Part 8

Olykor, később meg-megkisérelte, hogy a művét befejezze, de ahányszor hozzá ült, mindig rettentő undor fogta el. Az volt az érzése, hogy az egész dolog hazugsággá vált, hogy hazugság volt mindig, csak ő nem látta akkor.

Az első találkozás emlékét régtől fogva szimbolikusnak tartotta.

Azelőtt úgy képzelte, hogy amaz estén a szépség maga lépett hozzá. A nagy természet örök szépsége tekintett hivólag, kérdőleg reá ama nagy világos szemekkel. Most változott a kép és más értelmet kapott, jelképest most is, de kegyetlen rút értelmet. Úgy látta most, hogy az eladó szépség járt, férfit keresve, este járt, ahogy szokása, s gondolata gúnyosan egészítette ki, hogy csak az utcai lámpák hiányoztak.

Tele volt a lelke keserüséggel.

Mindig máskorra halasztotta a munkát, remélve, hogy idővel enyhül majd ez a keserüség s akkor majd be tudja fejezni a könyvét.

Egyelőre elmerült új foglalkozásában.

Abból a nagy megvetésből, melyet minden iránt érzett, származott fölújult élvhajhászata. Származott az, hogy pénzt, sok pénzt akart keresni. Pénzt azért is, hogy költeni lehessen, azért is, hogy legyen, hiszen a pénz maga az élet megvetése. Üzleteket csinált, tisztességest is, gyanúst is. Mindegy. Úgyis komisz az élet.

A hírneve az volt, hogy befolyásával sok mindent ki tud vinni. Olyant is, amit nem volna szabad. Csak úgy tódultak hozzá a kétséges jellegü üzérek, spekulánsok. És teltek az évek.

Végre kiütött a botrány egy bizonyos vasuti adományozás körül. Csunya, piszkos dolog.

Éppen legjavában tomboltak körülte a szennyes habok, midőn a világ könyvpiacán egy angol munka jelent meg. A címe „Beauty, the essence of wisdom.“ Rendkivüli föltünést keltett. Olyan föltünést, melyhez hasonló a Darwin nagy könyve óta nem fordult elő. Nagyobbat talán, mint a Nietzsche Zarathustrája. Mindenfelé nagy lelkesedéssel tárgyalták, a jövő morálethikájának az alapját látták benne.

A szerzőjét egyszerre három akadémia választotta be s nevétől az egész tudományos sajtó visszhangzott.

Meghozatta a könyvet. Elolvasta. Az angol könyvnek, a híresnek, a remeknek ugyanaz az eszmemenete volt, mint az övének, melyet ő húsz évvel azelőtt megírt, de sohasem bocsátott ki. Melyet egy fiókban tartott elzárva, undorból és dacból. Úgyszólván azonos mű volt, csak angol mezben.

Elolvasta kétszer is. Olvasása közben a napilapokat is átfutotta, melyekben az angol könyv méltatása, kommentálása, ismertetése mellett hasábos cikkek álltak, telidesteli az ő meghurcolt, bepiszkolt nevével.

Kivette a kéziratot az asztalfiából. Végig lapozta. Sárgult emlékek, elpusztult nemes érzések szálltak feléje a teleírt ívekről. Az asszony képe egy pillanatra újra föléledt a lelkében.

Bedobta az egészet a kandallóba. Utálattal, mint valami berondított, piszkos dolgot. Megvárta, amíg elégett egészen, pedig lassan égett nagyon. Apró kék lángok szaladtak végig a papiron és aztán elaludtak. Egy-egy levél megcsavarodott, visszahajlott reszketve, mintha élne, mintha fájdalmasan vonagló ajak volna. Inkább csak kormosodott a nagy íráscsomó és füstölt fojtó, gomolygó szennyes füsttel. Üszkösödött a szélén soká s csak mikor kegyetlen kézzel megbolygatta, akkor csapott föl láng.

Ő pedig állt ridegen a haldokló műve mellett egy gyermekgyilkosnak gyűlölő lelkével. Mozdulatlan állt, míg elvégeztetett.

Lefeküdt az ágyába, nyugodalmasan, rendesen. Még egyszer belenézett a lapokba, az angol könyvbe. Azután megivott egy pohár vizet, melybe valami orvosságforma fehér jegeces port öntött.

Csillapító szer volt, nyugodalomnak orvossága.

A kandallóban még mindig füstölt kissé az elégett iratcsomó, de reggelre kihült az is.

A fileglorietta.

Nemzetes Balla Kristóf uramnak, Nagy Bánya szabad város vice-notariusának, jóakaró uramnak, ő kegyelmének.

Mint szegény uram, szegény jó majsztram Balla Mátyás uram édes testvérének szeretettel való szolgálatomat ajánlom. Isten kegyelmedet örvendeztesse meg, kivánom.

Vettem 28 junii Nagy Bányáról költ kemény és keresztyéni fenyegetőzéseket felyül haladó levelét, melyben azt látom, hogy Kegyelmed engem azzal vádol, mintha az én kezemen suhadt volna el szegény jó majsztram ujdonatuj kordován csizmája, a mikor a gonosz kruczok kezétől szörnyü halált hala a kőmáli szőllők alatti lazában, Rákóczy fejedelem ő nagyságának hadai obsidionálván Kolozsvár városát, én édes szülő városomat. Hogy penig meglássa Kegyelmed milyen igazság nélkül vádaskodik és piszkolódik Kegyelmed, imhol megirom Kegyelmednek mint esett az a dolog.

Marttii 26-án úgy estve felé békopogtat a házunkhoz Dobai Péter uram, mondván, hogy Balla Mátyás urammal, az jó majsztrommal akarna felesen beszélni. Bévezetém a belső házba, hol is magokba maradának, de mivelhogy csak hitván ajtó vala közöttünk, a pitvarból megértém én is és vevém észbe, mi járatban volna.

Mondá nemes Dobai Péter, hogy ő kimenne a városból a kruczok közé, merthogy Rákóczy ő nagyságát akarná szolgálni, nem peniglen az németet, ki az várost tartja. Az német commendáns azonban ki nem ereszt a városból nemes embert fegyveresen, mert tudja, hogy mindgyárt az kruczok közé szökik, – igy osztán azt gondolá ki Dobai, hogy ő másnap kimenne a híd-kapun, mintha csak mustrálná magát a két-viz közén, egyetmását penig kiküldi szekerével ganéj alatt, előre. Csak a gallus puskáját nem tudja hogy kikapni, magával nem vihetvén, sem szekerével. Ezért jőve az jó majsztramhoz, kinek isméri jó magyar indulatját, megkérvén, hozná ki ő az gallus puskát, ne maradna az itt a német commendánsnak, mert kár volna neki, – jó mester és előljáró civis létire az jó majsztramat meg nem állítja vélle a strázsa.

Szegény jó majsztram mingyárt ráálla a tervre még biztatta is Dobait és mondá, hogy ha nem vállalta volna a farkas-utczai reformatus templomunk szószékét, hogy megcsinálná jó móddal húsvéti ünnepig, biz’ ő is elmenne krucznak rögvest.

Megegyezének, hogy Dobai uram a híd-kapun menne ki, csak ugy pálczásan, a majsztram penig az gallus puskával, nehogy valaki valamit gondolna: a monostori kapun és ha osztán kivül vannak, a Kőmál alatti lazában tanálkoznak, abban a filegloriettában, kit majsztram uram épitett vala remekbe, ugymint vándorlásában külső országokban tanulta vala.

Gyönyörüséges fileglorietta volt, mert párja nem vala az én jó majsztramnak az asztalosmesterségben. Magam is dolgozám rajta, hát ide irom milyen vala, hogy el ne vesszen emlékezeti.

Két traktusa vala, egy felső, egy alsó. A felsőt nyolcz tekeredő oszlop tartotta vala, olyan csavarékos mint megannyi kigyó, mindenik oszlopon szőlővenyige is futott fel, levelesen, gerezdesen egyazon fából. Szép magos gárgyája is volt, a melyikben minden egyes darab más-más faragásu vala, ügyesen kihányva az legszebb virágokkal, gyümölcsfélékkel. Keréngő garádics járt fel a felső traktusba annak is olyan gárgyája, de kivül-felöl ügyes statuák valának az gárgyára téve, minden oszlop közin egy, kik penig a leghiresebb királoknak valának képei: az az Dávid, Mátyás királ, Akilleus, Szt. László, Julius Cézár, Xerxes és az a gonosz Herodes; – ez hét, nyolczadik nem vala, mert arra az oldalra torkollott az garádics.

Most is emlegetem, szegény jó majsztrom milyen felesen elpáhola, mivelhogy én nagyolván ki őket hársfa málából, a gonosz Herodes királynak elrontám az ábrázatját mivelhogy igen alacsonyan vágám be a szeme gödrit. Ennek mián az gonosz Herodes királ erősen tökfejünek látszék, akár a szomszéd szappanosék félkegyelmü fia, olyan feje leve, szegény jó majsztrom nem kis bánatára és röstellésére, ámbátor még igy is derék statua volt, kevés párját láttam is valaha.

Legislegszebb vala penig az alsó traktus pádimentuma, kit jó majsztram sok tudós praktikákkal úgy kirakott minden jóféle fákból, hogy az ember azt hihette vala, hogy csupa tulipánokra, szegfükre, mályvákra hág, virágos kertben járván. Büszke is vala erre a filegloriettára kit remekbe csinálla ennek előtte három esztendővel és a kit, ki csak Kolozsvártt járt volna, mind megcsudált vala és vitte hirit és különös dicséretit idegen országba.

Másnap, hogy Dobai Péter uram esti látásunkra jöve, ebéd után felkészült jó majsztram ünnepi gúnyába. Mondá nekem jönnék vélle, mivelhogy kimenne város eleibe az monostori hostátba. Vállán vala Dobai uram gallus puskája, kezében hosszu pálcza, lábán penig az uj kordován csizma, így lépdelt módisan, a hogy előljáró embernek szokási.

Mikor a kapuhoz érénk az német strázsa megkérdezé, hogy hová mennék így puskásan, merthogy neki azt tudni kell. Kivágá magát jó majsztram mondván, jámbor hazugsággal, hogy a serfőzőkhöz, kiket a falon kivül széthányatott vala commendáns uram, mert az kruczok minden éjjel odajövének és egy hitván semmirekellő trombitát futattak az bentiek bosszuságára, magok kiálltottak, morgottak, alá s fel handáztak, illetlen dolgot is cselekedtek és a serfőzők kéményitől penig nem lehete reájok puskázni. Ide menne, mondá ravaszúl a majsztram, mert béfelől való oldalban egy aszalója vagyon, azt akarná megnézni nem égeték-e el az kruczok, a puskát is azért vinné nagyobb bátorság okáért, merthogy a kruczok körül lappangana. A boldogtalan német elhitte ez beszédet és kieresztett a kapun. Oh bár soh’se eresztett volna, szegény jó majsztram ma is megvolna!

Letértünk jobbkézre a pápisták kápolnája mellett, mert abba voltunk, hogy általmehetnénk az Szamoson a fásbereki kis-pallón, de mikor oda érénk látók, hogy azt is széjjelhányták vala. Nem vala mit tenni mint meztéláb gázolni által az Szamoson, ki ott nem mély, a hogy mindenki tudhatja. Az uram vivé a puskát, én az uj csizmáját meg a magamét.

Alig lépünk ki az tulsó martra, hát csak elkezdi az szegény jó majsztram: adta teremtette mi az a füst? és eliramodik mint valami őzike, pedig pocakos ember vala szegény. Én hátramaradtam az két pár csizmával úgy elámultam, hogy valjon mi leli, – utána loholtam azután de nem tudtam utolérni olyan nagyon futott.

Az fileglorietta felé futottunk, kinek odalátszott a fedele az tölgyfák közül. A fedelen füst szürődött által, attól indula meg olyan erősen.

Mondom, visszamaradtam egy szempillantást s csak akkor érék oda mikor már szegény jó majsztram javában hadakoza valami fegyveres emberekkel. Három krucz portyások valának, kik részeg fővel tüzet tettek vala a gyönyörüséges fileglorietta drága pádimentumára, éppeg a közepére, a hol szép nagy bukréta vala tiszafából, czitromfából, cseresnyéből és habos kőrizsből. Szegény jó majsztram el felejté, hogy ő miért jött vala ide, hogy a krucz barátság hozta vala, hogy Dobai uram miatt, Rákóczy szolgálatja miatt. Neki láta az három kruczoknak, se szó se beszéd, hirtelen mérgében az gallus puska agyával. Talám ha erősebb lett volna a szerkezete elbirhatta volna, de az bolond gallus igen elvékonyította az nyakát a puskának, mindgyárt az első csapásra leszakadt róla. – Üsse meg a ménkő az olyan gyenge gallus mivoltát! A kruczok elsőben elcsodálkozának, hogy így szó nélkül főbe, hátba teremtének, de aztán kardot fogának, szegény jó majsztrom penig a helyett hogy kifelé hátrálna, a grádicson az felső traktus-nak szaladott. Talám nem akará romlásnak hagyni az ő drága filegloriettáját.

Meztéláb vala az jó uram ezért a kruczok nem sejtik, hogy tekintetes ember, hanem valami kószalónak véltek, mert sehunt sincs respectusa a mezitláb embernek. Ha az szép új kordován csizma rajta lett volna, lehet, hogy nem így történik.

A garádicson az jó majsztrom, utána a gonosz részeg kruczok karddal! A törött hitván puskát elhányá, egyéb fegyvere se vala. Én sem segíthettem onnan alulról a kertből, mert csak az a két pár csizma vala a kezemben, egyéb se, csak óbégatni tudtam, meg imádkozni érette, segíteni nem.

Mitévő lenne az jó uram? látám hogy hibezett-habozott, – ott valának mellette kézügyben a hét fastatuák a gárgyán, csak ezekkel védelmezhetné magát, de látám sajnállá megrontani őket. Már-már hozzáérének az részeg portyások, mikor mégis elhatározván letépé az elsőt, – Dávid királ vala, – és úgy üté fülön az kruczot, hogy az megtántorodván bukott a hátsobbikra. De még dühösebbek lettek ezek, feljebb hátrála az uram, vágott nagy erővel az jó Dávid királlal, de baj vala, hogy az királ hársból faragódott, egy kettőre széjjel hasadt. Igy kerüle Akhilleus sorra, azután Szt.-László, Julius császár is, Xerxes is. Mindenik szolgált három-négy ütésre, de vagy a lába szakada le, maradt az jó uram keziben vagy hosszanthasadt a hogy a hársnak szokási.

Már csak az gonosz Herodes marada, kinek az nagy tökfejét olyan nagyon röstelte vala az jó majsztram. Ezt szakitá le talpárul a lábánál fogva és én odalenn a füben hangosan fohászkodám az Úrhoz: Add Uram Isten, hogy az én jó majsztramat éppeg az én Herodesem kemény tök-feje mentse meg! Oh bár még akkora fejet faragtam volna néki!

És nagyon reméllettem, mert már csak egy krucz marada épségben, mivelhogy Akilleussal már végleg levere egyet, porrá ment annak a karja, Xerxes penig mire széjjel roppant másik támadónak szemébe maradt az királ koronája. Csak a harmadik krucz maradt már, az is mintha megijedne az buzdogán forma statuától, nem igen erősköde az ostrommal. Talám éppeg ez vala bajunkra. Szegény majsztram szuszhoz juta, körül néze és megtelének a szemei könnyvel. Kétszer tekinte körül, látván szörnyü romlását remek filegloriettának, az letört gárgyákat, füstölgő pádimentumot és mind szép statuákat, kiket maga töre össze az kruczokon. Elfacsarodott szegénynek a szive és mikor a portyás végre nekivágott meg sem is mozdula, meg se lobálá az rettenetes Herodest, akarha kereste volna maga halálát. Ott esett össze legfelső garadicson, szép sima habos kőrizs deczkán, kit maga gyalult vala két kezével, pusztulva pusztulásán tulajdon remekének.

Nagyban kiálltozám, hogy ne bántsák, ne marczogják, de nem hogy rám hallgattak volna az gonoszok, hanem az egy épen maradt krucz nekem jöve karddal. Én se rest hátat adtam futvást le a Hidelvei házak felé. Az krucz a nyomomban, ki erősen csufokat kiáltoza reám, de nem itélem érdemesnek ide irni. A hidelvei hostátban sok nagy romlások közt szaladánk, mert majd minden ház leégett vala, kit a német perzselt meg, kit a krucz atyafiak, sehol se érék segitséget mig egy házhoz juték ki csudára épen maradt vala.

Ebben a házban egy rosszféle lakoza, kit commendans uram nem egy izben intett vala, jönne bé az falon bévül, de az nem ment vala mondván, hogy ő nem fél, nem éri bántódás falon kivül sem, sem egyiktől sem másiktól, miben igaza is leve, mert ez egy házat sem az német, sem az krucz nem rontotta, mijét sem prédálta és ő bátorságban éle két táborok között, mint a harang a lábban, billegvén jobbra is balra is.

Nyitva vala a pitvarajtó bészaladék, de nagyon megijedtem, látván hogy csak egyedül van az vászoncseléd és semmi férfisegitség sincsen. De a rosszféle nem ijede meg egy szikrát sem, hamar béreteszelé az ajtót és az ablakból olyan felesen leszidá a kruczot, hogy nagy örömem tellett benne! Olyan jól megmondá neki, hogy a gonosz krucz emberségesen elkotróda az rosszféle parancsolatja szerint.

Itt kell mondjam hogy ez menekülésemben vesztém el szegény jó majsztram uj kordován csizmáját a magaméval együtt, nem kis káromra.

Este már nem mervén kimenni az részeg krucz mián ott maradék éjjelre az rosszfélénél, kinek bár egy poltrát sem adhattam semmim sem lévén, mégis megvendégele étellel itallal, ágyba is fektete, de higyje meg kegyelmed, nem a paráznaság okából, hanem mert igen elfáradtam vala a szaladásban és szegény jó uram után való óbégatásban.

Másnap kapunyitás után egyenesen a commendáns uram elé menék, elmondván egész szomoru történetét szegény jó majszterem véginek. Csak a Dobai uram szökéséről, meg a gallus puskáról nem szóltam semmit.

Éppeg akkor commendans uram amúgy is különösen haraguvék az gonosz kruczokra, mert a commendansné asszonyom fejős tehenét elkapták vala a Szt. György-hegy alatti legelőről, mely csufságon igen dühödt vala az commendans. Ezért osztán mikor hirét vevé az ujabb garázdaságnak mit uramon miveltek vala a kruczok, mindgyárt megesküvék, hogy most már rettenetes bosszut vészen szegény jó majsztram haláláért, őtet penig olyan parádéval temetteti el, hogy más is példát vehessen és tanulhasson látván, mint becsüli meg a császár az ő hivséges szolgáit.

Kimenénk hát húsz muskétással és rácz lovasokkal és béhozók szegény jó majszterem testit. A fileglorietta ezen közben egészen porig ége, de a majsztram nem ége benne, csak a bőre pörkölődött meg, mintha szalmán pörkölték volna. A ruhája is megvolt, semmije se hiányzott, csak az kordován csizma, kiről fennebb megirtam, miért nem vala rajta. A csizmát kerestük, de később sem került meg.

Eltemettük penig jó móddal a farkas-utczai reformatus templomunk mögé a Bethlen bástya felőli részben. A commendáns uram szép nagy parádét csapott, a hogy igérte vala, a muskétásokkal még salvát is lövetett háromszor, úgy megtisztelé, akárha valami fő-fő császári katona-ember lett volna. Mindeneket commendáns uram fizetett az hadi kassából olyan igen megörüle, hogy az jó majsztram uram a császár kedve kerestében esett volna el, a mi meg nem történt más kolozsvári emberrel. Az sirkövet is ő rendelé, kin szép faragást faragának, mint következik:

„Hic iacet Matthias Balla Mag. scriniarius quem in fidem Sacrae Suae Caesaris Maiestatis praestantem tenacem inpavidumque rebelles vi occiderunt corpus sed cordem non expungere possint. Ad fidelitatis exemplum eternum positur die 27 martii Anno 1704.“ A mi deákul annyi, hogy:

„Itt fekszik Balla Mátyás asztalosmester, kit az császár hűségiben kitartót, állhatatosat és rendithetetlent, az rebellisek erőnek erejével megöltenek, csak az testit, de szivit nem tudván megvívni. Az hűség örökös példájául állíttatott 27 martii Anno 1704.“

Ilyen szépen megtisztelé uramat majsztramat az commendáns az összves kolozsváriak ámulatára és örömére. Hogy valjon meg is bosszulá-e az halálát nem tudom, mert már magam sem maradék sokáig Kolozsvárban, hanem általállottam krucznak Rákóczy uram ő nagyságának szolgálatába. Kinél is olyan grácziában vagyok és jó bizodalomban, hogy azt ajánlom Kegyelmednek mint igaz jóakarója és szolgája, ne vádaskodjék reám többet és ne fenyegetőzzön, az kordován csizmáról való beszédit is hagyná abba, mert ha tovább is folytatná mint eddig hallom és leveléből olvastam, bizony mondom kegyelmednek, ha arra járnánk Nagy-Bánya felé minden keresztyénséget félretennénk, kegyelmed penig még faágáról is nézhetné az napot. Hallom arra felé szép tölgyfák vannak.

Szolgálatom ajánlásával minden jót kivánok maradván kegyelmednek

ismeretlen jóakaró szolgája, néhai Balla Mátyás

Uram első legénye

_Balog András_

most Rákóczy ő nagysága toborzó káplára.

Kelt Tokajban, 14 novembris Anno 1704.

_Notabene_. Az a sárga kordován csizma kit rajtam láttak és kiről hallott kegyelmed nem a boldogult majsztramé, mert az meg nem került, mint megirám. Ezt a párt itt Tokajban vettem az kótyavetén; szereztem négy ezüst pénzekért czigány trompétástól, a hogy mindenki tudhatja.

A rettentő Safranics és a kis Borbálka.

A kis Borbálka rendszerint az almafán ült. Volt az almafának egy vízszintes vaskos ága, mely a kerítés fölé nyult, ez volt a kis Borbálka rendes helye. Atyjának, a nagylunkai jegyzőnek még két felnőtt leánya volt, két sovány dolgos vénleány, kik a háztájnak összes munkáját végezték, így aztán Borbálka úgy élt, mint egy kis hercegnő, csak bámult a világba, amihez még az is jogot adott neki, hogy siheder-leány korában, – vagy két évvel ezelőtt, – eljegyezték a dolna-kereszturi helyettes tanítóval. Már pedig menyasszony sehol a világon sem dolgozik, tehát Borbálka sem dolgozott és kellemes semmittevésben töltötte napjait. A vőlegénye „rejtélyes Psyché“-nek szólította olykor, amit a tanító nagyon jóizlésünek tartott, nővérei pedig azt mondották, hogy Borbálka rest és buta, amit senki sem tartott jóizlésünek. No, de ez nem tartozik ide. Elég az hozzá, hogy Borbálka rendszerint a fán ült és figyelte a világot.

Szép kilátás nyilt erről a helyről. El lehetett látni innen a szűk kis mármarosi falu fölött, melyet minden oldalról rengeteg bükkerdők környeztek, végig a szűk kanyargó völgyön, melyen a hegyoldalok lejtőjén összébb-összébb szorulva úgy sorakoztak egymás mögött, mint valami óriási szinfalak. Itt-ott a lombtengerből magas sziklacsúcsok meredeztek, és messze a völgy kéklő mélyén széles csipkézetes bérckoszorú fejezte be a tájat. Mindenen végigvonult az erdő, hegyen, völgyön, csak ezek a legmagasabb szirtek voltak kopárok, mintha a rajta végigjáró temérdek fellegek elkoptatták volna ott az erdőt.

De Borbálkát nem a szép kilátás vonzotta a helyére, tartotta ott naphosszat, hanem a Safranics kertje, az a nagy magas kőfallal kerített rejtélyes kert, amelyet az almafától csak keskeny sikátor választott el, és a hosszú szegeletre épített sárga ház, a Safranics háza, mely a szomszéd telket a piac felől befejezte.

Vannak házak, amelyek vidám, barátságos benyomást tesznek az emberre, amelyeknek a belsejében nyugodalmas boldog életet képzelünk és vannak olyanok, amelyeknek már a külsejük gonosz, amelyeken belül úgy véljük, sötét bűnök, kegyetlen titkok rejtőznek. Ilyen gonosz ábrázatu ház a Safranics, az uradalmi erdész háza. Nagy, idomtalan, dísz nélkül való épület volt, a tér felől magasan ágaskodott, akárha emeletes ház lett volna, a szűk sikátorba megtörpült, majd bebujt a földbe, mivelhogy oldalos helyen állott. A homlokzaton, az utcában is, alig volt egy-két ablaka, melyeken belül csak sötétség ült, mint a koponyák üres szemüregében. Öreg ház volt. Az ablakok közötti széles sima felületeken nedves nagy foltok megették a meszelést, csunya zöldes foltok, a falak bélpoklosságai. Eresz nem volt, sem semmi párkány vagy szemöldök, még a kapu, az örökké zárt mohos kapu is olyan rideg, barátságtalan volt, mint egy csukott ajaktalan száj. Várszerű, zord, sivár ház volt a Safranics háza.

Be a házba nem ment soha senki. Minden dolgát maga végezte Safranics. Cselédje se volt, se asszony, se férfi, rokona se látogatta soha. Talán még zárkózottabb volt, mint a háza. Templomba be nem ment soha, nem járt a paphoz sem. Nem érintkezett senkivel. Rendesen valamelyik ablakban könyökölt, szokott gúnyos mosolyával nézett ki a piacra és pipázgatott, miközben a szelid holló, mely mindig vele volt, szendén bóbiskolt a vállán. Itt az ablakon át végezte az uradalom ügyes-bajos dolgait is, tárgyalt a parasztokkal, fizetett ki favágókat, fuvarosokat, szedett be árendát. Olykor meg is szólított egy-egy járókelőt, hogy valami gúnyos maró dolgot mondjon neki. Ha véletlenül nem volt az ablakban s beszélni akartak vele, az ablaknál zörgettek és az erdész rögtön megjelent. Azt lehetett volna hinni, hogy mindig odahaza van, és mindig azon egy szobában, ha az erdőn nem találkozott volna vele az ember és pedig rendesen olyankor, mikor legkevésbbé kívánta. Mikor jön ki a házból Safranics, nem látta senki.

Az erdészről sok mindent suttogtak félve a faluban. Hogy nem istenfélő, hogy gonosz beszédü, tudta azt mindenki, hisz a plébános úr volt a legnagyobb ellensége, ki a katedrájáról is hirdette, hogy szabadgondolkozó Safranics. A jó rusznyák parasztok ugyan nem értették mi az, de mégis tudták, hogy az szörnyű dolog.

Safranics bár nem érintkezett soha senkivel, mégis hogy, hogy nem mindenkinek minden dolgát tudta, azt is tudta, amiről azt hitte az illető, hogy senki sem tudja. Még a gondolatát is, még tán a szándékát is. Sőt egyéb furcsaság is volt vele. Volt alkalom, hogy ugyanegy órában több helyen is látták, az ablaknál is, meg a favágóknál is a bércoldalban, meg a dolnakereszturi határban is, ami vagy négy óra járás, ott is megjelent nesztelen járású szikár alakja. A telkéről úgy hírlett, hogy odabenn az udvaron, a falazott kertben mindenféle furcsa állatot tart, hogy farkas meg vadkan támad ott az emberre, hogy csodálatos beste madarak, melyeknek senki sem tudná a fajtáját, csapkodnak, hápognak, huhognak a fák között. Sőt Tyirik Ferkó, az alvégi molnár fia, ki kamasz korában egy éjjel bemászott a kertbe almát lopni, esküszik, hogy a zárt gyümölcsösben akkora őzbak öklelte meg, mint egy kétéves borjú. Nem is loptak almát a Safranics kertjéből!