Part 7

Valóban hún urak! A sima láthatártól éles feketén vált el az alakjuk. Magas nyeregben, rettentő hosszu ijakkal, kettős kelevézzel, még az árnyképük is ijesztő volt.

A bojtárok összefogták a komondorokat, ne hogy fölbosszantsák az urakat. Hej, mert ha azok haragusznak!

Megjöttek.

A massagéták, az idegen gepida, a kvangli őr, még a különben dölyfös alánok is, földre borulva fogadták őket.

Csak a kinai maradt ülve a tűznél.

A húnok a cserény bejáratáig lovagoltak. Majd reá tapostak a földön csúszó mozdulatlan emberekre.

A kövér massagéta szólalt csak meg:

– Méltatlan szolgátok, Dragucz, számadógazdája az Urkán táltosainak, üdvözöl, nagy jó uraim, a nagy isteneknek nevével!

A legelső hún megállította a lovát. Előkelő ember lehetett, valami vezérféle, mert a lova hosszu sörényébe apró ezüst pikkelyek voltak fonva.

– Merre van a kút? – kérdezte.

Az öreg bojtár csak úgy fektiben kinyujtotta a kezét: Arra, uram, nincs száz lépésnyire sem.

A gazda térdepelve kúszott a nagy úr lovához, úgy fogta meg a kengyelt, a kvangli a hátát tartotta a hún lába alá, hogy kisebbet lépjen, amidőn leszáll.

– Itassátok meg a lovakat, – szólt a vezére féle, – azután megyünk tovább.

Három hún, az alantasabbja, átvette a paripákat, a vezérféle és egy társa, az is főember bizonyosan, a cserénybe lépett.

Szélestestü, alacsony ember mind a kettő. Fejükön magas csúcsos nemez süveg, fekete, mégis sötétnek tetszett a bőrük alatta. Bő kaftánszerü kabát volt rajtuk, vakondokprémből, puha, mint a bársony, egyetlen szines folt tarkaselyem övük.

Kung úgy ült ott, akár valami bálványkép. A lába összefonva, két keze a térdén. A tűz fényében vakítóan tündöklött a nagy cikornyás aranysárkány a mellén, mintha a bőrébe volna himezve, mintha egy volna az emberrel, az arany lángcsóvák is mintha belőle, redves, öreg bőréből csapnának ki. Meg nem mozdult, azt lehetett volna hinni, hogy nem is él, ha a lantalaku szakálla csöndesen, fátyolszerüen nem ingott volna nyugodt lélekzetétől.

– Miféle ember ez? – kérdezte a hún.

A barbárok, kik a kerítésen kivül maradtak, rémülten néztek össze. Egészen megfeledkeztek az öreg kinairól. Mi lesz most ebből? A szegény kis kvangli őr majd elesett a nagy ijedtségtől. Újra szólt a hún parancsoló hangja:

– Ki vagy?

– Én a császár szolgája vagyok, – felelt önérzettel Kung – és te ki vagy, fiatalember?

A massagéta gazda összeszedte minden bátorságát és bekúszott a tűzhöz. Apró hajlongások, fejbiccentések között, nagy bőbeszédüséggel mondta el, amit a kinairól tudott. Olyat is mondott róla, amit maga az öreg rab mesélt nekik magáról, hazugságnak tartotta bár, de elmondta, hogy azzal is teljék az idő, tán eloszlik azalatt a nagy úr haragja.

– Elég, – szólt a vezér és leült a tűz mellé, társával együtt. Megtetszett nekik az öreg kinai, megérezték, hogy úrirendü ember. Aztán, hiába, az, hogy két izben vallatták a nagy kínvallással és még sem beszélt, az nekik is imponált.

Beszédbe ereszkedtek vele. Lassú, keleti módon, kevés szóval, ahogy illik. Kérdezték is mióta van itt, miért van itt.

Kung válaszolt. Udvariasan, higgadtan. Csak azt mondta, ami lényeges. Azt, miről hitte, hogy ugyis mindenki tudja. Mindenki, az egész világ. Hogy őt elfogták, harminc év előtt perzsa földön, hogy ki akarták venni belőle a nagy titkot, megbizatása titkát, hogy nem vallott. Hogy azóta rab.

Változatlan arccal beszélt, változatlan hanggal. Csak akkor villant meg egy diadalmas, büszke, de tünő mosoly az ajkán, mikor azt mondta el, hogy hiába kínozták meg, hiába nyomorították meg, nem tudtak meg semmit sem. Ma sem tudják! ez volt a mosolyban, ma sem tudják a császár titkát!

Az aggastyán elhallgatott. Pár pillanatig csönd volt. Azután újra ő szólalt meg:

– Lehet, hogy azért jöttél, fiatal harcos, hogy újból elvitess a kínpadra. Lehet, hogy a húnok Rettentő-Nagy-Ura megunta várni, míg magamtól beszélek. Nos, én kész vagyok. Egykedvüen nézek a vallatás elé, mert az, ki halhatatlan ügyet szolgál, akaratában maga is halhatatlan. Ezért mondja a bölcs: „Csak fontos ügyek foglalkoztatják az én lelkemet!“

És udvariasan tette hozzá, miközben öntudatosan mosolygott:

– Legnagyobb sajnálatomra, ma sem fogok többet elmondhatni, mint akkor – és könnyedén biccentett a fejével.

A hún vezér nem felelt. Egy ideig szótlan a tűzbe nézett, mely zsarátnok fényekkel tükrözött éles tekintésü szürke szemében. Kisvártatva aztán újra kérdezte, mióta is van itt, rabságban?

– Harminc éve már, – felelt Kung.

Van-e valami kivánsága, kérdezte majd a hún.

– Volna, – szólt a császár követe – és kellemes emlékben foglak tartani, ha megteszed. Csak fölvilágosítást kérek; felelj igazán. Mondd meg nekem, viseltetek-e hadat keletfelé és mi történt akkor?

– Kelet felé? háborút? tudtommal nem. Legalább az én értemre nem. A Rettentő-Nagy-Ur hatalma kétségbe sohasem vonatott a keleti tartományokban. De nagy háború volt a mult télen a Rajnánál. Átkergettük rajta a frankokat. Erről akarsz hallani?

– Nem, nem, – mondotta Kung, – keleten, biztosan tudom, nagy háború volt. Vagy harminc éve, emlékezz vissza!

Habozott egy kissé, hogy vajjon nem árulja-e el magát, azután hozzá tette:

– A perzsa birodalommal volt a háború.

Most a másik hún szólalt meg. Idősebb lehetett pár évvel, mint a társa.

– Igaza van az öregnek. Én is hallottam az apámtól, hogy akkoriban a perzsák ellen ültették föl a serget. A mi nemzetségünk az előhadban volt, azt tudom.

– No és? És mi történt? – kérdezte Kung és mohón nyujtotta előre sovány, ráncos nyakát, – mondd, mondd, kérlek, mondd!

– Nem tudok egyebet. De volt valami hadakozás arra.

– Igen volt, valami háború volt, ezt én is hallottam, – mondotta a másik is. Gondolkoztak egy keveset, azután újra ismételték:

– Igen, volt ott valami. De egyebet nem tudunk. Végre is rég volt. Ki tud ma már arról.

Kung elkomorodott. Hát senki sem tudja?! Még ezek, kiknek a nemzetsége ott volt! Ezek sem!?

A vezér néhány szót váltott a társával halkan, azután hátra szólt a kinn várakozóknak:

– Hol az őre ennek a rabnak? Ha itt van, jőjjön be.

Félholtan hurcolták be a kvanglit. A massagéták, az alánok, még a vendég, a gepida is, szolgálatkészen tolták, húzták, lökték be a nagy úr elé. Biztosra vették, hogy ezt most karóba huzatja, vagy legalább is felkötteti a gémeskút ostorára, mint valami agarat. A szegény kis kvangli is bizonyosra vette, hej nagy mulasztás volt az ő mulasztása! Ahogy oda ért a hún elébe, úgy esett össze, mintha nem is volna test a ruhájában.

– Verd le a vasat annak a lábáról, – parancsolt a vezér.

A kvangli nem értette, nem is hallotta talán, csak akkor ocsudott föl, mikor a hún már rúgott rajta vagy kettőt hegyes orru keskeny csizmájával.

Leverték a békót a Kung lábáról.

– Szabad vagy, – mondta a vezér.

A császár egykori követe azt hitte, hogy cselfogás ez, cselfogás, hogy ő most árulja el a titkát.

– Ne hidd, fiatal harcos, hogy szelidséggel többre mégysz velem. Sokakat megtántorítanak a kegyesség rózsái, akik a kegyetlenség tüzes nyilai ellen megállanak. De tudd meg, sem jó, sem balsors meg nem nyithatja az ajkamat. Soha, soha el nem árulom, amit reám bíztak.

– Szabad vagy, – mondta a vezér.

– És azt hiszed, hogy megfizetem utólag az árát! Nem, nem, vitess vissza inkább, vissza a verembe, vissza a kínpadra, – de soha el nem árulom a császár titkát! Soha! Soha!

A hún vezér megvetőleg intett a kezével.

– Eh! – mindegy az már. Megtarthatod magadnak a titkodat, ki bánja!? – tette hozzá gúnyosan; azután újra ismételte:

– Szabad vagy. Mehetsz, ahova akarsz. Érted, szabad vagy!

Kung megtántorodott. Tágranyilt szeme reá meredt a hún főemberre, mintha nem értené a szavát. Végigsimított nyomorék kezével a homlokán, a márványsimaságu kopasz fején. Azután körülnézett, mintha most ébredne föl.

Mellette hevert a hosszu nehéz cölönk, melyet az imént vettek le róla. A lánc még rajta volt.

Fölvette. Meglóbálta. Hangosan csörömpölt a lánc.

És elindult.

Elindult szó nélkül. Köszöntés nélkül.

Kiment az ámuló barbár szolgák között. Azoknak sem szólt. A kvangli őrnek sem. Senkinek sem. Egy szót sem.

Ment kelet felé, a hazája felé, merre a pirkadás vékony világos sávja elszakította az eget a földtől.

Sokáig követték szemmel, amint sántítva haladt tova a nagy sikságon. A nehéz láncos rúd ide-oda ingott aggastyán kezében.

Rongyos, viharvert alakja eltünt végre a reggeli párákban.

A szépség mint cselekvés.

Meghalt. Meghalt hirtelen, váratlanul, rosszkor. Éppen akkor halt meg, mikor nem kellett volna, mikor nem lett volna szabad. A kereskedelmi miniszter úr is ezt mondta: mikor nem lett volna szabad.

Akkor halt meg, mikor az ő vasuti üzleteit firtatták. Hiába írták a kormány lapjai, hogy a képviselő úr szívszélhüdésben halt el; hiába közölték a halottkém bizonyítványát. Hiába írták meg részletesen, mit csinált egész nap. Hogy egész nap olvasott, még este is, ágyban is, ott volt mellette a könyv, nyitva. És micsoda könyv? Egy angol bölcsészeti munka, híres, új munka: „Beauty, the essence of wisdom.“ Ezt olvasta! Hát ilyen olvasmány mellett csak nem öli meg magát az ember.

Mert mindennek megvan a maga olvasmánya. Minden kornak is, minden helyzetnek is. Az öngyilkosságnak is. Ilyenkor szerelmes leveleket olvasnak némelyek, vagy számlakivonatokat. Vagy törvényszéki tudósítást, mások ujságcikket vagy névtelen levelet. De bölcsészeti művet? Nem. Soha.

Az ellenzéki sajtó azonban nem engedett. Elrészletezte az elhúnyt mindennemü üzleteit, anyagi dolgait s különösen azt a gyanus vasuti ügyet, amely miatt a kereskedelmi miniszter úr azt mondta, hogy ilyenkor nem szabad meghalni.

Valóban rosszul tette. Mert az a vasuti dolog, ha ő élt volna, jól is végződhetett volna. Mindenesetre jobban végződhetett volna ő magára, az ő becsületére nézve. Védhette volna magát s bizonyára nem kentek volna mindent reá. Igy a miniszter is, a többiek is, mindent a halottra kentek s kimosakodtak a piszokból. Csak az ő emléke szennyeződött be, sározódott be menthetetlenül.

A híre halála után példabeszéddé lett. A neve gyalázat. Az emberek párbajt vívtak, rágalmazási pört indítottak, ha őket az ő nevével illették.

Emléke a gyalázattal volt azonos.

Senki sem kutatta, hogy miért halt meg. Hiszen olyan világosnak, olyan biztosnak tudták. És leszögezték ezt a tudatot.

Oh! Mert az olyan jóleső és egyszerü, egyetlen okot tudni. Egyetlen okot ismerni. El nem veszni a százszorosan összeszövődő indulatszálak között. El nem járni a távoli okok, egymásra ható körülmények nyomán. Megállni egy dolognál, reá mutatni. Ez az. Igy aztán mindjárt itélni is lehet.

Ez jó, az rossz. Ez nemes, az komisz. Ez erkölcsös, amaz pedig… óh!

Érdekes ember volt fiatal korában. Nagyon jól és alaposan tanult. Csinos vagyonkája is volt, nem sok, de elég arra, hogy függés nélkül éljen. Nagy jövőt jósoltak neki. Ebből a fiúból miniszter lesz, meglátja akárki. Mert minálunk ez a legnagyobb sor.

Az egyetemi évek után otthon, falun lakott. Olvasott, vadászgatott. Sok vizi vad volt akkoriban az alföldön, sok minden bolondforma ritka madár. Mint igaz vadászembert, nemcsak a zsákmány, de maga a vad, annak élete, szokása is érdekelte és minthogy szorgalmas és elmélyedő volt a természete, aránylag széleskörü ismereteket szerzett az állatvilág életéről.

Egyszer szalonkahuzáskor, egy tavaszi estén, zsombék szélén ült, várva, hogy sötétedjék, midőn az ösvényen egy asszony jött feléje. Megállt egy pillanatig mellette és reá nézett, mintha kérdezni akarna valamit. Egy másodpercnyit sem állt, azután tovább ment. Lassan, egyenlő léptekkel. Szürke ruhás alakja eltünt a fordulónál.

Ekkor látta először, de nem gondolt vele. Rögtön el is felejtette. Legalább ő azt hitte. Mert a nő képe elrejtőzött mélyen az öntudatlan emlékek csodás búvóhelyén, ott hátul valahol az agyban. Csak később, sokkal később akadt reá az első találkozás emlékére, ahogy az ember olykor egy elhagyott fiók fenekén valami régi fényképre bukkan. Akkor aztán hirtelen, váratlanul, mintha megálmodta volna, újra mindenre, a legkisebb részletekre is emlékezett. Hogy a kerti kalap milyen mély árnyékot vont halovány arcára; s a szemei, amint reá vetődtek, hogy világítottak, akár valami márványozott, fényes achátgolyók a sürű, sötét pillák kettős rojtozásában. És, hogy úgy állt meg, mintha meg kellene állnia és úgy ment el, mintha maradnia kellene. És, hogy a nádban távol – csip-csip – egy rigó füttye szólt. És, hogy közöttük mint valami tavaszi aranylánc, egy reketyefűznek sárgapicusos ága ingott. És, hogy az ajka olyan nagyon piros volt…

Később, hónapok multán ismerkedtek meg. A szomszéd birtokosnak volt a felesége. A szomszédság hozta őket össze. A hosszunapu, meleg éjszakáju nyár volt a kerítőjük.

Mind többet, többet voltak együtt. Az asszony hosszú sétákon, cserkészeten kisérte a férfit, s az első szerelmes szó olyan természetesen pattant az ajkukra, az első csók is, ahogy a virág kifeslik a bimbóból, ha eljött az ő ideje. S a piros csókok nyomán, mint valami biborpecsétes vérnyomon, megjött a vágy.

Igy kettesben egyszerüek, igazak voltak. Minden nap közeledtek egymáshoz, meleg követeléssel a férfi, tudatlanul, engedékeny vággyal a nő. De ha társaságban voltak, az más volt. Az megzavarta őket.

Megzavarta a férfi féltése, az asszony fáradt kacérsága. A nő körül, mintha valami szerelmes gőzkör lebegne, úgy vonzotta a férfiakat. Hiszen azok megérzik minden külső indok nélkül, hogy valamely asszonynál ütött a szerelem órája. Megérzik úgy, ahogy a darazsak az érett szőlőszemet. Ki tudják választani száz más hasonló szőlőszem közül.

Az egész fürtön egy van, ők megtalálják. Más-e a szerelemre érett asszonynak az illata, vagy más-e a keze tapintása? Másként ragyog-e a szeme, az ajka? Eltompult érzékeink nem számolnak be semmi ismerettel, de a nagy Pan öntudatlanul is értésünkre adja.

Társas összejövetel után a férfi agyában mindenféle zavaros gyanu kóválygott. Mindenféle hirtelen, megvető indulat. És köznapi általánosító szabályok, aranytételei az aszfaltbetyárságnak. Nőcsábászati kánonok, melyeket idült agglegények foglalnak törvénybe a klubokban, a kártyaasztalok mellett, mikor nagyon tapasztalt és nagy, érdekes multu emberekként akarnak feltünni.

Egy ilyen társas mulatság után együtt voltak az asszony szobájában. Egymás mellett, kereveten. A férfi szótlanabb volt a rendesnél. Halkan beszélgettek. Besötétedett. Akkor átölelték egymást.

Hosszan, lélekzetvesztve csókolóztak. Egészen sötét lett már, a nő nem láthatta a társa arcán azt az elhatározást. Különben visszavonult volna, mint már nem egyszer. És önkéntelen odaadásával nem tévesztette volna meg.

Mert tévedés volt. Csunya és sértő. Ügyetlen, megalázó tévedés, mely egyszerre elváltoztatta és gyülölő felekké varázsolta őket. Szó nélkül küzdöttek a sötétben, mint halálos ellenségek.

Az asszony talpon volt és halk, idegen, sohasem hallott hangon parancsolt:

– Menjen! Menjen!

Ujra meg újra ismételte: menjen, menjen.

A férfi elment. Becsapta maga mögött az ajtót. Belül egy hang mind azt mondta, hogy durva és szamár volt, de a hiúsága nem engedte, hogy odahallgasson, hanem helyette mormogta: gombház!

Másnap elutazott külföldre. Majd megmutatja. Azért is külföldre. Szó nélkül. Engedelemkérés nélkül. Egy sor írás nélkül.

Talán nem ment volna el így, ha tudta volna, hogy akkor, midőn az ajtó becsapódott, az asszony már a kereveten feküdt zokogva, elrejtett arccal. És, hogy önmagára haragudott, maga ellen lázongott legjobban, mert ő tudta, hogy abban a megalázó percben nem az egész énje védekezett, nem, egyik fele küzdött csak, a másik titokban, be nem vallottan az ellenséggel tartott. És elrejtette a párnák közé az arcát, nem érezte, hogy nem felindulástól, de a szégyentől piros, s szeretett volna elbujni önmaga elől, elbujni szertebomló barna hajának a fátyola mögé.

*

Pár év telt el. Ezeket a férfi egyetemeken töltötte el. Munkában, laboratoriumi asztalok mellett. Rosszul végzett kalandja fölötti keserüségét valamibe bele kellett fojtani. Arra nem volt elég pénze, hogy mulatozásba fojtsa. Az ízlése szerint. Dáridóra nem telt, olcsóbbra finnyás volt. Hát munkába fojtotta. A sors összehozta a külföld előkelőbb természettudósaival. A Darwinizmus akkoriban élte aranykorát. Visszhangzottak a tudomány berkei a naturalisták és az ortodoxok vitáitól.

Az életben tett tapasztalatai sokban segítségére voltak. Egy nagy tanár unszolására két tanulmányt is közölt a vizi madarak életéről. Nem volt ez szorosan vett tudományos, de tudákos dilettantizmus sem. Elbeszélő kellemes olvasmány volt, inkább bölcsészeti, némi költői zamattal.

Néhány évet töltött így el, míg újra hazakerült. És újra találkoztak az asszony s a férfi.

Külsőleg alig változtak valamit az utolsó, a zivataros est óta. Az asszony arca most is halvány volt, csak a termete volt kissé teltebb. Ő nyujtott kezet már messziről s a szeméből megbocsátás sugárzott, szelid meghatottság. Legalább a férfi ezt olvasta benne. Nem látta, hogy valami bocsánatkérésféle is csillog ott.

Megint kezdett járni hozzá. Nem udvarolni járt, csak beszélgetni. Becsületesen hitte, hogy csak barátság van már közöttük. Eleinte valóban hitte. Hitte addig, míg egyszer egy délután a mindennapi kézcsók eltévedt följebb az asszony karján és érezte, hogy az sem lett volna baj, ha még följebbre, akár a piros ajkáig téved.

Most újra kezdődtek a hosszú séták naponta, az ártatlan és mégis szerelmi találkák kint a szabad ég alatt. És jártak hosszant együtt.

A férfi beszélt, az asszony hallgatott. A férfi beszélt a természetről, a természeti felfogás szépségéről, bölcseségéről. Beszélt az élet, a materialista fölfogás költészetéről és arról a nagy egységről, mely a legapróbb parányt a világrendszerek mérhetetlen nagyságaival egyenlővé teszi a végtelenben.

Szépen, bódítóan beszélt. Az asszony odaadóan hallgatta, s midőn csöndesen ment mellette, vagy midőn mellette mozdulatlan ült; és mintha puhábbak, engedékenyebbek lennének a tagjai.

Ezekben a sétákban született meg egy műnek az eszméje. A természet nagy rendszerét magyarázva, egy bölcsészeti összefoglalás fogamzott meg benne. A természet tanítása. Ethika, mely elveit nem a hagyományokból, nem a társadalmi törvényekből, vallási emlékekből meríti, de közvetlenül tudományosan magából az életből. Ethika, melyet górcsővel laboratoriumban, vagy műasztalon lehet bizonyítani. Ethika, melyet az egész élő világ hirdet, s melynek törvénye őskorszakok óta föl van írva az égboltra rejtélyes csillagbetükkel és föl van írva tengerek homokjába is a vizek mélyén, el-elmosódó s újra keletkező örök írással.

Hatalmas művek körvonalai léptek elő. Kiindulási pont: az eddig ismert és tisztelt morálszabályok tarthatatlansága a naturalizmus haladása folytán. A bölcsészeti tanok csődbe jutottak. A metaphysika meghalt. Az egyén, mely eddig világközpontja volt, összekötő kapoccsá lett a fajok végtelen láncában. A jó és rossz fogalma tartalmatlan és önkényes.

Van-e út, mely e kaoszból kivezet? Van. A kiválasztódásban, a megfelelőben. A jobban megfelelőben. A _kvalitás_ az ethika alapja. A _kvalitás_ az egyedekben, a fajokban.

A magasabb rendű minőség. Szóval szépség. Szépség az egyének külső életében: erő, egészség. Szépség belső világukban: becsület, akarat, lelki tisztaság. Szépség az indulatokban, a törekvésekben, harmónia a végtelen természetességgel. Nem az a kérdés, jó-e vagy rossz, de az, természetes-e, őszinte-e, erőteljes-e? Megfelelő-e a faj törekvésének?

A sok órás együttlétek, a hosszú beszélgetések közben keletkezett a mű. És a férfi naponta hozott egy-egy megfogalmazott részletet és felolvasta úgy, mintha az asszony lábai elé rakta volna. Minden sorba a nő szépségét írta bele, s az irályába be akarta fonni szoborszerű járásának ritmusát. Most nappal dolgozott otthon, s este jött csak át. Részegítette maga a munka, de részegítette a vágy is és a remény, mert hitte, hogy a remekbe készülő munkának mint valami virágos ösvénynek a végén jutalomként az asszony szerelme int. És haladt az ösvényen duzzadó reménnyel, bízva, hogy őt, kit nem nyerhetett el erőszakos támadással, meghódítja rajongó alázatos imádása.

A nő nemtő is volt, meg tanítvány is. Hol mereven ült, s nagy világos szemei ajkára tapadtak, midőn beszélt, – hol reá dőlt a karjára és elrejtette az arcát könyöke hajlásán. Ilyenkor egészen az övének érezte, s az asszony nem is tiltakozott, ha simogatta, csókolgatta közben. De hiába kérte, hogy megadja magát, – nem, nem, ne kérjen – volt a válasz. És olyan szomoruan mondta, olyan bánatosan, mintha maga is sajnálná.

Mentől nehezebben haladt ez irányban, annál magasabb polcra helyezte az asszonyt. Ugy gondolt reá, úgy is beszélt vele, mint valami magasabb rendű kivételes lénnyel, kinek birásáért egy életet kell adni. Ugy tekintette, mint ama mesebeli hercegkisasszonyokat, kiknek az aranygyapjút, a hesperidák almáját kell váltságdíjul hozni, valami nagyot, dicsőt, halhatatlan tettel…

És az asszonynak rettentően fájt az ő dicshimnusza. Fájt, mert tudta, hogy nem érdemli. Fájt, mert emlékezett egy önfeledt dacos percre, egy könnyelmű, romboló indulatu percre.

Mikor a férfi annak idején elment, szó nélkül, egy sor írás nélkül, ama viharos est után csak a dac maradt ébren a szívében. Hiszen az, ahogy elment, amiért elment, azt mondta neki, hogy csak a testét akarta, akarta akárhogy a szerelme, a vágya nélkül is. És gyűlölte, mert szerette és meg akarta alázni a saját testében, mert hogy arra vágyott. Ebben a lelki állapotban odadobta magát egy embernek, aki véletlenül a közelébe jutott.

Az ébredés borzasztó volt. Borzasztó volt az undor önmagától, attól a harmadiktól. Egyszer, de megtörtént. Meg nem történtté minden könnye sem tehette.

Senki se tudott erről a botlásáról. Ő is felejteni akarta. Ekkor jött vissza külföldről a férfi.

Örömmel, szívrepesve fogadta. Járt mellette hűségesen, várva, hogy kérje, mert akkor még azt hitte, hogy az ő csókja letörli annak a másiknak még az emlékét is.

De ő nem kérte akkor még. Ellenben hosszú együttlétük alatt mind magasabbra, magasabbra helyezte, akár egy szentet. Mindaz a becsülés és csodálat, mindaz a tisztelet és stilizáló rajongás megannyi tőrszúrás volt neki. Annál lehetetlenebbé vált a szerelmük, mentől eszményibbnek tartotta a férfi. És a nő úgy érezte, hogy ha enged, mintha megcsalná, becsapná, mintha hamis pénzzel fizetne.

Pedig a férfi kérte, kérte, kérlelte minden szavával. Hogy váljon el, hogy legyen a neje, egészen az övé. Mindig ugyanaz folyt közöttük:

– Hát nem szeret?

– Tudja hogy szeretem.

– Akkor miért, miért…?

– Nem lehet. Nem lehet.

A fejével is intett az asszony idegesen – nem, nem, – s nagy kövér tehetetlen könnyek gyültek a szemébe, gurultak lassan le az arcán.

A bölcsészeti mű majdnem készen volt. „_A szépség mint cselekvés_“ volt a címe. Csak néhány jegyzet hiányzott s pár fejezet várt a teljes csiszolásra. Majd egészen kész volt.

Ekkor lépett közbe a véletlen.

Az ostoba, kiszámíthatatlan véletlenség. A legnagyobb és legbutább ura emberi sorsunknak.

A kivédhetetlen, el nem hárítható.

Tévedésből fölbontott levél.

A férj tévedésből fölbontott egy, az asszonyhoz intézett levelet. A levelet az a másik írta.

A férj párbajt akart és segédül fölkérte a „_Szépség mint cselekvés_“ szerzőjét. Igy nyert az betekintést a levélbe.

A levélben bocsánatkérés és esdeklés volt. És visszaemlékezések. Kérés, hogy jőjjön el hozzá az asszony. Hogy _újra_ jőjjön el. Illetlen és tapintatlan szavak is voltak benne. Hencegő, cinikus kérdés, hogy nem volt-e megelégedve? Kétségtelen bizonyíték volt a levél, kétségtelen bizonyítéka annak, ami történt…

A férfi a levelet beletette egy borítékba és megküldte az asszonynak. Csak annyit írt hozzá:

„E sorok Nagysádhoz voltak intézve; tévedésből bontattak föl. Bocsásson meg nekem is a _tévedésért_.“

A mellékelt levélnek pedig néhány sorát és mondását aláhúzta vörös ceruzával.

Ez volt a dolog vége.

*

Foglalkozást keresett magának. Valami olyan foglalkozást, mely az eddigitől elütő. Mely semmi vonatkozásban se emlékeztesse a multra. Az elmultra.

Képviselő lett. És őt is elnyelte az a moloch, mely nálunk minden tehetséget elnyel, a politika.