Part 17

– De nem hűs éjszaka, a pártfogó holdvilág mellett akarta ezt végrehajtatni Bannaret lovag, hanem nappal, délután, mikor Foibosz legforróbb nyilait lövelli alá az égből. Másnap az úri lovagnép, a hűbéresek és jobbágyok mind felgyülekeztek a várkastély udvarára, hogy tanui legyenek, hogyan váltja be a troubadour fogadását.

– Nem kell én nekem semmi kincsed, drágaságod, mondá Balduin az apának, egy szál patyolatöltönyben is kedves lesz nekem az én szerelmesem, ne is adj vele mást.

– Elhinném azt! szólt Banneret lovag, gúnyosan nevetve. Úgy még könnyebb teher volna a válladon, de csak vidd vele együtt minden hozományát, a mit egy nemes kisasszony kelengyéül szokott kapni, s még jobban megterhelte a leányát arany kösöntyükkel, násfákkal és bogláros övekkel, a fejére is koronás pártát tett; a vállára nagy csattos bársony palástot. Ne mondják, hogy nem rangjához illőn házasította ki az egyetlen leányát.

– Megindult az ifju troubadour kedves terhével az útra, nyomában a násznép, az apa hűbéreseivel. Eleinte vígan ment előre, még énekelt is közbe, bár kedvese óva inté: «Hagyd abba, mert kifáradsz!» «Nem vagy te nekem nehéz»; mondá a troubadour, «hisz te emelsz engem, nem én téged. Én téged csak a hegytetőig viszlek, te engem fel a mennyországig!» De a mint a hegy felét meghaladta, már kezdte utolérni a fáradtság. Bármint törülgeté arczáról a veritéket aggódó arája patyolat kendőjével, egyre jobban izzadt. «Pihenj meg!» suttogá ez. «Nem szabad!» felelé vissza. «Akkor elvesztelek.» Egyre fejjebb hágott, egyre jobban fáradt. Lélekzete kezdett elfulladni, meg-megszakadozni. A menyasszony látta kedvese arczát elhalványodni, szemeit homályba borulni. «Oh vess el az öledből, megölöd magadat!» rimánkodott neki. «Nem, nem, győzni fogok», lihegé az, s mind előbbre hatolt. A kisérő nép biztatta, buzdítá: «ne csüggedj lovag! ne törjön meg erőd! Nézd itt van már a czél!» Reszketve, tántorogva haladt az előre.

(S ilyen reszketve, tántorogva közelített Asmodái is a menyezetes trón felé, melyen a fejedelemnő ült: az egész gyülekezet elfojtott lélekzettel hallgatá szavait.)

– Csak még nehány lépés! Csak még egy végső erőfeszítés! Már itt a hegytető! Az utolsó orom. Arra is fellépett, drága terhét keblére szorítva. «Győzelem! Enyim vagy!» lihegé boldogan. S azzal összeroskadt, és egy forró sohajtásban kilehelte lelkét; még akkor is kedvese nevét susogva. Hát a mátka, a szerető hű társ? Genovéva, a mint a vőlegényét holtan elterülni látta, őrült sikoltással borult a drága tetemre, s azon pillanatban megszakadt a szive. Az odaérkező apának két halottja volt ott. Ennek emlékére épült a roueni «két szerető kolostora».

Ez elbeszélés izgalma alatt egészen odáig, a trónemelvényig hatolt Asmodái, s ott egyszerre arczra vetve magát, odafekteté a fejét Lubomira elterülő palástszegélyére, s zokogva kiáltá:

– Itélj meg, királyném! Ilyen az én munkám! Ez a szerelem dæmonának a műve!

És Lubomira ekkor, a helyett, hogy kegyetlen haraggal intett volna az apáczák vénjeinek, hogy jöjjenek a vakmerő dæmont végig korbácsolni, hirtelen lehajolt hozzá, trónjáról felkelve, és felemelte őt fektéből, a kezében tartott pálmaágat pedig oda ejté a dæmon képviselőjének ölébe.

– Áldásom reád! csendül fel egy leányi hang a szent ravatal mellől; Kekharizméne szava. Égj te is abban az édes lángban, a mi az égbe visz, a míg megemészt.

Nem sajnálta tőle a kedvesét.

A gyülekezetben nagy zűrzavar támadt e nem várt jelenetre. A fiatal növendékek, a kik mind ilyen formában tanulták meg gyűlölni az ördögöt, egészen meg voltak vigasztalódva, hogy azt felemelve látták; de az idősebbek annál inkább felháborodtak; soha ember nem hallott még ilyen esetet, hogy a «mysterium» alkalmával, az itélőbiró a dæmonnak adja oda a pálmát s még a kezét nyujtsa neki, úgy emelje fel a porból.

Onufriosz szertelen boszusága olyanforma szakadozott hangokban tört ki, mintha kaczagna; csak kholerikus hangdöczögés volt az.

– Győztél, Asmodái! Elcsábítottad magát a birót! De mit kezdesz már most a diadaloddal? Mit nyer vele egy ördög, ha egy szentet hálójába keríthetett, körmei közé ragadhatott!

Asmodái visszaadta a kaczagásszerű hehentést.

– He-he-hejn! Nem vagyok én itt egyedül. Vagyunk hárman. Itt van még Semiázáz és itt van Beherik, a nagyravágyás és a boszuállás dæmonai, a kik épen úgy fogva tartanak egy szentet.

– Kit?

– Tégedet, magadat! Onufriosz! Illyricum patriárkája! Neapolisi metropolita. Pontifex in Dalmatia.

S ezt mondva egy gyors szökéssel ott termett Onufriosz mellett s lekapta annak a fejéről azt a fekete, egyszerű, fazék alakú nemez-süveget, a hátracsüggő gyászfátyollal. E süveg alatt viselte Onufriosz a – pápai tiarát.

Onufriosz türte tehetetlen szoborként, a mit Asmódái tett vele. A rémület igézete egyszerre megmerevíté, mint a mérges kigyó harapása.

És azután azt tette vele a dæmon, hogy megragadta a derekát átkötő cordát, leoldá róla, s a felbomló fekete bő talárt kétfelé nyitotta elől.

– Ide tekintsetek!

Az egyszerű palást alatt pompázott a pontifexi zöld selyem casula, melynek koczkára felosztott mezőiben váltakozva arany kakasok és veres oroszlánok voltak himezve, míg elől a mellét a sokszinű Úrim és Thummim fedezte. A római pápák teljes ornátusa a XII–XIII. században. Kiegészítette azt az arany tiara, mely akkor még nem állt hármas koronából; egy hegyes végű tojásdad süveg volt az, hegyében diónyi zöld topázzal.

– Ime II-ik Cajus pápa, Dalmátia és Illyricum pontifex maximusa! kiálta Asmodái, s satyr-alázattal hajtá meg magát előtte. Engedd meg, hogy legelső meghódoló vazallusodként én csókolhassam meg legelébb a papucsodat.

És azt is meg kellett neki engednie.

Onufriosz az eldobott süvege után nyult, s fekete palástját huzta-vonta fényes öltönye fölé; Asmodái meggátolta benne.

– Ha felöltötted, viseld! Méltán öltötted fel. Az egész keresztyén világ lázong és elégedetlen. A római urak romlást hoztak reá. Bűneiket te ismered legjobban, mert annyi éven át közöttük éltél és működtél. Ezért száműztek Itáliából a vad, kietlen Illyricumba, a barbar népek közé. Mert Nápolyban és Rómában mindenki szeretett. Neked kellett volna avignoni érsekké lenned, s a helyett egy huszonnégy éves herczegecskét, ki még felszentelve sem volt, ruháztak fel az infulával; téged pedig degradáltak patriarkává. Boszudat nem takarták be a fekete palásttal, nagyravágyásod égbetörését nem gátolták meg a fejedbe nyomott gyászfátyolos süveggel, a tiara téged illet meg; szent Péter kulcsai a te kezedbe valók, a feltámadás napján te oszd a világnak a megszabadító áldást. Az elnyomott népek milliói leborulnak előtted, s egyetlen riadó szóval kiáltják: üdv neked atyánk, II-ik Cajus pápa!

S e szavakat azzal pecsételé meg, hogy felkapva a pálmát a trónlépcső szőnyegéről, odanyujtá azt Onufriosznak.

Nevezetes egy pálmaág! melyet először egy apáczafejedelemnő nyujtott egy dæmonnak, s azután a dæmon egy ellenpápa jelöltnek, a szentek szentében, az asceták gyülekezetében; a Megváltó ravatala előtt, melyet angyalalakok térdelnek körül.

Az nem lehet, hogy a dæmonok így diadalmaskodjanak!

Az egész apáczagyülekezet, mint «egy férfi» riadt fel. (Kétszáz hölgy bizvást mondható már «egy férfi»-nak.) «Apage Satanas!»

Mater Fulgentia előlépett a többiek közül s hallatá rikácsoló kemény hangú szavát.

– Ha ti mind a hárman a dæmonok szövetségesei lettetek, én elitéllek mind a hármatokat. Tudjátok meg, hogy a római szent kuria által nekem van adva a titkos hatalom, felvigyázni a zárdafejedelemnő és a gyóntató atya fölött; s ha bűnben találtatnak, elitélni őket. Én mind a hármatokat máglyára küldelek! Mindenki én nekem engedelmeskedjék. Le velük a katakombákba!

– Akkor legyünk négyen! kiálta az egyik őrt álló hölgy a szent ravatal mögül s leszállva a katafalk lépcsőin, rózsaszín angyalszárnyakkal a vállain odasietett a hármas csoporthoz.

S mikor odaért imádott kedveséhez, kit menyegzője éjén ragadtak el tőle, odaborult annak a jobb vállára.

A bal vállán már ott pihent Lubomira feje.

A fejedelemasszony álmodni látszott. Nem tudott semmit arról, a mi körüle történik.

Asmodái pedig magához ölelte mind a kettőt s azt kiáltá:

– Ne féljetek! Ha engem szeretni fogtok, én ti nektek adom a földnek és mennynek minden gyönyörűségeit.

Ellenállásra, menekülésre pedig gondolni sem lehetett. Kétszáz apácza fogta őket körül, mindegyiknek a kezében suhogó flagellum, a szegekkel kivert korbács.

– Le a katakombákba velük! parancsolá Mater Fulgentia hétágú ostorát rázva az öklében. Ismerték ez ostort, ez öklöt eléggé. Itt könyörgés nem engesztel, erő nem szabadít!

Ő maga ment elől a sekrestye melletti vasajtó felé, utána Asmodái a vállára borult két hölgygyel, nyomukban következett Onufriosz, a pontifexi pomparuhában, elől összekötött kézzel, cordája a nyakára kötve, s annak a két vége két apácza kezében.

A míg lassú ünnepélyes menetben a katakombákhoz vezető lépcső ajtajáig vonultak, az apáczák kardala zengé a «diæs iræt».

És mikor a zsolozsma végződött, ismét hangzott az a rémséges viszhang oda alant; mintha az eltemetettek énekelnének kriptáikban, s következett rá a tompa dobbanás, tizenhárom.

– Halljátok! mondá Mater Fulgentia, a bűnösök megtérnek, s a felszenteltek elkárhoznak!

Azzal levette övéből a karikán függő kulcsokat s kikeresve közülök a vasajtó kulcsát, felnyitá azt, messze kitárva.

«Isten irgalmazz!»

A felnyilt katakomba ajtaján mi szörnyalak támad elő? Pokol királynéja? Emberarczot öltött fenevad? Egy félmeztelen óriás nő, kinek tagjain aranyzsinórok szálai tartják össze a lerohadt királyi öltöny rongyait, szemeiben pokoltűz, arczvonásain örjöngés; kuszált haja testét körülfogja, még a sarkával is rátapos; ösztövér karjainak inai vonaglanak s görbe karmokban végződnek; ajkai forró gőzt fújnak beszéd helyett.

Ez a szörny, ez a lázálmak csodája megkapja egyszerre két griffmadár markával kínzójának nyakát. Ah, jól ismeri ő ezt az arczot, ezt az alakot. Még a korbácsát is. Megragadja őt a két öklével, a miknek a csuklóin még ott csörögnek a széttört bilincsek vaskösöntyüi, szemeibe mereszti öldöklő szemeit, arczába fújja perzselő páráját s aztán odadobja őt a márványpadlatra – élettelenül.

S akkor előrelép kevélyen s sűrű haját hátravetve, mellére üt sulyos öklével s odakiált a megrémült népnek:

– Én vagyok Bravalla királyné!

És aztán nyomában ugrálnak elő a gádorajtóból a waráng legények, Solom királyfi, mind abban a díszben, a melyben a Bludár földalatti folyosóján végig küzdötték magukat, a mosszori vártól a tüzes szentek kolostoráig, az Isten földalatti világán keresztül.

EGY ÚJ NÉP.

A waráng fiúk csapatja tódult ki legelől a katakombák ajtaján át a templomba. Ez ajtó a sekrestye mellett volt, a szószék alatt, az előrerohanó had az oltár előtti tért foglalta el. A növendék apáczák az oltár mögé menekültek, a felriadt nénék serege azonban az első rémjelenet után hanyatt-homlok rohant a főajtónak és menekült ki a szabadba. Ezek azután egész Raguzáig meg sem álltak, s ott általános riadalt idéztek elő azzal a rémhírrel, hogy a három tüzes szentek kolostorát elfoglalták az ördögök.

Egész részletességgel azonban csak Soror Theodozia beszélte el az ott később történteket, a ki énekvezető lévén, odafenn szorult a chorusban, s ott elrejtve magát a rácsozat mögé, végig nézte az egész dæmoni látványt, s csak a késő éj sötétségében menekült meg búvhelyéről, s apácza köntösét felváltva egy angyaléval, bántatlanul bocsáttatott tovább.

Solom királyfi és Asmodái egymás nyakába borultak. Az egyik e szóval üdvözlé a másikat: «én királyom!» a másik «én hadvezérem»-mel az egyiket, és aztán mind a ketten «mi főpapunk»-nak nevezték Onufrioszt, lábaihoz vetve magukat s papucsait ajkaikkal érintve. Lubomira és Milenka az alatt feloldák kezeit.

Arra azt mondá Asmodái a főpapnak:

– Ime itt van a te új néped, a kit a föld keble szült a mai napon.

És az a katakomba ajtó véghetetlen anyává látszott lenni. Egymás után szülte a fiakat, leányokat, férfiakat, anyákat, kis gyermekeikkkel karjaikon, százat, meg százat, számlálhatatlan sokaságot. Mindnyájan fegyverbe öltözve, karjaikon arany- és bronzkösöntyűk, a nők varrás nélküli drága szövetekkel derekaik körül, a férfiak csaknem mezitelen, arcza valamennyinek halovány, (száz napi földalatti bujdosástól) megtelik velük az egész templom, még bele sem férnek. És aztán Onufriosz egyenkint a nagy tómedenczénél megkereszteli őket; mind pogányok voltak, most kapnak neveket. Az új nép erre átvonul a lebocsátott hidon a paradicsomkertbe, s annak érett gyümölcseit gyönyörrel izleli. «Itt lészen jövendő lakástok!» mondja nekik Solom királyfi. Azok áldják, magasztalják s hymnust énekelnek a dicsőitésére, ki megigérte nekik, hogy a szolgálatnak házából a földalatti utakon keresztül a tejjel-mézzel folyó Kanahánba fogja vezetni őket. Ugyan ura lett szavának.

«Jó mi nekünk itten laknunk!» mondják azok, s mindjárt hozzá látnak, hogy sátorokat készítsenek az asszonyaik és gyermekeik számára. Mindenütt nagy a vigasság. (A föld alul előkerült nép nem tudja, hogy ez az Idvezítő keresztre felmagasztalásának napja.) Néhány ijász kirándult az erdőre s hevenyében elejtett egynéhány vadtulkot, a mi még akkor sűrű lakója volt a dalmata völgyek pagonyainak. Rögtön hozzá láttak a feldarabolásához. Hónapok óta nem volt húsétek a szájukban.

(Pedig ma sem lesz!)

A waráng legények vitézségük és nemes bátorságuk által előkelő hadnagyi állást vívtak ki az egész keveredett nép között, mely mindenféle ajkú és nemzetiségű rabszolgákból volt összehordva; a bogumilok által szaporítva a warángoktól megszökött rabszolgákkal, a kik azokat megint három világrészből hurczolták össze. Most ezek mind szabad emberekké lettek. Találtak ki valamely közös nyelvet, valamennyiéből összeábdálva, de az bizonyára csak a legszükségesebb mindennapi megélhetésnek szolgált közvetítőül; parancsszónak pedig mindenki a warángok idiomáját fogadta el. (Miként még mai nap is ismerünk egy országot, a hol «egy» katonai vezényszóra kilencz különböző nyelvű nemzet áll sorba, czéloz, tüzel, jobbra néz, balra néz, tiszteleg, rohamra indul és verekedik.)

Solom királyfit azonnal megértette mindenki. Őt imádta az egész nép s a mit ő kimondott, az szentség volt előtte.

Ha ő egyszer azt fogja mondani, hogy «ti pedig ezekhez a nyárson pirított szép konczokhoz «ma» nem fogtok hozzá nyulni», hát senki még a szagát sem fogja beszivni a csábító pecsenyének.

A keresztelés nagy munkája után az új hivek ismét felgyülekeztek a templomba, tudatva volt velük, hogy ott még lesz valami szertartás. A ki nem fért el a templomban, az letelepedett kívül a lépcsőkön. A szép angyali éneket ott is meghallhatta az ajtón keresztül.

Lubomira és Milenka a megriadt, de futni képtelen ifju noviceket szép szóval megnyugtaták az iránt, hogy nem ördögök azok, a kik most a föld alól előkerülének, sőt inkább istenfélő emberek, a kik épen most vevék fel a szent keresztséget, s annál fogva azokat még jobban meg fogja erősíteni a hitben, ha a khorusban szép zsolozsmákat énekelnek a szent leánykák bizalmas kebellel.

A minthogy valóban annyira megszelidíté a vad népeket a magasból jövő áhitatos ének, hogy kézijaik húrjait pengetve, képezének zenekiséretet hozzá, s mivelhogy a kézíjak húrjai a hanglajtorja minden fokait képviselték, úgy ebben a kézíjpengetésben bizvást feltalálják a hajdankor Wagnere által feltalált «multak zenéjét». (Lásd bővebben e thémát Priscus Rhetor interviewjában Atilla királynál.)

Solom királyfi megragadá az alkalmat két zsolozsma közötti szünetnél, hogy szót emeljen a templomban, támaszkodván arra az arany mondatra, hogy «vox populi: vox Dei». (A nép szava Isten szava.)

– Mink, szabad uskók nemzet, «szökevények» szabad nemzete, megválasztjuk a mi fejedelmünkké a mi jóltevőnket, a Raguzából való Bobolit, az énekest, a jóst, a bölcset. Éljen a király!

Ezernyi összevert dárda és szekercze csattogása felelt a nyilatkozványra, helyeslésképen.

Az ifju költő, ki ott állt az oltár alsó lépcsőjén Onufriosz mellett, annak a jeléül, hogy a megtisztelő kikiáltást elfogadja, feltette a süvegét a fejére.

Ekkor így szólt másodszor is a nép nevében Solom királyfi.

– Mink, szabad uskók nemzet, legifjabb hivei Jézus Krisztusnak, a Megváltónak, az Isten fiának, a mai napon megválasztjuk a mi egyházi fejedelmünkké, főpapunkká, Onufrioszt, az aranyszájut, az Isten felkent prófétáját, a szent embert!

Ezt is még egyszer oly nagy riadalom szentesíté.

A lánykák énekhangja rezgett utána, mint égből jövő szeráfi ének, melyen keresztül zeng a két diskant és szoprán arkangyal szózat, Lubomira és Milenka hangja.

Onufriosz malasztteljesen terjeszté ki a karjait az új hivek gyülekezete fölött. Valóban lelki megelégedést érezhetett, ha végig gondolá, hogy ennyi ezernyi pogány lelket ő térített meg a mennyek országának számára. Azok letérdepeltek előtte mindannyian.

S még ki voltak terjesztve a karjai, a midőn lassú rezgő hangon szólalt meg a csendességben:

«Frater Aktæon!»

S e névre az ifjú Boboli, az Asmodái ördög, a most megválasztott király, karjait összetéve mellén, s megsüvegtelenített fejét mélyen lehajtva rebegé:

«En adsum, genuflectens, famulus tuus.»

«Induas vestem tuam monachi, servus servorum Domini!»

S erre a délczeg ifju felvette az oltár mögött heverő barát-csuháját s azt a czifra lovagöltözete fölé felölté, a csuklyáját a fejére húzva. Tökéletes Frater Aktæon volt.

Onufriosz folytatá a parancsolást.

«Redibis in cavernam tuam, quæ est in deserto, et ibi manebis; donec Dominus te vocabit, et eris mortuus in valle mortis; usque ad diem resurrectionis. Ait Deus Zebaoth: mitte sapientem et nihil ei dixeris.»

«Obsequar capite submisso tibi, beatissime Pater.»

«Amen.»

Az egész diákbeszédből a nép nem értett semmit, csak azt látta nagy bámulva, hogy az ő megválasztott királya milyen alázatosan húzza be magát a barátcsuklyába s hogy oson el a hátulsó ajtón. Ebből láthatta, hogy micsoda hatalom az, a mit Onufriosz gyakorol!

«_Disputa._»

_Kritikus._… No már… Nem szokásom a szerzők gyomrát dicséretek szalonczukkedlijeivel elrontani; de annyit el kell ismernem a jelen munkáról, hogy még Klimius Miklós óta így megutaztatva az olvasó nem volt, mint ebben. Ez egy valóságos humoristico-sentimentális válfaja a romantico-realisticus irányműnek. Systematisált lehetetlenségek napirendje. A mik itt történnek, azokhoz képest Mózes sétája a Veres-tengeren át száraz lábbal tréfadolog. Ötezer embernek a megvendégelése hat árpakenyérrel még csak összehasonlításba sem jöhet azzal a csodatettel, miszerint egy egész új nemzet, az uskókoké, karácsonytól nagypéntekig, a föld alatt bujdokolva megélt. – Elhittem szerzőnek mindent; még az özönviz előtti víz-órát is. Meghallgattam, hogy mit beszélnek a földalatti koponyák, és a köztük lakó fehér pókok? Harczoltam ásatag medvékkel, s megsirattam antediluviánus hosszúfejű rút apáink (szép apáinknak csak nem mondhatom) szomorú végzetét. Felültem a hyppogryphra, melyen szerző az ördög és angyal közötti Ringelspielben körüllovagoltatta az olvasót az elmés thema járgányán, mely szerint minden jó és minden rossz a szerelemből ered. Bámultam, hogy lehet az encyclopædiát crystallizálni? Tűrtem beavatkozás nélkül, hogy az ördög győzedelmeskedjék az angyal fölött, s megbotránkozásomat elhallgattam, midőn a raguzai jeunesse dorée egyik paladinja a szentek gyülekezetének közepette elcsábít egy apáczafejedelemnőt. (Ezért majd kikap szerző más oldalról!) Készséggel elismerem, hogy vakmerő phantasiával boronálta össze azt a történetet, a melyről senki sem hitte, hogy annak egyik része a másikhoz hozzá tartozik s kezdem elhinni, hogy a sakktáblai lóugrásokból utoljára mégis kikerül az az igért «három márványfej». Hanem a mi már mégis több a soknál, ez a legutolsó váratlan fordulat, ezt nem hagyhatom meg ellenzés nélkül. – Hogyan? – Elhigyje azt valaki, hogy egy ilyen roué (nem lenne jó új szónak erre a «kerekes?» Szerző szereti az új-ős-ásatag szavakat szaporítani), tehát, hogy ez a fráter Kerekes (annyi nevét hallottam már, hogy magam is adhatok neki egyet), a ki nem restelte «azért» hogy az elcsukott kedvesét újra megkaphassa, és magához köthesse, elpusztíttatni a mosszori várat, megmérgeztetni a bogumilok népét, kiraboltatni a hires aranybányát, földalatti barlang országúton át kihozni az uskók népet, fenekestül felfordítani a békés, istenfélő szent szüzek kolostorát, elcsábítani a fiatal szűzeket, kiszabadítani celláikból a dühös örjöngőket, kikiáltani ellenpápának egy rejtett ambitióktól megszállt száműzött főpapot, saját magát pedig megválasztatni az egyesült zsiványok és rablók nemes hadai által királynak, hogy ez a dühös, szenvedélyes, Istennel és szentekkel vakmerően szembeszálló gavallér egyszerre csak, annak a saját maga által megválasztott ellenpápának egy reszkető szavára: «Frater Aktæon» rögtön keresztbe tegye a mellén a kezeit, s azt mondja: «en adsum», s aztán tessék velem parancsolni! S mikor ez azt parancsolja neki, hogy vedd fel a te barátcsuhádat, eredj vissza a cadmæi szikláknál lévő remeteodudba, légy halott és várd a feltámadás napját, hát erre ez a Don Juan szépen fejére húzza a csuklyáját, ott hagyja a szerelme tárgyait (most már épen pluralisban) s visszaballagjon a kolostora kapuján keresztül a rabság sziklavölgyébe s ott rajzolja tovább az abracadabrákat a tenger homokjába. No már ezt a vakmerő fordulatot mohamedán hit legyen, a mely befogadja.

_Szerző._… Hm… De hátha ez a főpap meg az a fráter összebeszélt egymás között és kölcsönösen értették egymást, hogy mit miért cselekesznek?

_Kritikus._ No lám! Erre a lehetőségre nem is gondoltam. Hogy nem tudtam eléggé gyanakodó lenni! Tehát csupán csak «ad terrorem populi!» No akkor hát csak «loquamur latine». Hanem jóakaratúlag figyelmeztetem szerzőt, hogy a midőn az én nyilaimat könnyedén lepattogtatja a kigyóbőréről, vigyázzon magára, mert majd a magasabb hatalmak kezéből lesújtó villámokat nem fogja olyan könnyen kikerülni, s azok bizony lesujtanak a fejére.

_Szerző._ Ne fájjon önnek az én fejem. Azok a magasabb hatalmak fel vannak ékesítve annyi igazságszeretettel, hogy mielőtt itéletet mondanának, elébb bevárják, hogy mi lesz a vége a történetnek? S miután én magam is előre kimondom, hogy ez az esemény (mely krónikailag és más alakban is át van adva az örök emlékezetnek) bizonyára egyike volt a legbüntetésreméltóbb merényleteknek s ennek a megbüntetése nem fog elmaradni: itéletükben azt fogják mondani, hogy ime a gonoszak elvevék e földön bűneiknek zsoldját; a túlvilágon sit Deus eis misericors!

A FELTÁMADÁS NAPJA.

A mikor Onufriosz elküldé Frater Aktæont a cadmeai völgybe, azzal a szóval, hogy ott maradj «usque ad diem resurrectionis», nem értette ez alatt az itélet napját, mely solvet seclum in favilla, hanem csak a holnapi napot, a nagypéntekre következő szombatot, a mikor a délben megkonduló harangok hirdetik, hogy a Megváltó ime feltámadott!

Csak mellékes dolog volt ennek a vak engedelmességnek ama nyilvános próbája által az új keresztyén neophiták kedélyét ünnepélyes hangulatba hozni, hogy a midőn azt látják, mint hajol meg a főpap szava előtt az ő új királyuk, és látják annak a folytatását, a midőn a főpap maga egyenkint leölti magáról a fényes jelmezeket, a ragyogó efódot, az emblemákkal kihimzett casulát, leteszi a fejéről a drágaköves arany tiarát s felölti magára a fehérítetlen gyapjuból szőtt egyszerű palástot s aztán fedetlen fővel leborul a Megváltó ravatalának legalsó lépcsőjére, ebből megértik, hogy a mai nap világra szóló gyásznak és vezeklésnek a napja, a melyen minden igazhivő szigorú bőjttel és testi vágyainak megzabolázásával bizonyítja be, hogy levetkőzte a régi embert s az új embert öltötte fel.

És ez is igen fontos dolog volt. Mert azzal minden további sikere a merész kezdeményezésnek meg lett volna hiusítva, ha az új keresztyén nép azzal kezdi meg az áttérését, hogy az Idvezítő keresztrefeszítésének napján dobzódó dinomdánomnak veti oda magát.