Part 11

A kandallóban fortyogó üst okádta már a fekete füstöt a benne fövő szuroktól, a mit a junákok dárdáik nyelével kavartak.

– No királyfi, kész a fürdőd! mondá gonosz nevetéssel a Verblud.

– Mindjárt megyek, szólt a királyfi, csak a gunyámat vetem le.

S elkezdett vetköződni.

Azzal is készen volt.

– Hozzátok elő azt az üstöt.

A négy junák két rudat dugott keresztül a nagy üst négy fogantyuján s leemelte azt a tűzről; oda tette a terem közepére.

– Mindjárt ugrom, csak a menyasszonyomat várom.

– Kiálts neki, hogy siessen.

– Héj Darinka! Darinka! hol vagy? jöszte már sebtiben! kiabált a Solom.

Egyszer aztán felhangzott a Darinka szava onnan a feljáróról, a mi fel a bástyára vezetett.

– Jövök, vőlegényem!

– Repülj hát. Nézd, de nagyon várlak!

– Itt vagyok, ragyogok! kiáltá a leány, a hágcsóról nagyot ugorva a terembe, kezében forgatta a guzsalyszárat a körüle csavart kötéllel.

– Hahaha! nevetett a Verblud. Ez ugyan derék menyasszony! Épen hozzád illik. Egy királyfi meg egy rableány! Panka! vetkőzzél szaporán! Most én vagyok a kuma.

(A bogumiloknál az a szabadalma volt a násznagynak, hogy a menyasszonynál a nászéjen ő teljesíté a szobaleányi szolgálatot.)

– Jaj, szégyenlem, mondá a Darinka. Ne nézz ide, kérlek.

– Hogy ne néznék? mikor nézek!

– No hát vakuljon meg a jobbik szemed!

Erre a szóra egy ijjhur pendülése hangzott valahonnan a magasból, s abban a pillanatban egy sivító nyilvessző állt meg a Verblud jobb szemében, s arra mintha az égből potyognának alá, rohantak elő a hágcsóról a waráng suhanczok, nagy rivallással.

– Ne hagyd magad, Solom!

A királyfi párduczi gyorsasággal ugrott az egyik alvó férfihoz, kirántá annak az öve mellől a handzsárját.

– No hát Verblud! Most már én viszem el a te koponyádat a menyasszonyod szeretőjének. Jó lesz neki imádságos könyvet támasztani.

De a Verblud még nem adta meg magát. Olyan volt mint a megsebesített medve; végperczében a legfélelmesebb. Nem vesződött a szemébe lőtt nyillal, hanem kétkézre kapta a nehéz dárdáját s úgy rohant a királyfira. Ő rajta lánczból font pánczél volt; az pedig mezetlen, mint Dávid a Goliáth előtt.

Hanem rohantában elkapta valaki a Verblud lábát. Épen azt a sebesült lábát, a mit a Solom már félig meggyógyított. Az alvást szinlő rabszolga volt az.

A Verblud egyet nagyot ordított a fájdalomtól s térdre bukott. A második kiáltás már nagyon rövid volt, mert a Solom egy csapással leütötte a fejét; s aztán felkapta azt az üstökénél fogva, s úgy mutatta fel a magasba.

– Ilyen magas volt valaha!

A waráng fiúk rézszekerczéiket villogtatva rohantak a vezérükhöz, a míg a menyasszonya diadalmasan borult a vállára.

A négy junák pedig rémületében elejté a czepelt üstöt, a szurok feldült, a füstje lángra lobbant a tüztől, s akkor aztán a szétfolyó pokolsár, mint a tűzokádó ürüléke terült szerteszéjjel, lángnyelveket lövelve a magasba. A junákok az égő szurkon keresztül rohantak az ajtónak, felszedve az opánkáikon a lángoló degetet s úgy szaladtak ki az udvarra, minden lépésüknél lángnyomokat hagyva maguk után, kinn levő társaik nagy rémületére.

A waráng suhanczok pedig a hátulsó hágcsón keresztül menekültek el a királyfival, Darinkával, meg a hű rabszolgával együtt fel az oszlopos erkélyre, ott hagyva a pokolmódra égő termet, elkárhozottul ordító lakóival.

Az udvaron nagy riadal támadt: a nyolcz junák ott hagyta az őrzött kapukat, s futott a várkapu felé, hanem a waráng fiúk nyilai utolérték őket, hirmondónak sem futott el egy is.

Erre aztán a rabszolgák népe kitört kínzó műhelyeiből, s megkezdődött a gyilkos boszuállás, a minek a magja emberöltő időn át el volt vetve.

A bogumilok még védeni sem tudták magukat, álmukban dicstelenül rabszolgafegyver ölte le őket.

Mikor a hold feljött a hegyek mögül, csak elbámult, hogy hova lett az éjszaka? A mosszori vár lángja messzire bevilágított hegyet, völgyet és csillagos eget.

AZ OSTROM.

Tvartimir knéz ezalatt igen jó fogást csinált a byzanczi úton s azzal a nyert zsákmányt öszvérestül, tevéstül hajtva maga előtt, nagy sietve igyekezett hazafelé, hogy legalább az ünnep utolsó napjára otthon legyen. A gyónást nagy kár lett volna elmulasztani. Biz az ilyen vitézi kaland nem megy végbe némi áthágása nélkül a tízparancsolatnak. A legényfiuk is igyekeztek haza a kedveseikhez, ámbár az esketési napról el is voltak késve.

A mint azonban az égbenyuló Dinára hegyszakadékából kibukkantak, megdöbbentő látvány tárult fel egyszerre a szemeik előtt. Mintha az átelleni gömbölyű hegy mögül akarna feltámadni a nap, nem is a nap, az északi hajnal inkább, az egész ég tűzvilágban lángol, az ős tölgyfa-erdők feketén csipkézik ki a lángpalástot.

Azon az erdőn túl van a mosszori vár.

A bogumilok most már neki eresztett kantárral vágtattak előre, Tvartimir és fiai elől a csapat élén, a prédát hátrahagyták, nem törődtek vele, utat sem kerestek, hanem keresztül erdőn-bozóton törtettek hanyatthomlok a sűrűnek, a tűzvilág a fák között is átcsillámlott, jó vezér volt. A híres dalmata paripák, hosszú bozontos sörényeikkel, széles homlokú fejeikkel, földet verő farkaikkal, a mint a vészt megérezték, annál jobban rohantak előre; a mitől más mén megijed, az éjjeli tűzvilág, az őket dühbe hozta, vad nyerítésük volt a trombitaszó, a mivel egymást ösztönözték.

Az égő vár nappali fényt áraszta maga körül, mikor a knéz csapatja az erdőből előtört, úgy hogy a bogumilok bronz sisakjai s a tüszőik boglárai ragyogtak benne.

Tvartimir ordított a kétségbeeséstől. Fiam! Szlón! Feleségem! Vőm! Váram! Kincseim! – Pedig még nem tudta, hogy mi történt?

Megsarkantyúzta a lovát, hogy sebesebben kaptasson fel a várhegyre vezető úton. A közfalon nem látszott rés; a kapu nem volt betörve: nem lehetett azt gondolni, hogy a várat ostrommal vette be valaki. Talán csak véletlenül támadt tűz gyuladt ki ott benn, s a faházak égnek, még azokért nem kár.

Ámde a mint fele utján járt, egyszerre csak hall három ismeretes füttyentést a légben s arra egy nyilvessző a sisakján koppan nagyot, egy második a tüszőjét furja keresztül. Jó szerencse, hogy tele volt aranynyal, abban eltompult a hegye. A harmadik nyil azonban a lova nyakában akadt meg s arra a paripa elkezdett ágaskodni, hánykolódni, majd ledobta a lovagját a nyergéből.

Azután egy egész kardala hangzott a süvöltő nyilaknak, s mintha óriások hárfáját vernék, úgy pengett a vár bástyáján a sok tegezideg.

– Ellenség van a várban! kiáltá Tvartimir a fiainak.

– Talán a rabszolgák lázadtak fel! mondá Tirimir, a legidősebb fiu.

– Tíz rabszolga nem ér fel egy bogumillal.

– A mieink bizonyosan részegek voltak. Mult éjjel Boxiohu ünnepe volt. A Szlón rest barom s a Verblud sánta kutya, azok miatt felfordíthatták a várat.

– Majd mindjárt meglátjuk, hogy ki van a várban.

A knéz rögtön parancsokat osztott a vitézeinek. A bogumilok mindenféle stratagémával jártak, a várostromhoz is értettek. Egy részük leszállt a lóról: azoknak hosszú, teknő alakú pajzsaik voltak bivalybőrrel bevonva. Ezek a rövid egyenes kétélű kardot a fogaik közt tartva, a jobbjukban a kelevézt szorítva, mint egy zárt palánk haladtak előre: hegynek fölfelé. Azalatt a többiek lóháton nyomultak utánuk, lovaik fejére legörnyedve s kézijaikat felajzottan tartva, s a mint a bástyafalon egy fő, egy emberderék felbukkant, jól czélzott nyilaikkal egybe üdvözölték.

A bástyatetőről azonban most már nem nyilakkal lőttek, hanem nehéz köveket hengerítettek alá; a robogó szikla egy-egy rést ütött az érczpalánkon; de azért fel nem tartóztatta azt: a pajzsok ismét összezáródtak s az ostromló fal nyomult előre rendületlenül.

A bogumilok elértek a bástya alá, daczára a kőzápornak. Ők nem használtak lábtót a bástyaostromláshoz. Egyik sor harczos a másik vállára lépett; az alsók pajzsaikat a fejük fölé emelték, s mikor négy-öt sor harczos, mint egy lépcsős lejtő, a bástya párkányáig fölért, akkor a hátul maradt lovasok egyszerre leszöktek nyergeikből s bal karjukon a kerek pajzszsal, jobbjukban a kétélű karddal, egy futamodásra felrohantak a pajzstetőzeten, mintha házhiúra futnának fel; s onnan szilaj ordítással szöktek fel a párkányra az ellenség közé.

Az ostromlottak csak ekkor mutatták meg, hogy mit tudnak. Egyszerre csoportostul álltak fel a bástyafokra: buzogány, szekercze, nehéz pőröly, faltörő vasrúd volt a kezeikben, a mik ellen nem oltalmaz meg a kerek pajzs és pikkelypánczél, a mit a bogumil visel. Ők maguk csupa félmeztelen alakok, a minők a bányák üregeit lakják, daróczrongy, irhabőr lógg a csipejükön; de a vezérükön még az sincs, az egész meztelen. De még szakálla sincs, sima képe azt vallja, hogy gyermek, csakhogy a két keze mást mond, mind a két öklében egy-egy szekerczét forgat, sújt jobbra, sújt balra, s a hová üt, pajzs hasad, koponya törik, vér kiomlik, olyan mint egy valódi hadnemtő. S a közben szavával, csattanó hangjával biztatja a népét, s mikor a füle mellett egy-egy nyil elsivít: ráfúj, mintha szunyogot fujna el.

A boszuálló rabszolgahad és a waráng legények visszaverték az első rohamát a knéz harczosainak; s akkor egy nagy vaskondérból égő ként zudítottak alá a falig emelkedő öt sor pajzsos vitézre. Arra a pajzstető egyszerre kezdett beroskadni. A lecsorgó kén elkábította a vitézeket. Az egész testudo felbomlott, a támadóknak hátukra vetett pajzsokkal kellett tova menekülniök; s a mint aztán megkezdték a futást a lejtőn lefelé, addig meg sem álltak, míg az erdő széléhez nem értek. Egy-egy utánuk lóditott malomkő gázolva taposta el a menekülőket.

Tvartimir, mikor a visszakerült vitézei homlokán meglátta a sebeket, paizsaikon a hasadásokat, azt mondá:

– Ez nem a rabszolgák keze szennye! Ez a warángok szekerczéinek a köszöntése. Ismerem a szavajárását!

A warángok vannak a várban.

Az ő csatadaluk az, a mi a visszavert ostrom után felhangzik.

Hősi rohammal, bogumil módon, ez a vár be nem vehető.

Ezt csak görög módra lehet elfoglalni. Visszahuzódni az erdőbe s ott maradni lesben lappangva. A lovakat azalatt leviszik a völgybe, hogy a nyerítésükkel el ne árulják a megszállók ittlétét.

A vár és a város porig fog égni, a bennlevőknek ott nincs maradása. A vereskakas lángfarka már a kőfalak ablakain is kezd kilobogni, s a főtorony rézteteje sem állja sokáig, hogy ott rázza a válláról a ráomló zsarátnokot, a gerendázata majd meggyulad az izzó burkolattól s akkor az is beomlik. A várban levő ellenség kénytelen lesz kijönni az elpusztult omladékok közül s az erdőn menekülni. Akkor aztán belejut a kelepczébe, a honnan egy sem viszi el a fejét. – Vagy pedig leszorulnak a bányaüregbe; a hol azután maguk magukat fogják meg, mert a buvó folyam völgyéből nincs kijárás. Az egy csapda: farkasverem. – Vagy pedig jön egy-egy éjjeli zivatar, melynek palástja alatt észrevétlenül lehet megközelíteni a bástyafalat, s mielőtt az ostromlottakat az álmos őrök fellármázhatnák, bennteremnek a bogumilok a várban.

Kedvezett a szerencse.

Még két napig égett a vár: utolsó volt a nagy torony, mely kigyuladt belülről, mikor a nehéz réztető lezuhant, az egész hegy megrendült az omlásától s aztán lángolt ott magában a kőóriás, mint egy rengeteg pogányoltár. A falba beépített koponyaábrák úgy vigyorogtak a messziről néző bogumilok szeme közé.

A második nap éjjelén megfordult a szél s a füstöt úgy leverte, hogy az egész völgy megtelt vele. Nagy gomolyogva jött az erdőt nyövő dalmata forgószél onnan a Dinára hegy felől. A puszta légnyomás kioltá egyszerre a tüzet a toronyban, a füst közül csak az izzó gerendák világítottak még elő. Azután nekieredt a hófergeteg, a mely úgy ontja a havat, hogy ilyenkor a pásztornak folyvást körben kell hajszolni a juhait, kecskéit, hogy szérűt tapossanak maguk alá, különben reggelre pakulárustól együtt el vannak temetve.

Ez volt a lesben állóknak való idő.

Se eget, se földet nem lehetett látni. Egész a bástyafalig felnyomulhattak a hózivatar alatt, senki sem vette őket észre.

Nagy bámulatukra még a bástyakaput is nyitva találták. Még csak a koloncz sem volt rajta. Bemehettek akadálytalanul az udvarra.

Az egész bástyán egy őrt sem találtak.

A tűz mind kialudt már a romok között, a szakadó hó kioltotta az utolsó zsarátnokot is, csak a torony pinczeboltjából emelkedett még ki, mint egy halott vár kisértete, valami fehér gőzfelhő, ott még a megolvadt réztető lávája forr.

A torony kapujának kettős szárnya pedig ki volt fordulva a sarkából és azok is félig elégve. Be lehetett menni a várba.

A vitézek ovakodva hatoltak előre, magasan tartva a pajzst, hajításra készen a kelevézt, fogaik között a kardot: cselvetéstől lehetett tartani. Sehol sem ütköztek élő ellenségbe. Ellenben a földön heverő hullákba minden lépten-nyomon, a miket már nagyban eltemetett a hó, csak egy megmerevült kar emelkedett fel itt-amott a hófuvás alól.

Az ostromlók maguk is alig láthattak a nagy förmetegből a dárdájuk hegyénél odább. Csak megbotló lábuk tudatta velük, hogy itt egy háznak a tanórkapuja volt, a mely földig égett, emitt egy mestergerenda a nagy őrduczból. Itt volt valaha a város!

Itt nem volt kit keresni; a kőépület lépcsőgádorán siettek fel: ott már nem hordta a szél a szemükbe a havat, hanem annál sötétebb volt. Rátaláltak a nagy ivóteremre. Ott még volt valami világosság. Abba a gödörbe, a miben a fekete dalmata bort szokták tartani, mind összefutott a nagy tűzben megolvadt réz, czin, arany, ezüst, vas, serleg, kondér, sisak, az még most is izzott s veres fényt kölcsönzött a pokolsötétnek.

Visszatoppantak az ajtóból. Egy csontház volt ott, feketére égett embermaradványok. Csak a koponyák hiányzottak belőlük. Hát azokat hová tették?

Felkutatták a rom minden zugát: az ellenségnek csak a keze nyomát találták mindenütt, de a lába nyomát sehol. Hová futhatott el?

A bástyáról jelt adtak a knéznek, kürtszóval, hogy a vár el van foglalva, s az rögtön nyomult utánuk egész hadával.

– Le ne öljétek őket! ordítá messziről. Ő akarta a meglepett ellenséget szemenkint halálra kínozni.

Nagy volt aztán az elbámulása, mikor a toronykapuhoz érve, semmi csatazajt sem hallott, s a kapuban állongó őrök azt mondák neki, hogy az egész várban egy élő lelket nem találtak sehol.

– Egy élőt sem? hördült fel Tvartimir. Hát az enyéim? Hát a leányok? Hát a gyermekek?

Senki, senki!

Mint a kölykevesztett medve, mint az oroszlán, mint a behemóth, úgy rohant ordítva végig a puszta folyosókon, kedvesei nevét kiabálva, ha egy holttestbe botlott, felkapta karjánál fogva és még fájdalmasabb sikoltással ejté ki kezéből. Nem volt annak feje.

Felfutott a kőlépcsőkön abba a lakosztályba, a hol saját hozzátartozandói laktak. Az is ki volt égve.

– Hová lettetek? Hová lettetek?

S aztán sorba kiáltozta a neveiket.

– Te Marinka! Te Szlón fiam! Te Verblud vőm!

Egyszerre csak felszakadt a hófelhő, a szél ketté repesztette, s a sötét kék égen előtündökölt a tele holdvilág.

S arra száz meg száz férfiajk kiáltása csendült fel egy egyetemes jajszóban, a milyen egy sziven talált férfinak a jajkiáltása.

A leégett város helyén, a minek a négyszögű határát még jelölte a szerteszétdult, félig elégett palánk, ott épen a piacz közepén, a hol azelőtt a kereszt állt, volt egy iszonytató gúla emelve levágott emberfejekből; a legfelső koponyákon nem volt már emberi ábrázat, ezek az ivóteremben úgy összeégtek; csak a gúla zárköve, a legfelül tett fő volt ép és ismerős: az volt a Verblud feje, a vőlegényé, a szemébe lőtt nyillal, a mit a Solom levágott és magával hozott.

Tvartimir knéz onnan a folyosó magas erkélyéről csak egyenesen levetette magát arczczal az udvarra, ha társai fel nem fogják a karjaikkal, bizonyosan nyakát szegi.

A koponyapyramidon még volt valami nevezetes; de azt csak később értette meg az ember, hogy mi az? Egy hosszú guzsalyszár volt odatűzve a csúcsába, s azon lobogott a sok levágott üstök, mint valami lenköteg, mint a rokka bábja.

Tvartimir odarohant a rémséges gúlához, s lerántotta annak a csúcsáról a Verblud fejét, s két kezébe fogta, nagy zokogva.

– Oh te hősöm! Te dicsőségem! Házamnak fényes világa! Ki oltott ki téged? Ki tudott tégedet megölni? Hah! Gyáva nyil döntött le!

S a koponya szemébe lőtt nyilon megismerte a waráng betüket; küldőjének a rovásnevét.

– Hol a többiek? Az öregek? A gyermekek? Szólj! mondd meg! Verblud! Dicső fiam!

Az nem mondta meg, hanem az a szélben lobogó zászló megmondta neki. Kezébe akadt a guzsalyszár.

Azon aztán felismerte a levágott kontyokat.

– Ez a komám üstöke volt, ez a fakó! Ez az ősz a legvénebb kapitányomé, ez a szénfekete volt a panduré. Ez a guzsalyszár a boszuállás a waráng királyné felcsufolásáért!

S azzal odavetette magát a koponyahalomra és sorba csókolta valamennyit. Mind az ő kedvesei voltak.

– Kelj fel apám! kiálta Tirimir, a legidősb fia. Nyomára akadtunk az átkozott gyilkos hadnak.

– Hol vannak? hörgé feltápászkodva az apa.

– Itt vannak a föld alatt, alattunk. A bányába menekültek le a gyávák.

A harczosok a taposómalmot felkutatva, annak a gépezetét még elrontatlan találták, más minden műhely össze volt rombolva, kádak széttörve, hajtókerekek szilánkká hasogatva; de a felhúzógép megmaradt. Természetes, hogy a legutoljára leszállók nem ronthatták azt el.

S hogy csakugyan ezen az uton szöktek ki a várból, és hogy mi szándékkal tették ezt? azt sejteti a padlaton elszórt rozs és árpa. Ezek az élelmiszereket is levitték magukkal a bánya üregeibe s hosszú ellenállásra készülnek.

Onnan a bányából ugyan nincs hová menniök többé, mert a tárnakijáratok mind a Bludár völgyébe nyilnak, a melyből nincs szabadulás; s ha a bogumilok az aknalejáratot befalazzák, akkor azok oda alant elénekelhetik a saját halotti zsolozsmájukat: el vannak temetve eleventen.

De az ilyen temetés nem oroszlánok szája izéhez való. Ők a vérét akarják az ellenségnek inni. Igenis, meginni. Serlegbe öntve, a hogy a görög történetirók festik a «vérbulcsút».

– Utánuk! Le a föld alá!

Ez volt az általános riadás.

Hat ember fér csak el egy bivalybőrtömlőben, mely egyszerre alá száll a taposómalom korongján. Ennek a hatnak az egész ellenséggel kell megütközni és viaskodni addig, a míg a másik tömlő új csoportot szállít alá. A küzdtér szűk, egy bányafolyosó: karddal, szekerczével vágni nem lehet ott, mert a sziklapadmaly alacsony, csak két ember küzdhet egymás ellen. Azok közül az egyiknek meg kell enni a másikat.

Ki legyen az első hat, a ki alászáll?

Mindenki tódult a leszálló tömlőhöz, mindenki első akart lenni.

– Félre innen! kiáltott Tvartimir, az öreg. Én leszek az első.

– Ereszsz engem inkább, szólt Tirimir, visszatartva az apját.

– Lódulj! Neked nem volt feleséged, se fiad, se vőd, a kikért boszut állj.

S azzal beleugrott a tömlőbe. Még öt vitézt választott maga mellé.

Az öklébe fogta a jazditot, a végső harcz fegyverét. Ez olyanforma, mint egy kengyelvas, a végén háromszögletű tőrrel. Ezzel csak taszítva harczolnak, mikor már a sűrű sokaságban se kard, se buzogány nem dolgozhat, hanem ennek az ütésétől aztán se pajzs, se vért meg nem védelmez. Ilyen kell a föld alatti harczhoz.

– Ereszszétek a bodont! kiálta a knéz, s még aztán azalatt, hogy a tömlő alászállt, elővette az oldaláról a kürtöt és belefujt háromszor. Hallják meg azok a vakondok oda alant, hogy érkezik és álljanak vele szembe!

*

«_Disputa._»

_Kritikus._ De már ez még is erős dohány, a mivel a szerző az olvasó pipáját megtölti. Ilyen pogány vérontás, pusztítás, betlehemi gyermekgyilkolás, vérbulcsú, koponyapyramid egyhujjában! És mind ezt miért? Azért, hogy a waráng király feleségének egy guzsalyszárat küldtek prezentbe. Tudom előre, hogy mit akar rá a szerző előhordani. Hogy ez a kegyetlenkedés mind az akkori elvadult erkölcsöt jellemzi. Az ótestamentumban is találunk ilyen vérfürdőket. Dzsingiszkán is emelt a bokharai pusztán koponyapyramidot, még pedig negyvenezer fejből, s a törökök által épített koponyavár Nish mellett még nem régiben is látható volt. Ez mind historice megáll. Sőt az is Nemesisnek vehető, hogy az állítólagos mosszorivár homlokfala olyan szépen ki volt rakva ellenséges koponyák architectonikai ábráival és így csak a kölcsön lett nekik visszafizetve a saját várukban, azonban itt a regényiró jön birálat alá, nem a historikus; a mit megtehetett Dzsingiszkán, Józue és Kara Mustafa: azt nem teheti meg egy tizenhárom esztendős fiu, ha még úgy oroszlántejet szopott és sárkányvért ivott is, gyerek korában; egy kezdődő regényhős, a kit a szerző a közönség rokonszenvével akar megajándékozni, de a kitől aztán arra a hirre, hogy ez a nemes érzésekkel teljes királyfi képes volt az ellenséges törzs asszonyait, leányait, gyermekeit mind halomra gyilkoltatni, nemcsak az olvasó fordul el iszonyattal, de még magam is, a ki külömben flegmatikus ember vagyok, képes volnék a papirvágó kést kezembe ragadva, együtt szállni alá az öreg Tvartimirral, s ha meg nem kapjuk ezt a ribancz kölyket és ki nem fordítjuk a bőrét, hát a szerzőt négyelem fel ezzel az ollóval!

_Szerző._ Bocsánat. Hátha nem ölette le a királyfi azokat az ártatlanokat?

_Kritikus._ Akkor hová tette őket? Ahá! Ezt magunk is szeretnők tudni. Így tehát nagy vigasztalás az olvasóra nézve, hogy most következik egy olyan fejezet, a miről még a szerző sem tudja, hogy mi mindenféle lesz benne?

*

Az öreg knéz nem várhatta, míg a tömlő földet ér; előre kiugrott belőle, jó szerencse, hogy a nyakát ki nem törte.

Még akkor is belefujt a kürtjébe, hogy kihívja a tusára ellenségeit.

Azonban a kürtszó végig visszhangzott a sötét tárnafolyosón s nem felelt rá semmi nesz.

– Nem vártak be itt a szorosban a gyávák! agyarkodék Tvartimir. Pedig tudták, hogy hatnál többen nem jöhetünk le egyszerre! Nem tetszett nekik a tusa ököl-ököl ellen! Bizonyosan a nagy templomban gyültek össze, a hol nagy sokaságban harczolhatnak rendes fegyverekkel. Keressük ott őket!

A junákjai le akarták beszélni, hogy hatod magával ne rohanjon neki egy egész tábornak, de nem vett be semmi tanácsot. Addig azonban mégis csak türtőztetnie kellett a haragját, a míg a vitézek előkeresték a tűzszerszámot, hogy fáklyát gyujtsanak, mert a nélkül az ember a bányában falnak rohan, gödörbe esik. A kova, aczél, kénfonál minden régi harczosnak ott volt a tüszőjében, még ha eltemették is, vele ment a másvilágra. Nemsokára égett a két fáklya, egyet elől vittek, másikat hátul.

Az a nagy templom pedig nem azért neveztetett így, mintha abban a földalatti istenek számára lett volna felállítva valami kárhozatos oltár, hanem csupán az alakjánál fogva. Egy roppant átmérőjű körterem, magas kupolával, hasonlatossá tette egy dóm belsejéhez s az oldalfalakból kimeredező sziklacsompók könnyen elnézhetők voltak szobroknak. Ez azonban egy régi római bánya ürege volt, a mit egészen kivájtak a nemes ércz végett; ez időben a bányamunkások közös alomhelyének volt használva. Itt volt a pihenőjük, a hol nem mondhatni, hogy éjszakáztak, mert éjszakájuk volt mindenütt és örökké.

Tvartimir knéz csodálkozva állt meg a folyosó végén, mely a templomba vezetett: meglepte a nagy üresség. Itt sem talált semmi élő teremtést.

– Még tovább szöktek! Keressük őket a kriptában.

De itt mégis engednie kellett a kisérői okosabb szavának. Ez a bánya nagy labyrinth, annak a tekervényes katakombáit egy csoport be nem járhatja; jobb lesz bevárni, míg a többi vitézek is alászállnak, s akkor aztán terv szerint kell felosztani a kutatást; minden csapat más-más sánczfolyosót járjon be, s utoljára úgy jöjjenek össze valamennyien a kriptánál.

A kripta egy szédítő mély örvény volt, az is a régi római bányamívelés emléke. Két vagy három olyan egymás fölé vájt dóm, mint a nagy templom, valami catastropha alkalmával egymásba omlott, s azután egy mély üreget képezett, melynek a fenekét be nem járta a fáklyavilág. Csak ha égő szalmakoszorut bocsátottak alá, annak a világánál lehetett kivenni, hogy ott a fenéken valami tó van. A későbbi tárnafolyosók mind ide vezették le a vizeiket; azoknak a szádái látszottak köröskörül, mint a partifecskefészek a Balaton partjaiban. Egy sziklába vágott karzat futott körül a kriptán háromnegyedmagasságban, a mi mellvéddel volt ellátva.

A junákok nemsokára olyan nagy csapatban voltak együtt a bányában, hogy neki indulhattak az ellenség keresésének.