Part 7

És elhatározta, hogy szemmel tartja őket. A báró azonban nem állt meg a sóhajtásnál. Egy este megkérdezte a leányt:

– Mancika, nem adna alkalmat, hogy beszélgessek magával?

– Mikor?

– Holnap délelőtt, várom magát a bástyán és akkor beszélhetünk.

Manci igent intett. A szívében ünnepi harangok kezdtek zúgni, egész éjjel nem hunyta le a szemét. A valóság összekeveredett a vággyal és álomfigurákkal rajzolta teli a sötétet. A mesebeli herceg eljött, de olyan arca volt, mint a bárónak és ő felült a hatlovas hintóba, mely hirtelen őrült iramodással megindult a sötétség felé. A báró még azon az estén megmondta Magdolnának:

– Azt hiszem, egy-két nap mulva megcsináljuk.

– Maga derék fiú!

Mancika boldogságtól sugárzó arccal jelent meg a találkozón. Ősz volt és a száraz levelek olyan hangot adtak, mint az elhagyott spinét, melynek ereszkednek húrjai. Bánatos érzések úsztak a levegőben, a hegyekről beszólt a városba a szél és magával hurcolta a haldokló füvek kesernyés illatát.

– Vártam magát, – mondotta a fiú.

– Tudtam, hogy előbb lesz itt, mint én, pedig hamarabb jöttem, mint ahogy megbeszéltük.

Egymáshoz símulva mentek. A báró mindenről beszélt, csak arról nem, amiről kellett volna. Maga sem tudta miért, de elfogódott volt. A leányról lesugárzó tisztaság elfojtotta szavát. Érezte, hogy Manci vár valamit. Egy forró vallomást, egy remegő mondatot, mely a jövőről beszélt. De nem tudta kierőszakolni, hanem lehajtott fejjel ment a leány oldalán.

Mancika észrevette és megkérdezte:

– Mondja, mi bántja magát?

– Semmi, – felelte a báró, – ha magával vagyok, nem tudok beszélni.

Elpirult, amikor mondta, mert eszébe jutott az a vén ember, akiért esténkint komédiáznia kellett. Most, hogy ez a játék a nappalba húzódott, tisztábban látott mindent. Az éjszaka keze sötét, eltakar mindent, de nappal hiányzik ez a takaró.

– Komisz munka, – gondolta nagy elkeseredéssel, – komisz dolog…

Aztán arra gondolt, hogy hiszen minden ettől függ. A jólét, a kényelem, a pénz, a biztos élet. És mindent legyűrő akarattal elhatározásra jutott:

– Meg fogom csinálni!

Mancika pedig ott lépkedett mellette, mint a fehér hótollu galamb, és nem vette észre, hogy csapdát állítottak elé.

A bárónak lassan-lassan megjött a szava. Belemelegedett. Magáról beszélt és a jövendőről. Addig erőszakolta magát, míg végre sikerült belerögződnie ebbe a hangulatba.

– Nem tudok maga nélkül élni Mancika, – mondotta, – üres az életem maga nélkül. Alig várom, hogy eljöjjön az este és láthassam, gyönyörködjem magában.

Mancika bársonyos szeme hálásan nézett a fiúra.

– Én feleségül veszem magát, – folytatta a báró.

– Én feleségül megyek magához, – mondotta a leány.

Csak neki lehet ilyet mondani, villant keresztül a báró fején. Mert csak az ilyen leányok hisznek és bíznak vakon. A naivakat, a hivőket, a vakon rohanókat, az őszintéket, akik csak titkolódzni tudnak, de hazudni nem.

Manci már titkolódzni sem tudott, mert amikor séta után kipirult arccal jött haza, lehetetlen volt észre nem venni rajta a boldogságot. Ica elő is vette:

– Te Manci, te a báróval voltál. Vigyázz, ne csinálj valami ostobaságot!

– Ne félts te engem, te csak puhitsd a patikust!

– A patikustól nincs félni valóm, de az a fiatal úr erősen gyanús.

– Nem gyanús, – felelte büszkén Manci, – egy cseppet sem gyanús. Feleségül fog venni!

Büszkén ragyogott a szeme, amikor kimondta, kiegyenesedett, megnyult és sajnálkozóan mérte végig a hugát. Ica azonban nem adott az effélékre semmit. Nem volt semmi érzéke a gesztusokhoz.

– Szamárság, – mondotta határozottan, – jó lesz, ha kivered a fejedből! Az a báró naplopó és kártyából él, de még így sem hiszem, hogy elvegyen egy asztalosleányt. Aztán meg nem is báró és egy fillérje sincsen…

Manci kihívóan kérdezte:

– Ugyan honnan tudod?

– A Groll mesélte nekem, a Groll nem hazudik.

Manci mérges lett nagyon:

– A Groll! Az a szeplős majom úgy viselkedik, hogy nem birom ki! Mintha vőlegényünk volna mind a hármunknak. Mindig a nyomunkban van, nem fordíthatom sehova se a fejem, hogy ne lássam. Mintha el tudnám felejteni, milyen pimasz volt. És te még ezek után szóba állsz vele!

– Szóba állok, igenis szóba állok, – felelte haragosan Ica, – mert ez a Groll buta, de becsületes. Amit tett, butaságból tette. De ez a te báród egy körmönfont csirkefogó és jó lesz, ha abbahagyod vele a komédiát. Akkor leszel a felesége, amikor…

Nem tudta befejezni a mondatot, mert Manci közbedobbantott. Erősen, határozottan és mély meggyőződéssel mondta:

– És mégis feleségül fog venni!

Ica vállat vont, mintha nem érdekelné a dolog, de azért magában rettentően megijedt:

– Baj lesz, – állapította meg titokban, – valami baj lesz ezzel a Mancival!

Manci gőgös fejtartással járt és kelt a Medve-utcán, figyelemre sem méltatta többé a rajongókat. Úgy érezte, hogy föléjük nőtt, nagyobb lett és messzire távolodott tőlük. Elkezdte gyülölni a sikátorutcákat, amelyekben olyan pompásan el lehet bújni a valóság elől. Ezelőtt szerette az eltakart zugokat, ahol nem tudja követni a szem, szerette az ódon házakat, a nyitott ablakokat, melyekbe be lehetett lopni egy-egy pillantást. Szerette a frizeket, a kapubálványokat, az ékítéseket az ablakok hajlása fölött. Hiszen úgy el lehetett ábrándozni, amikor lelibbent az este, mely ködkendőt csavart a gázlámpákra és megnövesztette a falakat. Ilyenkor álomalakok suhantak el titokzatosan a kapuk előtt és az ablakok alatt, amelyek megtöltötték igérettel az üres leányéletet.

Most, hogy a báró szerelmes szívvel közelített hozzá, egyszerre kicsinynek, utálatosnak, penészesnek tartott mindent, és felörült a szíve, amikor arra gondolt, hogy nemsokára itt van a szabadulás.

– Báróné leszek, – gondolta felujjongó örömmel. Beleszédült a boldogságba. Látta, hogy vadidegen, sohasem látott emberek fordulnak nyomukba, amikor a báróval sétált és félig irigyen, félig csodálkozva mondogatják:

– Milyen gyönyörű pár! Hogy egymáshoz illenek!

Ilyenkor boldogan vágott a báró felé és mosolygott.

– Hallotta?

A báró mély meggyőződéssel mondta:

– Talán nincsen igazuk?!

Mindennap találkoztak és pontosak voltak mind a ketten. Ezek a találkozások elernyesztették a báró energiáját. Egyik napról a másikra tolta a rohamot, amellyel ezt a leányt meg kell szerezni – másnak. És minden alkalommal újra meg újra feltört belőle a tiltakozás:

– Gyalázatos história!

Néha már a száján volt a hívó mondat, de nem tudta kierőszakolni, mert a leány olyan őszintén bizakodva, akkora rajongással nézett rá nagy szemével, hogy nem mert előhozakodni vele. A találkozók után lehangolódva kullogott el és magán érezte a leány meleg, rajongó pillantását. Nem tudta lerázni magáról, égette, mintha láthatatlan reflektor vetett volna rá forró sugárzást.

– Ej, csak nem vagyok belé szerelmes? – kérdezte riadozva, aztán hozzátette:

– Akkor igazán eszcájgot pucolok.

Már kezdett türhetetlen lenni neki ez az állapot. Mert Magdolna szüntelenül körülötte settenkedett:

– A kegyelmes úr unja magát, – mondotta, – maga tudja, hogy ez mit jelent.

A kegyelmes úr Magdolnán keresztül érintkezett a báróval. De csak ebben a kérdésben. Hisz ilyenekkel ő nem foglalkozott, hiszen akkor Magdolna fölöslegessé vált volna életében. Éppen ezért hajszolta a bárót és egyszer meg is mondta neki:

– Kedvesem, maga nagyon könnyen veszi a dolgot.

A báró ezen felbőszült. Különben is megvetette ezt az asszonyt, aki annak a vén embernek a gonosz szelleme volt. Mert az a vén ember nem tudott akarni. A legnagyobb érzés, mely ki tudott fakadni belőle, a bosszúság volt és egy este kitört belőle Magdolna előtt.

– Maga kezd lassú lenni, – mondotta, – úgy látszik öregszünk!

Magdolna halálra rémült és elővette a bárót.

– Na, most már itt lesz az ideje…

A báró elgondolkozott.

– Mikor akarják?

– Holnap délután…

– Az órát majd én mondom meg, – felelte, és azon az estén majd hogy össze nem forrott Mancikával. Máskor udvariasságból egy-egy fordulóra vitte Icát, de ma megfeledkezett róla. Még sohasem suttogott ilyen szerelmesen, még soha nem szédítette ennyire Mancikát.

– Jöjjön el holnap délután háromkor, – mondotta, – szeretnék komolyan beszélni magával. Úgy-e eljön?

– Eljövök, – mondotta a leány, – hiszen tudja…

Másnap délután lassu őszi eső hulldogált és pára ült a Viharhegy tetejére. Mancika mégis elment a bástyára, ahol már várta a báró. A leány észrevett valamit rajta.

– Maga nagyon sápadt, mi a baja?

– Keveset aludtam az éjjel. Magára gondoltam mindig…

És ebben igazat mondott. Azon az éjszakán nem tudott aludni, mert mindig a fejében járt az a kis barna gyerek. Odatolakodott gondolatai közé, végignyult bennük, nem tudott szabadulni tőle.

– Vajjon mit fog szólni, ha…

Százezer gondolat rohanta meg, de nem tudott feleletet adni. Hiába erőlködött, hiába vívódott. Nem ment, nem bírt vele. Ha egy pillanatra kiszorított valamit, a következő pillanatban új alakot öltött. Eleinte ezzel vigasztalta magát:

– Ej, hát azt csinálja, amit a többi… Hallgat és megvigasztalódik… Elvégre is az a vén ember gondoskodik róla.

De nem tudott megmaradni ennél. Új dolgok jöttek, ijesztőek, sötétek, feketék. Előszállottak csipkés, halk denevérszárnyon és leguggoltak melléje. Arról beszéltek, hogy az ilyenfajta leányokban óriás az elkeseredettség. Ezek lépnek leghamarabb arra az útra, mely a semmibe torkollik. Az álmodók, a bolondok, a szerelmesek végeznek magukkal leghamarabb.

Erre aztán valami fájó érzés lepte meg. Nem tudott aludni. Maga előtt látta Mancika sápadt, fehér, élettelen arcát. Hajnalfelé, amikor már fakószínü szárnyon belebbent hozzá a reggel, elkezdett alkudozni önmagával.

– Ej, – gondolta, – megesett máskor is, mással is, az élet nem válogatós…

Délelőtt felment Magdolnához. A vénleány várakozóan nézett rá.

– Rendben leszünk, – mondotta, – csak aztán valami baj ne legyen…

– Attól ne tartson, itt leszek én…

Magdolna volt ugyanis a vigasztalás. Aki megjelent a legnehezebb félóra után és felszárította a könnyeket, mosollyá szelidítette a sírást.

Nagy gyakorlata volt ebben. Ismerte a fogásokat. Veronika kendőjét vitte a retikülben és az a kendő teli volt itatva – parfümmel.

Most, hogy Mancika ott állott a báró előtt frissen, mosolyogva, egy pillanatra megint előjöttek az aggódások, de a báró lebirta, leszorította őket.

– Muszáj, – mondotta, – muszáj…

Az eső lassan szitált, csak egy-egy nagyobb esőcsepp dobbantotta meg az esőernyő selymét.

– El kellene valahová menni, – mondotta a báró, – azután a palotáról kezdett beszélni. A képekről, bronzokról, ódon butorcsodákról, nehéz függönyökről.

A leány érdeklődve hallgatta, meg-meggyulladt benne a fantázia és el tudott képzelni egy őszi alkonyodást, mely megrendült ott az ódon bútorok között. Vén óra kezd tik-takolni és kinyitja fényes szemét a sokágu csillár. A kandallóban meglobban a tűz és illatszer szóródik bele a levegőbe. Jó lenne ott asszonynak lenni, gondolta, titokzatosan suhogó selyemben végigmenni a termeken…

– Jöjjön el hozzám, mindent megmutatok, – mondá a báró fojtott hangon…

A leány felkapta a szép fejét. Pupillái kitágultak és kíváncsi, de tiszta sugárzás hullámzott ki rajta.

– Igazán eljöjjek?

– Jöjjön, – mondotta a báró. A szíve kalapált, még a torkán is érezte véres lüktetését. Lépésük összestimmelődött, az üres utcák felkapták koppanásukat és megálltak egy nagy, kétszárnyu, sárgára eresztett tölgykapu előtt.

– Itt vagyunk, – szólt a báró és megnyomta a csengőt, mely rövidet, éleset berrent.

A leány összerezzent.

– Fél? – kérdezte a báró.

– Ugyan mitől? Hiszen maga velem van.

A kapu kinyilt. Piros szőnyeg futott a lábuk alá, mintha a hatalmas kaputorok nyelve lett volna. A boltív közepén nehéz lámpa égett és bágyadt sugárzással töltötte meg a levegőt. Az ajtók maguktól látszottak kinyílni és Mancika szinte meghökkent, amikor észrevette az inasokat, kiknek merev arca nem árult el semmit, de a szemükből furcsa nézés sugárzott elő.

Egy nagy terembe mentek. A báró leültette a leányt. Szeliden, gyöngéden, aztán felállott.

– Egy pillanat mulva jövök, Mancika, – mondotta. – Rögtön jövök…

Megfordult. A leány remegni kezdett. A levegő fojtott volt, mintha ismeretlen rémségekkel lett volna teli. Maga sem tudta miért, de reszketett. Félt. A sarkok mintha ismeretlen szörnyek torka lett volna. Ő is felállt.

– Ne maradjon sokáig, – mondotta a fiúnak, – ne hagyjon itt…

A báró megállt, mintha tusakodott volna. A szomszéd szobában valaki felköhögött. A leány összerezzent, a báró tudta, hogy ki az. A kegyelmes úr. Valami láthatatlan kéz egyszerre meggyújtotta a lámpásokat. Száz meg száz körte izzott fel egy másodperc alatt. Kék, zöld, piros, sárga, violaszínű szemek bámulták Mancikát, aki szép volt, mint maga a tavasz. Bibor ömlött végig az arcán, a szeméből szelid, könyörgő nézés szállt a báró felé. És a romlott, cinikus, számító embert lenyügözte ez a tavasz. Visszafordult az ajtóból és odament a leányhoz. Átkarolta és erőszakosan, szinte durván kivitte a szobából.

– Jöjjön Mancika, nem jó magának itt lenni.

Az inasok csodálkozva néztek rájuk. A szobában pedig, melyből kiléptek, haragosan, indulatosan köhögött valaki.

VIII.

Groll úr (az ifjabb) kimaradt a Troszt kisasszonyoktól. Nem birta el őket. Azok az esti kártyázások elviselhetetlenek voltak. Mintha az a sok korom, melyet Troszt úr legényei kikapartak a kéményekből, ott keringett volna a levegőben. A koromfelhő teli volt villámmal. Troszt mama ugyanis szigorú szavakat ejtett el a gonosz nőszemélyekről, kik hálót vetnek a tisztességes fiatalemberekre. Gonosz nőszemélyek alatt a Primusz kisasszonyokat értette, kik bóbitás frizurába fésülték hajukat és többet mutatnak gömbölyüségükből a férfiaknak, mint amennyit szabad. És példálódzott, hogy vannak leányok, kiknek a lelkét kerekre esztergályozta a jó nevelés, azok a leányok nem néznek soha más férfiakra, mint akinek oltár előtt fogadnak örök hűséget.

Ilyenkor Klárika szemérmesen sütötte le vízszínű szemét és olyat sóhajtott, hogy meglebbent a petróleumlámpa tűzpillangója. Groll úr azonban nem látszott észrevenni ezt a sóhajtást és minden igyekezetével azon volt, hogy megszabaduljon. A középső Primusz kisasszony csalogatta, aki olyan kedvesen tudott kacagni, mint az iskolai csengetyű, mely hazaszólítja a leányokat. Ha csak tehette, elszaladt az Ezüst Csillag-ba, hogy egy percre, egy pillanatra lássa a második galambot. Nem törődött azzal, hogy megmosolyogják erőlködését (mindig vérpirosra melegedve rohant be), nem vette figyelembe Trosztné megjegyzéseit, hanem elfogta Icát egy-egy másodpercre és bolondos vallomásba fonta szerelmét. Mert szerelmes volt, egészen komolyan szerelmes, úgy, mintha még élt volna benne Garai. Szerelmes volt egész tudatosan és amikor magára maradt, mint jó üzletember felállította a mérleget.

– El fogom venni Icát, mondotta, elveszem, ha még úgy gorombáskodik is az öreg…

Mert az öreg Groll, hiába, veszedelmes férfiú vala. Nem lehetett tréfálni vele és nem voltak gyöngeségei. Olyan volt, mint egy főkönyv, vagy mint valami frissen rajzolt terv, mely életet van hivatva adni egy bérpalotának és ezzel a hideg, józan, fantáziátlan emberrel kellett szembe kerülni a derék ifjúnak.

Százszor elgondolta, hogy mit mondjon majd neki, hogy hogyan kezdje, de nem tudott kiokosodni semmit. Riadtan, megrémülve, leterrorizálva húzódott vissza a kezdettől és az egészből nem maradt meg semmi, csak az elhatározás:

– Feleségül fogom venni Icát. Ő lesz a feleségem…

Amikor egy-egy pillanatra magára maradt Icával (sok udvarlója volt, hiszen másnak is volt szeme), erre célozgatott. Amikor egy-egy kijelentést tett, sietett alátámasztani:

– Ezt nem mint Garai mondottam, Ica…

Trosztéknak mindez a fülébe jutott. Troszt mama először taktikával dolgozott. Hosszúra nyujtotta a vacsorákat, meg a kártyát, de Grollon nem lehetett kifogni. Későbben jött és előbb szaladt be egy-egy félórára a tánchoz. Ica ilyenkor tréfásan megfenyegette:

– Siessen, Troszték már türelmetlenek.

Groll úr elpirult:

– Nem sokáig fogok odajárni…

Napokig, hetekig fogadkozott, gyűjtötte az elhatározást, de mire este lett, elpárolgott belőle. Nem mert Fábián úrral kikezdeni.

Egyszer aztán mégis elmaradt. Történt, hogy Troszt mama megelégelte a Primusz kisasszonyok garázdálkodását. Különösen azóta, hogy a legnagyobbnak báró csapta a szelet. Amikor aztán egy este eljött Groll úr, nyiltan megmondta neki:

– Groll, válasszon a két lány között. Vagy az enyémet, vagy pedig azt a perszónát.

Troszt mama ugyanis pszichológus volt és ismerte a fiatal úr minden gyöngeségeit. Tudta, hogy azzal a kérdéssel meg lehet szorítani és le tudja hengerelni. Ez a kérdés ugyanis felidézte Fábián urat, akivel Groll úr nem mert szembefordulni. De Troszt mama csalódott. Mert Groll úr fölemelkedett:

– Már régen választottam, mondotta, csak nem akartam magának megmondani.

Szólt és illedelmesen elbúcsúzott a tisztes familiától. Megindult az Ezüst Csillag felé. Útközben kellemetlen gondolatok zümmögték körül, mint a darazsak.

– Meg fognak verni, mondotta keserűen, meg fog verni az öreg…

Pedig ezúttal nem lett senki, akit felelőssé lehet tenni az ütlegekért, hiszen Garai megsemmisült.

– Érte kapom, gondolta és megvigasztalódott. Úgy ment be a táncterembe, mint valami mártir. Boldogan, büszkén, mint aki jogot szerzett a boldogsághoz. Szinte látta, hogy görbül mosolyra Ica szája, aki csak azért nem nyilatkozott, mert tudja, minden este Trosztéknál tudja őt.

Benn a teremben sercegtek a lángok és Rosetti úr kedvtelenül kalimpálta a quadrillt. Knill Erasmus mintha beteg lett volna, úgy gunnyasztott a pódiumon. Popelka mester pedig minden pillanatban a tobákos szelencéhez nyúlt és nagyokat tüsszentett a táncmelódiába. Ő is betegnek, meggyomrozottnak látszott és alig hallható hangon dirigálta a kolonnokat.

Groll úr az első pillanatban észre sem vette a változást, de néhány perc múlva tisztán látott mindent. A táncosok közül ugyanis hiányzottak a Primusz kisasszonyok. És egyszerre üresnek tetszett a terem, gyerekesnek, kómikusnak az egész kergetődzés.

– Hol lehetnek? – kérdezte meghökkenve magától. – Vajjon hol lehetnek?

Alig várta, hogy vége legyen az első figurának. Akkor aztán odasettenkedett Popelka úrhoz:

– Hol vannak a Primusz kisasszonyok?

– Nem tudom, felelte idegesen a mester, én semmit sem tudok! Kérdezze meg Magdolna kisasszonytól.

Groll úr körülnézett és megkereste szemével Magdolnát. A vénlány sápadtnak, idegesnek látszott nagyon és három sohasem látott leánynak magyarázott valamit. A lányok csinosak voltak és kihívóan öltöztek, mint a szinésznők a korzón. Erősen igyekeztek a kislányt alakítani, miközben Magdolna kisasszony szeme sűrűn tapogatódzott a mennyezeten. Ott, ahol azok a rácsok voltak.

Groll nagynehezen elkapta Magdolnát. Tőle is ugyanazt kérdezte, amit Popelkától:

– Hol vannak a Primusz kisasszonyok?

Magdolna kisasszony pofacsontján két vörös folt gyúladt:

– Ne is említse kérem azokat a személyeket…

Groll úr meghökkent:

– Mit? Mit tetszett mondani?

– Azt kérem, hogy közönséges személyek, hálátlanok! Tönkre tették az iskolám hírnevét!

Groll úr most már forróságot érzett:

– Mi történt velük?

– Képzelje, a Manci elszökött a báróval. Ilyen skandalum! Ilyen szégyen!

Groll úr lelkéről rettentő nagy súly esett le. Sokkal rosszabbtól tartott. Megkönnyebbülten sóhajtott föl és így szólt:

– Na és a másik kettő? Azok csak nem szöktek el?

– Majd fognak, felelte mérgesen Magdolna. De ide többé nem teszik be a lábukat! Megüzentem nekik! Megmondtam…

Alig hogy elpattogott ez a néhány szó, kinyílt a terem és – megjelent a Primusz-lányok mindig mosolygó arca. Mancika boldog, büszke fejtartással támaszkodott a báró karjára, a szeméből a boldogság sugárzott. Ica és Stefi éppen úgy nevetgéltek, mint mindig. Mulattatta őket az elképpedés. Knill Erasmus gixert sikoltott a hegedűn, a párok összegabalyodtak, Popelka pedig zavarában összecserélte az egész figurát.

Magdolna arca tűzbe borult és vad indulattal mozdult meg, hogy feléjük menjen. De Groll úr eléje állt:

– Mit akar velük?

– Ki fogom dobni őket! Kidobom!

Groll úr azonban megfogta a karját:

– Meg ne próbálja, mert velem gyűlik meg a baja!

Magdolna kisasszony meghökkent. Még sohasem látta Groll urat ilyen erősnek, határozottnak.

– Tönkre tettek, – mondotta, – tönkre tettek…

Groll úr rámordult:

– Most már elég legyen!

Magdolna kisasszony megrokkant, összegörnyedt. Érezte, hogy minden elveszett. Groll Fábián fiával nem lehet kikezdeni, különösen akkor nem, amikor az övé az Ezüst Csillag. Bért esztendők óta nem fizetett, ezzel aztán kiszolgáltatta magát Grolléknak kegyelemre. Tehetetlen dühében nem tudott mit tenni. Egyideig fulladozott, aztán odament ahhoz a három ujonnan beszerzett leányhoz és rájuk szólt:

– Elmehettek… Hordjátok el magatokat!

A három leány húzódozó mozdulatot tett. Magdolna kisasszony az ajtóra mutatott és kemény, parancsoló szóval rájuk csattogott:

– Mars!

A három lány riadtan húzódott ki, Magdolna kisasszony pedig két karját keresztbefonta a mellén és alázatosan, engesztelően, esdekelve arra a három rácsos ablakra nézett. Mintha azt mondta volna:

– Bocsáss meg, uram!

Groll úr odagördült a Primusz kisasszonyokhoz. Melegen gratulált Mancikának. Aztán Icához csatlakozott és odasúgta neki:

– Többé nem megyek a Trosztékhoz! Szakítottam velük!

– Nehéz volt?

– Nagyon, – felelte őszintén, – nagyon. A neheze csak most következik, ha megtudja az apám.

Ica ártatlanul kérdezte:

– Akkor minek tette?!

– Maga miatt tettem, – felelte Groll úr, – hiszen tudja… Maga miatt, mert magát szeretem és magát fogom feleségül venni…

Ica megint csak nevetett.

– Erről beszélünk még, Groll úr. Tudja, most Manci van műsoron. Nagyon nehéz dolog, mert tudja, hogy az a báró így naplopó…

– Tudom, – felelte Groll úr, – de majd én csinálok valamit. Nekünk sok mindenféle ember kell. Még olyan is, aki öltözködni tud. Ez a báró pedig tud, hogy az ördög vigye el…

Ica hálásan szorította meg Groll úr kezét.

– Köszönöm, – mondotta, – én hálásabb leszek…

Groll úr arcán kivilágosodtak a szeplők, mint a hirtelen fölcsappantott villamos-gömbök. A Rozetti belevágott a zongorába. Knill Erazmus hegedűvonója alól ünnepiesen szállt a menüett. A párok lassan, méltóságosan mozogtak, hajbókoltak, mint a pávamadarak. Popelka úr egy pillanat alatt elfelejtette a kellemetlen intermezzót és fölragyogó szemmel dirigálta a kisleányokat. A legszebb volt valamennyi között Mancika, akit csodálkozva bámultak a többiek, kik érezték rajta a regényt. Össze-összesúgtak és minden irigység nélkül mondogatták:

– Olyan, mint egy hercegkisasszony…

Pedig csak bárónénak készült.

A báró olyan volt, mint a játékos, aki mosolyogva titkolja veszteségét. Amikor hazakísérte Mancikát, megigérte neki, hogy mire tavasz lesz, feleségül veszi. Úgy érezte, soha nem mondott semmit nehezebben, mint ezt a két mondatot. Amikor visszafordult, megbánta föllobbanását, de érezte, hogy mást nem tehetett. Aztán lehajtott fejjel fölballagott a palotába és sóhajtva nyomta meg a csengetyűgombot:

– Ki fognak dobni, – konstatálta, aztán szomorúan tette hozzá:

– Még csak ki sem használtam a vén szamarat.

Sejtelme nem csalta meg. Mert alig hogy levetette a kabátját, megjelent a belső inas.

– Mikor tetszik elvitetni a holmiját? – kérdezte szemtelenül, mire a báró nyugodtan felelt:

– Most mindjárt, mert két óra múlva utazom…

Összeszedett mindent és kocsit hozatott. Fölrakta a sárga táskákat és elhajtatott.

– Ezt is megjátszottam, – mondotta nyugodtan, aztán arra gondolt, hogy ezután mi lesz.

– Sehogy még sohasem volt, – állapította meg, aztán fütyörészni kezdett.

– Csak ne volna olyan átkozottul szép és szerelmes az a gyerek, – mondotta, – talán lehetne valamit csinálni vele.

Mert a báró is férfi volt és bele volt oltva a férfiirigység, mely nem engedi át másnak azt, akit a magáénak tudott. Ha nem lett volna férfi más a világon, szó nélkül otthagyta volna Mancikát. Igy azonban nem mert ellépni mellőle, mert félt. Félt attól, aki melléje fog tolakodni, aki utána következik. És ekkor erős, nagy elhatározással maradt annál, amit Mancikának mondott:

– El fogom venni…