Part 16

– A te szemeidnek tüzétől sújtatva, előadom szavaim védelmét, felséges birónőm. Kérlek hallgasd meg kegyesen. Bizonyára tudni fogod a nagy Eutichæus, alexandriai patriarka irásaiból, hogy a két e földön született első férfinak ikertestvéreik is voltak. Ábel huga volt «Azma», Kainé «Ovaén». Kain megszerette Azmát, Ovaén Ábelért égett. Ádám ősapánk azt akarta, hogy így házasodjanak össze, a szív szerelme után. De Ábel mást akart. Azt, hogy mind a két férfi tartsa meg házastársul az ikerhugát, és éljenek, mint testvérek, visszatérve a paradicsomi ismeretlenség állapotjába. Így bizonyára néptelen maradt volna a föld. Ezért ölte meg Kain Ábelt. És azután elvette Azmát is, meg Ovaént is, s mind a két feleségét boldoggá tette. S hogy ezt helyesen cselekvé, arra olyan tekintélyt hozok fel, ki előtt minden ellenvetés elnémul. A mult századokban támadt egy secta Arragóniában, Abeloniták neve alatt. Ezek hirdették azt a tant, hogy férfinak és nőnek csak azért kell egybekelni, hogy minden szerelmet és földi gyönyört megtagadva, az elveszett paradicsomot visszaszerezzék e földön. E veszedelmes hæresis hirdetői ellen adta ki VIII. Leo pápa a «Ne quid nimis» bulláját, s megparancsolá Arragonia királyának, hogy az Abelonitákat tűzzel-vassal kiirtsa. Úgy is történt. Ime tehát a legmagasabb helyről lett kimondva az itélet, hogy Ábel megérdemelte a halált, s Kain csak azt tette, a mit az arragoniai király.

Lubomira nem állhatta meg, hogy fejét ne csóválja, ez az ördög nagy dialecticus!

– Oh te átkozott sátánfi! kiálta felgerjedve Onufriosz. Még te a szentszék háta mögé menekülsz, s onnan lövöldözöd ellenünk mérges nyilaidat! de megállj! én kihuzlak e biztos buvóhelyedből szarvaidnál fogva. Hát nem megirta-e szent Cyprián «De filiis Dei» nagy munkájában, hogy nem Kain szaporította el az emberi nemzetet, hanem a harmadik szülött «Seth?» Ennek az utódai népesítették meg a szent Thábor hegyét. A míg Kain ivadékai a Jordán rónaságát lepték el, és egymástól erdők, vizek és különböző erkölcsök, nemkülönben másnemű áldozatok választák el a két ivadékot.

– Ismerem e történetet! szólt nevetve Asmódái. Magam is ott voltam. Addig tartott ez csak, míg Ádám apánk élt. Az ő halála után a Seth ivadék legényei a bűbájos Kainita szüzek édes énekhangjaira lejöttek a Thábor hegyről, mikor azok a Jordán vizéből kiszállva a parton csábtánczukat járták, mindannyian beléjük szerettek, velük enyelegtek énekeltek és tánczoltak.

– De meg is lakoltak érte, mert a mint visszaakartak térni a Thábor hegyre, a sziklák tűzzé váltak a lábaik alatt, soha a szent hegyre fel nem juthattak többé.

– Ez mind az én állításomat igazolja. Ha vissza nem mehettek, ott maradtak, egy családdá lettek a Kain leányokkal, s ebből a keverékből támadt az emberi nemzet, és ezért van minden emberben két principium: jó és rossz, a hogy ezt a bölcs Marcion hirdeti.

– A rossz elv mindig te vagy, mindenütt és mindenekben.

– Én tagadom. A jó elv is én vagyok.

– Én bebizonyítom példákkal.

– Ugyanannyi példát hozok fel én is, de fényesebbeket, mint te.

– Nem te voltál-e a gonosz szellem, ki a Madianita nők által az Izrael fiait bálványimádásra csábítottad?

– De én voltam, ki Sába királynéját Salamon király előtt meghódolásra birtam.

– Te miattad veszté el Sámson két szeme világát.

– De én általam nyert Judith diadalt Holofernes fölött Bethuliánál.

– Még a szent királyt Dávidot is meg tudtad rontani. Isten haragját vontad fejére Bethsabée szerelme által.

– De koronát szereztem neki Mikhál és Abigail szerelme segélyével! hát Salamon bölcsesége ragyogna-e most, ha Bethsabée lángját föl nem gyujtom Dávidnál?

– Az a vér, melyet Herodes bűnös gerjedelme kiontott, Salome csábító tánczának ingereért, (a melyhez te fujtad a tilinkót!) Keresztelő szent Jánosnak vére tégedet fecskend be, szerelem ördöge!

– De a ki megszabadította Mardokéust és az egész Izrael népét a Babyloni szolgaságban az átkozott Hámán boszújától, hát az nem én voltam-e ismét? Ki lehellte Ásvérus király szivébe a szerelmet a szegény rableány Eszter iránt? Ki emelte őt fel a királyi székbe? Ki adott neki hatalmat a zsarnokok legerősebbike fölött, ha nem a szerelem? A hajdankor minden bölcsei és varázslói, a próféták és a mágusok együttvéve tudták volna-e ezt a csodát megtenni, a mit megtettem én magam egyedül, a szerelem nemtője, Asmodái?

Az ifju oly hévvel szónokolt, hogy Onufriosz kezdett aggódni a hatás miatt, nehogy még a hallgatóság egy részénél kedvező megitélésre találjon.

– Hallgass el! Ha Asmodái vagy, akkor jelen sem vagy. Nemde nem ölted-e meg a szép Sárának, a Raguel leányának hét vőlegényét egymás után? míg a kegyes Tóbiás ki nem füstölt a csukamájjal a menyegzői szobából, a midőn a kegyes ifju kisérője, a Rafael angyal, embernevén Azariás, megfogta a füledet s elhurczolt magával a lybiai pusztára, ott belevetett egy száraz kutba, követ hengerített rád, s azt lepecsélte bölcs Salamon pecsétjével. Ha ott vagy, ide nem jöhettél. S ha itt nem vagy, akkor nincs szavad.

Erre a vádra épen fittyet vetett az ujjaival Asmodái.

– Oh tudós patriarcha. Hát ennyire kifogytál már a szent könyvekből, a miket rám olvasol? Te tudod legjobban, hogy Tóbiás könyve apocryph! Hogy Asmodái hét vőlegényt rabolt volna el a szép Sárától! Inkább hetet vittem volna neki, ha hozzám fordul.

Erre egy nevető hang szabadult el a gyülekezetben.

Ki volt az? Ki lehetett az a szentségtörő, a ki ez ünnepélyes helyen ily hangot kiszalaszt a száján?

Mindenki előre, hátra nézett; kereste a nevető hang bűnszerzőjét, de mindenki csak ijedt arczokat látott maga előtt, senki sem vallott magára lesütött szemével.

Csak a birónő, a trónmennyezet alatt ülő koronás hölgy arcza volt lángveres. Tán az ő ajkáról szabadult volna el ez a hang?

– No hát megállj, Beliál vakarcsa! kiálta nekihevülve Onufriosz; ha te neked nem tetszik a tömjénillat, majd találok én a számodra más füstölőt is, a mitől még jobban fogsz prüszkölni. Hát ha olyan nagyon jártas vagy a bölcsek és próféták élethistóriájában, mondd meg: a nagy tudós Kaábot, az Izrael prófétáját Arabiában nem a vak szerelem vitte-e át Mahomed hitére?

– De viszont a még nagyobb bölcs Ben Akibát is a szerelem alakította át egyszerű pásztorból a világ leghiresebb tudósává, a kinek huszonnégyezer tanítványa volt, s egész könyvtárt irt tele csupa arany mondásokkal. És az az egész aranybánya egy szerelmi vágy nyomán nyilt meg; és ennyi világosságnak egy csók volt a szülő anyja; egy csók, melyben a világ minden nemzetének nyelve benne van; egy csók, mely annyit ér, mint harminczháromezer szavak és Dárius Histaspis minden kincsei!

– Ne magyarázd itt e helyen és ez órában a csóknak értékét, szólt felmagasodva Onufriosz. Tekints oda, ha dæmoni szemed nem káprázik, ama ravatalra, az meg fogja neked mondani, hogy egy csóknak az értéke «harmincz ezüst pénz», ennyit adtak Judásnak egy csókért, melylyel elárulta az Idvezítőjét.

Ezzel a szóval ismét felülkerült az angyal képviselője az ördögön.

Az erre támadt csendességben három tompa dobbanás hangzott fel a kolostor alatti mélységből, s utána egy enyészetes «Halleluja» zengés, mely a hármas boltozaton keresztűl emelkedék föl, mint egy messze túlvilágról jövő karének. Csodának hitte azt mindenki. Vajjon a katakombákba elzárt vezeklők énekelnek-e ily hatalmas hangon?

Asmodái az alleluja hangra lekapta a fejéről a kalpagját, melyet daczosan föltéve viselt eddig, s arczravetve magát, beesett a czinterem ajtajából a templomba.

«Az ördög megtért!» mormogák az apáczák elszörnyedve.

De Onufriosznak nem kellett ez a fordulat. Ez nem tartozik a fráter szerepéhez.

– Kelj fel! és takarodjál ki a szentegyházból, dæmon! A te ájtatosságod csufolódás. «Diabolus ægrotans se monachum fecit». (A nyavalygó ördög baráttá tevé magát.) Csak vedd fel a te vakmerő képedet, állj fel a ludtalpadra, s maradj veszteg a te csontvárad közepén.

A dæmon képviselőjének emelvénye körül koponyákból és keresztberakott karcsontokból volt bűvös vár körítve. Abba vissza kellett neki újra térni.

Most már győzedelmeskedő fölénynyel folytatá Onufriosz az exorcisálást.

– Állj fel és ne hallgasd, mi történik a föld alatt.

Asmodái hallotta azt már.

Ujabb hét dobbanás hangzott fel a sziklaoduk mélyéből. Azt hallgatta a földretett fülével. Most azután ismét visszalépett a csontvárába s felcsapta a kalpagját, oldalra fordított kócsagjával.

Frater Aktæon tudta már, hogy most mindjárt ő lesz itt az úr. – Onufriosz szólt.

– Nem fogom ennyi szűz fülnek hallatára elszámlálni előtted azon hirhedett bűnösök neveit, kik ha a pokolnak kalendáriuma volna, annak az ünnepnapjait töltenék be, a kik vétkeztek azért, mert a vétket édesnek találták; csupán azokat verem a fejedhez, a kik népek és országok romlását idézték elő e földön, millióknak elkárhozását a túlvilágon a te gonosz sugallatod gerjedelméből. Még azok közül sem emlegetem a pogányok történetébe tartozókat, nem Helenát a trójai háboru okozóját; nem Semiramist és Cleopatrát; csupán azt vetem szemedre, a mi a keresztyénség megrontását idézte elő a te stigmád és vexillumod alatt. Emlékezel-e Bardus buja indulatára, mely a római és a görög egyház közötti szakadást okozá? Nemde nem a szerelem volt-e az oka, hogy most a keresztyénség két táborra van oszolva?

– Nem! kiálta Asmodái nagyot dobbantva lábával. Épen úgy nem, mint a hogy nem oka az almafa az Ádám Éva esetének. Mi köze Bardus szerelmének a nagynénje iránt a schismához, melyet Photius állított fel, s a melynek alapja épen a keleti papok házasságának kérdése. Én, a szerelem nemtője voltam megtámadva a cœlibatus törvénye által, a keresztyén világ fele az én pártomon van. Bocsássuk ostracismusra a kérdést! Nem bánom. De hogyha épen titkos szavazásra bízzuk az eldöntést és ha te magad is ott lészsz a szavazók között, esküszöm Vénusra, hogy az egyik urna üresen marad.

Nagy mozgás támadt erre a hallgatóság között, melynek gyanus zaját szükséges volt a patriarchának mennydörgő szóval túlkiáltani.

– Te átkozott dæmon. Vénusra esküszöl?

– No hát ki ő? Az esthajnal csillag az égen. Ott találod a nevét a kalendáriumban. Zsidók és keresztyének áhitattal várják a feljöttét. A három szent királyokat ő vezette Bethlehembe. A míg az ég áll, mindig legfényesebb csillaga lesz annak a Vénus.

– Szállj le csak onnan az égből! A hol semmi kereseted nincsen. Gyere velem Hispaniába. Ki hozta be a pogány mórokat Spanyolország leigázására? Nem Julian-e? Roderik király fővezére. Miért? Mert a király szerelemre gyulladt a vezér leánya, Florinda iránt, kit a spanyolok ma is «La Cava»-nak, «gonosznak» neveznek. E bűnös szenvedély juttatá hitetlenek kezére a keresztyén világ legszebb tartományát!

– Nem tartoznám ugyan elvállalni a szerelemféltés cselekedeteit, mert annak a dæmona nem én vagyok, hanem az öcsém, a puposhátú Belfegór. De hát nagylelkű akarok lenni, s elvállalom még az öcsém védelmezését is. Tehát a szerelemféltes boszúja veszíté el az utolsó góth király kezéről Spanyolországot. Ez való. Ámde a szerelem hódítá meg magát a hódítót. Mert a győztes Abdulassin, Roderik király megölője, megszerette a király özvegyét, a bájos Egilonét, s királynéjává tette őt. Egilone viszont keresztyénné tette Abdulassint, koronázása napján.

– A miért aztán a szaraczénok megölték Abdulassint koronázása éjszakáján.

– Az nem az én hibám! De hát ha te a szerelem bűnét találod Cordova elvesztében, én ugyanannak az érdemét teszem egyensúlynak a másik sepernyőbe. Vajjon nem az alig mult időkben történt-e Antiochia megszállása a keresztes hadak által? Hatszázezerre ment a keresztes vitézek száma, s félévi ostrom után nem lettek-e elverve, összetört helepolisaikkal a város falai alól? Tudtak-e egyetlen egyet a háromszázhatvan tornyokból katapultáikkal romba dönteni? Nem az ostromló sereget pusztította-e az éhhalál és a dögvész? Szégyenszemre kellett volna felhagyniok az ostrommal, ha nem jövök én, meg az öcsém Belfegór a segítségükre. Pyrrhus kapitánynak szép felesége volt. Cassián király szerelme viszonzásra talált nála. Ezért Pyrrhus szerelemféltési boszúból megnyitá éjjel a rábizott várkaput Bohemund vezér előtt, s a mit véghez nem tudott vinni háromszáz balista, azt megtette Ámornak egyetlen egy nyila. Így jutott a keresztes hadak kezébe, törhetlen fellegvárával, vitézi védseregével, felbecsülhetetlen kincseivel, azok közt a Názáretbeli Jézust megöklelő dárdával és azzal a kereszttel, melyre szent András volt felfeszítve, a győzhetetlen Antiochia, Palæstina védbástyája.

Onufriosz csak mosolygott ez alatt, egyik hüvelykujját a másik körül forgatva. Engedte a dæmonnak, hogy hadd dicsekedje ki magát. Majd torkára lesz az forralva azonnal!

– No ugyan jó helyre léptél most, a szentföldre; ide vártalak, Palæstinába. Itt meg lesz fogva a lábad vas csaptatóban. Hát nem ezekben az években történt-e meg épen, hogy a szent várost, Jeruzsálemet, melyért annyi vér folyt, mely annyi hőstett árán lett elfoglalva, ismét elveszté a keresztyén világ? S mi volt az oka? Raymond szerelme Sybillához, Balduin király hugához, melyet az nem viszonzott. Ezért lett árulóvá az egész keresztyénség ellen annak egyik legnagyobb hőse Raymond királyi vér; ezért szökött át Szaladinhoz, a hitetlenek szultánjához, ezért árasztá el dúló seregekkel újból a szentföldet, míg végre magát Jeruzsálemet is elfoglalta s jaj mi nekünk, háromszoros jaj, hogy most a pogány szaraczénok lovainak patkói tapossák az idvezető sírját. S most újra fegyverbe kell öltöztetnünk népünk virágát, fiatalságunkat, s távol tengereken túl küldeni a szent helyek visszafoglalása végett.

E szavaknak hatása nem maradt el, halk zokogás támadt a gyülezetben. Az apáczák között voltak tört szivek, kik a szentföldön elveszett mátkáikért gyászoltak, és reménylő keblek, kik onnan jegyeseiket még visszavárták. Ez a legfájdalomkeltőbb tárgy volt mindenkire nézve.

De Asmodái nem érzé magát megverve. Még ő került felül.

– Tenmagadat sujtott le a fegyver, a mit ellenem kovácsoltál! kiálta csattanó hangon. Hát elveszett a szent sír? El Jeruzsálem? El a megerősített Aszkalon? Miért? Mert egy asszonyszív nem vette be a szerelem lángját. Hát melyikünk akkor Jeruzsálem elestében a bűnös, én-e, a ki a lángot gyújtogatom, vagy ti, a kik eloltogatjátok? Ha az én ihletemre hallgat Sybilla királyné, s Raymond lovag szerelmét megosztja, úgy meglehet, hogy bűnt követ el, s elkárhozik; de megmenti Jeruzsálemet! Hát tedd az egyik serpenyőbe a szent sírt, Jeruzsálemet, a másikba Sybilla meddő erényét, melyik lesz a nehezebb? Ha Asmodái győzött volna Sybilla szíve fölött, nem győzött volna Szaladin Lusignan fölött, nem esett volna fogságba Jeruzsálem királya és a templomvitézek nagymestere, annyi ezernyi ezer vitézzel. Ki hát a bűnös, a szerelmesség, vagy a szerelmetlenség?

Onufriosz nem hagyta tovább beszélni.

– Így okoskodnak a farizeusok, a sophisták! Hiszen a szerelem dühét a te harapásod oltotta Raymond lovagba!

– Ezt tagadom! A nagyravágyás dæmona volt az. S ahhoz nekem semmi közöm. Előttem a királyok és a lovászlegények egy formák. Én nem védem magam azzal, hogy soha sem tettem semmi rosszat; de ugyanannyi jót is. Az emberi vér csodálatos keveredése az oka annak, hogy ugyanazon szellem megszállásától az egyik felistenné emelkedik, a másik félfenevaddá sülyed alá. Litániáját tudnám énekelni azoknak a nőknek, kik a szerelemnek ép olyan dicső martyrjai tudtak lenni, mint mások a hitnek. Babylon függő kertei, miket Astyages emeltetett, hirdetik Amynta szerelmét; Berenice levágott arany haját a csillagzatok közé magasztalák fel. Legendákkal vetekedik Heró és Leander, Thisbe és Pyramus története. Hát Panthea, ki Abradates iránti szerelmével egy duló háborunak veti végét! Hát Elpinike, ki szerelme áldozatával megszabadítja a hős lakedaimoni Kimont, s miért ne idézném fel Sofonisbét, ki hogy szerelmesét Massinissa királyt megmentse, halálmérget ivott? De nem hallgatom el Eponinát, ki az üldözött Sabinussal tizenkét évet töltött egy földalatti barlangban, lemondott a napvilágról, a föld minden öröméről, virágairól, énekes madarairól, csak a szerelmet tartá meg, s az volt neki a sötétségben napja, virága, éneke; s e szerelem gyümölcseit, két szép fiut, ott a sötétségben szülte és nevelte fel. Mutass nekem oly angyali erényt az aszkéták történetéből, a mely ehhez hasonló csodát teremtett valaha!

A szép délczeg ifju most már a lángoló érzelem hagján beszélt, arcza átszellemült, szemei fényt látszottak szórni. Veszedelem volt őt nézni és hallgatni női teremtésnek.

– Annál jobban meg fogsz korbácsoltatni! dörmögé halkan Onufriosz.

Hát az ott, a szent ravatalnál őrtálló nemtő, mit érezhetett a vita alatt?

Soror Kekharizméne nem a kedvese arczát nézte, a míg az beszélt, hanem Lubomiráét. Amannak az arczát látta ő, ha csak a szavait hallá is; de ennek a gondolatjait hallgatá a szemeivel.

Mert vannak női arczok, a mik önkénytelen beszélnek, és vannak női szemek, a mik e beszédet megértik. Egy felvillanása a szemeknek, egy átfutó pír az arczon, egy görcsös vonaglás az állon, az ajkakon, egy elfojtott sohaja a megnyiló szájnak, egy elborulás a homlokon, egy könytitkoló szempillalesütés és az a nyugtalan emelkedése a kebelnek, annak a kezébe tartott pálmaágnak a reszketése, mind, mind beszélt a ráfigyelő nő szemeinek valamit. És Kekharizméne visszaemlékezett arra az áldásra, melylyel egyszer a fejedelemasszonyt ott a katakombák börtönében elbocsátá: «adják az egek, hogy azt az édes fájdalmat, mit én most érzek, te is megérezd valaha! Hogy teljen meg a szived azzal a kéjadó lánggal, a mi az alatt a míg megemészt, az égfelé ragad!» Vajjon ragadja-e már?

Onufriosz igen röviden vélt a fráterrel végezhetni.

– Mind azok a példák, a kiket felidéztél, pogányok valának; de mutass fel nekem csak egyetlen egy esetet, hogy igazhivő keresztyének között a testi szerelem, a vér heves forrongása megdicsőitve, halhatatlan emlékekben megörökítve lenne és én akkor megengedem néked, hogy belépj a szentélybe és idebenn védelmezd magadat.

– Tartom a fogadást! mondá Fráter Aktæon, s lekapva fejéről a süvegét, messze elhajítá azt a háta mögé, mint a ki a maga dolga felől egészen bizonyos. «Felséges fejedelemnőm, te légy igazságos birám! A te kezeidbe teszem le ügyemet. Igen is, van egy kolostor Normandiában, közel Rouenhoz, a nagy tengeri kikötőhöz, melynek neve: «a két szerető klastroma».

– Úgy van! mondá rá Mater Lubomira, kinek hivatala szerint minden e világon létező női kolostorok nevét ismernie kellett.

Erre a helyeslő szóra aztán a délczeg ifju képviselője a szerelem dæmonának, rögtön keresztül hágott az őt körülzáró csontváron, s miután elébb még az oldalára kötött tőrt is messze elhajítá magától, belépett a templomba a hová éles fegyvert bevinni nem szabad.

– Halljad meg fejedelemnőm és ti egybegyült hivek a két szerető kolostorának keletkezési történetét. A szép Normandiában, mielőtt az még Hódító Vilmos alatt az angolok hatalma alá lett volna letörve, élt egy előkelő frank herczeg, a kinek neve volt seigneur de Banneret. Kincseinek számát ő maga sem tudta, mások hiresztelték; de valamennyi kincse között leghirhedetteb volt egyetlen leánya: Genovéva. Arczra, termetre tündérek mintája, a hogy arczképe mutatja; szemekkel, a minők a tieid, fejedelemnő, oly kékek, oly világlók; homloka oly tiszta, ajkai oly igézők, csak szellemében nem volt hozzád hasonlítható, mert ő gyönge nő volt, kinek szive nem olyan mint az ércztükör, mely a napsugárt visszaveri és gyújt vele, de maga meg nem melegszik, hanem olyan, mint az üveg, melyben a napsugár hétféle színre törik szét. Ez a napsugár volt a szerelem s annak a bolygó napja egy ifju lovag: Balduin troubadour; kinek hősi kardján és varázshangú lantján kívül nem volt egyéb világi birtoka. Genovéva megszerette a lovagot. S ez a szerelem tiltott érzés volt; mert a szemere[2] apának gyönyörű leányát egy szomorú lovagnak elszeretni tilalmas.

Lubomira helyeslően bólintott rá fejével. Hasonló eset volt Boboli lovagé is (Frater Aktæoné) a fejedelmi Milenkával (Soror Kekharizméne).

– Figyeltél-e már reá, dicső fejedelemnő, midőn kertedben sétáltál, kora reggelenkint a virágok nyilására? folytatá beszédét Asmodái; láthattad, hogy a mint a nap sugárai üdvözlik a bezárt bimbókat, egyszerre kipattannak a rózsák és tulipántok, és azután kitárt kehelylyel fordulnak a nap felé. Midőn azonban a nap leáldozik, a tulipántok újra összecsukják a kelyheiket; de a rózsák nyitva maradnak. Mert a tulipántok a hiuság, a kevélység virágai; de a rózsák a szerelem virágai. Azoknak parancsolhat a nap, ezeknek soha többé, ha fölébresztette.

Lubomira nem tilthatta meg az arczának, hogy egy futó mosolylyal ne üdvözölje az ifju kalandor profánus, de költői hasonlatát. Talán nem is vette észre e mosolyt más, mint Kekharizméne.

– Ez történt Genovévával is, folytatá az ifju, most már a templomajtón belül állva meg. Midőn szive megnyilt a napsugár előtt, azt az atyai harag éjszakája nem birta bezárni többé. A nemes úr halálboszuval fenyegetődzött, ha a Balduin, a hontalan troubadour vára küszöbén belül mutatni meri magát. De azt nem tilthatá meg, hogy Genovéva ne menjen eléje. Lopva, alattomosan, a holdvilággal szövetkezve, rejtett kertajtón keresztül kedvese elé osont a lány (Asmodái mutatta, hogyan osont s egy lépést nyert vele előbbre).

– Elég! kiálta bele Onufriosz. Találkoztak és vétkezének! Ne fesd tovább csábító szinekkel az ilyen jelenetet. Hozd frissen utánuk az apát!

– Ott termett az, valóban oly rögtön, a mint te kivántad. A fülemüle még be sem végezhette dalát, midőn Banneret lovag oda toppant az ábrándozók közé, a holdvilágban villogó kardját suhogtatva feje fölött.

Itt az actus magyarázatául ismét kellett másfél lépést tennie Boboli úrfinak előre. «Így» toppant oda az öreg a szerelmes pár elé.

– Halál a fejedre! czímerem meggyalázója! kiáltá az apa. A troubadour némán szakítá szét mellénye himzett szárnyait keble fölött, kitárva azt a megérdemlett halálos döfés elé. Ámde a szerető leány az öldöklő vas és kedvese közé vetette magát s megragadva atyja jobb kezét, a boszuálló pallossal, meggátolta a gyors itéletet.

– Hát nem volt az öregnek balkeze, hogy abba kaphatta volna át a kardját? vágott közbe Onufriosz.

– Értsd meg, patriarcha! Nemcsak a jobb kezét, de a jobbik szivét is megragadva tartá Genovéva a nemes főúrnak. «Elébb az én szivembe mártsd a kardodat, mielőtt az ő vérét ontanád!» sikolta a leány; ha vétek volt egymást szeretnünk, én haljak meg elébb, mert én szerettem meg őtet hamarább. Ha tőle elszakítanál, úgy is a szivemet tépnéd ki, s szív nélkül ki élhetne tovább?»

– Tranca-franca! kiálta közbe Onufriosz, igazi dalmata latinsággal. A szív nem gyomor, a minek enni kell adni.

– Az egyetlen leány könyörgései lefegyverzék Banneret lovag dühét. Hüvelybe dugta hát a kardját. De a gőg, a kevélység még mindig megmaradt a – gyomrában; mivelhogy a kevélység bizonyára enni kér. S ebben valóban ellentéte a szerelemnek, mert a kevélység mindig csak követel, a míg a szerelem azon van, hogy a magáét odaadja másnak.

– Jól van, jól! Csak ne magyarázzuk ezt olyan nagyon. Aggodalmaskodék Onufriosz; mialatt Boboli, az esedező leány kérésének nagyobb élethűségét példázva, térden csúszott a fejedelemasszonyhoz.

– Legyen! Nem bánom! szólt Banneret lovag, beleegyezést szinlelve. Odaadlak hát a hegedősnek! Legyen hát vőm egy «trufátor» egy «jocasta». Ámde egy föltételt szabok hozzá. Birjad a leányomat, de rögtön és azonnal, ha elbirod vinni magaddal, nem mondom, a világ végéig, csak odáig, ama hegytetőig, a mi ott a cziprus fák között kopáran néz felénk. Ha oda fel tudod őt vinni az öledben, legyen a tied örökre, senki el ne vitassa tőled! De megpihenés nélkül, mert ha útközben megállsz, elveszíted örökre. Balduin hévvel kapott az ajánlaton, a drága kincsét ily módon megérdemelni, hogy azt az ölében hordozva szolgálja meg; talán a szomszéd országba is kész lett volna őt elvinni.