Part 9

Borbálka ezért ült hát a fán. A kertet figyelte, a házat, hogy nem leshet-e el valamit azok titkaiból. És tényleg a terebélyes gyümölcsfák lombja között, mely sűrü hullámokba vonult föl, a fal mögött a hegyoldal mentén, olykor egy-egy sötét madarat látott ülni, máskor a levélfüggönyön át mintegy fátyolon keresztül valamely vadállat árnyéka járt hosszan, elnyúlva és estefelé halk vonyítást, üvöltést is lehetett hallani. Olykor maga Safranics sétált lassan a kertben, jellemző szikár, túlságosan hosszú alakját könnyen föl lehetett ismerni, éles, karvalyszerű orrát, fekete horgas bajuszát, halkan, nesztelenül járkált, hajadonfővel, kopasz, sima, csúcsos fejét kissé hátravetve, a hollóval a bal vállán.

Borbálka ez este megint a helyén ült, pedig sötét este volt már, a hold is feljött, derengő kék világa érces fénnyel táncolt a fák levelén, fekete árnyékszegélyt húzott a szomszéd fal aljában, a ház tövében meg nagy sötét foltot vetett.

Szép, enyhe, kora őszi este volt, csöndes szeptemberi este. Ilyen későn Borbálka nem szokott kinn ülni, ma csak azért jött ki, mert valami, amit délután hallott, fölzavarta csöndes, kisleányos öntudatlan kedélyét.

Ma délután átjött a vőlegénye ozsonnára, ahogy minden vasárnap eljött, amióta jegyben jártak. Folyt a társalgás kávézás mellett, minden úgy, mint máskor, a tanító-helyettes vitte a szót, mint rendesen s az apa, a jegyző kontrázott neki. A nővérek sürögtek-forogtak a kaláccsal, kávéval, Boriska meg szendén, tétlenül ült a vőlegénye mellett, összekulcsolta a nem nagyon fehér, de apró kezecskéit és hallgatott. Elfolytatták persze a tanító véglegesítésének az ügyét, hiszen ezt várta az egész család, hogy a Borbálka esküvőjét megtarthassa. Elfolytatták ezt az ügyet hosszadalmasan, el a gondnoksági ülésen történteket, el az igazgató-tanító intrikáit. A segédtanító most is ismételte, hogy az igazgató második Macchiavelli. Ilyenkor epésen, kihívóan nézett körül, mintha várná, hogy valaki ellentmond, akár hogy valaki azt mondaná, hogy az igazgató nem Macchiavelli, akár hogy azt, hogy nem második, hanem tizedik, huszadik, századik. Mert a segédtanító egyenlő nyomatékkal mondotta, hogy „második Macchiavelli“ és ebben, mint különben egyéb dologban is ellentmondást nem tűrt. De nem mondott ellent senki és nem is ez volt az, ami a kis Borbálkának úgy megzavarta a kedélyét, hogy este későn még töprengett rajta az almafán. Egyébről esett a szó.

A tanító beszélte, hogy Keresztúron nagy dolog készül Safranics ellen. Nagy pusmogás folyik a faluban, ahol talán még jobban gyűlölik az erdészt, mint Lonkán, hiszen Keresztúron minden második ember vadorzó. Pedig amióta Safranics van hivatalban, azóta sehogy sem megy az üzlet, mert be nem mehet az ember az erdőbe este, éjjel vagy hajnalban, hogy ott ne találná Safranicsot, meglapulva egy szikla mellett, vagy egy nagy bükkfa mögött, amint gúnyosan mosolyog fölhúzott puskája mögül. Nem lehetett vele kikezdeni eddig, hát most aztán neki készülnek és elteszik láb alól. Úgy hírlik, föl akarják csalni a voloszankai mély útba azzal a hírrel, hogy marha jár a vágottban. Tonkanecz Cirill beszélte ezt tegnap a korcsmában és esküdött, hogy ő majd végez vele. Már pedig ő elszánt ember és meg is teszi, amit mond, és társa is akad elég.

– Ha ilyen nyilvánosan beszélik, majd a fülébe megy az erdésznek, – mondotta a jegyző, aki egykedvű ember volt.

– Dehogy megy, dehogy megy, – válaszolt a tanító epésen, – mindenki utálja úgyis, ki mondaná meg neki? Különben sem beszél ő senkivel, hát nincs kitől meghallja.

És a tanító ezek után érdekes eszmefuttatást eresztett meg a társadalmi élet törvényeiről, az érintkezés előnyeiről általában, a zárkózottság hátrányairól, különösen a kölcsönös barátság alapjairól, az ellenszenvesség eredetéről, mindazt pedig megvilágította bizonyító sűrü példákkal, melyekben elrémítő alak gyanánt II. Macchiavelli, a dolna-keresztúri igazgató szerepelt. Mire Borbálkáék mindezt végighallgatták, este lett és a segédtanító, miután Borbálkát újabban is „rejtélyes Psyché“-nek nevezte és nyomatékkal homlokon csókolta, hazament.

Borbálka tehát az almafára ült föl, egészen belebújt a levelek közé és töprengett. A vőlegénye szavain töprengett, nem az eszmefuttatáson, nem a társadalmi élet törvényein, sem az ellenszenvesek eredetén, hanem azon, hogy „ki mondaná meg neki, mindenki utálja“. Mindenki utálja, mégis milyen borzasztó, mindenki utálja és azért nem mondják meg. Rettenetesnek találta, hogy ezek mind tudják, megmenthetnék, egy szavukba kerülne, de nem, nem mondják meg, se az apja, se a segédtanító, sem a vénleány nővérei, ezek mind tudják, de nem mondják meg. Senki, senki nem mondja meg.

Mindezt végiggondolta újra meg újra, mindig majdnem ugyanabban a sorozatban unos-untalan, de azért még sem fakadt ki lelkéből az a gondolat, hogy majd ő mondja meg. Arra ő nem gondolt, csak arra, hogy mindenki utálja, senki sem figyelmezteti Safranicsot, senki sem mondja meg, hogy meg akarják ölni.

Hosszasan ült a fán Borbálka és maga elé bámult le a szivályos sikátorba. Egyszerre csak azt vette észre, hogy az utcában a kemény agyagos földön, mint valami meredek árokba, apró kövecskék gurulnak a völgynek. Egy-egy kavics ugrált, bukdácsolva lefelé villant olykor a holdfényben, tünt el a vízmosás gödrében, a sötét árnyékban. És jött utána a másik, az is úgy görgedt sietve lefelé, hangtalanul. Úgy este holdvilágnál a legegyszerűbb dolgok is oly sejtelmeseknek, kétségeseknek látszanak: Borbálkának úgy elszorult a szíve, akárha valami borzalmas dolgot látna. És mint valamely veszély elébe, önkéntelen remegéssel nézett föl a hegy felé, arra, ahonnan a siető kis kavicsok gurultak. Két embert pillantott meg, akik lefelé jöttek a törmelékes sikátoron. Ezeknek a lépte indította meg a laza kavicsokat. Az egyiket mindjárt megismerte Borbálka, Cserne László volt, a gulyás-bojtár. A másik idegen volt, s amint közeledtek, látta, hogy fekete gubát visel, mint a dolna-keresztúriak. Magas szál ember volt, majdnem öles. Az arca árnyékban volt, mert le volt tűrve a kalap karimája, de különben jól látta mind a kettőt és eszébe ötlött az imént hallott vadorzó neve: Tonkanecz Cirill.

Lassan jöttek lefelé és halkan beszélgettek. Borbálka mozdulatlanul ült a lombok között. Feszülten hallgatózott. Ő, aki mindig olyan egykedvű volt, akit álmatag révedezéséből mi sem tudott fölzavarni, most tágra nyilt szemmel hallgatott, visszafojtotta a lélegzetét, még nevetségesen pici száját is fölnyitotta: egész erejéből figyelt, hogy valamit ellessen a két paraszt beszédjéből. De véletlenül, midőn a fa alatt elment a két ember, az árnyékuk végighaladt a Borbálka ruháján, elhallgattak és Borbálka csak néhány szót tudott elkapni, amit a gubás idegen mondott Cserna Lacinak, a fán alól, majdnem a saroknál, fenyegető volt a hangja: azt mondd meg aztán, amit mondottam!

A feketegubás megállott és nekidőlt a Safranics háza falának, alig egy ölnyire a ház sarkától. Majd eltünt a sötétben, csak a guba átlátszatlan foltja feketéllett a ház árnyékában.

A bojtárlegény kilépett a piacra és eltünt a saroknál. Ablakzörgés hallatszott és a Safranics hangja, amint kérdezte:

– Ki az?

– Én vagyok, Cserna Laci.

– Mit akarsz?

– Azért jöttem, hogy megjelentsem, legeltetnek a tilosban.

– Hol? – kérdezte Safranics.

– A voloszankai vágotton. Odahajtják a dolna-keresztúriak éjjelre a marhát. Ha kijönne hajnalban a tekintetes úr, föl a mély úton, meglephetné őket. Hajnalig ott maradnak bizonyosan.

– A voloszankai úton föl?

– Igen. Ott nem látják meg, ha jön. Mert vigyáznak ám! Reggelig ott maradnak: biztosan tudom.

– Jól van, ott leszek hajnal felé.

Az ablak becsapódott. Cserna Laci nem jött vissza, hanem hazament tüntetőleg át a piacon. A feketegubás is indult. Óvatosan, de mégis sietve haladt föl a sikátoron föl az erdő felé és eltünt az éjjelben.

Borbálka dermedten hallgatta mindezt végig. Tehát igaz! Odacsalják ezt az embert, hogy megöljék és nem is szólhat már senki, hiszen már ma éjjel, ma hajnalban… Senki, senki sem szólhat, még ha akadna is, aki szólna, senki sem szólhat már, hiszen még ez éjjelre van állítva a csapda. És amire az imént még nem is gondolt, egyszerre elhatározásként lepte meg, egyszerre akarattá, cselekvéssé vált, hogy ő mondja meg, most, tüstént. Igen, ő mondja meg, ő ezt nem hagyhatja. Még egypár percig jobbra, balra kandikált a levelek közt, vajjon igazán elment-e a feketegubás? aztán halkan leereszkedett az ágról, az utcába. Sebesen, majdnem szaladva haladt az árnyékos sikátoron és kiért a holdvilágos térre, a Safranics ablaka alá. Megállt. Alig bírt lélekzetet venni a nagy fölindulástól és a szíve magasan vert, fönn a torkában, mint a megriadt madárnak. Egypár pillanatig állt csak ott, de már is nyilt az ablak, pedig meg se kopogtatta.

Elsőbben egy nagy pipa jött ki az ablakon, aztán a pipa szára, a pipa szára mögött pedig a Safranics keményfaragásu arca. Egészen kihajolt Safranics úgy, hogy a holdvilág hanyattesett a sima csúszos koponyáján. A szeme kérdőleg tekintett a kis leányra. Borbálka úgy megszeppent, hogy csak maga elé tudott nézni a falra, ahol a pipa torzarányu óriási árnyéka ingaként lóbálódzott. Később is, ha e percre gondolt, az, amely először jelentkezett, a legerősebb emléke mindig a pipa óriási lengő árnyéka volt. Ide-oda járt a fantasztikus árnykép, Borbálka csak ezt nézte és nem tudott szólni. De megszólalt Safranics az ablakban:

– Mi kell, Borbálka?

Fojtott, tompa hangja volt az erdésznek, olyan, mintha valami távoli hatalmas zajnak volna a visszhangja. Borbálka szívét e szavaknál furcsa érzés fogta el, csodálatos érzés: hála, igen, hála, tán mert az erdész tudta a nevét, hála értelmetlen, ostoba, önkéntelen hála, melyet önmaga előtt is szégyelt, hála, melytől egész testén melegség áradt el és végig a bőrén érezte, hogy elpirul. Végre szóhoz jutott, sietve rebegte, amit mondani akart, nagyon, nagyon halkan peregtek a szavak, de azért mégse mert fölnézni, pedig Safranics egészen előrehajolt az ablakpárkányon, még a holló is a vállán érdekkel pislogott Borbálkára és Borbálka hadart, hogy ő mit hallott, hogy csapdába csalják, hogy feketegubás járt itt, hogy a tanító beszélte, hogy a voloszankai úton lesik, hogy Tonkanecz megesküdött, hadarta, hogy ő jött megmondani, mert hogy késő van, más nem tudja, nem mondhatja, hogy ő, Safranics ne menjen el, mindezt elhadarta gyorsan, sietve, halkan, maga is alig hallotta a hangját. És amint elmondta, mindjárt indult is, menekült futva, alig hallotta már a Safranics szavát: köszönöm, Borbálka, vissza sem nézett, csak szaladt haza egyenesen a kapujokhoz, be a szobájába.

Minden csöndes volt a házban, későre járt az idő. De nyugalom nem szállt Borbálkára. Ébren feküdt az ágyában és hallgatódzott. Vajjon megfogadja-e a tanácsát Safranics, vajjon otthon marad-e? Vajjon nem veti-e meg az ilyen kis leány tanácsát? És bosszankodott magára, hogy nem várta be a Safranics válaszát, miért nem igértette meg, hogy nem megy el. Ugy most nyugodt volna, így pedig gyötri az aggodalom. Vajjon otthon marad-e? Folyton figyelt, nem hall-e ajtónyitást, lépés zaját, sőt vagy két izben azt hitte, tényleg jár valaki odakinn és az ablakhoz szaladt, de nem, nem volt senki az utcán, csönd volt mindenfelé. És túl is a Safranics rejtélyes házában, sötét volt minden. Igy telt el az éj.

Hajnalodott. Kékes fény derengett a szobában. A fákon megszólaltak a verebek. Óh! milyen megnyugtató, föloldó hang volt ez a halk csiripelés. Mintha minden veréb azt mondta volna: nem ment el, nem megy már el. És a Borbálka nevetségesen pici szája is, mikor végre megnyugodva elaludt, az is úgy mozgott, mintha azt mondaná álmában: nem ment el, nem megy már el, mert Borbálka nyitott szájjal aludt, mint a gyermekek.

II.

Másnap Borbálka talán még csöndesebb, még szótalanabb, még szendébben kis leányos volt, mint rendesen.

Pedig nagy lótás-futás, nagy sugdosás folyt a faluban, hiszen már délelőtt megjött a hír a hegyről, hogy Tonkanecz Cirillt átlőtt mellel, halva találták meg a voloszankai mély úton. A járásorvos úr szerint, ez pedig tudhatja, a gyilkosság négy és öt óra között történhetett reggel és bizonyos az, hogy öt óra tájban Safranics az ablakában pipázgatott, látta azt mindenki, szokott gúnyos mosolyával mérte végig a világot, és kivételesen meg is szólította a járókelőket. Sokan látták az ablakban, néhányan váltottak is vele pár szót akkor, és bár a voloszankai út van a faluhoz vagy négy óra járásnyira, mégis mindenki a kis rusnyák faluban, a plébános úrtól le a legapróbb gyerekig, mindenki meg volt győződve arról, hogy Safranics lőtte agyon a vadorzót.

Borbálka is meg volt győződve arról, és furcsa! semmi lelkifurdalást sem érzett. Ez volt az egyetlen, ami őt meglepte, ez az érzéketlenség. Ő adta föl Tonkanecz Cirillt, ő értesítette Safranicsot, hogy mi készül ellene és mégis akármilyen mélyen kutatott is magában, nem, sehol sem talált semmi szánalmat a megölt vadorzó iránt. Hiába idézte föl a tegnapi este emlékét, hiába gondolt vissza arra a magas, feketegubás alakra, ki oly életteljes erőben ment el előtte az este, akinek a mozgó, élő árnyéka végigsuhant a ruháján és aki most halott, mégis semmi, de semmi lelkifurdalást nem érzett. Csakis ez érzéketlenségén döbbent meg Borbálka, csakis ezen töprengett, hiszen ő eddig azt tartotta magáról, hogy ő jószívü, sőt túlságosan jószívü. Hát már ez hogy talál hozzá? A töprengés között eszébe ötlött a vőlegénye szavajárása, aki mindig mondotta róla, hogy ő egy „rejtélyes Psyche“. Psycheről Borbálka nem sokat tudott, nem is igen bánta, de az, hogy rejtélyes, ez ütött szeget a fejébe. A segédtanító okos, iskolát végzett ember, gondolta Borbálka, bizony igaza van, hogy ő rejtélyes. Ez bizony érdekes dolog, érdemes megfontolni, vizsgálgatni, mert nem mindenki rejtélyes ám, aki akar. Igy aztán Borbálkának az almafán ujabb foglalkozása akadt, a saját titokzatos mivoltának a vizsgálása, ami nagyban fokozta szőke önbizalmát és mind-mind igazabbnak találta a segédtanító állítását, hogy ő rejtélyes.

Igy telt néhány nap, miközben vizsgálat is folyt a faluban, a voloszankai gyilkosság ügyében, szolgabirák, csendőrök jártak, kutattak, nyomoztak. De Borbálka mindezekkel nem törődött, ő a saját kis énjének a redői között játszott bujócskát.

A követő vasárnapon nagy örömmel állított be a segédtanító: megjött a véglegesítés, meg lehet a lakodalmat tartani! Oly örömben volt a jó vőlegény, hogy ozsonna alatt sem volt képes nyugodtan kávézni, hanem győzedelmes imperátori léptekkel járt föl s alá a szobában, és egy darab kuglóffal hadonászva beszélte, hogy milyen dühös most második Macchiavelli. Azt a benyomást tette, mintha annak örülne legjobban, hogy az igazgatója haragszik. Diadalmasan ismételte: sárga, zöldes-sárga lett, amikor megtudta, zöldes-sárga!

Ime, mennyire vigyázni kell minden szóra, ha az ember vőlegény! Borbálkára ez a két szó: zöldes-sárga, ez tette a legnagyobb benyomást, mert amint a vőlegénye mind csak ezt ismételte, és közben egyet-egyet harapott a kuglófból, ő önkéntelen arra gondolt, hogy a segédtanító foga zöldes-sárga. Később is, mint egy visszhang, ez a két szó újra megjelent és rajtakapta magát, hogy azt mormogja: zöldes-sárga, ugyanakkor pedig a vőlegénye fogára kellett gondoljon, ha akarta, ha nem.

Nagy baj az, ha egy kis leány elkezd vizsgálódni, töprengeni. Bizony, a segédtanító házassága imígy nagy veszélyben forgott, mert egy kis leány nem gondolkodik rendszerrel, szép következéssel, ugrál annak az esze. Azon indult el a menete, hogy sárga fog, zöldes fog, átcsapott aztán arra, hogy rejtélyes Psyche, rejtélyes, rejtélyes, (lám, hogy kell vigyázni) és egyszerre annál a kérdésnél találta magát Borbálka, vajjon boldog lesz-e ő a segédtanítóval?

Azt mondják a nagy okosok, hogy senki sem láthat a jövőbe, különösen nem a magáéba, de ez csak az afféle úri népre vonatkozik, mert rusznyák földön minden jövendőbeli dolgokat ki lehet fürkészni, megvan hozzá a kellő babonaság, ami pedig nem csal, tudja azt ott mindenki. Ki meddig él, hány gyereke lesz, milyen sor vár reá, minden kérdésre könnyüszerrel lehet választ kapni, csak a módját kell tudni s ha az ember nem ismeri, megmondja akármelyik javasasszony egypár hatosért. Borbálka is hamar megtudta, hogy mit kell tennie, hogy választ kapjon arra: boldog lesz-e azzal, akit szeret?

Bizony nehéz dolog végrehajtani, ami ehhez kell. Ki kell menni az erdőre pénteken virradóra, rétszögleten megállani és egy fejszét kell élével bevágni a földbe. Ha már most éppen akkor, mikor feljön a nap, hét szarvast lát az ember átmenni a réten, se többet, se kevesebbet, hát akkor biztosra veheti, hogy boldog lesz azzal, akit szeret.

Szegény Borbálka, jaj de megijedt ezen. Hogy ő éjnek idején az erdőre menjen! Nem, ő ezt soha meg nem teszi. Azért mégis, mégis csak ezen járt az ő következetlen eszecskéje. Hogy is kell? Le kell vágni a fejszét a rétnek a sarkán… pénteken hajnalban. Rettentő dolog biz az, éjjel ő nem mehet. Elhatározta, lesz ami lesz, ő nem megy ki éjszaka, de már csak úgy játékból szobájába csente az apja fejszéjét és elrejtette az ágy alatt. Pedig nem akart kimenni, csak tréfából vette el, hogy elpróbálgassa, hogyan kell, miként kell. Csütörtök délután a jegyző mindent tűvé tett a fejsze miatt, de Borbálka nem szólt. Az apja azt hitte, hogy a mindenes vesztette el és meg is pofozta szegényt, ott, Borbálka szeme láttára. Borbálka akkor se szólt. Ilyen rejtélyes kisleány volt Borbálka.

Borbálka az este, midőn mindnyájan nyugalomra tértek, végleg határozott. Ő nem megy az erdőre. Ugyis csak babonaság mindez és a babonaság bolondság. És hogy éppen hét szarvas menjen át a réten és éppen akkor, mikor kisüt a nap, hisz ez majdnem csoda volna! Aztán, ha csak nappal valami kényelmes kis babonaságot kellene elkövetni, még hagyján, de éjjel! és abban a nagy rejtélyes erdőben! Nem és nem. Borbálka lefeküdt.

Itt volna talán vége ennek a történetnek, ha Borbálka következetes kisleány lett volna. De Borbálka nem volt következetes, amit az is bizonyít, hogy jóval éjfél után, mikor már csak a legnagyobb csillagok világítottak a falu feletti erdei ösvényen, egy kékruhás kis alak botorkált fölfelé, fejszével a karja alatt. Kétségtelen, hogy ez Borbálka volt.

Az erdei ösvényen akart fölmenni egy tisztásra, hol egyszer kis gyermekkorában epret szedett. Oda akart menni, de alig tett néhány lépést az erdőben, máris eltévedt. Eleinte nem vette észre, hanem úttalan haladt tovább a szálasban.

Nagyon sötét volt, borzasztóan sötét. Ilyen sötétség csak erdőben lehet. Nem látott magától tíz lépésnyire sem. Lassan mendegélt szegényke, hol megbotlott valami nagy lehulló ágban, hol beleütközött valami fába. És mind vadabb, mind járhatatlanabb lett az erdő. Mintha kezek, hosszu, vékony, kiaszott ujjak fogták volna meg olykor, sovány karok ölelték volna át, tartották volna vissza a kendőjénél, szoknyájánál fogva. Mintha olykor lesuhadna alatta a föld, megindult lába nyomán a haraszt, csúszott vele völgynek ismeretlen mélységek felé. Máskor valami óriás ledőlt fa meresztett feléje hosszu fenyegető ágakat, amelyek bekerítették, maguk alá vonták és midőn kimenekült, megint újabb baj, újabb akadály állotta az útját. Itt valami ismeretlen vad ugrott föl előtte, rohant el mellette nagy ropogással, ott valami ijesztő hang huhogott a fákról. Elcsúszott sima, sötét csúszós dolgokon, megakadt kigyózó indákban, szúrós makacs tövisekben: kő megütötte és megszaggatta. Mintha az egész erdő tiltakozott, ellentállott volna. Szegény Borbálka bizony szivesen visszafordult volna, de az erdő már nem engedte, körülfogta folyondár ujjaival, elzárolta ágas, bogas mesgyékkel, omló törmelékfalakkal fojtogatta tövises bokrok, páfrányos bozótok tömegében. Borbálka küzdött, küzdött a sírással és az erdővel, küzdött minden erejével lázasan, dacosan, cél nélkül, küzdött, ahogy az életéért küzd az ember.

Az ádáz küzdelemben alig vette Borbálka észre, hogy kezd virradni. Hirtelen jött a hajnal, ahogy erdőben szokott. Egyszerre csak világos volt, egyforma szürke világosság. De ez nem volt megnyugtatóbb, nem, talán még titokzatosabban, még félelmesebben végnélküli volt így a vadon. Az árnyék eltünt, de eltünt mindenünnen. Egyenlően foszlott szét a derengő világosság, a távoli és a közeli tárgyak összefolytak. Mintha tejüvegből volna, mintha áttetsző volna minden, mesebeli, szörnyü csöndes és elátkozott, élettelen erdő és mozdulatlan. Achátkőből faragva a fatörzs, a szürke mohák is, a sziklatömb is, még a lombok is.

Borbálka ment, ment tovább. Ment, nem tudta már hova, merre, csak ment cél nélkül, ok nélkül. Meg-megállott, körülnézett, aztán ment tovább sietve, mintha menekülne. De az erdő elől nem menekülhetett. Mindenünnen körülfogta, magába zárta az erdő és nem is küzdött már, mintha biztos volna a prédájában, mintha azt mondaná: enyém vagy Borbálka!

És rettentő csend volt.

Sehol semmi, se mozgás, se hang, még patak se zúgott, szél se suhogott, ki volt halva az erdő, ő volt az egyetlen élő lény ebben az elátkozott rengetegben. De nem! Éppen ahogy folytatni akarta az útját, ott a haraszton előtte egy szalamander ült. Fekete-tarka szalamander sárga foltokkal pingálva, mozdulatlan és fényes, mint egy vadonatúj játékszer. Azt hitte volna, ez sem él, ha fekete bőrénél nem fénylettek volna jobban a parányi üveges szemei. A szalamander Borbálkára tekintett és Borbálka nagyon megijedt. Körülnézett, hogy merre meneküljön. Aztán még egyszer a tarka gyík felé fordult, de ez már nem volt ott. Más volt ott: Safranics.

Safranics szólalt meg elsőbben. Jóakaró, bár kissé gúnyos hangon, ahogy gyerekhez szólunk, kit rajta kapunk valami ártatlan csinyén, így kérdezte:

– Mit keres itt ilyen jókor, Borbálka?

Borbálka nem ijedt meg ezen, meg se lepődött, el sem bámult. Elmondta hogyan, töviről fokára, hogy ő miért jött, hogy ő mit keres, mit vár, hogy a csodáért jött. Safranics pedig mosolyogva bólintgatott hozzá, mintha mindezt már régen tudta volna, úgy a holló a bal vállán az is úgy bólintgatott, pedig ez tán már még se tudhatta.

– Hét szarvas menjen át a réten jobbról, balra éppen akkor, mikor a nap feljön? Jőjjön kis Borbálka, majd én elvezetem.

Megindultak. Az erdész elől ment, Borbálka utána. Borbálka minden szó, minden kérdés nélkül követte a rettentő hírü Safranicsot, aki elől a legbátrabb emberek remegve menekültek, aki elől a plébános úr is messze kitért, akár ha ez a világ legegyszerübb dolga lett volna. Sőt buzgalommal követte és az ajkán egy ici-pici titkos mosoly játszott. Nem csodálkozott azon, hogy olyan meglepő váratlansággal reá akadt, nem, ő ezt természetesnek, magától értetőbbnek érezte, hogy Safranics egy az erdejével. Valóban bele is illett az erdőbe! Hosszu, szikár, nagycsontu termete, lóbáló nyurga karjai, kopott ruhái elvegyültek a fa kérgével, a lombbal, sárga haraszttal, a holló a vállán mintha egy fatörzsön gubbasztott volna és Borbálka pár lépésnyire mögötte már alig tudta megkülönböztetni az erdőtől. Ahogy elindultak, egyszerre színesebb, barátságosabb lett az imént oly félelmetes vadon. Safranics minden lépésénél élénkült az erdő. Azt hitte volna az ember, hogy csak őt várták a rigók, a pintyek, a császármadarak és a havasi mátyások. Itt-ott, fönn a fán és a bokorban, a páfrányok között, mindenfelé közel és távol, sipoltak, fütyöltek, danoltak, hívták egymást és felelgettek: a fák kérgén kopácsoltak a harkályok és lenn a Borbálka lábainál méhek ültek földongva a fűszálak tetejére, a fűszálak meghajoltak és szivárványos harmateső hullott ki belőlük.

Egy világ elevenedett meg körülöttük, egy igéző, rejtelmes, sohasem sejtett gazdag világ és minden hang a Borbálka lelkében visszhangzott, minden dal a szívében zengett és Borbálka ment az édes megváltás érzésével, reménnyel, bizalommal, meggyőződéssel a csoda biztos tudatában, ment a csodás erdőn át a csoda felé.