Part 12

Keresték kürtölve, kiabálva, szidalmazva. Az nem jött elő sehonnan. A folyosók egyik vége a szabadba vezetett. De arrafelé ember számára nem volt mód a menekülésre. A sziklafal meredek, a kihordott kőtörmelék csúcshalma száz lábnyira van az üregszádától. Bejárták az alsó, felső, legalsó bányákat, a tüzelőszekerek raktárait, a fáskamarákat, az eczettartó cisternák kamaráit: sehol sem találtak elbujva senkit. Utoljára valamennyien kibukkantak a kriptához vezető fecskefészkek szájain s a mint alább, följebb meg-megjelent egy-egy fáklya a tág sziklaüregben, úgy tetszett, mintha a pokol égboltozata kezdene megtelni csillagokkal.

Ellenséget nem hozott magával egy sem.

Az öreg knéz ki volt fáradva a dühtől, mikor legutolsónak megérkezett a kivilágított nagy üregbe.

«Sehol sem találjuk őket!» Ezt hallá mindenünnen.

Kihajolt a mellvéden s lekiáltott harsány hangon a mélységbe:

– Hej ti gyáva czenkek! Hová bujtatok? Jertek elő!

Az örvénynek nevezetes visszhangja volt, tizenegyszer adta vissza a belekiáltott szót; a vége felé úgy tetszett, mintha egész embersokaság kiabálna odalenn. Csak a sziklák kiáltottak.

Az üregbe égő szalmakévéket hajigáltak alá. Azoknak a lángjánál sem lehetett fölfedezni senkit.

– No, ha itt nincsenek, akkor odakinn vannak a völgyben, mondá Tvartimir. Ott megkapjuk őket.

S ha azt tették a lázadók, hogy a bányaüreget elhagyva, a hegyoldalba épített kohókba, érczpárolókba és a még alantabb fekvő érczzuzókba vették be magukat, akkor a legveszedelmesebb menedéket választották, mert felülről az ellenfeleik sziklákkal verhetik őket agyon. Azok a faépületek ellent nem állnak az aláhengerített csompóknak.

A vezértárna folyosója kivezetett a völgybe.

Azonban itt következett még csak a nagy meglepetés.

Az egész völgy mentén nem volt se egy pajta, se egy kunyhó, a mi fából készült, a kohóknak kőfalai álltak, kialudt kemenczéikkel, de azokból is hiányzott a fűtésre felhalmozott tölgyfa. S a mi még élő fa volt a völgyben, az mind ki volt vágva.

Odább haladtak a völgy szorosán, a hol rendes hidak vezettek az árkokon keresztül. A hidak is eltüntek.

Mikor aztán a Bludár partjára leértek, alig ismertek a helyre. Nem régen még egymást támasztotta egyik faépület a másik után, érczzúzó, gubakalló, őrlőmalom. – Nyoma sincs már. – Hát azok a hatalmas gátak, az erős zsilipek, a mik a Bludárt szolgálatra kényszeríték, hova lettek? Simára eltisztítva minden.

De hova lettek azok, a kik mind ezt elkövették? A rombolók, a gyilkolók, az égetők!

Ki nem futhattak ebből a rabok völgyéből, mert ennek nincs több nyilása, mint az az egy odafenn a várban.

Ég vette fel, pokol fogadta be őket?

Denevérekké lettek-e? gyikokká változtak-e?

– Hová lettetek ti átkozottak? ordítozá tomboló dühében Tvartimir, a Bludár szikláit rugdosva.

A Bludár pedig nagy harsogva, zúgva tört elő a szédítő sziklafal egyik oldalából s bömbölve omlott be az átelleni oldalán a mély pokolüregbe; beszéd volt az, csak érteni kellett.

Csak nem tették azt talán, hogy annak a bujdosó folyamnak a hátára üljenek, hisz ez elviszi őket a hegyek világtalan mélységébe, s soha az Isten napját meg nem látják többet.

A BLUDÁR.

A waráng királyfiban egy második Hannibál veszett el. Mint az a púni hadvezér leleményes a tervezetben, gyors a kivitelben, a lehetetlenségek megoldásában szerencsés.

Miután a bevehetetlen mosszori várat, melyet a bosznyák király összes seregei hasztalan ostromoltak az elmult években, ravasz csel által elfoglalta, s a nemzetén ejtett gyalázatot megboszulta, nem kapta el a diadal mámora. Jól tudta, hogy minő tüzet rakott. El nem olthatja azt; – tehát szítania kell.

Rögtön a vár felgyujtása és az álomitaltól elkábult bogumil harczosok legyilkolása után elfuthatott volna bajtársaival együtt, a rabszolgákat is hagyhatta volna szétszaladni, még akkor senki sem gátolta. – De hová futni? – Haza, a maga nemzetéhez, a warángok közé? A felszabadított rabszolgák oda nem fogják követni, hogy újra rabszolgák legyenek s még büntetést is kapjanak régi uraiktól, a kiknek nyájait elhajtották s elvált feleségeiket elvették. – De a waráng fiuknak sem lesz tanácsos a saját városuk piaczán most megjelenni, mert az valóságos lázadás volt a waráng király ellen, a mit most elkövettek. Megrohanni egy szomszéd nemzet várát; azt elpusztítani, vérfürdőt csinálni benne, teljes béke idején, a Jehova parancsa ellen, a római pápa, és a magyar király és a raguzai köztársaság tilalmával daczolva. E miatt Dávid király minden bizonynyal le fogja üttetni a hőstett elkövetőinek a fejét, legutoljára hagyva a saját édes fiáét; vagy pedig ellenkező esetben, ha pártul fogja a mosszori hős fiakat, akkor háborúba keveri a waráng nemzetet a bogumilokon kívül még Raguzával és a bosznyák királylyal is, s abban az ő megfogyott nemzetének el kell pusztulni.

Tehát haza még most nem mehet. De itt sem maradhat. Tvartimir knéznek, ha a vazalljait összehivja, egész hadserege van, s annak ő ezzel a rabszolgahaddal, a rommá lett várfalak közt ellent nem állhat.

Vagy engedje magát egyik völgyből a másikba üldöztetni, mint a futó vadat, mint a kóbor zsiványt?

Messzelátó terveket főztek ők ki frater Aktæonnal a remetebarlangban.

Az a sziklaoduba száműzött asceta onnan a vizipatkányoktól látogatott nyirkos barlangjából olyan vakmerő álmokat virrasztott meg élő valósággá, a minők ha sikerülnek, az egész világot megfordítják sarkaiban, új szenteket adnak az égnek és a földnek; megváltoztatják a társadalom alakját, az erkölcsöket, a jó és a rossz közötti külömbség fogalmait, helyet cseréltetnek a fejek díszeivel, a hármas tiarát felváltja az «arany lánna», – tollkoszorút a főkötő, s a szarvakat a cserfüzér.

*

_Kritikus._ Ezt értse meg ember kommentár nélkül!

_Szerző._ Majd kiderül ez mind a vallatásnál.

*

A mosszori vár elpusztítása csak az első feladat volt. Elrontani a félelmes fészkét a patarénoknak, a kik a nagy tervnek leginkább utjában álltak, másvilágra küldeni a kolostorba zárt menyasszony eljegyzett vőlegényét, a kinek a jogáért Milenkát fegyelemben tarták; de ezen túl kezdődött még az igazi merénylet. Azok a vakmerő fiuk, a kik azt így merték elkezdeni, merik azt folytatni is majd a végső csapásig.

Kijönni a mosszori várból és hová menni? Ez volt a második ugrás.

A Bludár egy olyanforma erejű folyó, mint Magyarországon a Sajó, Tirolban az Inn. A mosszori völgyben három öles magasból szakad alá, szédítő meredek sziklafal aljából, száz lépéssel a vízesés alatt rögtön megcsendesül a rohama; mert a sziklameder fölfelé emelkedik, itt egy részét gátak közé szorítják, s zsilipekkel mérsékelve bocsátják a malmok, kallók kerekeire. A folyvást emelkedő meder mindig odább kényszeríti a folyamot tóvá gyülni, mely az egész völgyet átfogja; ezen alul aztán, közel tolt sziklakoloncz között, nyilsebesen vágtat a folyam alá, egy ujabb zuhatagot képezve, s onnan aztán folyvást haránt hanyatló mederben csattogva vágtat alá, félkörben körülkerítve az aranytermő hegyet, s a félkör átelleni oldalán éles padmalylyal mosva alá a sziklafalat; míg végre, alig ezer lépésnyire a kiömlése helyétől ismét berohan egy barlangba, mely folytonos mennydörgést bömböl vissza az örök zuhatagtól.

Hová lesz azután a Bludár folyam?

Frater Aktæon ezeket mondá Solomnak:

«A Bludár nem vész el a kősziklák ismeretlen mélységeiben; hanem utat tör magának a tengerhez. A hol ismét napfényre jön, távol, más hegyláncz völgyszakadékában, ott már más neve van. Bizonyosan tudom, hogy a Branta folyam azonos a Bludár folyammal. Gyakran találnak a brantavölgyi aranymosók egy-egy különös alakú merítő száphoz hasonló falapátot, a mit a Branta hozott le magával. Az ilyen lapátokat csak az aranybányák érczzuzóiban használják. Az tehát kétségtelen, hogy a két folyam egy, csak a neve lesz más. Azonban a Branta mégis kisebb, mint a Bludár. Ennek megint az a megoldása, hogy a folyam valamely barlangi tóban kétfelé szakad, s a kisebb ága valahol másutt tör magának folyosót egy más völgy felé. Ez az én patakom itt. Nem rég egy nehéz sulykot találtam a patakban, a minőt a czölöpök beveréséhez használnak, a nyelébe billoggal volt beleégetve a mosszori knéznek a czimere, egy keresztbe fektetett kard és kalapács. Ez is onnan jött hát. – A folyam nagyobb része a brantavölgyi szikla-amphitheatrumból tör elő. Az is egy olyan félkerek, bezárt völgy, mint a mosszori vár völgye. A külömbség csak az, hogy a Branta kitör a völgyből s a három tüzes szentek kolostora mellett elzuhogva, alá omlik a völgybe. Az a kolostor tehát semmi oldalról meg nem támadható, egyedül a Branta folyam szádán keresztül. Ezzel szemben van a sziklaablak, melynek üregéből a kisebbik anyád, Bravalla őrjöngő üvöltése verseng a habok csattogásával. Most csak egy olyan ember kell, a ki a lehetetlenséget kineveti.

– Az vagyok én, monda Solom. Bizd rám a többit.

S azzal neki indult a «lehetetlenség» legyőzésének, mint a mesék sárkányölő vitéze. Igazi «Hüvelyk-Palkó».

Mikor a Tvartimir csapatja megjelent a vár előtt, már akkor nem volt más választásuk a várat elfoglalt lázadóknak és a warángoknak, mint életre halálra védelmezni magukat. Az első rohamot a kétségbeesés erőfeszítésével visszaverték.

Ez első diadal után azonban megmondá a királyfi társainak, hogy tovább itt nem védelmezhetik magukat; gondoskodniok kell az elmenekülésről. Tanácsot tartott, s abba meghívta a felszabadult rabszolgák legvénebbjeit, s mint okos vezető, először az alsóbbaknak engedte magukat kibeszélni, nem futott előre a maga tervével, hadd jöjjön elő kiki a maga bölcsességével.

A legöregebb bányász azt ajánlotta, hogy követet kell küldeni a knézhez és tudatni vele, hogy az asszonyok, leányok, gyermekek életben hagyatnak, ha a knéz a várbelieknek szabad elvonulást enged s hitével fogadja, hogy nem üt rájuk, akkor ezt a népet élve megkaphatja; ha ellenben nem áll rá az alkura, akkor itt a szeme láttára fogjuk az asszonynépet, a gyermekekkel együtt, a bástyafalakról aláhajigálni. Ezért volt nagyon üdvösséges, hogy a királyfi nem engedte a nagy vérengzés alatt az ártatlan asszony, gyereknépet leöletni, hanem maga bezárta őket a földalatti raktárakba.

– Úgy beszéltél, a hogy vén rabszolgához illik, monda neki Solom. Én azonban nem tudom könyörgésre összetenni a két kezemet, a mikor az egyikben kard van. S inkább bizom a pajzsomban, mint a bogumilok fogadásában. Ezek Istentagadók, se Istent, se bálványt nem tisztelnek. Esküvésüket kijátszszák. Nemde nem igérte-e meg nekem esküszóval a Verblud, hogy semmi porczikámat sem hagyja megsérteni, levágni? Aztán bele akart mártatni a forró szurokba. Ezzel az esküje nem lett volna megszegve, mert egy darabban maradok. – És aztán – én nem akarom a bogumiloknak sem az asszonyaikat, sem a gyermekeiket visszaadni.

– Hát mire akarod őket tartogatni?

– Azt is tudom.

– Tehát akkor törjünk ki egy éjjel zárt csapatban, mondá a waráng fiuk legidősebbike. Középre fogjuk a magunk asszonyait, s keresztül rontunk a megszálló ellenségen.

– Rossz tanács, felelt rá Solom. Nem hallgattatok-e rá, hogy odalenn az erdőben folyvást fürészelés nesze hangzik. Itt úgy szokták a várból kirohanó ellenséget fogadni. Az erdőben átfürészelik a szálfákat, s mikor a mi csapatunk az erdő közepén lesz, egyszerre ránk döntik az erdőt. Beszélt nekem ilyen dolgot az apám. Mikor a tengeren túl harczoltak a görög császár zsoldjában, a ravasz szeldzsukok így rontották meg a warángokat; ha akkor annyian ott nem vesznek a rájuk dűlt erdő alatt, most nem laknánk mi itten.

Átlátták, hogy bizonyára erdő ellen nem lehet harczolni, ha az is beleártja magát a csatába.

– No hát mit tudsz te?

– Elmenekülünk a Bludáron.

– A Bludáron! Szörnyedt fel e szóra apraja nagyja a volt rabszolgáknak. Nem azon! Az a poklokba visz alá. Soha ember, a ki annak az utján elmegy, a napvilágot többet meg nem látja.

– S én azt mondom nektek, hogy a Bludár nem megy a poklok mélységébe; se a föld alatt nem vész el, hanem előtör egy más völgyben, a hol boldogabb világ van: jobb emberek laknak. Ezt nekem egy szent ember mondta el.

– Ha szent volt, bizonyosan igazat mondott; erősíté az öreg rabszolga. De gondold meg vezér, hogy a Bludár itt a szabadban is hogy végzi folyását. Egy helyen megáll: az ember azt hinné róla, hogy valami sima tó az, pedig dehogy az, csak tükre sima, alul orsómódra csavargó örvény az, melybe ha valami beleesik, mint a csiga úgy sodorja alá, s a fenekét nem találni sehol, majd megint neki lódul, s akkorát esik, mint egy torony. Bizonyosan a föld alatt is ilyen utat követ. Ki merne erre tutajjal rászállni? S ha volna is belőle kijárás, más ország-világban: annyi sok nép mivel élne odáig? A hegy nem terem kenyeret, csak követ.

– No hát majd lemegy valaki közülünk hirmondónak a Bludár barlangjába s az elmondja, hogy mit látott, mit tapasztalt. Mondá Solom.

– De hogy jön az vissza? Még a pisztráng sem tud a zuhatag ellenében felfelé úszni, nem hogy ember tudna.

– Hát én megmutatom, hogy tudok. Ki jön velem segítő uti társnak?

Erre a szóra mind elhuzódtak mellőle. Még a rabszolgák vénje sem tartotta magát eléggé vénnek erre a vállalkozásra.

– Inkább a knéz huzasson karóba, úgy haljak meg, mint hogy a sárkány barlangjába leszálljak. A vasorrú bába lakik ott a két leányával, a kiket vaslovakká változtat.

Senki sem akart társul menni vele.

Solom a háta mögé nézett. Ott kuporgott becsülettudó némaságban az ő esküdt hitestársa, Darinka a rabnő.

– Te csak eljösz velem?

Darinka felugrott erre a kérdésre s odaborult a királyfi vállára.

– Bizony veled megyek én, ha a vizi hüvelvényekkel kell is viaskodni.

– No hát kisérőm már van, a kitől izenetet küldjek vissza. Halljátok meg a módját. Egy tutajt készítünk négy darab fenyőgerendából; két vaskarika lesz a végében, a mikben meg lehet fogózni. Ezt hozzá kötjük egy hosszú kötélhez: annak az egyik végét megerősítjük a parton a czölöpzethez. Viszünk magunkkal egy kecsketömlő borsót; annak nem árt, ha megázik: abból táplálkozunk. Azután szurokfenyő hasábokat, a mikből fáklyákat hasogatunk, hogy a sötétben világunk legyen. Ti idekünn a kötelet bocsátjátok, a míg mi a tutajjal elérjük a barlang szádát, akkor hurkot vettek rá s nem eresztitek odább. Mikor aztán egyikünk vissza akar jönni, azon a megfeszült kötélen víz ellenében is szépen felkapaszkodik a parton állók segítségével.

– Hát aztán ha a tutajt elhagyod, hová fordulsz? kérdé az öreg.

– Az az én eszem dolga. Láttam én már több olyan barlangot, a min keresztül folyik valami víz. A folyam mély medret mosott abban s nem tölti meg a padmalyáig. Aztán vannak keményebb kövek, a miket nem tudott kimosni, azok kimerednek belőle, partokat, hidakat, gázlókat talál az ember. Bocsássatok utánuk egész szál deszkákat, azok majd fennakadnak a sziklák közt; s azokat mi kifogjuk, magunkkal viszszük. A hol a folyam zuhataggá törik, ott áthidaljuk a deszkákkal, úgy kerüljük meg a veszedelmes helyet. És azután, ha egyszer egy olyan helyre találok a barlangban, mely elárulja, hogy ott már jártak valaha emberek hajdani időkben, ott én hátramaradok s a Darinkát vissza küldöm a tudósítással. Ha a régi emberek járni-kelni tudtak a föld alatt, akkor mi is tudunk.

Ez a biztatás egészen felmelegíté a rémülettől elhült sziveket.

Mindenki emlékezett rá, hogy hallotta valaha hirét nagyapáitól kőfejszékkel harczoló embereknek, a kik barlangokban laktak.

– Az alatt ti készüljetek el a vándorútra, a mi meglehet, hogy soká fog tartani. A mi gabonát, hüvelyest kaptok, mind bőrtömlőkbe tegyétek, ökrök, birkák húsát füstöljétek. Ha mind ez elfogy, még akkor sem vész a nép éhen. Tudjátok, hogy a Bludár tömérdek pisztrángot, potykát hord magával, a csendes tavaiban teknősbékák tanyáznak. Ezeket odalenn is megtaláljuk; mert hiszen ide is kész felnőtt nagyságban kerülnek a sziklából kiömlő vizzel együtt. A Bludár maga eltart bennünket, ha minden egyéb kárba vész is. Mindent azonban, a mi csak fából van, a bányákban, kallókban, malomban, még a czölöpöket is vágjátok ki s ereszszétek el a viznek. A gerendák meg fognak torlódni egy-egy szükebb sziklatorkolatnál, s ott megtaláljuk őket. Majd hasznát veszszük. Azután készítsetek apró tutajokat, a melyek csupán két-három, legfeljebb négy ember számára valók, hogy azokon fekve is elférjenek, ha meredeken rohan alá a víz, vagy alacsony padmaly alatt tör keresztül. Kötél legyen elég, a mivel egyik tutaj a másikhoz legyen fűzve kellő távolságban, hogy egymáson segíthessetek. Aztán a mi aranyat, ezüstöt zsákmányoltunk, azt öntsétek meg, s formáljatok belőlük karpereczeket az asszonyok és leányok számára; a férfiaknak pedig készítsenek sárgaréz kösöntyüket, hogy mikor egy új országban ismét megjelenünk, lássa az idegen nép, hogy szabad emberek vagyunk és nem üzött szökevények.

Ez az utolsó szó adta meg az igazi lelkesedést. Karpereczet viselhetni a csuklókon, a hogy szabad emberek szokták. A rabszolga a nyakán viseli az örvöt. Egy ilyen czifra bohósággal rá lehetett őket venni, hogy úgy viseljék magukat, mint nemes emberek: kövessék a fejedelmüket hiven s ne féljenek se földi ellenségtől, se földalatti rémektől.

– Oszd ki parancsaidat. Vezess, a hová akarsz.

Solom legelőször is csapatokra osztá az embereit: a bányászokat, a kohómunkásokat, az érczzuzókat külön csapatokba. Mindegyiknek más-más feladat jutott. A bányákból minden czölöpzetet kihordani, az épületeket szétszedni, tutajokat elkészíteni; mások dolga volt fegyvert kovácsolni, faltörő eszközöket készíteni, aranyat, ezüstöt, rezet megönteni, köteleket fonni, lánczokat egybe forrasztani. Még az asszonyoknak is akadt dolga: az eleség elkészítése az ő feladatuk volt. Solom kiszámította, hogy meddig kell az élelmi szereknek kitartani.

«Ma Boxiohu ünnepe van: a páska ünnepére el kell jutnunk a földalatti uton abba a másik völgybe, a hol új világ van. Lehet, hogy hamarább is oda érünk; de akkor is várnunk kell és meghuznunk magunkat a földalatti rejtekünkben, a míg az ünnepnap el nem érkezik. Így igértem meg annak a szent embernek.»

A rabszolgák vénje a fejét rázta erre, öreg volt. Több esze volt, mint a gyerekeknek szokott lenni. Másként nem is hitták, mint a «nagyfejű». Hiszen neveik nincsenek a rabszolgáknak: azokat csak úgy szólítják, hogy «te ripacsos, te csámpás, te kancsi, te finta, te suta!» de asszonyaik neve, a míg fiatalok: «te kis szuka!» ha megvénültek: «te vén banya!»

Tehát a «nagyfejű» ezzel a bölcs észrevétellel akasztá meg a Solom királyfit.

– Az ám, uram. De hogy tudod te meg oda lenn a föld alatt, hogy hány nap mulik el fölötted? Nem virrad ám ott meg soha. Nincs ottan toronyőr, a ki elkiáltsa magát: «hajnal van, szép piros hajnal!»

Csak nevetett erre a királyfi.

– De van ám olyan őr, a ki az éjszakát megjelenti: «éjjel van, szép sötét éjjel!» ott vannak a denevérek. Ott lóggnak egész raj számra, lábaikkal egymásba fogózva a barlang padmalyán, a míg a nappal tart s mikor jön az éjszaka, akkor felbomlanak, kirepülnek a szabadba. Nekik akkor áll a világ. A sötét éj az ő pártfogójuk. És a mint a hajnal első kaczagása feltünik az ég alján, jönnek nagy visitozva vissza a földalatti sötétségbe: «jön a fény! a csunya, rút napvilág!» Ezek lesznek a mi napszámlálóink.

A «nagyfejű» csak elbámult ennek a fiatal legénykének a bölcseségén. Bizonyosan lidércze van ennek!

Azonnal hozzáfogtak hát a munkához. Fenn a még folyvást égő várban csak a waráng fiuk maradtak, őrködni, hogy a megszálló ellenség alattomos rohammal el ne foglalja a bástyákat. Nehányan közülök éjente kilopóztak az ellenséget kikémlelni. Úgy tudtak hasmánt csuszva előre hatolni, mint a gyík. Azzal a hirrel tértek vissza, hogy az ellenség a tulsó völgyben táboroz s nem készül az egyszer megkeserült roham megújításához. Lehetett odalenn folytatni a menekülési előkészületeket.

Solom királyfi azonban, a mint a dolgozó csapatoknak a saját vezéreik által kiosztá a munkát, a maga eszével összekötözte erős fűzfagúzszsal a négy rövid fenyőgerendát, melylyel a barlang szádáig le kellett ereszkedni. Nem vitt magával más uti társat, mint a Darinkát. Nem tudom, a mai világban melyik menyasszony állna rá az ilyen nászutazásra, ha a vőlegénye hivná.

A tutaj a vizen hánykódott már. Oda volt a hátuljára kötözve a kecskebőr-tömlő a borsóval, sok napra való élés. Azonkívül még szurokfenyő hasábokat vittek magokkal. Két szekercze és két vashegyű rúd, a tulsó végén keskeny lapátvéggel volt az uti készülékük, amaz az övbe dugva, ez a kézben. Minden öltözetük egy czombtakaró bőrkötény.

Solom elébb megmérte a barlang távolságát az érczzuzó gátjától, a honnan el kellett indulniok. Kitalálta ő a mérnöki tudományt is furfangos eszével. Hosszú fonalat kötött egy nyil vesszejére, s ezt ellőtte a barlang nyilásáig. Akkor aztán a fonállal visszahúzta a nyilat, s megmérte singgel a fonalat. Épen ilyen hosszú kötélre lesz szükség, a mely a tutajt a folyam beömléséig ereszti; azt a kötelet az érczzuzó kelepének a korongjához kötötték, a mely aztán egészen a folyam sebessége szerint gombolyítja azt le a tutaj után.

A vakmerőknek nem kellett még elbúcsuzniok társaiktól, hisz még a visszatérésre van mód a kifeszült kötélen, mely a tutajt tartja. Mostani merész leszállásuk az ismeretlen világba csak arra való, hogy hirt adhassanak az ittmaradtaknak a felől, hogy a folyamásta labyrinth mentén lehet-e emberjárható utat találni? Hátha korábbi ottlakóknak is akadnak még valami emlékére?

Solom és Darinka rászálltak a keskeny tutajra.

– Te állj az elejére, monda Solom a másik gyermeknek, a csáklyával igazíts, ha sziklának futunk, én kormányozok.

S azzal neki ereszték a gyarló járművet az árnak.

A Bludár harsogva, csattogva zuhogott alá a sziklapadok lépcsőin, s tajtékzó hullámgerinczeket vetett, a hol magasabb csompók állták utját, egy-egy kimeredő kőszörnyeteg hátán kétfelé szakadt, s aztán a túloldalon ismét egymásba omolva a két ág, mély forgatagot képzett, az a kis forgácsszilánk ott a középen azzal a két emberalakú hangyával csupa játékszer volt halhatatlan istenségek egyikének.

Egy kanyarodónál hirtelen ledobta a hátáról a felzökkenő tutaj a Darinkát. Hanem a Solom gyors kézzel kapta el a víz alá merült gyermek kontyát s egy lökéssel visszadobta a tutajra, mint egy macskát.

– Egészségedre, parányim! szólt a prüszkölőnek nevetve. Ez is megvolt. Többször is lesz ez így.

Ő maga már bele volt tanulva ebbe a játékba. Az ő hegyeiknek is voltak rohanó folyamaik. Hányszor megjárta ő azokat, az anyja sütő teknőjében, a mit hazulról ellopott. Csakhogy ő már úgy úszott a víz alatt, mint a vidra. A waráng fiukat már a születésük órájában beledobják a hideg vízbe, s ki kell nekik belőle kapaszkodni, mint a kis kutyának, s a melyik két esztendős korában nem tudja felhozni a folyam fenekéről a beledobott kis pénzt, abból nem lesz megélni való ember.

Aztán nevettek mind a ketten ezen a kis kalandon. Azontúl Darinka jobban vigyázott magára.

A kötél hosszabbra volt mérve, mint a folyam útja a kallótól a földalatti torkolásig, a tutaj a két utazójával eltünt a sziklaüreg sötétjében az utána néző bajtársak elől s azután nemsokára megfeszült a kötél, mely visszatartá: azok ott vagy kikötöttek, vagy leestek a mélységbe.

Csak a kívülről betekintőnek sötét az a barlang, a ki benne van, égszinkéknek látja azt, minő a nápolyi kék grotta, s a folyam megtörő cseppjei olyanok, mintha kék tűz szórná szerte a szikráit.

A beszakadásnál meredek zuhatagot képez a folyam; ott tehát a tutajt magára kell hagyni, hadd tánczoljon alá, Solom és Darinka kiugrottak egy sziklára.

Az a szikla egy rengeteg nagy bazalt koloncz volt, mely a barlang bejárata előtt keresztben feküdt.

Solom figyelve nézett körül. Éles szemmel, éles észszel rögtön fölfedezett valamit, a mi biztató tájékozás volt ránézve.

Az a vízfenekén keresztbe fekvő koloncz fekete volt és nyolczszögű prizma-alakú, a barlang egész kőzete pedig szép fehér márvány, haránt czikázó veres erekkel, kívülről feketének látszott a tengő tarjagoktól és szürkének a zuzmóktól; de belül ragyogó fehér volt, melyet a csodálatos optikai szintörés kék zománczczal festett.

Ez a nagy kőkoloncz tehát nem eshetett ide a márvány közül.