegen a processióig, hogy a rettorét megtalálhassa. A sbirrók azonban elfogták s látva, hogy ceremoniális jelmezben van, odavezették a mindenféle jelöltözetű szent szűzek sorakozott csoportjába, azokkal együtt volt kénytelen énekelve végig lépdelni az ünnepélyes körjáratot. A rettorét csak távolról láthatta.

A szent Balázs templomának közelében hátramaradt s ott letérdelt a lépcsőre. Itt útjába kellett esnie a visszatérő rettorénak.

A szent szertartás végeztével, midőn a processio újra megindult, az apácza, megpillantva Boboli Pétert, ki négy alabárdos által emelt bibor baldachin alatt jött a lépcsőkön alá, hirtelen odarohant hozzá, s megragadva a rettore lángszin selyem palástjának földig érő bő ujját, rikácsolva kiáltá fülébe:

– Hallod-e, Boboli Pietro! Elfoglalta az ördög a három tüzes szentek kolostorát, s elcsábította a fejedelemasszonyt, Lubomirát, – a te fiad volt az ördög!

Boboli Péter hidegvérrel parancsolá az oldalán járuló dárdásoknak, hogy fogják két felől karon az apáczát és vigyék a signoria épületébe, s zárják el abba a rekeszbe, mely a vádaskodó nők számára van rendelve. – Azzal folytatta az ájtatos körmenetét.

Mikor a szent ceremoniának vége lett, Boboli Péter visszatért a város palotájába. A tisztelgő őrség dobverése jelenté megérkezését. A nagy gyűlésterembe érve, leveté hivatala jelvényét, a vörös selyem palástot, az arany süveget, az arany lánczot, a rózsás botot és a fejedelmi gyűrűt, azokat mind elzárta a kincstartó senator egy remekművű kovácsolt vas szekrénybe. Boboli Péter a közönséges fekete selyem talárt ölté fel, a melyet a többi senatorok viseltek.

E percztől kezdve a szavazatok összeszámításáig nem volt uralkodója Raguzának. A két versenytárs, csak mint egyszerű patricius van jelen a gyűlésteremben.

Együtt van ez alkalommal mind a három tanács, a hatvanas, a harminczas és a tizes, teljes százak tanácsa.

Ennek a jelenlétében szólítja fel a proveditore a pártok vezérét, hogy nevezzék meg a három jelöltet, a kikre az új rettore választásánál szavazataikat adták. Két pregadi innen is, túlról is megfelel a felhívásra.