Part 13

Azt emberkéz szállította ide, messziről. Micsoda emberek lehettek azok! Talán óriások.

S miért volt ide téve az a bazalt oszlop?

Ez volt a sarkantyu, mely a barlang útjait megvédte, hogy a Bludár alá ne mossa azokat. Az örökké futó hullám üregeket nyaldos a mészsziklába, a márványrétegbe, de a bazaltot nem bírja megolvasztani.

Ez tehát annak, a ki az eszével is tud látni, utmutató a sötétben.

A barlangban széthasogatta Solom a magokkal hozott szurokfenyő hasábokat vékony karókra, s aczéljával tüzet csiholva, fáklyát gyújtott belőlük.

A mint széttekintett maga körül, azt mondá: «itt emberek jártak valaha».

Arról a szikláról, a melyen ő állt, kivehető lépcsőfokok voltak vágva lefelé is, abba a mélységbe, a hová a Bludár alá zuhog, meg fölfelé is a barlang oldalfalába, de hogy ezek hová vezetnek, azt az egy fenyőszilánk fényénél nem lehetett kivenni, a sötétség, mint egy kárpit, úgy takarta el a távolt.

Azok a lépcsők félember magasságnyira következtek egymás fölött, mindegyikre kapaszkodni kellett, a mi annál nehezebb volt, mert a sziklák csúszósak voltak a denevérek guanójától.

Ez a barlang dermesztő hideg volt a zuhatagtól.

– Megfagyunk itt! rebegé Darinka fogvaczogva.

– Majd találunk még olyan helyet is, a hol melegünk lesz. Buzdítá Solom. Csak jöjj utánam a fáklyával.

A mint az óriások lépcsőjén fölfelé haladtak, egy sziklafal állta utjokat, annak az alja kapubolt nyilást engedett, a melyen keresztül a folyam eltünt a föld alá.

Azonban Solom fölfedezte, hogy a nagy lépcsőzet nem végződik zsák-utczában, egy szikla-gulát megkerülve, előttük tátong egy folyosó nyilása, mely tovább vezet.

Hanem ebbe a folyosóba már nem lehet fennállva előre hatolni.

Eleinte csak meggörnyedve mehettek előre; utóbb már csak négykéz láb mászva. Itt a fáklyát is el kellett oltani, s sötétben haladni előre. Egy kötelet hozzá kötöttek a mindkettőjük derekán levő övhöz, hogy ha valamelyik a sötétben valami mélységbe találna lecsuszni, a másik felhúzhassa.

A folyosó hosszú volt, csak a mindig jobban felhangzó dübörgés jelzé, hogy a végéhez közelítenek, a hol ismét tág üreg nyilik.

Lassankint újra felemelhették a fejüket, a nélkül, hogy a padmalyba csapták volna, a folyam harsogása újra felhangzott a mélységből.

Itt Solom újra meggyujtotta a fáklyát.

S most már nagyobb volt a világosság, mint az elhagyott barlangban. Annak minden fala koromsötét, ezé pedig tündöklő fehér.

Egy cseppkőbarlang volt az, roppant kupolával, melynek boltozatáról óriási csapok csüggtek alá, míg alant bástyákat, tornyokat képezett a ragyogó stalaktit, másutt szörnyetegeket és kővé vált szenteket mimelve, az élő kő, mely fantáziája képeit előteremti. Egy csoportban csupa óriási csigák medenczéi voltak, olyan egyformák, mintha az igazi kagylós állat alkotta volna őket, azok is a kőtündér keze munkái, azokat is folyvást vájja és tágítja a felülről leeső meszes vízcsepp.

Alant pedig az óriási alabástrom terem fenekét elfoglalja egy kerek tó: felülről nézve egészen tejszinű a boltozat kristályos fényétől s miután e tó lassú körben forgó örvényt képez, közepén behorpadó köldökkel, annálfogva az egész visszatükrözött képet még nagyobbá teszi. Ezt a tavat a Bludár képezi, mely rézsut nyomul bele alulról fölfelé, fentebbi nyomástól erőszakolva. Ezen a tavon hát se uszva, se tutajjal keresztül hatolni nem lehet, mert a mi ennek a sodrába belekerült, az onnan partra nem szabadulhat, a víztölcsér alásodorja ismeretlen mélységbe.

Hanem azért van rajta keresztül út. Egy hatalmas márvány ívboltozat hidalja át az egész termet: valóságos ördög hidja.

Hogy az ős barlanglakóknak ez lehetett az átjárójuk a tó egyik partjáról a másikra, azt bizonyítják a hid felszinébe vágott haránt csatornák. Arra valók ezek, hogy a boltozatról lecsepegő mészvíz lefolyjon rajtuk, ott ne tömörüljön stalaktit csövekké, melyeken mezitláb járni nem volna üdvösséges.

Ez volt a második jel, mely emberkéz munkájára mutatott.

Solom megfogta Darinka kezét, hogy le ne szédüljön a keskeny ösvényről, úgy vezette át a tulsó partjára a tónak; a hidról ismét durván ábdált lépcsők szabálytalan fokokban vezettek alá egész a vízig.

A lég itt is fagyos volt, a tó szélén vékony jégkristályokat lehetett találni.

– Innen nekünk tovább kell hatolnunk, mert különben itt megfagyunk, mondá Solom.

De merre?

A tó partján kivehető volt a hajdani ösvény, mely a sziklába volt vágva. Csakhogy az évezredek alatt, a mik azóta elmultak, hogy az ősemberek itt keresték a világ urai számára való menedéket, a körben forgó örvény folyvást mélyebbre ásta tölcséres medrét, melyen át valahol másutt utat tör magának, s az örökké dolgozó cseppkő ragyogó alabástrom kárpitokkal takarta be a valahai barlangnyilásokat.

A tündérvilág kapuja be volt zárva a vakmerő betolakodók előtt.

– Keressük az utat! Itt kell annak lenni, mondá Solom, végig kopogtatva fejszéje fokával a cseppkő bálványokat. Egy helyen döngő hang felelt a kopogtatására.

– Itt van!

Az ám! De singnyi vastagságú kőfal nőtt már az elé, s azt át kellene törni.

Solom megkisérté azt a fejszéje fokával. A súlyos csapásokra olyan szépen zengett a megütött cseppkő oszlop, mint az orgona, de azt mondta vissza, hogy «nem szabad».

– Csak a feszítő vasam jönne már utánam! sohajta fel Solom a hasztalan fáradság után. Mondtam a fiuknak, hogy azt küldjék legelőször is utánunk, a nélkül nem érünk semmit.

Darinka minden didergése daczára elnevette magát.

– Hát te azt hiszed, hogy a faltörő vas tud uszni a vízben?

– Ha én akarom, hát az is tud. Csak várjunk, míg felbukkanik a vízből.

Azzal leültek a tó partjára, s elnézték, hogy eviczkél a halak serege a tiszta zöld hullámban. Gazdag éléstár lesz ez a menekülő hadnak. A Bludár, már mikor a mosszori völgyben kiömlik a hegyoldalból, húsz fontos pisztrángokat hoz ki onnan; lazacz, potyka egész rajjal jár benne ívás idején.

Egyszer aztán valami nagyobb tárgy is bukkan fel a vízből: egy gerenda. Ezt már a bajtársak küldték utánuk.

A gerenda szépen megtette a körutat a tó kerek partja mentén a víztől sodorva. Mikor a két kalandor közelébe ért, csáklyával kihúzták a partra.

Ebből legalább tüzet lehet rakni, ha itt rekednek.

Több gerenda is jött aztán; azokat is mind kifogták, egyet elszalasztottak, az aztán belekerült az örvénybe s egyenesen lement a víz alá, a mi különben a fának nem szokása.

– Ott jön! kiálta egyszer Solom, magasra ugorva örömében.

– Mi jön?

Valami párjával tánczoló gömbölyüség. Egy pár felfujt kecskebőr-tömlő, melynek csak a háta látszik ki a vízből. A míg a tópart mentét körülkerülik, az alatt egymással keringőt tánczolnak; a fogas pisztrángok seregestől kisérik s azon iparkodnak, hogy kikezdjék a bőrt.

– Ott uszik a vasrúd! kiálta Solom. Az a két kecskebőr hozza! Látod, hogy a vas is tud uszni!

S azzal elkezdett a cseppkőből letördelt darabokkal hajigálni az uszó tömlők felé, hogy a pisztrángokat elriaszsza tőle, ki ne likaszszák, a míg ide ér. Mégis csaknem bele czibálták a forgóba, s annyira eltérítették az utjából, hogy mire Solomhoz ért, már csáklyával nem lehetett elérni.

– Mégis az enyim lesz az, monda Solom, s a Darinka baltáját a kötél végére kötve, utána hajítá az uszó tömlőknek; a balta elfogta a szökevényt s a kötéllel partra húzták. Ott volt a várvavárt vasrúd, a mit megtanítottak az uszásra. Egy anyányi angolna úgy beleharapta magát a tömlő egyik csücskéjébe, hogy vele együtt partra került; azt szivesen vették, majd jó ebédet ád! Hanem elébb a hozzá való tűzhelyt kell felkeresni.

– Hát ki vesztené el a hitét? Ha már tüzelő fát és pecsenyét kaptunk; a tűzhelyt is csak feltaláljuk.

S hozzá fogtak a kemény munkához.

A faltörő kecskeláb a kősipok közé feszült, s taszítva, rángatva egyet ki tudott törni a többi közül. Azon belül volt egy sima kárpit, egy pár erélyes döfésre az is keresztül lyukadt, az a lyuk egyszerre süvölteni kezdett, s a fáklya lángját bekapta, majd eloltá a sebes légáramlat.

– Tartsad ide a kezed! Innen meleg jön ki, szólt örvendve Solom.

Darinka is érezte az ütött résen kitörő meleget.

Most azután megfeszített erővel folytatták a munkát. Még két pillért kidöntöttek helyéből az egymáshoz nőtt cseppkőzetből, azután egy katlanforma lyukat vájtak az elzáró falban, mely utoljára annyira tágult, hogy egy ember keresztül kuszhatott rajta.

Darinka bujt be legelébb az üregbe. Solom odaadta neki a fáklyát, hogy haladjon előbbre s hozzon hirt, mit talál?

Rövid vártatva visszatért Darinka azzal az örömhirrel, hogy egy tágas barlang van ide át, a miben meleg van.

Most azután Solom nekiállt a katlantágításnak, hogy az ő széles vállai is keresztül férkőzhettek rajta, s előbb beadogatva Darinkának minden magukkal hozott eszközt s a két kecskebőr-tömlőt vízzel megtöltve, maga is átbujt a felnyitott üregbe.

Azt a csepkőbarlanggal egy alacsony sikátor kötötte össze, de az olyan tágas volt, hogy két ember egymás mellett járhatott benne. A sikátor egyre magasodott és tágult, a mint a nagy üreg felé közeledett, a kitorkollásánál azonban el volt szükítve egymásra rakott ormótlan szikladarabokkal, a mik mesterségesen voltak egymásba illesztve, valódi cyclopi építés, csak a közepén a falnak volt egy kapuforma hézag hagyva. S az előtt feküdt tulnan egy nagy nehéz kőlap, ez lehetett az ajtó.

A barlang, melybe átkerültek, még sötétebbnek látszott, mint a bejárati üreg volt. A falai koromfeketék, s ezért nem lehetett a gyér fáklyavilágnál a terjedelmét kivenni. Solom széthasogatta az utána küldött gerendák egyikét s tüzet rakott belőle.

Melegedni is jól esett mind a kettőjüknek, ámbár ez a barlang nem volt olyan hideg, mint a többi; de a lobogó lángnál most már az egész barlang belsejét is szemügyre lehetett venni.

Egy óriási tojásdad amphitheatrumot képezett az, a mihez annyival nagyobb volt a hasonlatossága, hogy három karzat futott félkörben az egyik oldalán; mindegyik több, mint embermagasságnyira egymás fölött. Azokra feljutni tornázó ügyesség kellett.

– Te maradj a tűznél, mondá Solom Darinkának, húzd fanyársra a pisztrángunkat, a míg én körülnézek.

Azzal vállára vetve a vasrúdját, elindult a kémszemlére.

Az üreg valóban olyan nagy volt, hogy egy népcsalád ellakhatott benne, a boltozata oly magas, hogy még a tüzlobogványa sem mutatta meg a padmalyát; a padozata emberi munkával látszott egyenletessé téve lenni.

Ezt a padlatot azonban egész vastag rétegben fedte a tengeri csiga, különösen azok a tekeredett nautilus fajok, a mik a fejlábuak (cephalopoda) hüvelyei.

Az áttört bejárattal szemben ismét egy olyan nagy kőtáblára bukkant Solom, mint a milyen az ide vezető folyosó előtt feldöntve feküdt, ez azonban még fennállt, s egy másik sziklakaput látszott eltakarni. Solom megpróbálta a vasrudjával mozdítani rajta, de nem boldogult vele. Ennek az elemelésére több embererő kell.

Ebben a barlangban tehát valaha a tenger lakott. – De hát akkor az emberek mikor lakhattak benne? Az a cyclopi fal pedig emberi munka. De még eddig semmi más nyomát nem találta emberi kéznek.

Egy élő állat sem volt a barlangban. Akár hogy lobogott a tűz, egy denevér sem repkedett fölötte. Pedig Solom ezt szemelte ki nap és éjszaka bejelentőnek. Nem mennek ezek olyan mélyen a földalatti üregekbe. A teljes tökéletes sötétségben a denevér sem lát. Ide pedig az elzáró cseppkő kárpiton keresztül nem is jöhettek volna.

Azonban jól gondoskodott arról a természet; megérzi az emberi idegzet egész összesége, mikor van az álom ideje, mikor az ébredésé. (A míg a nagyvárosok idegrontó életmódja ki nem forgatja az Istenadta rendjéből; átélve az éjszakát, s átaludva a nappalt.) Különben a vakok hogy ébrednek fel, a kikre nézve nincs «szép piros hajnal?»

Mikor az éjszaka közelít, az embert a föld felé huzza a feje. Tudják azt a földalatti börtönök lakói s az éptestü ember szeme felnyilik napfelköltekor, ha csupa sötétséget lát is maga körül.

Miután hasztalan probálgatta meg Solom, újból visszatérve a kőajtóhoz, azt feszítő rudjával félredönteni, lábát neki feszítve, neki agyarkodva, földre dobta a vasrudat s odament a Darinkához, lekuporodott a tűz mellé.

– Elfáradtam és éhes vagyok.

– Halunk volna, de sónk nincsen.

– Láttam én valamit. Amottan egy sziklagödörben valami fehéret. Hátha só lesz?

– Oh te golyhó! Nem terem ebben az országban só. Úgy hozzák azt ide hajóval az óperencziáról.

– Épen ilyen a tengeri só, a mi a parti gödrökben hátramaradt, mikor a víz elpárolog róla.

– Ugyan hogy jött volna ide a tenger vize?

– Odamegyek, megkóstolom.

– Nem! Nem te! Hátha méreg. Majd én kóstolom meg.

Azzal felugrott Darinka a tűz mellől s nem hagyta magát utólérni; hamarabb ott volt a gödörnél, a melynek a fenekén látszott valami szürkés fehér por, felpattogzott kristályrétegekkel vegyest. Nem engedte Solomot hozzá nyulni, maga dugta bele az ujját, s aztán halálos kiváncsisággal érteté a nyelve hegyéhez. Hátha gyilkos méreg? Tele van ilyennel a sziklák mélysége. De ő már nem fél a mirenytől. Az a völgy, a miben ő növekedett, folyvást a mireny füstjével van tele, a kik azt beszivják, hozzá szoknak. Némely bányász megszokott mirenyevő, apró szemerkén kezdi, s mindig többet megbir belőle, egészséges szint kap tőle: ha abba hagyja, elpusztúl, összeesik.

– Ez só! kiáltá Darinka.

Hogy megörültek a felfedezett kincsnek!

Oh te örök gyógyszere a világnak! A mi nélkül nincs szerelem, nincs bátorság, se teremtő erő, se költői láng!

Most tehát a lakomához minden megvolt. El is fogyasztották. A maradékot a tűzbe dobták, pogány szokás szerint.

A szemeiknek nem kellett se denevérszárny legyezése, se homokóra figyelmeztetése, lezáródtak azok maguktól is. Solom végignyúlt a földön, fél karját a feje alá téve. Darinka meg a Solom mellére tette a fejét, meg sem mozdultak reggelig.

Odafenn az ezerlábnyi magasban a rigók fütyülése verte már fel az erdők csendjét, mikor Solom felébredt. Darinka még aludt. Solom szép csendesen felemelte az alvó fejét, s hogy az észre ne vegye a változást, alácsusztatta azt a lapos követ, mely a tűz előtt a nyárs végét tartotta, az még jó meleg volt. Darinka alhatott tovább. A tűzrakás hamvában még pislogott a parázs, annál újra meg lehetett rakni és gyujtani a máglyát. Solom hozzá fogott a barlang felkutatásához.

Az a hármas szikla-lonka (gallerie) várt reá, hogy beszéljenek egymással.

A mint a legelsőre felmászott, már akadt beszélő társa elég. Egy halom állatcsont. Többnyire őshyenák maradványai, a mostani Dabózák dédapjaié. A mint felturkálta a halmot, kovaszilánkokból hasított nyilakat talált közöttük; sőt egy hyena-koponyának a szemüregébe mélyen bele volt ékelve a tűzkőnyil hegye.

Ahogy tovább kutatott, lelt egy gömbölyű követ, a mit valaha gabonadaráló malomnak használhattak, azután több gömbölyű, középen átlyukasztott köveket, a mik arra vallanak, hogy hálók sulyai lehettek. És utoljára rábukkant a legnevezetesebbre, egy üst alakún kivájt medenczére, valami hajszállyukacsos kőből, hegyes fenékkel; a mi két sziklahasáb közé volt felállítva, úgy, hogy a hegyes vége szabadon maradjon. (Az ősemberek csak nem voltak tán olyan inyenczek, hogy szűrt vizet igyanak?) Még talányosabbá tette ezt az edényfélét a vastag szélébe fúrt gyüszünyi lyukak sora, mely körülfutott azon; s egyikébe a lyukaknak egy félig fehér, félig fekete kavics volt helyezve.

Ez már nem csak emberi kéz alkotása volt; de egy nagy talány, feladva a késő ezredéveknek.

Solom megszámlálta a karimába fúrt lyukakat, huszonnyolcz volt a szám. Mit jelent az a huszonnyolcz?

Egyik holdtöltétől a másikig.

Valami ötlött az eszébe.

A vacsorához, mikor jóllakának, vizet hoztak a szomszéd barlang tavából a két kecskebőr-tömlőben. Az egyik tömlő még tele volt vízzel. Leszállt érte, s a vizet beletöltötte a csúcsos medenczébe, a míg az a rovátkot elérte. A porózus kő rögtön elkezdett a csúcsos fenekén cseppeket keresztül bocsátani, a mik számlálva hullottak alá.

Solom felkapaszkodott a második szirtlonkára. Az is végtül-végig terítve volt olyan állatok csontjaival, a minők mai nap már nem léteznek; köztük legnagyobbak a barlangi medve koponyái, hatalmas agyaraival. Az állatkoponyák nehéz kövekkel vegyest hevertek szerte-szét; a legtöbb erős zuzást viselt magán, a lábszárcsontok ketté voltak törve. Egy medvekoponyának a fogai közé oda volt szorulva a beletörött obsidián lándzsavég, a mint azt ketté harapta.

De még emberi maradvány nem vegyült a csonthalom közé.

A harmadik lonka pedig olyan magas volt, hogy oda pusztán kézzel lábbal fel nem lehetett kapaszkodni. Solomnak elébb póczkot kellett összehordani az ott heverő kövekből, hogy elérhesse a szikla párkányát s aztán kezeivel és térdeivel felkapaszkodhassék rajta.

Mikor e harmadik karzatra is felkapott, a bámulat, a megrettenés elzsibbasztá a tagjait.

A lobogó tűz világánál egy messze bemélyedő roppant sziklakatlan tárult föl előtte, mely több száz embert képes volt befogadni.

S ebben az óriások alkovenjében egy egész halom volt emelve csontokból, olyan magas, hogy emberalak a tetejét el nem érte.

És ez a csonthalom már keverve volt emberi maradványokkal.

Mintha valami óriási irtóharcz végjelenete folyt volna le e helyen itt. Szörnyetegek, a mik egymástól vitatják a világ fölötti uralmat, medvék és beszélő állatok, két lábon járók, adtak egymásnak találkozót a sziklák sötét mélységében s marakodtak, míg egy élő maradt közülök, itt összeszorulva egy sziklaüregbe, az elesettek hulláira álltak az utánuk jövők, akként nőtt a halom mindig magasabbra; most azután ott feküsznek együtt, egymással összekeverve. Melyik maradt a győztes? Egyik sem. Kiveszett mind a két faj. Az ősmedve szintúgy, mint a hosszúfejü ember.

Azok a koponyák, melyek a csonthalom közt vannak, mind hosszukások (dolichocephalus); a homoktól a fejboltozatig kétszer olyan nagyok mint onnan az állkapocsig s hegyes kúpban végződnek.

Ilyen hegyes, hosszú koponyákból egyszerre hetet találtak Magyarországon a Tisza medrének szabályozásakor. Egész más emberivadék volt az, mint a mostani; ezek nem mesterségesen, gyerek állapotban hegyesre lapított fejek, hanem valóságos emeletes homloku koponyák, a minők természetjátékul sem jönnek többé a világra.

S a halomra roskadt csonthalmaz között ott lehetett látni a hatalmas kőfejszéket, a szarvasagancsból élesített dárdahegyeket, az obsidián késeket, a mikkel a hosszúfejü ember fát vágott s magát a karmokkal és agyarakkal ellátott fenevadak ellen védelmezte. Némelyik kőfejsze ott hevert a medvekoponya mellett, melyet összezúztak vele.

Solom megdermedve állott meg a lelet előtt.

Kevély, hetvenkedő, elbizott legény volt, de a mikor ez óriás csontokat, e rengeteg koponyákat halomban látta maga előtt, meghült benne a vér. Ha ezek ismét elevenek lennének. Ha most neki is fel kellene állni annak a csonthalomnak a tetejére s folytatni a harczot a minden oldalról rárohanó szörnyetegek ellen. Minő ordítás lehetett az, a mikor azt a csonthalmot építették, minő csattogása a sulyos kőfejszéknek, minő jajkiáltás, emberi, állati üvöltés egybekeveredve.

Zugott a két füle, e pokoli harsogás kavargott az agyában.

Egyszer aztán megszólalt valami hang, attól is megijedt. – Elfeledte, hogy nincs egyedül. – A Darinka énekelt odalenn. – Felébredt, s eszébe jutott az a dal, a mit reggelenkint szokott énekelni, mint a madár az erdőben.

Madárdal a föld alatt! Pacsirtaének a csontok vermében.

Ez a hang visszaidézte Solom lelkét az élő világba.

– Darinka! kiálta a sziklakarzat magasáról alá.

– Hát te hol jársz? kérdezé Darinka.

– A más világban. Jer ide hozzám.

Hanem Darinka kisebb volt, mint ő, nem érte fel a kezeivel az első párkányt sem.

Solom aztán leoldá a dereka körül tekert kötelet s lehajitá neki. Annálfogva aztán felhuzta magához, egyik karzatról a másikra.

Megmutogatta neki a szörnyű leletet.

Darinka még jobban megijedt, mint Solom az első pillanatban.

– Jaj! ha ezek a szörnyek még most is élnek itt a föld alatt s mi rájuk bukkanunk. Ezek minket megesznek.

Solom megnyugtatá a remegőt.

– Ne félj tőlük. Nem maradhatott meg ezeknek az ivadéka sem. El kellett pusztulniok minden ijasfiastól. Látod ezeket a különös csigákat itt a csonthalom körül. Ezek csak a tengerben laknak. Itt valaha a tenger járt, az minden élő állatot kiölt innen, ha még olyan óriás volt is. Mi csak a csontjaikkal fogunk még találkozni idelenn.

«_Disputa._»

_Kritikus._ De már ennek a paleontologiai magyarázatát csakugyan szeretném megszerezni, ha drágán is. A dolichocephalus emberfajt nem akarom kétségbe vonni. Láttam magam is egy példányát doktor Lenhosséknél, a könyvét is olvastam a tudós doktornak, a mit erről megirt, a tizennégy érdemrendet is láttam, a mit ugyanannyi potentáttól kapott a homo dolichocephalus craneologiájáért; hanem azt nem értem, hogy mi módon került ez az ősember az ősmedve és az őshyena társaságába, hogy a csontjaik egy rakáson vannak? Melyik hitta oda a másikat? De végkép nem értem aztán, hogy egy olyan barlangban, a hol a homo és az ursus lakott, mit kerestek a tengeri csigák? hogy kerültek ezek oda?

_Szerző._ Ha türelemmel tetszett volna lenni, ugyanezzel a kétséggel akasztá meg Darinka Solomot. Ő is épen azt kérdezte a királyfitól, hogy ugyan hát mi módon kerültek így egy rakásra a tengeri és szárazföldi állatok? A mire Solom azt felete, hogy «Kis galambom! Én te neked erre most megfelelni nem tudok, mert inkább hagyom a fejemet kivülről betörni, mint hogy belülről törjem magam. Hanem én azt szoktam, hogy mikor így nem tudok valamit kitalálni nyitott szemmel, hagyom akkorra, a mikor a szemem be lesz hunyva, s álmomban kitalálom szépen. Várd el a holnapot, akkor megmondom, hogy hogyan álmodtam meg?»

– Így felelt Solom a Darinka faggató kérdésére. S miután az özönvíz előtt történt eseményekről még eddigelé egykorú irott adataink nincsenek, ennélfogva mi sem tehetünk egyebet, mint hogy várjuk meg, mint fogja e rejtélyes katastrophát megálmodni a waráng királyfi.

A SOLOM ÁLMA.

A napot (fekete, földalatti napot) betöltötte a nehéz munka. Rést törni az átjáró üreg szájára fektetett nagy sziklaajtón, miután annak a ledöntése nem sikerült.

Időközben a testi táplálékra is kellett gondolni. Solom visszakúszott az elhagyott cseppkőbarlangba. Ezúttal igen érdekes társaságot talált ott egy rakáson. Egy csoport teknőczöt. Azok a Bludár tömpölyeinek állandó lakói, s szeretik a sötétséget. Egy párt lefülelt közülök, a többi elszaladt. Amazokat leadogatta Darinkának, a ki nagyon megörült a drága pecsenyének, odahaza ezt a finom inyenczséget csak az uraság számára volt szabad halászni. A teknősbéka bőjtös eledel: hús, a ki úszik: tehát hal.

Ime két napra el voltak ismét látva. A föld alatt is van éléskamra. Folytatták a munkát fáklyafénynél. A sziklatörésnél jó szolgálatot tettek az őskori kőfejszék, egyet éknek, másikat sulyoknak lehetett használni. Mikor mind a ketten el voltak fáradva, az azt jelentette, hogy éjszaka van. Odafenn az első lonkán a szűrőkő medenczéjéből aláhulló víz egyre pergette a lefolyó perczeket. Megint úgy aludtak, a hogy a mult éjjel; egymás mellére nyugtatva a fejüket. Hanem ezúttal nem volt a Solomnak olyan csendes álma, mint a megelőző éjjel, egyre öklelt és rugdalózott, s olyanokat ütött a Darinka hátára, hogy csakúgy nyekkent bele, a mit ez igen jó néven vett; hisz férj és feleség voltak – törvény szerint s az asszonyt ütlegelni ennél a nemzetnél a házas élet gyönyörűségei közé tartozik. Már az is nagy kegyelem, ha a férj megengedi, hogy a hitves a lábánál összekuporodva alugyék.

Mikor Solom ismét megérezte a reggelt, első dolga volt felszaladni az első lonkára s megtekinteni a szűrőkövet. Az akkor hullatta az utolsó cseppjeit a bele töltött víznek a két koloncz közé.

Most aztán kitalálta Solom, hogy mire való ez a kivájt kő? Ez volt a barlanglakó ősembernek az időszámlálója. Mert annak is szüksége volt arra, hogy a napok betöltét megfigyelje. Ez a szűrőkő az őse a mi chronometereinknek.

Solom elébb megtöltötte a medenczét ismét szinültig vízzel, s a tarka kavicsot egy lyukkal előbbre helyezte, csak azután költé fel alvó társát, gyöngéd tenyércsapásokkal kőkemény tagjaira.