Part 18

De a nehezebb feladat az volt, hogy a hatalmas harczoló waráng nép legyen megnyerve Onufriosz és hívei számára. Még az «uskók» nép csak gyülevész; de a waráng már nemes vitézek nemzete. Ha Dávid király hűbéreséül áll Onufriosznak, akkor az megkezdheti a versenyt Róma ellen, a melyen már egyszer diadalmaskodott egyik elődje, I. Cajus dalmata pontifex.

A warángoknak még nem volt saját templomuk, mely nemzetük hatalmához méltó lett volna. A falakat felépítették ugyan már, de a felszerelés hiányzott. Még ahhoz majd egynéhány gazdag szomszédot kényszeríteni kell az ajándékozásra; oltárképeik sem voltak. Régi művészeik, a kik a hajdani Tyr istent, meg a Mokos istent ki tudták faragni és be is festeni, a magasabb művészetre már nem voltak alkalmasok; messze földre templomba járni pedig nem szerettek.

A Kadmus völgyét elzáró fensíkon volt az az őskolostor, melyet hajdanában István király építtetett, száz szerzetes számára. Ez volt egyuttal Onufriosz patriárka rezidentiája. Azok a barátok az ő hívei voltak. Az egész dalmata parton az volt a hit, hogy ők tartják a legszigorúbb fegyelmet. Kolostoruk falait csak a nagy hét utolsó napján hagyják el, hogy a hozzájuk sereglő híveket és zarándokokat processióban vezessék át a hegyeken keresztül a Brantavölgybe, s aztán fel a három tüzes szentek kolostoráig; a hol is a férfisereg kívül maradván a gyógyerejű tavon és kokojszáson innen, csupán a megnyitott templomajtón keresztül részesülhet a feltámadás pompájának szemléletében; de hallhatja az angyali éneket, mely a kivilágított mélységből áthangzik; míg végre az apáczák által emelt baldachin alatt előjön a metropolita főpap s áldást oszt a tó partján összesereglett hívekre.

Frater Aktæonnak volt az a feladata, hogy a warángokat rábírja arra, hogy a feltámadási magasztos ünnepélyre ők is csatlakozzanak a barátok által vezetett processióhoz. A warángoknak az egész új vallásban az nem tetszett csupán, hogy mindenféle gyáva jött-ment néppel összekeveredjenek, mikor az Isten elé mennek; ők, a mindig kevélyek. Náluk az előtt az volt a szokás, hogy az urak, a vitézek egész tölgyfaderékből faragtattak ki maguknak derék tekintélyes úri istent, s annak a neve volt «bálvány», a szolgák, a jobbágyok pedig faragtak maguknak hozzájuk méltó istenkéket, bot végére s annak a neve volt «balita».

A következő nap hajnalsugarai már ott találták Frater Aktæont remete barlangja előtt. A harangláb két dúcza közé volt kötélre akasztva egy nagy palatábla, azt ütögette két fakalapácscsal.

– Mit mívelsz most? szólalt meg a feje fölött egy mormogó hang. Dávid király közelített a magas sziklaúton a remetebarlanghoz.

– A kereplőt verem.

– A rigókat akarod vele elűzni a fügefákról?

– Nem. A Jézus Krisztus halálát gyászolom vele.

– Hát meghalt az Isten fia?

– De fel fog támadni halottaiból.

– Mondták ám a barátok az én népemnek is. Odahívták őket a szent koporsóhoz. Mind elmentek már.

– S te miért nem mentél velük?

– Mert nekem gyönge a hitem. Ide jöttem hozzád, hogy erősítsd meg.

– Jó helyre jöttél. Én világosságot adok a lelkednek s eloszlatom a homályát.

– No hát tedd azt. Mondd meg, csakugyan feltámad az, a ki már meghalt? a kinek a vére kifolyt, a szive megfagyott, a lelke elrepült?

– Bizony feltámad az, a ki hisz.

– És te mit hiszesz?

– Én hiszem azt, hogy az én Uram és Idvezítőm, Jézus Krisztus, Istennek egy szülött fia feltámad e mai napon.

– Mikor?

– Délben, mikor a nap délpontra hág.

– S hogyan tudod te meg azt, hogy a nap délpontra hágott?

– Megmutatja azt nekem ime e keresztnek árnyéka.

A kőkereszt körül huszonnégy koponya volt karikába rakva. Mindegyikre volt irva egy szám.

– Mikor a XVIII-ik koponyához ér az árnyék, akkor van dél.

A régi dalmatáknál esti 7 órával kezdték a napot s a déli órát tizennyolczadiknak számították.

– Akkor én a harangszóval fogom tudtul adni a világnak, hogy a Megváltó feltámadott és ezt a harangszót hangoztatni fogja az egész tengerparton minden campanile és a hol keresztyének laknak széles e világon, mindenütt ezt zengik: «Krisztosz voszkresz. Halleluja. Feltámadott a Krisztus!»

– Hát ha én is hinni fogom, hogy feltámadt a Krisztus, akkor annál igazabb lesz?

– A te hited csak tégedet idvezít; de az igazat igazabbá nem teheti.

– Tehát én is szeretnék idvezülni. Mondjad csak! Ha én most erősen hinni fogom azt, hogy az én Solom fiam, az én legkedvesebbik magzatom, a kit elfelejteni nem tudok soha; a kit a kegyetlen bogumilok megöltek: ismét feltámad, elém jön, épen, egy testben, a milyen volt, elevenen, s még egyszer felém nyujtja mind a két karját, hogy megöleljen, és hallani fogom a szavát, mikor kaczag; és a csókjának a hangját, mikor az anyját megöleli és az ijjának a pendülését, mikor a vadludat lelövi a magasból; – hát ha én ezt erősen hinni fogom: meg fog az történni?

– Bizonynyal, ha erősen hinni fogod, hát megtörténik.

A waráng király nagyon meglóggázta erre a biztatásra bozontos nagy fejét. Tovább folytatá.

– Mondjad csak. És ha azok az apák, a kik velem együtt búslakodnak az elvesztett fiaik miatt, hinni fogják erős hittel, hogy az ő fiaik még újra feltámadnak, a kiknek a fejei rég be vannak falazva a mosszori vár párkányába, a kiknek a tagjait szétdarabolták; hát akkor azoknak az elszórt csontjait valami kéz újra összeszedi s élő embereket csinál belőlük, lelket fuvall a szájukba, világot ád szemeiknek? Megtörténhetik-e ez?

– Higyjenek benne és meg fog történni.

Dávid király most egy keserves nagyot sohajtott. Igen halk hangon mormogta el az utolsó kétkedését.

– Hát ha ez mind lehető volna: megeshetnék-e az is, hogy az én szegény elűzött kisebbik asszonyom, az én Bravallám, a kinek halálhirét hozták a mult télen; a kinek a sírkövét is elküldtem a szent szüzek kolostorába, hogy állítsák föl a sírja fejéhez, – még ő is feltámadjon?

– Higyj benne és meglátod!

– De hát miért lássam meg őt? Miért kivánjam neki a feltámadást? Ha nem szabad őt szeretnem, ha nem szabad őt enyémnek mondanom?

– A feltámadás vissza fogja őt neked adni s megszünteti a tilalmat.

Dávid király kétkedve ingatta a fejét.

– Úgy beszélsz, mint a ki látja azt, a mi még láthatatlan. Hát meg tudja ember mondani, mikor nappal felnéz az égre, hol áll a kaszáscsillag? hol van a pásztorvezető? hol a fiastyúk? hol a sárkányszeme? Pedig ezek ugyan fényes csillagok, mikor éjszaka van. Hát azt, a mi holnap történik, hogyan láthatná meg halandó ember mai nap? Most én kérdezem te tőled azt. Hát te hiszed-e a saját feltámadásodat? – Nem sírverem-e ez az egész völgy itt előtted? Elől fal, hátul fal, szemben a tajtékzó tenger. – – S nem vagy-e te ennek a nagy sírnak a halottja? – Fiatal vagy, arczod piros, szemeid ragyognak és mégis olyan halott vagy, mint azok, a kiknek a fejéhez az örök kőszál oda van állítva. Hát a te számodra hoz-e a mai nap feltámadást?

Frater Aktæon nem felelt erre a kérdésre; hanem hozzá kezdett a két fakalapácscsal a kerepelés harmadik verséhez.

Mikor azt elvégezte, letevé a kalapácsokat a harangláb mellé s azt mondá a királynak:

– Meglátod: a hajnali kereplőverseket még én vertem el e helyütt; de a déli csengetyűszót már nem én fogom itten elharangozni.

Ezt olyan biztosan mondá, hogy Dávid király egészen megtért a kétségeiből.

Frater Aktæon leült a kereszt talpkövére.

– Ülj mellém! mondá a királynak.

E rövid meghivásra Dávid király egy kissé feldúzta az orrát.

– Ide ülhetsz szégyenkedés nélkül. Nincs az a királyi trón, a mely dicsőbb volna, mint az Idvezítő keresztjének zsámolya. – És mellettem is bizvást elülhetsz; mert én is lehetek egykor király, mint te vagy.

Ezt a merész állítást csakugyan szerette volna Dávid király kimagyaráztatni s helyet foglalt a remete mellett.

Fráter Aktæon aztán elővette azt a nagy kapcsos könyvet, s felolvasta neki belőle Sámuel könyvéből azt a fejezetet, a melyben leiratik, miképen keresé vala Saul a pusztában az ő atyjának eltévedt szamarait, s ezen foglalatossága közben talált reá a próféta, s azonnal felkéré őt az Izrael királyának.

– Sámuelnek hivták a prófétát? kérdezé a waráng király.

– És Saul épen Dávid királynak volt az előde.

– Annak, a kinek öt felesége volt? Ha irva van, akkor igaz. – Tehát ha te próféta vagy, és tudsz mindent, beszélj nekem valamit a fiamról. Mi történt vele azóta, hogy én nem láttam?

– A te Solom fiad hadakat vert meg, kincseket zsákmányolt, népeket vezérelt hegyeken és vizeken keresztül és megházasodott.

Erre hátba üté ököllel a mellette ülő prófétát a király.

– Eredj már! A három elsőt még csak elhiszem; de a negyediket mondd az odvas fának! Hiszen béka az még. A csikófogait sem hullatta el mind.

– Még is úgy van.

– S mifélét vett el? ha tudod.

– Magához méltót. A mikor eléd fog jönni, majd azt is meglátod. Fogadd olyan szivesen, mint Ábrahám fogadta Rebekkát.

Dávid király bámulva nézett a beszélőre. A warángok előtt ez a két fogalom «tréfa, hazugság» ismeretlen volt.

A mint igy beszélgetének, a távolban egy szerzetes alakja tünt elő a bokrok közül, ki a patak mentében közelített feléjük.

A út rossz volt, a patak egyik oldaláról a másikra kellett untalan átkapaszkodni a sziklákon keresztül, a szerzetes nem igen sietett: nagy idő telt bele, a míg a keresztig eljutott.

A kereszt árnyéka már akkor a tizenhetedik koponyát haladta meg s az alatt bőséges ideje volt Frater Aktæonnak felolvasni a bibliából a waráng király előtt Saul és Dávid történetét.

Az utóbbinál különösen megtetszett a királynak az ifju Dávid párharcza a Goliáthtal.

– No nézd! Ezt én is épen így tettem meg gyermekkoromban! Csakhogy én nem parittyával, hanem puszta kézzel hajítottam főbe a bolgár óriást.

– Ezzel is jobban hasonlítasz tehát a szent királyhoz, kinek nevét a keresztségben felvevéd.

– Hanem egy dolgot nem értek, kapczáskodék a puczér király az ő egyűgyű eszével. Hogyan lehetett az, hogy már az endori boszorkány is tudta azt a mesterséget, hogyan kell halottakat feltámasztani?

Frater Aktæon nem ért választ adni erre a balgatag kérdésre; mert a loholva közeledő szerzetes már az utolsó sziklafokról szállt le közelükben; ki is azonnal a saruit kezdte leoldani a lábairól. A mi a legnagyobb tisztességadásnak a jelképezése.

– Ez maga a gvardián, pater Andronikosz, mondá Frater Aktæon. Ismerem a hosszú szakálláról, melynek fele fehér, fele fekete.

Azzal odaunszolta a királyt, hogy járuljanak az érkező elé, s térdepeljenek le eléje és csókoljanak neki kezet; mert ez hatalmas szent ember.

Andronikosz épen olyan egyszerű durva szőrcsuhát viselt, mint Frater Aktæon, semmi jel nem mutatta, hogy feljebbvalója. Az egyik kezében volt egy hosszú, keresztben végződő pálcza, a másikban egy kobak.

Mikor mind a két térdeplő alak megcsókolta a kezeit, Andronikosz kenetteljes hangon szólalt.

– Üdv néked az Úrtól, oh király.

Erre Dávid becsülettudó modorban viszonza.

– Köszönöm. Elfogadom. S azt izenem vissza, hogy én is üdvözlöm az Urat.

– Nem neked szól az égi üdvözlet; hanem ennek itt! Mondá szigorú tekintettel Andronikosz. – Üdv neked János, uskók nép választott királya. A mi főpapunk, a pátriárka küld engemet tehozzád, hogy kihivjalak megpróbáltatásod verméből, és fejedelemmé fölkenjelek.

(Frater Aktæonnak az üté meg a fülét, hogy «pátriárka!» Tehát a zárdában még nem vették hirét, hogy Onufriosz II. Cajus pápa nevet hagyott magára erőtetni!)

Dávid királynak a bámulattól szeme szája nyitva maradt.

Tehát csakugyan megtörténnek azok a csodák – újból is, – a mik abban a szent könyvben irva vannak? S ez az ifju itt ezt előre tudta? hiszen megmondá, hogy így lesz! Akkor ez bizonyára próféta, a kiben az Úr szelleme lakik.

Elnézte, hogy keni fel a térdelő ifju homlokát a szives agg férfiu, diák mondásokat mormogva hozzá s mikor azzal készen van, így szól hozzá.

– Térj a te remete odudba, mint szerzetes és jöjj elő onnan mint király.

Még az is megtörtént Dávid király szemei előtt, hogy a mely ember a barlangban eltünt, mint kopott, szurtos remete, egy nyíl süvöltésnyi rövid idő alatt előtoppant onnan, mint ragyogó délczeg dalia.

Még ez nem volt olyan csodálkozásra méltó látvány, mint az, hogy az a hatalmas agg szerzetes, a ki az ifjut remetéből királylyá kente fel: ő maga térdein kúszva közeledett a kőkereszthez, s midőn odáig ért, a fejét lehajtá annak az árnyékába, azon koponya mellé, mely a dél-órát jelezte. S megcsókolta az Idvezítő keresztjének az árnyékát a halottfőn.

És aztán így szólt.

– Nekem pedig azt parancsolá a pátriárka, hogy helyetted itt maradjak a remete oduban, mindaddig, a míg el nem jön a nap, melyen visszahivattatom.

Frater Aktæon ebből is értett valamit. Andronikosz törhetlen meggyőződésű férfi volt, a kire a többi szerzetesek hallgattak. Ezt szükséges volt eltávolítani, – a míg az új bor kiforr.

A kereszt árnyéka elérte a tizennyolczadik koponyát, Andronikosz kezébe fogta a harang kötelét s elkezdé a delet kongatni.

Ime tehát az a szava is beteljesült Frater Aktæonnak Dávid király bámulatára, hogy «a reggeli kerepelést még én végezem, de a déli harangozást már más».

«Üdv neked, testvér!» mondá büszkén János király, Dávid királynak, jobbját nyujtva neki, kollegialis kézszorításra.

Dávid király szivesen viszonzá a kézcsapást.

– Hiszed-e hát, hogy feltámadnak a halottak? A názáretbeli Jézus feltámadásának napján. A te Solom fiad, és a waráng legények, és Bravalla feleséged és sokan mások, kik a föld alatt voltak száz napig eltemetve, és mindnyájan Istent dicsérik.

– Mindent hiszek!

A kolostorban is megszólaltak a harangok; a völgy felőli kapu megnyilt s zászlókkal jött alá a búcsújáró nép, a szerzetesek vezetése alatt az új felkent királyt üdvözölve fogadni: egy új keresztyén népnek királyát.

«_Disputa._»

_Kritikus._ Remélem, hogy szerző nem engedi magát elcsábítani, hogy most teljes szinpadi hatásában az olvasó elé hozza azt a hokusz-pokuszt, a midőn a warángok királya a három tüzes szentek kolostorából előjönni látja mindazokat, a kiket halottaknak hisz. Ezt az olvasó phantasiája már úgy is kitalálta. Hogy üti majd hátba a Solom gyereket: «hát te akasztófa-czímere, hol csavarogtál annyi ideig?» – Bravalla asszonyt is kimosdatták, megfésülték szépen, a körmeit elvagdosták, tisztát adtak rá, arra is ráismert Dávid király; s egy kissé fejcsóválva mondá: «ejnye babám, de megránczosodott a képed az alatt a hét esztendő alatt!» És a midőn egynémely uskók generális prezentálta maga előtte, nagyot hőkölt: «nini, hisz ez az én hajdani csizmatisztítóm!» – Tudjuk már. Nagyszerű volt a találkozás. – Hanem arra kérjük a szerzőt, világosítson fel bennünket valami egyszerű kérdésben. – Hogyan lehetett mind ennek olyan simán megtörténni?

_Szerző._ Én ugyan arról is értesítést akarok adni, hogy mi történt a waráng fejedelem és népe, valamint a velük együtt felvonuló baziliták megérkezése után a három tüzes szentek kolostorában, s az nem lesz épen hokusz-pokusz, vagy szinpadi tableau; hanem valami sokkal furcsább. Azonban ha előlegesen valami kivánni valót talál a kritika: én azt is kész vagyok teljesíteni – mély tisztelettel.

_Kritikus._ Igenis kivánunk valamit. Eddigelé meghurczolt a szerző bennünket olyan helyen, a hová csak kerekes liburnákon lehet eljutni; felvitt olyan sziklaországokba, a hová waráng láb kell, a ki utána megy; mutogatott völgyeket, a mikbe nem lehet halálveszedelem nélkül leszállani; klastromokat, várakat, a miknek a köveire sem találni többé; aranybányákat, a miket ugyancsak szeretnének mai nap újra felfedezni; megjáratta olvasóival a Bludár földalatti útját; gondolta mindezeknél: «ide csak nem fog utánam jönni az a Kaintól született kritikus, hogy megczáfolja a leirásaimat». De már most álljon szavának és lépjen rá valami olyan földrészre, a mi valósággal megvan, látható és hozzájárulható. Vezessen bennünket Raguzába.

_Szerző._ Épen a tollam hegyén volt az a név.

_Kritikus._ Mert ez itt a punctum saliens: hogyan mehetett végbe egy ilyen világbontó merénylet épen Raguza tőszomszédságában? Raguza ez idő szerint hires hatalmas köztársaság vala: Velencze versenytársa, császárok szövetségese, mely a spanyol királynak Portugált elfoglalni segített, a mórokat vissza tudta verni, s Dusán király ostromát hét esztendeig diadalmasan kiállta. A mellett a római pápa hű városa, püspökség székhelye, melyhez hét suffraganeus püspök tartozott. Állandó hadsereget tartott fellegvárában, mely, mint a történetiró bizonyítja, csupa magyarokból állott, mivelhogy a tanács nem bizott a saját honfitársaiban. És ennek a magyarokból álló hadcsapatnak minden nap más vezért adtak, olyanformán, hogy az ifju nemesek közül minden este egynek a nevét kihuzta az urnából a Rektor; azt az ifju lovagot az utczán elfogták, hirtelen kendőt vetettek a fejére, hogy senki rá ne ismerhessen: úgy vitték fel a fellegvárba parancsnoknak. Már most tehát, ha nagypénteken a kolostorból kiriasztott apáczák Raguzáig szaladtak, ott a várost azzal a hirrel telelármázták, hogy az ördögök garázdálkodnak a szent helyeken, hogy Onufriosz velük czimborál, sőt pápaságra aspirál: hogyan érthesse meg az ember, hogy a raguzai százak azonnal ki nem küldék azokat a zsoldjukban tartott magyar katonákat, a kik bizonyára nemcsak uskók uraiméknak, de még a meztelen bőrü waráng úrfiaknak is, kegyetlenül megtanították volna megbecsülni a magyarok Istenét?

_Szerző._ Mindezekre pontosan megfelelni kötelességemnek ismerem.

A HAJDANI RAGUZA.

Az, a mit a mai Raguza képe mutat, csak egy összedült óriás töredékeinek maradványa. Három eltemetett város fekszik a mai épületek alatt. A görög Epidaurus fölött épült az ó Raguza; azt eltakarta a dicsőséges, hatalmas raguzai köztársaság, ennek a romjain áll a mai kikötő város. Még maradványaiban is fölséges.

A kik odaépítették a tengerbe nyuló sziklanyelvre, melyet köröskörül kopár bérczek zárnak el, nem azt keresték, hogy hol terem meg az olajfa, hanem, hogy hol terem meg a szabadság. Ez a csodálatos fa, melynek gyökere legjobban szereti a sziklatalajt.

Raguza ősidőktől fogva menedéke volt mindenkinek, a kit a világ hatalmasai üldöztek; s a kit egyszer oltalmába fogadott, azt meg is tudta erőhatalommal védeni. Ellenség soha se szárazon, se tengeren be nem tudott törni a bástya falain.

Azok hatalmas bástyák voltak; a mint a város népessége szaporodott, új meg új gyűrűvel vették azt körül, párkányos tornyaik uralták a körülfekvő vidéket, s azon a nagy gömbölyű bástyán ott Gravoza felé, mely egészen a tengerbe nyúlik, emelkedett fel az óriási világító torony, öntött réz oszlopával, legfeljül az aranyozott földteke.

A mostani egymás föle emelkedő, födéltelen házak helyén aranytól csillogó kupolák és tornyok ragyogtak a napsugárban. Minden nemes családnak volt saját temploma, a melybe a palotájából át lehetett járni. Ez volt a fényüzés mértéke. A templomok oltárainak művészi pompája, a drágakövekkel kirakott ereklyetartók, a hitetlenektől visszavásárolt drágaságok Salamon templomából, Jeruzsálem kincseiből, kelet drága szöveteivel betakargatva; ezek képezték a raguzai nobilik fényüzését, mert a külső viseletük egyszerű volt.

És valamennyi templom körül legmagasabbra emelkedett ki a nagyszerű kathedrale, melyet Oroszlánszivű Rikhard emeltetett Raguzában. Mikor a hős király visszatért a szentföldről, a tengeren nagy zivatar érte utol a hajóját. E veszedelemben fogadalmat tett, hogy a hol révpartot talál, azon a helyen templomot fog építtetni a Megváltó tiszteletére. Lacroma szigete volt a legelső száraz föld, melynél hajója kiköthetett. Rögtön hozzáfogott a templomépítéshez. Ekkor a raguzai patriciusok azt kérték tőle, hogy építtesse inkább azt a nagyszerű kathedrálét Raguzában, a lacromai templomot felépíttetik ők. A pápa engedélyt adott a fogadalom átruházásához, s a Megváltó imolája ott emelkedett fel büszkén a többi tornyok közül, mint valamennyinek az őse. (Most már csak néha, ha az utczakövezetet megfordítják, találnak a felyül fordított köveken egy-egy felirat, domborfaragvány töredéket, mely sejteti, hogy egykor a hires oroszlánszívű Richard templomának falához tartozott.)

A hol most áll a városháza, ott pompázott a «Rektor» palotája hajdan; homlokzata egészen a velenczei dogepalotának mása, óriás lépcsőzetével, czifra kőfaragványai mind bearanyozva; belső udvarát kettős oszlopsoron nyugvó padmaly fogta körül, melyen a százak tanácsosai tartották sétáikat. Az udvar közepén pedig ott állt a várost kormányzó «Rektor»-nak a kőszobra. Minthogy pedig Rektort minden évben újra választottak, olyan elmésen volt a szobor elrendezve, hogy a fej lejárt róla: a szobor nyakán volt egy mélyedés, s az új Rektornak a fejét a csapjánál fogva abba beleillesztették, a régiét eltávolították. Így csak fejet kellett mindig ujból készíteni. A szobor most is meg van még, a Salonai museumban; de a hozzávaló fejek ki tudja hová lettek?

A rettore palota előtti téren azonban, egy magas korinthi oszlop fejezetére állítva, büszkélkedett a dicső Roland pánczélos szobra, a legendai hősé, kit a nyugati nemzetek mindegyike magáénak hirdet. Ő volt a mesés győzelem hőse, mely az adriai tengert a saraczénoktól megszabadította, a félelmes Spucento diadora.

Se oszlop, se szobor nincs már. A raguzaiak később is újra alakították azt, új talapra állították. Ma már csak egy szerényen meghuzódó alak, kezdetleges faragvány, alacsony piedestálon egy szerény gyümölcspiacz szegletében; azért még mindig hős Rolandja a raguzaiaknak.

A rettore-palotával szemben állt és áll még ma is, (ez az egy a mi a régi időkből épen megmaradt) a vámépület. Látszik, hogy a kik építették, arra számítottak, hogy ezt még a föld maga se rázhassa le a hátáról. Minden oszlopboltozat oly tömör, oly szilárd, hogy az idők romboló hatása meg nem látszik rajta.

Itt volt valamikor a rakhelye a három világrészből összetóduló kincseknek, ide rakták le hajóterheiket a világ minden nemzetének kalmárai. A boltozatok kapuin még most is láthatók a kőbevésett feliratok: «a hogy én mérek, úgy mérjen nekem az Isten». Itt volt a köztársaság mérleghivatala. A vámhivatal portaléja fölött ez volt olvasható: «adjátok meg a császárnak, a mi a császáré», s a pénzverő szűk porticusa fölött láthatók voltak a zsidó betűk, miket a láthatatlan kéz Belzázár palotájának architrabjára felírt: «mene, tekel fáresz» (megmérettettél, könnyünek találtattál). Itt minden idegen pénzt ujravertek a körtársaság czímerére.

Ez a czímer volt szent Balázs képe, fején püspöki süveggel, kezében kereszttel, hármas tornyú kapu fölött kiemelkedve.

Ezt a jelvényt lehetett látni a város minden kapui fölött.

Szent Balázs volt a védője a köztársaságnak. E dicsőséghez egy szép legenda szerint jutott.

A velenczei köztársaság féltékeny volt Raguza emelkedő csillagára, korán felismerve benne legveszélyesebb vetélytársát.

Nyiltan soha sem harczoltak egymással, hanem mindig «kalap alatt». Ha valamely vad nép feltámadt az egyik köztársaság ellen, azt a másik segítette pénzzel, jó tanácscsal: egymásnak a zendülőit vendégszeretettel fogadták, s a tengernagyaik tévedésből el-elfogták a szomszéd kereskedelmi hajóit.

Egyszer aztán a doge véget akart vetni annak a kötelőzködésnek. Kiküldte tengernagyját tekintélyes hajórajjal Raguza elfoglalására.

A nyilt tenger felől azonban Raguzát ostromolni hadiszabály szerint nem lehet. A város alapítóinak arra is volt gondjuk a hely megválasztásánál, hogy annak a kikötőjét nagy hajók ne használhassák. Oda csak halász-bárkák és dereglyék vitorlázhatnak be; nagy favárak, melyek balistákat, helepolisokat czepelni képesek, nem találnak elég mély vizet. Az egész hadi és kereskedelmi hajóraj a félórányi távolban levő jól védett Gravoza öblében horgonyoz.

A velenczei admirális tehát ravasz csellel akarta elfoglalni Raguzát.

Egész hajóhadával horgonyt vetett a sík tengeren, s maga megillető kiséretével kievezett a raguzai öbölbe, zászlók jeladása mellett, mint békés látogató.