Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXIII. KÖTET

A HÁROM MÁRVÁNYFEJ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

A HÁROM MÁRVÁNYFEJ

REGÉNY, KRITIKÁVAL ELEGY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897

SZERZŐI ELŐSZÓ.

Jól tudom azt, hogy a tisztelt közönség épen olyan szivesen olvassa a kritikát, mint a regényt: czélszerűség tekintetéből mindjárt egyesítettem mind a kettőt; ez által kitüntetve tanulmányaimnak mélyen lerakott alapját; feltárva a kútforrásokat, s lélektani és korfestési magyarázatokkal értelmezve azokat a rendkívüli és lehetetlennek látszó eseményeket, a mik ez elbeszélést hosszúra nyujtani törekesznek a nélkül, hogy a szükségesnél több archæologiát, geognosiát, botanikát, táj- és jelmez-leirásokat vennének igénybe.

Ez által megkönnyítem a kritikának a dolgát és elveszem a kenyerét, a mi kettős jó cselekedet.

Tehát:

«_Disputa._»

_Kritikus._ Micsoda inkorrekt czím «Márványfej»? Fej alatt az organikus test részét értjük. Ha márványból van, akkor már szobor. Tehát helyesen: «Három márvány mellszobor».

_Szerző._ Engedelmet kérek, ezek épen csak «fejek». Semmi sincs hozzá más. Hogy miért hiányzik náluk a test többi része? ez az elbeszélés legutolsó lapján lesz olvasható, a mit előre elárulni nem lehet, tehát hadd következzék az első fejezet.

A HÁROM TÜZES SZENTEK KLASTROMA.

Megálljunk!

«_Disputa._»

_Kritikus._ Miféle tüzes szentek? «Fagyos szenteket» ismerünk. Pongrácz, Szervácz, Bonifácz. De tüzes szentek? Kik azok?

_Szerző._ Ezek a három bibliai férfiak: Zsidrák, Mizsák és Abednégó, a kik Nabukodonozor arany bálványa előtt nem akartak térdre borulni, s a kiket ezen akaratosságért a «káposztaevést» feltaláló nagy király (dicső ősünk) a hétszeresen befűtött kemenczébe vettetett. (A nagy antiszemita!) És a kiknek ebben a nagy tűzben még a hajuk szála sem perzselődött meg. A király kihozatta őket a kemenczéből s mind a hármat babyloniai nemességre emelte.

_Kritikus._ Ezt elhiszem. (Mert muszáj.) Hanem ez még nem elég arra, hogy keresztyén szentek legyenek belőlük.

_Szerző._ Előrebocsátom, hogy az esemény szinhelye Dalmatia, s a történet ideje úgy a keresztes háborúk első századára esik. Akkor még nem voltak tisztázva a fogalmak, hogy kik a keresztyén, kik a zsidó szentek? Egyébiránt Dávid királyt is szentnek szoktuk nevezni, pedig senki sem kanonizálta, sőt Simeon valósággal szentnek is van nyilvánítva; pedig (kútforrásaim szerint) csakugyan zsidó volt és maradt, holta napjáig.

_Kritikus._ De hát miért neveztek el egy kolostort épen Zsidrák, Mizsák és Abednégórul?

_Szerző._ Azért, mert ezen tiszteletreméltó áhitatos menedéknek a boltozatai rejték kőkoporsóikban ezen dicső férfiak csontmaradványait, a mikhez messze földről (sőt tengerről is) elvándoroltak a hivő népek.

_Kritikus._ De hát hogyan kerültek Ninivéből Dalmátiába ezeknek a zsidó hitregebeli hősöknek a csontmaradványai: kétezer esztendei földben pihenés után? Előre kijelentjük, hogy holmi csodatételeket nem fogadunk el: vagy tessék azt irni az elbeszélés alá, hogy «legenda»: akkor más megitélés alá esik; de ha regény, akkor realis, circumstantiális, minutiosus magyarázatot követelünk. Tehát ilyenformán a lorettói és tersatói kápolna szállítás módja ki van zárva.

_Szerző._ Nem is folyamodom semmiféle csodatételekhez: mindennek urát adom. Tehát: volt a hajdankorban egy hirdetett utazó: Jónás prófétának hítták. Ő találta fel a hajótörés elleni biztosítást s ő utazott a legelső gőzhajóban. Ő volt a legelső alapító, a ki részvényleveleinek gyors pusztulását megérte, akkor még ezeket «töklevélnek» hivták. Egyszer ellátogatott Ninivébe is: előre bejelenteni, hogy jön a nagy «krach». Ennek a jó szolgálatának a jutalmául nyerte a királytól ajándékba az ez ideig mauzoleumban tartott három hires hazájafiának a csontjait. Ő azokat haza vitte Jeruzsálembe, ott elrejtette a Gecsemáné kertjében, mikor aztán a keresztes hadak elfoglalták a szent várost, Jónásnak egy dédunokája rávezette őket a becses ereklyére s nem kivánt érte semmi jutalmat.

_Kritikus._ Szerző visszaél a kritikus elnézésével! Hisz ezek mind zöld mesék!

_Szerző._ Hiszen még nem mondtam el végig. Lakozék abban az időben Raguza falain belől, mely akkoriban igen hatalmas köztársaság vala, egy gazdag és hires patricius: névszerint Galeatoris János. Divat volt latin neveket viselni. A család ősei már, mint «gályázók» voltak ismeretesek, kik hajóikkal a Pontusig és a Veres-tengerig eljártak. János maga kiválóan ereklyékkel kereskedett. Egy egész raktára volt ezekből a Borgo Ploccén, a melybe a széles világból mindenünnen szállították a kegyelet által megőrzött kincseket a hitetlenek országaiból, s viszont innen hordták ismét ugyanazokat széjjel az igazhivő népek tartományaiba. Ugyanennél a firmánál vásárolta II. Endre királyunk is azon nagybecsű ereklyéket, a melyeket nevezetes palesztinai hadjáratából hazahozott. Galeatoris Jánosnál (a hogy majd közelebbről meg fogjuk ismertetni nagyszerű üzletét) kapható volt mindenféle ereklye, a melyre csak a kegyelet figyelme kiterjedt, duplikátumokban is; sőt a keresettebb czikkek többszörös készletben. Maga a keresztyén vallás még akkor a dalmata partokon a kiforrás és erjedés stádiumában volt, mindenki annyit tett hozzá, s azt választotta ki belőle, a mi neki tetszett: lehetett hinni, lehetett tagadni, s a kettőért verekedni; minden város, minden falu, minden kolostor más védszentet választott magának, s annak az ereklyéit a szomszédjától féltette és védte, mert azoktól várta a boldogságát. Megtörtént pedig, hogy két-három helység is ugyanazokat a szent maradványokat nevezte magáénak, ez nagy viszálkodást szült. Azért az elővigyázóbbak olyanokat választának, a kik nem forognak annyira közbeszédben; így jutott a Brantavölgyi kolostornak a «három tüzes szent», mind a Galeatoris firma közvetítése által.

_Kritikus._ Kezd a szeg kitörni a zsákból. Tessék hát leirni a kolostort. Majd a végére tartjuk fenn az észrevételeinket.

* * *

Szerzetesek és apáczák mindenha ki tudták jól választani a legszebb vidékeket, a hová csendes visszavonultságuk hajlékát építsék, ezek közé tartozik a Branta völgye.

Az Adriai-tenger sziklazátonyai őrzik a völgy torkolatát, hajósoktól rettegett tengerfenék van ott, a mely nem alkalmas se halászatra, se osztrigatermelésre; csak egy életmód van itt, mely eltartja az emberét: az aranymosás. A sziklanyelvek és scogliok között megtorlik a fövény, a mit a Branta hegyipatak seper alá magával, s a között nagy ügygyel-bajjal felkereshetők az apró csillámló szemerkék, a mikből a népek bálványisteneit készítik. Odafenn a bérczek között bizonyosan gazdag erek vannak a sziklában, a mik ontják a latin költők által megénekelt dalmatiai aranyat, hanem ide le már csak a porszemek jutnak. Szegény kenyér, a mely meztelenül hagyja a mívelőjét. E félvad emberek ott laknak a meredek sziklapart oduiban, számuk egyre apad, testük egyre véznul, nyelvüket rajtuk kívül senki sem érti; az aranyat tőlük vándor kalmárok veszik meg, a kik aszalt gyümölcscsel fizetnek, meg zsinegre felfűzött kőkeménységű pereczfélével.

A Branta, a hol a tengerbe szakad, négy öles zuhatagot képez s zúgása egész messzeségben viszhangoztatja az erdős völgyet, melynek két oldala gyors menedékességgel emelkedik magasba. Az északi oldalt tölgyerdő fedi, abból a fajból, mely semmi szakában az évnek nem hullatja el a levelét. Valódi óriásai a növényvilágnak, a miknek koronája négy-öt ölnyi magasban kezdődik, s a dereka olyan egyenes, mint egy oszlop, négy ember ölelése át nem éri kerületét; mikor átnéz alattuk a szem, mintha egy templom belsejébe tekintene, a mit ős istenek emeltek. A déli hegyoldalát a völgynek ellenben olajfák, szelid gesztenyék és cziprusok fedik. Legalant az olajfák ezüstszürke lombjaikkal, kék gyümölcseikkel, feljebb a nevetőzöld gesztenyék, csoportos gyümölcsbarkáikkal, a mikkel keveredik a magasra felnyuló cziprusok sötétzöld obeliszk sudara, mely aztán mind feljebb a többi fajrokonaival, a thujákkal, piniákkal egészen elfoglalja a hegymagaslat ormát. Ezek a fák is vetekednek az átelleni oldal tölgyóriásaival s a völgy mélyén egymásba borulnak a lombkoronáik.

Csak egy keskeny ösvény vezet a Branta partján fölfelé a völgy mentén, áttérve hol az egyik, hol a másik partra, ott, a hol a hegyi folyam gázlói vannak; néhol az ösvény a meredek sziklapárkányra kapaszkodik fel, a honnan veszedelmes a félre lépés, a hogy ezt a sziklafalba vágott fülkék fogadalmi képecskéi bizonyítják; alant a mélységben egy kőhalom, melyre minden vándor dob egy követ. Valami szerencsétlenül jártnak a sírja talán?

Egy kanyarulatánál a völgynek egyszerre kétfelé nyílik tátongva a hegyvágány, szétrepedt sziklafolyosót mutatva, a melynek csompói és vápái kétfelől egymásba illenek; itt a Brantapatak negyvenöles zuhatagot képez, széttört vízporából örök fehér felhőt képezve a mélyben, melyre ha rásüt a delelő nap: szivárvány koszoru ívlik át egyik partról a másikra. Az ösvény e zuhatag alatt vezeti át a bucsújárót; (másnak mi dolga itt?) s onnan aztán száz sziklalépcsőn járdogál fel addig a párkányig, a honnan a zuhatag aláomlik.

E párkányra felérve aztán térdre borul a vándor: pihenés végett is, de még inkább az áhitattól.

Ott látja maga előtt a «három tüzes szentek kolostorát».

A háttért egy meredek gránithegyszakadék fogja körül oly félkörben, mint egy colossæum, melynek szürkéskék alapjából rikítón válik ki a kolostor ochra-sárga kövekből épült sima fala; ennek a völgy menetele irányában se ablaka, se ajtaja nem látszik: azok mind a sivár, kopár gránit semmiség felé nyilnak.

A kolostor lankás, meneteles dombon fekszik, mely lassú emelkedéssel haladja meg a Branta zuhatagait s végre hozzá tapad a csaknem föléje hajló gránitfal egyik oldalához.

Ez a domb maga, mintegy különválva a többi őserdő honias növényzetétől, csupa tropikus fákkal, virágokkal van benőve vadon. A fák alakja, levele, virága, gyümölcse mind oly csodás, ismeretlen, mintha más világrészből került volna ide; vannak köztük olyan fák, a miknek életföltétele egy másik fának a halála: csak veszni induló korhatag faderékból nőnek elő (valódi metempsychosis a növényvilágban); góliáthjai a hagymás virágoknak, mik esztendeig készülnek hozzá roppant virágkelyheik kibontásához; gyümölcstermő fák, a mik nem ismerik az évszakokat: egyik évenkint háromszor terem, a másik másfél évig érleli a gyümölcsét, a harmadik együtt hozza a virágot a gyümölcscsel, ismerős gránátalma, narancs, füge egész pagonynyá keveredve; s a mit a mérsékelt zóna alatt mint fanyar, kemény vaczkort ismernek, a birs körtéje itt édessé, zamatossá, puhává érik meg. Magasra emelkednek az örökzöld geszt körül a datolyapálmák lehajló szilvafürteikkel, mik nyers korukban aranynyal versengők. S a Hesperidák kertjének még kerítése sincsen, bemehet akárki s szedhet a földre hullt gyümölcsből a mennyit tetszik. Csakhogy valami lankasztó melegség, átfülve a fűszerfák minden ambra illatától, úgy meglepi a jövevényt, hogy valami más világba képzeli magát, a hol az embert nem gyönyörködteti az evés. A mint azután beljebb halad a sok tekergő ösvények egyikén, valami kardalszerű énekhang által kalauzolva, lassankint olyan fák tömkelegébe jut, a mik lábtókon járnak: a derekaik magasra vannak kiemelkedve a földből, s három-négy vastag gyökérág nyulik alá belőlük. Ezek nem akarnak egész fürdőt venni, csak lábvizet használnak: ott a talaj vizenyős. Egyszerre megnyílik egy nagy, vastag moharéteggel fedett tér, a miben öles páfránbokrok képeznek szigetecskéket, telefuttatva csillagtermő szulákokkal. Ennek a mohaszérűnek a széleiből csupa emberfejek bukkannak elő: de ezek nem valami levágott fejek, hanem élő emberek szemhunyorgató agyai, a kik énekelnek, ki vékonyan, ki vastagon, mellettük egy mankó, vagy kettő; gunyáik a bokrokra felakasztva; ezek bénák, nyomorékok, kik messze földről ide vándorolnak, a csodatevő láphoz, gyógyulást keresni. A gyógykezelés igen egyszerű. Lyukat ásnak a mohába, annak a gyökerein alól forró iszap van; abba a beteget lebocsátják nyakig, a hóna alá rudat dugnak, hogy le ne szálljon a pokol fenekéig, s azután a mohával jól körül tömik a fejét, hogy a feljövő pára meg ne fojtsa, aztán ott hagyják napestig. Énekelhet is. A moha körül a fák alatt burdékok vannak összetákolva venyigéből: az a vendégszállás.

Hogy milyen csodatevő ereje van e mohafürdőnek, ennek tanubizonysága az a tömérdek hátrahagyott mankó, a mit a felgyógyult lázárok letüzködtek a moha szélében, itthagyva a nyomoruságukat.

Ezt a mohos lápmezőt élteti egy tó, mely egész a kolostor faláig terjed; úgy, hogy az embermagasságnyira zöld a nyiroktól.

A tó fölött állandóan rezeg a levegő, mint ahogy a délibáb szokott hullámzani; abból a vízből kéngáz fejlődik ki. Azért ebbe a kolostorba se orozva, se erőszakkal halandó ember be nem törhet; mert a dereglyére szálló, ha mind Sámson legyen is, menten ott fullad; helepolissal se közelítheti azt meg, mert az a kokojszásban menten elsülyed; a ki becsületes szándékkal akar bejutni a szentelt magányba, annak ezt csak nagy alkudozások utján lehet elérni, a mi ki s be lövöldözött nyilak utján váltott levelezés által történik meg: ez esetben a kolostor ballustradejáról egy átelleni három singnyi magas mellvédre lebocsátanak egy csapóhidat, azon mehet át az elfogadható vendég; odáig nem hat fel az ölő gáz.

Tehát ennek a kolostornak hármas védelme van az ártó világ ellen; az egyik a nyomorékok által letüzködött mankók pallizádja, a másik az öldöklő tó, a harmadik, a leghatalmasabb pedig maga a Nabukodonozor király.

Igen is, ő maga az kőből kifaragva, koronázott ökörfejjel, a ki a sziklaoduban ül a trónusán, a lábai alatti tüzes kemenczéből füstölgve omlik elő a koppasztó forró vízsugár, mely a tavat és a mohát örökké táplálja, s a forrás üregében látható a három tüzes szentek alakja, Zsidrák, Mizsák, Abednegó; az egyik jaspisból van, a másik chalcedonból, a harmadik carneolból; így daczolnak a pokollal.

S ez a meleg forrás egyuttal a titka annak a rendkívüli növénytenyészetnek, mely a kolostor kertjét az év minden szakában diszíti. A mit megtagadott Jupiter, megadja Pluto.

«_Disputa._»

_Kritikus._ Csak megállhattam eddig beleszólás nélkül. Ez azután a miroboláns tájleirás. Piktor legyen, a ki lefesti! Már most majd én irom le, hogy milyen ez a Branta völgye, meg a völgykatlanba zárt paradicsomdomb a valóságban.

A KRITIKUS LEIRÁSA.

A Brantavölgy, a mint előttünk áll: a halálnak és az enyészetnek a képmása.

Két meredeken csapinós hegyoldal fut össze egy élesen alákanyargó sziklavágányba, mely folytatását a tenger alatt találja; a sziklák vakítón szürkék, vagy piszkosan sárgák; a kopár hegyoldalban fölfelé vonuló barázdák látszanak, az egyik népmonda szerint az ördög szántotta azokat végig ekével, a másik szerint azok a szekerének a kerékvágásai, mikor sátán ő felsége a menyasszonyával nászutra kelt, ebben, az ő rezidentiájának a bejáratához egészen méltó, vidékben. A sziklák között nincs egy szál fű, moha, moszat, pörs, kőtarjag: semmi! Ez a déli oldal. Szerző szerint az az áldott őstalaj, melyben az olajfák kék bogyót, a szelid gesztenyék drága marónit teremnek. Végtől-végig az egész hegyoldal egy szikla sivatag, melynek látása fáj a szemnek. Az északi hegyoldalon kesereg elszórva az egyetlen képviselője a növényvilágnak: a zavoriai boróka, nagy vörös bogyókkal rakva. Ez is csak ott, a hol hozzájárulhatatlan csompók között meghúzhatta magát.

A völgyvágány tengerbe szakadó nyilásában még csak homok sincsen, nem hogy abban az aranyásók drága porszemeket kereshetnének és az egész Dalmatiában nem jön elő bányászati uton annyi arany, a mennyivel egy karácsonfára akasztandó diót be lehetne aranyfüstözni.

A Brantapatak, mely azokat a viszhangzó cascadeokat képezi, egyszerűen nem létezik. Nyáron a medre száraz, tavaszszal, mikor a hóolvadás megindul, egy pár napig ömlik rajta végig az iszapos moslék, mely húsz mázsás sziklákat hömpölyget alá magával, s a vágányt egyre mélyebbé vájja; hanem a mint a hó elment, nem marad a vízből egyéb hátra, mint a mi a völgyvápákban odarekedt; az aztán ott poshad, míg a forró nyár ki nem szikkasztja, termesztve irtóztató szunyograjokat, s terjengetve a lázerjesztő bűzt az egész völgyben; olyan benne a lég, mint egy elhagyott pinczében, a hol ászok, hordó mind halomra penészedett.

Eleven állat a szunyogon kívül nem lakik itt, csak magasan a légben hallani a rikácsolását a kóválygó tengeri sasnak, mely halat hord haza a fiókjainak.

De hát menjünk odább, keressük fel a szerző által leirt brantavölgyi csodálatos paradicsomot. Ne resteljünk egy kis lábtörést koczkáztatni; hisz ott van az a minden sántaságot meggyógyító mohafürdő, a hol a három tüzes szentek azonnal segítenek a bajunkon.

Igen is: ott van az a féltekealakú domb, egy oldalon a sziklafalhoz simulva, a többi sziklasivatagtól annyiban különböző, hogy ennek a hepehupás szirtjei között csakugyan terem valami növényzet, a miről a kecskék azt hiszik, hogy az is jó, ha nincs más; vadzsálya, démutka még virágot is mutat, a szerb tövis, az már meghonosult az útfélen, hanem a gránátalmákból mentül kevesebbet találunk. Azonban legyünk igazságosak. Azon a helyen, a hol szerző azt a pandanusokkal körített mohos lápot látta, csakugyan van valami kert. Egymásra hordott sziklákból négyszegletű kertelés van emelve, a minek széle-hossza lehet vagy húsz lépés, erre a kőfalra vannak felfuttatva a szőlővesszők, a mik elég bort teremnek egy háznép (azaz hogy a férfinép) számára. Alattok zöld és veres szinű tökök hevernek: (az asszonynép télire való mindennapi csemegéje). Bizonyosan ezek csábították el a regényírót, hogy a mohából kiálló emberfejeket lásson maga előtt. Egyébiránt ezek is birnak annyi észszel és tudománynyal, mint a gazdájuk, a ki hétköznap iszik és pipázik, ünnepnap pedig iszik és czélba lövöldöz, s a ki characterére nézve igen jeles rablóhős volna, ha a császári csendőrök az élethivatását meg nem zápították volna. Leánya is van. Derék személy, odakinn őrzi a kecskéket és dalol mellette magának. Arcza halovány, szemei veresek, ajkai hasonlítanak a gomblyukhoz, hanem szederjesek. Nagyon jó lenne regényhősnőnek, mert már kétszer elrabolta a kutnál valami uskók vőlegény; de mind a kettő visszahozta. Recommendálhatjuk szerzőnek!

No de végre rátalálunk magára a szokatlan barokk vagy bizánczi (egyszóval furcsa) architekturával épített nagyszerű klastromra is, melyet szerző szerint nem az angyalok hoztak ide a levegőn keresztűl Lorettoból, hanem a mely a kigyógyult lázárok bő adakozásaiból emeltetett szent Nabukodonozornak meg az ő három «Hausjud»-jainak a tiszteletére.

Itt áll előttünk (mert nem dűlhet el). Körültámogatva minden oldalról nagy ormótlan sziklákkal, egy lapos kövekből vakolat nélkül felrakott épület, a hézagok mohával kitömve. Két szoba az egész, de az sem egymás mellett, hanem emeletre. A felső szoba az istálló, alól az emberi családtagok laknak. Azért így, mivel az emeletről a tolvajok nem lophatják el olyan könnyen a kecskét, birkát, malaczot.

Ez a nagyszerű Brantavölgyben emberi kéz rakta egyetlen épület.

Nabukodonozor királyról azonban itt nem tudnak semmit. Zsidót itt nem láttak soha és kemenczéről itt még fogalom sincs, miután kenyeret nem sütnek; a mi pedig a világhirű thermæket illeti, azok ugyan ha volnának is itt, bizony hiába volnának; mert itt se férfi, se asszony elvből nem fürdik soha.

Voltam bátor bemutatni a Brantavölgyet a maga valóságában.

* * *

_Szerző._ Eddig a kritikus. – És én kénytelen vagyok neki tökéletesen igazat adni. Valóban egészen ilyen a Brantavölgynek az ábrázatja «most». Csakhogy az én históriám ezelőtt hétszáz esztendővel ment végbe. Akkor még olyan paradicsom volt Dalmatia, a milyennek én festettem elébb. Különben hogy választotta volna Róma legfényüzőbb cæsarja Diocletian e vidéket állandó lakhelyéül, a ki válogathatott Olaszország minden virányaiban? Hogy lehetett volna egyes városoknak az a mesés hatalmuk, gazdagságuk, a mi volt Raguzának? Az én leirásom Fiume környékéről, a gyönyörű Abbaziáról van lemásolva. Ott nőnek szabadban a pálmák, ott fakadnak a dúsgazdag források, a mik vetekednek a római «aqua virgo»-val; ott látni még azokat a sok százados cserfákat, a miknek darabjáért a hajóépítők háromszáz forintokat kinálnak. Kétszáz év előtt ilyen volt a Brantavölgy is, s egész Dalmatia. A magyar királyok uralkodása alatt még földi paradicsom, hős népek által lakott dicső ország, melynek ellenálló erején visszatorlódott a mongol hordák világirtó rohama, egy ország tele csodákkal! Mikor aztán a velenczeiek elfoglalták, cselszövénynyel, erőszakkal, egyik fajnak a másik ellen uszitásával, a keresztes hadak őrült testvérgyilkos dulásával, akkor legelőször is azon kezdték, hogy a dalmatiai erdőket a saját hasznukra kiirtatták. Azokból az ősvilági fákból készültek Velencze gályái, hajóhada, kereskedelmi flottája; azokat verték le pilotáknak az új palotákhoz, s mikor aztán Velencze maga jól lakott az erdővel, akkor a maradékot eladta a török szultánnak.

A keresztyénség esküdt ellensége ezekből a mi őserdőinkből építtette azokat a hajóhadakat, a mik századokon át rabszolgákkal népesítették meg a tengereket.

És mikor aztán már ki voltak vágva a csodaszép őserdők óriásai (a sarjaikból új erdő keletkezett volna), akkor Velencze odatelepítette a dalmata völgyekbe mindazokat az Istentől elrugaszkodott kóbor népvakarcsokat, a kiknek se nemzete, se hazája, a kiket itt-amott foglyul ejtett, mindenféle zagyvalékot, mert az «uskók», a «morlák» név nem népnek a megszólítása, az csak «szökevényt», «tengerlakót» jelent s ennek a szabadon bocsátott rabszolgahadnak volt feladatául hagyva, hogy a kivágott dalmata őserdőknek még a bennhagyott tuskóit és gyökereit is irtsa ki, szedje ki; s ezt a rakonczát hajóteher számra hordták át Velenczébe tüzelő-szernek.

Utoljára aztán meghonosították a kecskenyájakat a letarolt erdők helyén, s azok még sarjunövésben elpusztítottak minden újra csirázó növényt, végtül végig az egész dalmata parton.

A velenczéseket egyszer csak elkergették Dalmátiából. Akkor aztán a honosak elkezdték újra beültetni olajfákkal, gesztenyékkel a puszta avart. Hanem ott maradtak a morlákok. És ennek a vitéz, balladákban megénekelt fajnak az a sajátsága, hogy ha valakin boszut akar állni, hát egy éjszaka kivagdalja a gyümölcsfáit, a szőlőtöveit; boszut áll a kerten, az erdőn.

Akkor aztán jön egy harmadik boszuálló, a dalmata partok réme: a Bóra. – A hajdani erdőfedte vidék a nevét sem ismerte. Az északi szél, a hol erdőt talál, kibékül a földdel. De a hol a letarolt hegy áll előtte, azt elemészti. Tél nem volt az előtt soha e vidéken; havat nem láttak e hegyormok soha. A mióta az erdőket elpusztították, az egész klíma megváltozott. Viharok, záporok, hirtelen hóolvadás elmosták a talajt; hétnapos hideg szél porban elseperte, lefujta, lehordta egész a meztelen szikláig a termő földet; nem egy fűgyökérnek, de még egy mohának való porondot sem hagyott rajta: így lett a paradicsomból a rettenetes «Karst». S a mint elmúlt az erdő, a pagony, a geszt, a cserje, a pázsit, a moha, úgy múlt el lassankint a folyam, a patak, a csermely, az ér. A szikla kiszáradt. És támadt a forrásgazdag virányok helyén a rettenetes Karst.

És azután jöttek a törökök. Hajtották maguk előtt a kétségbeesett, hazájuktól megfosztott mindenféle népek egész zagyvalékát. Az uskókok még csak az erdőket ették meg, a törökök már a kőfalakra voltak éhesek; város város után dőlt halomba előttük. A kolostor nem volt szent hely többé, a templomok nem álltak Isten oltalma alatt. Paloták országa volt egykor s romok országa lett Dalmatia.

És utoljára mikor már minden kínszenvedések pohara megtelve látszott lenni, megjött a legnagyobb csapás Dalmatiára: az irtóztató földindulás, mely Raguzát rombadönté s fele lakosságát sírul eltemette. Ez a catastropha szikkasztá ki egyszerre a hajdan oly kedves meleg forrásokat a Branta völgyében, s azoknak elvesztével átadta az enyészetnek a tájakon meghonosult tündérvilági növényzetet. Bizonyosan ez temette el a gazdag aranybányákat is örökre.