Part 3

Támadjatok föl, jól-figyelő ősök: Én tömeg-Mának nem adtam magam, Nekem az Ember egy folytonos ember S nekem semmi ma sem vigasztalan. Most építem vulkánakra a fészkem, De fajtámra is mostan figyelek S most hiszem el, hogy elhinni szabad, Hogy milliókért élhet egy-néhány. Dajka-nóták és tanító szavak Fölzuhognak bíborban egybe forrva: Sohse vághat rosszat az Ember sorsa: Im, tábor vagyok gőgben, egyedül (Be jól van vélem, minden, ami van) Szívem napos, víg rétként elterül. (Hallom, hogy az egész föld dübörög És átkozódnak, kik máskor imáznak): Ma mosoly-csokrát szórom szét a számnak, Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött.

(1914.)

A Kraszna völgyén.

A Kraszna völgyén, hol a faluk Így tavasszal bokréták, Csináltunk rövid sétát Boszorkányos, bolond kocsival: Szép és különös volt az út.

Varsolcot, e vidám falut Átgázoltuk vidáman S hozzám illően bátran: Be szép az Élet és a vidék Szívnek és szemnek hogyha fut.

Készülés tavaszi utazásra.

(Élek-e én? – éltem-e én?) Tavasz jön, nagy útra kelek, Most minden ár elsöpri gátját, Készítsétek az úti ládát. Szabad vagyok, szomjas vagyok S most indultok ti is ragyogva Az Élet füttyét tul-zajongva, Gyors, finom, szobás vonatok, Télből Tavaszba ébresztők, tik. Rómába is most készülődik, Yachtját fűtteti a nagyúr S Cook-nál jegyeztet a szegény. (Élek-e én? – éltem-e én?)

A Halleluják már előre „Föltámadt Jézus“-t berzenkednek, Drága nedvek és drága kedvek Kapnak csiráztató erőre, S a tenger álmos, szép, nyugodt. Az Élet indul mindenütt És titkos, bűvös hegedük Mindenféle nótákat pengnek S a szonáták tréfásan lengnek Hopszaszák és nóták között. Bécsi valcer, gondola-dal, Nigger tánc és francia dalka, Kóló, csárdás ölelkezik S minden más ének szent zsivajba, A Tél megmaradott telén (Élek-e én? – éltem-e én?)

Egy japán kert költözött hozzánk S az illatot illatok hozzák. Tavaszi széltől megzavarva Ibolyás, nótás Nizza is, De ibolyás s nótás nagyon Magyar síkok sok fehér falva, Népük künn sürög a mezőn. S az Élet édes szomjusága Tikkaszt, kerget dalokba vágyva És mindenki ujakra készül Mámoros, megváltó vitézül S ha van baj is, segít a Nap, Jó szó, szép hit, szánt akarat S régi bajtársunk, a Remény. Csatangolnak gyönyörű dámák, Készítsétek az úti ládát, Tavasz jön, nagy útra kelek. (Élek-e én? – éltem-e én?)

(1917.)

ÉSAIÁS KÖNYVÉNEK MARGÓJÁRA

Ésaiás könyvének margójára.

1. Seirből kiált én hozzám is az Ur: „vigyázó, mit mondasz az éjszakáról, vigyázó, mit mondasz az éjszakáról?“ Ilyen hiábavalóság hát az ember isteni elméjének fényessége, hogy egy fuvalom által éjszaka lesz.

2. Hányszor kell még sirnia a szeretet és geniusz doboló vigasságának szünésével a Földnek, megromolnia s megerőtlenedniök a Föld népe nagyjainak?

3. Miért, hogy a föl-fölemelkedett Embert mindig visszarántja Valaki, kit Urnak is nevezek, Jehovának is, Rendelésnek is, Sorsnak is? Az ember már-már készül jónak és Istennek változni, de Perazim hegyén fölkél az Ur.

4. Mi jókedvet csinál az Urnak, hogy csak mutogatja az Embernek nagyszerü célját, az Élet egyenlő kibékülését mindnyájunkkal s a békének szivárvány-hidját? Miért keresi meg bennünk, mint a Gibeon völgyében megharagvásában, a mi ősi vadságunkat, hogy gonoszságainkat egymásra tüzelje?

5. Bizony a „kegyetlen hosszu Léviátán kigyó és a tekergő Léviátán kigyót“ kemény, nagy és erős fegyverével nem látogatja meg senki. És a „veres boru szőlőt“ vérrel öntözi most megint az Ur. Oh, miért olyan szeretetlen és boldogtalan az Ember, ki ugy kivánja a szeretetet és boldogságot? Vigyázók, hiába vigyáztok, oh, jaj, vigyázók, hiába vigyázunk, mert ujra és ujra leesik a sárba az Embernek arca.

Hozsánna bízó siróknak.

Mindig volt titkos, valamis Názárethje az emberi Jónak, Honnan elindult könnyesen, Dagadón, szánva bús milliókat És soha nem ölt meg iszap Bátor, nagy vizű s tiszta folyókat.

Folyók, szívek, ne féljetek S bénult szívem se, te, ki eddig Nem merted elég könnyesen Mélyítni szent folyóknak a medrit. Az emberek a siratást A Jó álmáért is megérdemlik.

Dagadjatok meg, szent folyók, Szivek, kik még hajléki a Jónak, Sirjátok ki könnyeitek, Hozsánna ma a bízó síróknak, Hozsánna, bízó Tegnapunk S hozsánna neked, szent árú Holnap.

Menekülés az Úrhoz.

Be szép a régi kép, a tiszta, Be szép volt a világon élni, Be szép volt az a lázadó, Mégis uras, szent Össze-Vissza.

Imádkozni is tudtunk néha, De mindenképp Istené voltunk, Nem-akartan és nem-tudón Legbőszebb óránk se volt léha.

Be szépeket elhittünk akkor, És a Poklot hogy elfeledtük És most a Pokol muzsikál: Fülünkben száz és szörnyű akkord.

Megszakadt szép imádkozásunk, Pedig valahogyan: van Isten, Nem nagyon törődik velünk, De betakar, ha nagyon fázunk.

Imádkozzunk, hogy higyve higyjünk: Van Isten, de vigyáz Magára, Van Isten s tán éppen olyas, Kilyenekben valaha hittünk.

Adjuk Neki hittel magunkat, Ő mégis csak legjobb Kisértet, Nincs már semmi hinnivaló, Higyjünk hát a van-vagy-nincs Úrnak.

Mert ő mégis legjobb Kisértet S mert szörnyüséges, lehetetlen, Hogy senkié, vagy emberé Az Élet, az Élet, az Élet.

Adja az Isten.

Adja meg az Isten, Mit adni nem szokott, Száz bús vasárnap helyett Sok, víg hétköznapot, Adja meg az Isten.

Adja meg az Isten Sirásaink végét, Lelkünknek teljességes, S vágyott békességét, Adja meg az Isten.

Adja meg az Isten, Bár furcsa a világ, Ne játsszak, ölő, gyilkos, Cudar komédiát, Adja meg az Isten.

Adja meg az Isten, Mit adni nem szokott, Száz bús vasárnap helyett Sok, víg hétköznapot, Adja meg az Isten.

«Te előtted volt.»

«Jaj a pásztoroknak, kik elvesztik és elszaggatják az én mezőmnek juhait, azt mondja az Úr»…«Én Uram…én pedig nem utáltam meg a te utánad való pásztorságot és a háborúságnak napjait nem kivántam, te tudod: ami az én számból kijött, te előtted volt…» (Jeremias siralmai.)

«Te előtted volt» mindig szálló, Sokszor síró és néha riszáló Szegény szava az embereknek: Ha sohse szerették szeress meg.

Tudod, Uram, hogy mostanában Ólom-tűzek égtek a számban, Kiálthatnék, hallgattam mégis, Tudok mindent, hallgattam mégis.

Hatalmat, Te, másoknak mértél, Túl az aranynál s túl a vérnél. Egekig a fák sohse nőnek: Viszed már számadásra őket.

Nekem, együgyübb pásztorodnak, Azt add csak, hogy ne legyek rosszabb, Ne hazudjak s az igazról is, Óh, kevés szót az igazról is.

Tréfál a kezed? látszik? Büntet? Nem utáltalak meg – bennünket: «Te előtted volt», Te csináltad S én úgy teszek, ahogy kivántad.

Nem untam meg pásztorod lenni, Nézni, hallgatni vagy szeretni S éltem csak akkor csapnám hozzád, Ha nem orcám volna az orcád.

A nagy Hitető.

(Elolvasandó Máté Apostol evangéliuma.)

Költők költője, gyermek halálig, Ha körülfogtak bitóbánatok, Drága, isteni Együgyüséged Csak ennyit szólalt fojtott sirással: Harmadnap föltámadok.

Néped nem volt s papi-fejedelmek Mégis aggódtak, hogy majd mit mivel Egy zavaros beszéded visszhangja Már gyülő-seregével Igédnek S nagyra-nőtt sziveivel.

Megint a jó Pilátust keresték Sápadtan minden farizeusok: Adjon a sirhoz több katonát még, Mert bolondok, csalók és varázslók Az eféle krisztusok.

És pénzt vevének a katonák föl, Koporsód száját akik őrizék, Mert hátha mégis csak föltámadnál S amit vértajtékos, szép szád mondott: Égi s ezernyi igék.

Minden költők közül te kaptad Keresztek és bitók legjobbikát, Mert minden költők költője voltál, Kiben istenien oldódtak meg Legemberibb, legalázóbb igák.

Oh, be szép a te neved, szép Krisztus S így árulkodtak: «a nagy Hitető», Igy árulkodták Pilátusnak Ma is nagyszerű példaságod: Isten, Torony és Tető.

Nagy Hitető, sokan veled tartunk, Nagy Elárult, úgy fáj, hogy itt vagyunk, Úgy vágyjuk jég-ajkunkra az ajkad S mondani te Együgyűségeddel: Harmadnap föltámadunk.

Kicsoda büntet bennünket?

Halottak-e már a halottak Bennem és künn-künn, szerte-széjjel S volt-e Élet, vagy csak megloptak Bennünket S a Sors csak meglopottat büntet?

Nézem most már förtelmes kéjjel: Mik az élők, mik a halottak, Mit hoz a nappal és az éjjel S bennünket Milyen ellógott Isten büntet?

Mik a jelenek s mik a voltak, Mik jönnek az északi széllel, Mi üt ránk ma és mi lesz holnap, S bennünket Szülőnk gerjedelme mért büntet?

Bennem és künn-künn, szerte-széjjel Halottak-e már a halottak S alusznak-e nagy gödrű méllyel S bennünket, Igazakat, ki a Gaz büntet?

A Titok arat.

«Láték egy asszonyt ülni egy veres fenevadon,… melynek hét feje és tíz szarva vala… és az ő homlokán ilyen név vala megírva: Titok…» (János jelenései 17.)

Aratja a földet a Végzet: Nagy aratás van, sokasodik Kereszt és tarló S aki eddig az égre nézett, Hűlt orcával ma sárba hajló.

S ki a szentek véréből ivott, Szilajul, veres fenevadján Nyargal részegen A szörnyű asszony, a Titok S minden ugrása száz tetem.

Vörös bársonyban és skárlátban Nyargal és dermesztően kacag S meghalt a lélek S így rosszab, mint holtan a sárban S ez rosszabb halál, mint az élet.

Mind őrülünk, arat a Titok, Halott lélekkel botorkálunk S az asszony kacag, Ki a szentek véréből ivott: Fúl az ember s ő arat, arat.

Virágos karácsonyi ének.

Óhajtozom el a Magasságba, Nagy a csúfság idelenn, De van Karácsony, Karácsony, Istenem, én Istenem S ember-vágy küldte Krisztusunkat.

Két gerlicét vagy galamb-fiókát, Két szivet adnék oda, Hogyha megint vissza-jönne A Léleknek mosolya S szeretettel járnánk jászolhoz.

Krisztus kivánata, Megtartóé Lázong át a szivemen, Mert Karácsony lesz, Karácsony, Istenem, én Istenem, Valaha be szebbeket tudtál.

Óhajtozom el a Magasságba Gyermekségemben kötött Minden szűzséges jussommal, Mert az emberek között Nem így igértetett, hogy éljek.

Követelem a bódító álmot, Karácsonyt, Krisztus-javat, Amivel csak hitegettek, Amit csak hinni szabad, Csufság helyett a Magasságot.

Lábainknak eligazítását Kérem én szerelmesen, Karácsony jöjjön, Karácsony És száz jézusi seben Nyiladozzék ékes bokréta.

A csodák föntjén.

(«…Mikor a harmadik angyal trombitált volna, leesék az égről egy nagy csillag,… a csillagnak neve pedig üröm… És mikor az ötödik angyal megfuvallotta trombitáját… csillag esék le az égről, melynek adaték a mélységes kutnak kulcsa… Annakokáért az napokban keresik az emberek a halált, de nem találják meg azt és kivánnak meghalni, de a halál elmegyen előlük…» János jelenései 9. 10.)

Csillag-zuhitó angyal-trombiták Piros hangjára addig-addig lestem, Mig megérkeztek a káprázatok S csodáit küldi, pirítva a testem, A nyolcadik angyal: a Láz.

Minden rendestől eltéptem magam, Szemem prédáit mind összezilálom. Életem száz mással elegyitem, Csapdoshasson vitézül föl az álom S száz színű álom-rettenet.

Csodálatos, képes rettenetek Szent zavaros kora, ime, szakadt rám, Ülnek bennem viziók és valók Szerelmesen, fájón összetapadván, Hogy minden: ugyanegy legyen.

Így, az üröm és halál-vágy után Teljességessé, fantomossá válok, Reggelt, oldást, bizonyt nem keresek S leráztam a csak-ez és csak-egy jármot: Már minden mindent vállalok.

A Láz és én vagyunk ma a világ, Nem sietek, mert már el ugyse kések, Csillag-zuhitó angyal-trombiták, Száz élettel fölérő jelenések Visznek csodák föntjére föl.

Volt egy Jézus.

Szent elgondolás: volt egy Jézus, Ki Krisztus volt és lehetett És szerette az embereket.

Ő mondta: fegyvert a fegyverrel Győzni s legyőzni nem szabad: Jézus volt, Krisztus: legigazabb.

Az emberek úgy elrosszultak (Hiszen nem voltak soha jók): Most Krisztus-hitünket csufolók.

Pedig ma is élhet. Föltámadt, Ki Krisztus és nagyon nagy úr, De él másképpen és igazul.

Járj köztünk, drága Isten-Ember, Tavasz van, nőnek a gazok S kevesek az igaz igazok.

Úgy látlak, ahogy kigondoltak: Egy kicsit véres a szived, De én-szivem egészen tied.

Nem csinálsz házat.

(«…Fölálla azért Dávid király az ő lábaira, és monda: Halljátok meg szómat atyámfiai és én népem! Én magamban elvégeztem nagy szívem szerint, hogy az Úr szövetsége ládájának nyugodalmas házat csináltatnék, és a mi Istenünk lábainak zsámolyt; hozzá is készítettem vala mindent, valami szükség volna.

De az Isten engemet megszólíta és mondá: Nem csinálsz te házat az én nevemnek; mert hadakozó ember vagy, sok vért is ontottál immár…» Krónika I. könyve. 28.)

Szabadulás fény-sáva olyan vékony S a Halálig sem jutottam el, Azután meg nincsen hajlékom S hajlékot az Úrnak sem építettem És itt állok hitetlen.

Harcaimnak emléke sem remegtet, Tán helyettem járt itt valaki, Aki bűnös csodákat kezdett: Nézem és nem ismerem meg az arcom: Ez az én híres harcom.

Csetepatáztam örökkön az Úrral S pár zsoltárát megírtam talán S beszélik, hogy jöttem sok újjal, Beszélik, hogy megbántottam sok régit, Beszélik, így beszélik.

Nem férfi az Élet, de léha asszony S még hogyha az Úr is int felé, Nincs, amit lelkére aggasson Az Úrnak s az urának sohse épít S nem csinál semmit végig.

Óh, Élet, Asszony s előtte Halálnak, Te rangos, ősi, nagy Félelem, Hol van jó küszöbe a háznak, Melyet az én Uramnak építettem, Magamnak építettem?

Ha harcért jár ez, hajh, miért harcoltam S miért volt a kiontotta vér? Vagy átkozott vagy bolond voltam: Házam nincs és idegen az én arcom: Ez az én híres harcom.

(1914.)

A szétszóródás előtt.

És áll (az előbbieknek) helyébe egy utálatos… és békességnek szine alatt csalárdul cselekszik azzal és elmenvén győzedelmet vészen kevés néppel. Elfoglalja az országnak gazdag részét… zsákmányt, prédát és gazdagságot oszt az ő vitézeinek és gondolataival forgolódik az erősségeknek megvételek felől, de azt ideig eltitkolja. (Dániel könyve 11.)

Hát népét Hadur is szétszórja: Szigoruabb istenek ezt igy szokták, Miként egy régi, bánatos erdélyi Prédikátor irásba rótta Keresvén zsidókkal atyafiságunk.

Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre, Volt utonállók új utbanállóknak S míg úrfajtánk egymást s a népet falta, Tunya álmainkat jég verte S még a Templomot se építettük föl.

Helyünkön meg nem tudtunk állni S ide kerültünk, ez kezdeti átkunk. Ma már nem mienk paráznás vérünk sem, Jöhet a helyünkre akármi: Megöltük és kibűnöztük magunkat.

És mi nem leszünk majd szétszórva Árvult, de mégis győzedelmes fajta: Minket korszakok tűz-dühe nem edzett S fölolvaszt a világ kohója S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.

És most már.

És most és most már Nincs bennem avas ijjedelem, Rosszabb már nem jöhet a rossznál: Elfelejtem s tán kiheverem Lóditván magam ölből-ölbe.

Kik fajuk óvták, Óh, mindig így cselekedtenek: Csalódott s fáradt pátrióták, Hajszolták maguk sok-sok beteg Mámorba, feledésbe, csókba.

Törő, sok szirtnak Nem kinálom immár a fejem, Bús csodák és sorsok lebirtak, Ilyenkor legszebb a szerelem S igaza volt Antoniusznak.

Elvész az ország, Ha elfogytak az aszkéta szivek S fájdalmaim testem mért rontsák, Mikor nincsen minek és kinek S zsongitó asszony-ölek várnak.

Biblia mondja: Pusztuló nép jó vezérei Mind-mind a bujaság bolondja, Ha már nem tud szépen vérzeni S pusztulás hív paráznaságot.

Hős fajom döglik, Hiába harc, hiába fájdalom, Hiába gőg, hagyjuk a többit: Kötél szakadt és én vén hátamon Bizsergő vágyak poklát érzem.

CERUZA-SOROK PETRARCA KÖNYVÉN

A nagy Hid.

Nagy Hidnak szép, támos hajói, Ti, Életen ringva átvivők, Ma nektek fogok gyónva gyónni, Tegnapi és mai nők És talán holnapiak.

Távozó léptű férfi-ember Nem tud átalmenni a folyón, Csak kapcsolódó szerelmekkel S hazugúl is ragyogón S igazán is hazugúl.

Vertem a nagy Hidat ragyogva S mint a régi, ős szerelmesek, Úgy gondolok az asszonyokra: Egyik se volt kevesebb És többet egyik sem ért.

Ring a nagy Hid s a másik partot Mikor érem el már, nem tudom, De hálásan emelek arcot Itt is, ott is az uton, Édes, ringó átvivők.

Vörös tele-Hold emléke.

Hegy mögül mikor vörös tele-Hold Ébredt, Az alkonyon (már három éve lesz) Elébed Csöndesen beteg szivem lehullott.

Mennyi minden száguldozott közénk S üzte Vörös Holdkor, sok tévedt alkonyon A tüzbe: Hamvadunk még, vagy már elhamvadtunk?

Ceruza-sorok Petrarca könyvén.

Itt az írás: nem legényes sorok, Régi epedések, régi torok Búgása bőgött így ezelőtt, Így irtak a hajdani nem szeretettek, Így irtak a régi, bús szeretők.

Nem azért írok, hogy fordítsd felém Fehér orcád. Oh, már beérem én, Ha torkomon buknak a szavak. S szám kérdeni, kérni se, mást sohse merne, Mint a sirást és sirni talán szabad.

Boldog vagyok, mert nagyon szenvedek Boldog vagyok: érted vagyok beteg. Halálra szánt, mint rég ezelőtt, Mint régen a hajdani nem szeretettek, Mint régen a régi, bús szeretők.

Még fájóbb könnyek.

Siró szerelmek gyötrő útja, Nem látom még mindig a véged, Pedig már nagyon maradoznak Boldog és tavaszos vidékek S az út is már egyre sötétebb.

Valahol meg kellett vón’ állnom, Egy elhagyott, víg leány-arcnál, De nekem a könnyek kellettek, Mindig a könnyek minden harcnál S most már a megállás sem használ.

Most már járom kálváriámat, Volt arcok utánam köszönnek S vén szivemre, míg botorkálok, Kegyetlenül, gúnyosan jönnek Új szerelmek s még fájóbb könnyek.

Ki várni tud.

(Küldöm, ki érti.)

Tartsd magad, Sors, Élet és Idő szabad S ki várni érez, várni tud.

Várni tud, Kinek ön-énje nem hazug S nem hord össze hetet s havat.

Tartsd magad, Mert most az a leggazdagabb, Ki várni érez, várni tud.

Uzsorás kölcsönök váltója.

Szerelem, óh uzsorás kölcsön, Föl-fölesdeklő napjaimnak Rosszkor érkezett drága rossza, Mégis – mégis csak visszahozza Nagy fizetségeit a kínnak Egy-egy boldog, hitető napod.

Tudom, hogy vénülőn adózni Kicsit szégyen a szerelemnek, De a szégyen szerelmes lángja Festi vénségem ifjuságra S boldog napokon elpihennek Boldogtalanok zavarai.

Engem megillet, mit küzdésben Ifjúságom balgán mulasztott, Parázsos, hivő, csókos órák, Könyörületek, nagy adósság S mámorok, melyekbe fulasztok Üres, fekete emlékeket.

A fogyó Hold.

Merre jár most a fogyó Hold, S boldog töltjén hogyha nézte, Megállott a szivverése Valakinek egy pillanatra?

Merre jár most a fogyó Hold, Merre járhat most az Élet, Tengert bámul, hegynek téved, Vagy csöndes erkélyre int el?

Merre jár most a fogyó Hold, Meredt szemmel most is nézték Az ég e rokkant vitézét, Kit olyan ó s jó ketten nézni?

Merre jár most a fogyó Hold? Ifju hitek, vén emlékek, Bünös üdvök, üdvös vétkek Fogyó, rokkant, hű katonája?

Kár volna érted.

Futó sorból rontva kidőlten, Nem is vagyok talán már, Nem is lehetek az Időben.

Jóság-rohamaim is fogytán S úgy nézek messzeségbe, Mint vén juhász hajolva botján.

Igen: bot, egy kicsit koldusbot, Hideg és fáradt nézés S ott hagyott, szegény ősi jussok.

Ki társam lenne, nekem nem kell S vágyottam nem vágy társul S aggulok éhes szerelemmel.

Se jó, se rossz, se bús, se víg már: Becsületes válasz megy: Kár volna érted, hogyha bíznál.

Engem kinullázott az Élet, Én már dacból se adnék Bárkinek is meleg hűséget.

Csoda-percnek kellene jönni S mert nem bizok csodákban: Csókollak, de el kell köszönni.

Én bús ibolya-vetésem.

Tévedt, egyetlen szónak villáma Nem csapott rád, óh, nagyon érzem S itt búsulok a jégverésen, Holott csak egy szó nem talált meg, Én asszonyom, ibolya-vetésem, Egy szó, kit más nem mondhat senki.

Pedig a neved sem menthetted ki Szavaim nyári viharából S messzi villámokként cikkáztak Mégis a szavaim, és fáztak Egy szóba állni s csapni elébed.

Ez az egyetlen villám a vétek, Minden és minden-rontó semmi: Féltem, hogy valaha is tudjad, Milyen egy és jó tudnék lenni Túl a nyáron és jégverésen, S jaj, ez az egy szó nem csapott le, Én asszonyom, bús ibolya-vetésem.

A tavaszi szív.

Kalimpál és kalimpál és Kalimpál kicsit bután Esős, áprilisi hajnalt, De még jobban délután, De még jobban későn, éjjel: Ilyen a tavaszi szív.

Nem biznék rá egy garasnyit, Nem biznék rá egy garast, Mert az áprilisi hajnal, Rég kipróbáltam, ravasz S szivünk viszi ravaszságba: Ilyen a tavaszi szív.

Amit írok, az se hűség, Április van, szív oson, Minden háborúnál vénebb Hadakozik okoson, Szerelem jön holt-testekre: Ilyen a tavaszi szív.

Összebuvó félelem órái.

Bennünk pogány, víg násza van Esztelenül szép gyermek-hitnek, De néha-néha ezt a nászt Az összebuvó félelem Isten-órái szentelik meg.

Szerelmetes szomoruság Foszlott felhőjü leple hull ránk Szorongatón és gyászosan S ha két-felé szakaszt a Föld Bennünket: mégis összebujnánk.

Ekkor nincs senki –: mink vagyunk, Két-eggyek és egymásra leltek, Két búsitottak, búsitók, Két tapadó, két üldözött, Két legéhesebb, árva gyermek.

Ezek az órák feketék, De a gyémántnál ragyogóbbak, A mosoly-nász csillagai, Halhatlan untság-kergetők, Szent emlői a boldog Jónak.

Mézként pereg szorongatott Szívünkből könnye terhes kedvnek És tart a nász és tart megint, Szemeink öröm-hitesen Megint-megint összenevetnek.

Óh, összebuvó félelem, Óh, öröm-féltő, gyászos órák, Fényes, fekete csillagok, Kik reánk a nagy edzülés Babonás új s új hitét szórják.

Talán Hellász küldött.

Asszony, szépséges és rontó, Köszönöm, hogy fölébredtél nekem S néhány boldog hetem Úgy élhettem, mint egy szerelmes és bölcs.

Hellászi bölcsek és költők Nagy életét élhettem egy kicsit, Kiknek szivét viszik Magasba: finom és rózsás hetérák.

Öledbe, szent ájulásim, Vagy Életről és Szépről dús viták, Vagy csók-komédiák? Nem tudom ma már, melyik volt több és szebb.

Mintha Hellász küldött volna, Hogy hadd beszéljen egyszerre velem A Nő, a Szerelem, S ma más ajkai a bölcseségnek.

Mindenkit el kell temetnem, De Téged, az asszony-előkelőt, Ha lesnek temetők, Nem tudom, hogy kiként temesselek el.

Vándor, téli Hold.

Este volt, idegenben távol, Tarka, rossz népek jártak és szerettek S mi bucsuztunk, szólván így: Ölelkezniök kell a jobb embereknek, Hiszen olyan ritkán lelik meg egymást.

Én őriztelek s őriztél-e engem, Két jobb embernek őrizted-e sorsát? Nagyon kis boldogság Permetezett a mi fejünkre.

Talán te voltál, aki megbántad Találkozásunk és bátor vágyad, A cél-vevésünk s a botor hitünk. Tudsz-e még hinni? Próbáld meg s jól lesz: hiszünk.

Nekem a tele Holdak, Az együtt-nézettek Szépek lesznek, mert szépek voltak S a fogadásunk.

Nekem ma sem egy útált, ócska folt: Megbolondulnál, ha tudnád, Miket juttat eszembe A vándor, téli tele Hold.

TOVÁBB A HAJÓVAL

Mégsem, mégsem, mégsem.

Fölgyujtogattam minden hevülésem, S hideg szemmel is megvizsgáltam magam: Hitem, harcaim, bús kétkedéseim. Jaj, hogy nem szabad mégsem, mégsem, mégsem Beléd oldódnom, szent, gyötrött Sokaság.

Nem csillapítnak könnyes vigaszaid Csillapító, nagy együtt-szenvedésben, Vérző, egyszerű meghajlásra a Sors Nem tud rábirni mégsem, mégsem, mégsem – Külön szenvedek emberként, magyarként.

Százszor próbáltam elűzni sejtésem S megharagvásom sötét démonait S úszni az áradt, együttes vizeken. Jaj, hogy nem szabad mégsem, mégsem, mégsem – Külön utálok s külön nem enyhülök.

Bár teljesednék jámbor bizakodók Golgotás hite nagy teljesedésben, Bár megszépülne jobbulna a világ. Úgy fáj ez a Most s mégsem, mégsem mégsem Szabad beállnom hivőnek hitetlen.

Áldozás piros kedvvel.

Most mikor a nagy inogások Sápadt képe rezeg a Földön, Szív-serlegem kiteszem, Uram, S piros kedvét, ime, kitöltöm.

Szamár üzőimre nem nézek, Rongyos életemre vigyázok, Tudom én jól, én jó Istenem, Mi ilyenkor az óhajtásod.

Élni, élni hiteket osztva, Élni, élni s éltetni tudni, Hogy teremtő s tartó nagy eszed Ne fogjon az Emberben bukni.

Éljünk, éljünk vigan, szilárdul S ha elhullnak milliók, mások, Vegyük át vigság-öröküket S most, mikor a nagy inogások,

Alkuvások, eligérések Sápadt képe rezeg a Földön, Szív-serlegem kiteszem, Uram, S piros kedvét, ime, kitöltöm.

Már előre rendeltettem.

Álom-mázsát hordok magamban S mint ragyogó, súlyos kísértet Nézegetem a maiakat És imádkozva látok, mérek.

Ha mikor én álomba botlok (Nehéz az álom mostanában), Mindig aféléket képzelek, Hogy az Élet izlik a számban.

Hogy az Élet izlik a számban S szivem vérétől messze-messze Csörgedeznek kicsi patakok Én szivemnek vérével festve.

Valahol mintha fönt-fönt volnék, Érc-oszlopok s gránit-bálványok Szilárd talpazatát érezem: Valamely Isten-fejen állok.

Állok, várok, nézek riadtan, Sehogysem bizok az Időben S a fájdalmaim kiömlenek Áradt tavasz-vizekként bőven.

Testem, ez a szent, kényes szerszám, Mint valami ördöngős posta A Most-Idők rémületeit Előre és magával hozta.

Sajnálom szegény fiukat.

Szegény fiuk, kiknek hallanotok Csak megvénült könyveinkből lehet, Mit sugnak az éji Szajna-habok.