Part 6

Majdnem futvást loholt föl az utolsó kapaszkodón, olyan meggondolatlan fiatalosan, hogy elfogta a köhögés. Egészen vörös lett tőle, elfogyott a szussza, olyannyira, hogy egy fához kellett támaszkodjék, nehogy eldüljön. Egy ideje már nagyon kínozta ez a száraz köhögés. De most nem gondolt vele. Egész lelke tele volt reménnyel. Enni fog! enni fog! Muszáj neki ennie! Majdnem hangosan mondotta és úgy rontott be a lakásba nagy robajjal, mint fiatal ficsúr korában.

Az asszony elébe rakta az ételt, a vasárnapit. Szalonnás babot, sajtot, kenyeret. A kést is megtörölte, úgy tette melléje, a kanalat is, gonddal. Azután pedig leült a szokott helyére, a tulsó sarokhoz.

– Egyél te is, – szólt Damaszkin szeliden.

– Nem eszem, – mondotta az asszony és maga elé nézett, mintha máshova nézne.

*

Ujra egyformán teltek a napok, sorban egyhanguan.

Megint ivott Damaszkin kegyetlenül. Egy este azonban, mikor meglehetős részegen bandukolt hazafelé, úgy rémlett neki, hogy az ösvényszéli fák törzsén valami szörnyű alakok nyüzsögnek. Ott nem, ahova egyenesen nézett, hanem úgy oldalt, a szeme sarkában. Mintha meglapulnának a tekintete előtt és mellette, mögötte megelevenednének újra. A partokba kapaszkodó gyökerek közül pofák elhúzódó, ráncbavesző szájjal, hol azt hitte a felesége arca, hol azt, hogy azé a varangyos békáé. Futni kezdett ringó, dobbanó futással és erre még jobban izegtek-mozogtak az útszéli káprázatok, a háta mögött pedig a lépése visszhangjában úgy csattogott valami, mintha az a varangyos ördög üldözte volna eszeveszett pokoli ugrással.

Szepegve, ziháló mellel ért a háza elé. Ott pedig elfogta az a bizonyos rettenetes köhögés, mely a bordáit majd széjjel szaggatta.

Ez eset óta sötét előtt tért meg, a szeszt meg magával hozta. Rövid idő alatt annyira jutott, hogy ki nem mert volna menni a sötétbe egy világért, hanem otthon itta a porcióját.

Mert újabban ott a ház körül is járt valami. Damaszkin hallotta. Nesztelen léptek tapogtak a hóban, végig a csepegés mentén, olykor megroppant a hó, olykor lepattant egy jégcsap az ereszről, gyenge üveghanggal. Azután újra jártak az óvatos, lassú lépések. Mindig este jártak odakinn a sötétben. És a sötét apró ablakok előtt mintha árnyak surrannának. Mintha szemek bámulnának reá.

Nem merte az asszonynak előhozni. Pedig az meg tudta volna mondani, ki jár odakünn: a szomszédok voltak, emberek, asszonyok.

Mióta Damaszkin kiátkoztatta az asszonyt, az egész eklézsia ismerte azt a szótlan párbajt, melyet az öreg Irina az urával vívott. Eleinte egy-egy, később kettő-három, majd az egész szakaturai szomszédság rákapott, hogy odajárjon a Damaszkin ablakai elé: vajjon bőjtöl-e még az öreg Irina?

Csöndesen jöttek, zaj nélkül, mintha párna lett volna a talpuk alatt, óvatos járású erdei emberek megszokott lappangásával. Végigosontak falhosszant s hosszasan bámészkodtak be az arasznyi ablakon. Susogtak is néha, magyaráztak egy-egy szóval.

Damaszkin pedig ült mereven az asztal mellett a falmenti lócán. Minden ize megfeszítve hallgatta a külső járkálást. Nagy verejtékcsöppek gyöngyöztek a homlokán, gördültek le egészségtelenül duzzadt borvirágos bőrén. Nem nézett se jobbra se balra, csak egyenesen fel a lámpába, mely hosszu sodronyszálon ingadozott, ahogy a léghuzam lóbálta. Nem nézett semerre, mert mindenütt valami félelmest látott. A szoba sötét zugaiban, az ágy alatti bársony feketeségben, még a tapasztott falon is, melynek leomlott foltjait a képzelete szörnyekké, démonokká egészítette ki. Legkiváltképpen az asszonnyal nem akart szembenézni. Aki látta az öreg Irinát beesett szirimán mellével, hosszú karjával, melyek erőtlen fonódtak egybe, régi terhességek által eltorzult termetével, nem gondolta volna, hogy ettől a nyomorúságos vénségtől félni is lehet. Csak a nézése volt különös, olyan üveges, olyan merev; de azt nem láthatta senki, sötét árnyék fedte az arcát, mivelhogy háttal ült a lámpának, szemben az urával. Egész estéket így ültek szó nélkül, míg Damaszkin a lócáról le nem tántorodott.

És az ablakok araszos fénykockája előtt a bámész népek szörnyülködve rázták a fejüket, vonták a vállukat s órahosszat is elállingáltak ott a sötétben, míglen épp oly lopva nem osontak haza, ahogy idejöttek.

*

Még állott a hó az északos oldalokon, csak a verőfényről tisztult el, bár tavaszra fordult az idő.

Félénk, kezdetleges tavasz, mely még alig-alig bir a téllel. Csak éppen hogy megszakgatja hóköpenyét, elsorvasztja jégpáncélját. Alulról apad el a hó, a laposokon megmarad vékony szürkülő lemezekben, melyek alatt nedvesen szortyognak láthatatlan apró csermelyek. A mocskos hólepényekbe befuródik a ráhullott gaz, száraz ág, roncsalék, mindmegannyi tavacskát képezve maga körül. Az utakon az összefagyott nyomok, mint valami üvegtalpak, befulnak a kezdődő sárba.

Megy a menet vissza, föl a szakaturai oldalon. A temetőben voltak, ott a tulsó bércen, templom mögött. Ott a rendetlen fejfák tántorgó gyülekezete közt, a sok fakult kereszt között új fejfa fényeskedik. Ideátról is jól látszik hol van, hol mered egyenesen föl a frissen hantolt földnek sárga ducja fölött.

Oda temették az öreg Damaszkint az előbb.

Most pedig mennek az özvegy portájára megülni a tort.

Elől az Irinát vezetik. Két asszony támogatja, mert a nagy bánattól minden tíz lépésen összeroskad. Az öreg asszony énekelve jajgat, bár már egészen rekedt. Nem csoda, két napja jajong fájdalmas mollokban, két napja; mióta egy reggel Damaszkint halva találta maga mellett az ágyban.

Igy jajveszékelt ma is egész nap, a parádés havasi temetés minden szertartása között. Alig hitte volna az ember, hogy ennek a vézna töpörödött vénségnek annyi ereje van a bánkódásra. Mert nem kicsiség ám egy parádés temetés, Irina pedig a legdrágábbat rendelte az ura számára. A Szent Mihály lovát vagy tízszer is letették útközben s a pap mind a tízszer megáldotta, megfüstölte. Mindenikért külön egy forint jár a papnak. Irina meg mindannyiszor belekapaszkodott a koporsóba, hogy ő nem engedi tovább! Nem engedi, hogy eltemessék! Úgy kellett letépni róla, erőszakkal!

A szivályos, csúszós ösvényen lassan halad a menet. Hideg van az erdő árnyékában. Az ég is még szürke, a nap nem igen bátorkodik sütni. Azonban fönn a tetőn, a Damaszkinék háza előtt mégis érezni lehet: vége van a télnek. Meglágyult a föld s az ereszekről az olvadás vízfátyolai csorognak.

A küszöb előtt utoljára még egyszer összeesik az Irina, s mivel az utolsó tíz percben takarékoskodott a torkával, most tisztábban lehet érteni, mit énekel.

– Nem lép be többé itten az én uram! Nem toppan a csizmája! Pedig hogy dörömbölt a talpa, mint egy két éves bivalyé! Jaj Istenem! Nem koppan többé a csizmája sarka! – sivít a fölfelé csukló vénasszonyhang.

Összeszedik, beviszik. Egyszeribe elhallgat. Mivel eddig illett neki, hogy ordítson, énekeljen, de most más a kötelessége. Szivesen kell lássa a gyászoló népet.

Nem is szól többet, hanem rakja izibe a nagy fazekakat a vendégek elé. Ujra egykedvű, nyugodt az arca, mintha nem is ő sírt volna két nap, két éjjel. A szomszédok, rokonok, férfi, asszony lassanként begyülnek, csendben esznek illemtudón. Nem hallani egyebet, mint a csammogást, csemcsegést, a hosszú leves loccsanását. Meg hogy egy-két ember köhög az asztalvégen és köp nagy zajosan, illendően elfordulva a szoba sarka felé.

Zsufolásig tele van a kis faház szobája, a pitvarban is kanalaznak az ifjabbak, míg künn az ablakok előtt néhány gyerek kapaszkodik a falgerendákba. Nagy mohón lesik, marad-e nekik is valami; nem is gondolnak a sürü csepegéssel, mely az ereszről a nyakuk közé esik.

Soká esznek odabenn, de minden eltelik. Eltelik a gyászlakoma is.

Az emberek indulnak, halkan, megfontoltan beszélgetve. Jól csinálta az Irina, megadta a módját. Jól megsiratta az urát, derék asszony. Még ott a temetőben, mikor leeresztették a koporsót, ott is helyesen viselkedett. Utána akarta magát vetni, hangosan kiáltozott, hogy temessék őtet is el. Be is ugrott volna a sírgödörbe, ha meg nem fogják. Helyesen volt.

És dacára, hogy az egész gyülekezetben egy sem volt, aki bizonyosan ne tudta volna, hogy az asszony ölte meg Damaszkint a reábőjtölésével, mégis tisztelettel beszéltek róla. Most pedig indultak kiki haza jóllakottan, tele étellel és nagyrabecsüléssel.

Irina kijött az induló rokonság közé. Ajándékokat osztott. Kinek egy-két csirkét, kinek gácsért, kacsát, kinek egy malacot.

Minden ajándéknál ujra kezdte az éneklő siratást. Vidd el, vidd el, úgy sem eszik az uram belőle! Pedig még két napja itt ült, itt pipázott! Vidd ezt a malacot, az uram nem vág neki tököt.

Igy osztotta el nagy bánattal, ami elosztható volt, szivrepesztő kántálással. Még a Damaszkin uj csizmáját, azt a hosszu töredezett szárut, sokszegüt, patkósat, azt a szép pirosbélésüt, azt is elhányta, odaadta. Nem kell neki már semmi! Mert oly nagy a bánata: Meghalt Damaszkin!

Elmentek mind.

Irina még ott maradt a ház előtt. Megleste, mikor tünik el az utolsó a görbe ösvény kanyarulatában. Aztán bement a házba s becsapta az ajtót, melyet megtámasztott a Damaszkin botjával, hogy senki be ne jöhessen.

Gyorsan előszedett egy nagy fazék szalonnás babot, melyet a vendégek elől a ládába rejtett.

Éppen kisütött a nap. Fénylő tavaszi napsütés végre, az első ragyogó sugár. Pirossá aranyozta a kis faház oldalát.

A ház talpa alól, a párnafa alól, kimászott valami. Valami fényes, zöldesen fekete. A nagy varangyos béka volt. Megérezte, hogy tavasz lett ujra, kijött sütkérezni. Nehéz szemhéjjai között szeme a nap felé duzzadt, megelégedett pislogással. Falánk nagy szája mintha mosolyogna, még végig azon a ráncon is, mely az ajka vonalát a könyökéig folytatta.

A napsugár az ablakon is bebujt. Aranypor kévéje, melyben szivárványos pöszlékek usztak, az asztal lapjára két fényes kockát vetett. Ott ült a Damaszkin özvegye.

A nagy fazékból mohón habzsolt. Nagy lapos szája rágott, nyelt, csemcsegett, csattogott, alig fért belé a sok lucskos étel. Olyan torkoskodva, olyan kajtár falánksággal falta, mintha magát az elhunyt Damaszkint főzte volna bele a szalonnás babba. Végig a ráncokon, melyek a szája vonalát lefelé folytatták, az étel fölöslege nagy kövér csöppek alakjában gurult zsirosan, csöpögött a kendőjébe a füle alatt, hullott az ölébe.

A szemében, mely nyitva mereven a napsugárba nézett, úgy lobogott a bosszúállás öröme, mint a láng.

A császár titka.

Az _Urkán_ képe, a vörös ábrázatu nap eltávozott.

Elment a római _limes_-en át, el Italia, Gallia felé. El arra, amerre a hún hadak prédálni jártak.

Pillanatig megállott a sikság szélén, mintegy tétovázva a Dunának biborgőzös sikja fölött, azután eltünt hirtelen, mint aki ellenségre csap és lángba borult a láthatár nyugot felől. Még az apró fellegfoszlányok is ott az ég peremén arany- és vérkönnyeket sirtak.

És a nagy alföldön végigömlött az árnyék.

Ömlött gyorsan, folyton emelkedve, folyó víznek sebességével, akárha valami violaszín áradat volna.

Őr állott egy verem mellett, egyedül. A teste még fényben térdig, a lába már árnyékban. Hosszu lándzsájára támaszkodva oda nézett, ahol a nap eltünt. Pannonia felé. Róma felé. Mozdulatlan állott, kényelmesen, úgy ahogy a pásztorok szoktak. Szolga ember volt, _kvangli_ nemzetségbeli, hiszen ezek voltak a hún sereg szekeresei. A zömök kis ember őrtállónak volt rendelve e mellé a verem mellé, mert a verem börtön volt, rab volt a börtönben.

Ahol megállott a főtábor, megszállt az asszonynép, ott, kívül a szálláson mély nagy lyukat vágtak. Ez volt a börtön, a nomádok börtöne. Ilyenben tartották a húnok a foglyukat, már hogy az olyat, akit érdemes volt őrizni.

Ezt a rabot azért is érdemes volt, mert nagy úr volt valamikor: császár követe, – nem a rómaié – a sárga császáré, a Nap-fiáé. Messze keleten fogták el hún portyázók, messze a Kovarezm határán, akkor, midőn még arra jártak inkább a perzsa birodalom kapuinál. Mikor a Sassanidák országában zsákmányoltak, ahogy most a rómaiak földén. Akkor fogták. Vagy harminc éve.

Hazatérőben volt a követség, megrakodva ajándékkal, sok-sok drága kinccsel. A kincses ládákat kétszáz perzsa katona őrizte, csupa válogatott ember, hősies nézésü, fenyegető bajszu. De a legnagyobb kincs a mandarinnál volt. Ő őrizte mint legdrágább, legféltettebb kincset: a perzsa királlyal kötött egyezség titkát, egyedül a mandarin, Kung, a császár követe. Csak ő tudta azt a nagyfontosságu üzenetet, melyet a császár maga súgott a fülébe az ő tulajdon szent szájával, hogy adja át a perzsa királynak, és csak ő tudta a király válaszát. Csak ő tudta, hogy a kinai császár megigérte tavaszra, midőn a húnok támadása várható, hogy segítségére lesz a perzsa királynak.

Csak ő tudta, hogy a perzsa sereg kelet felé vonul majd színleg vissza és a húnok hordáit, ha üldözik a perzsákat, kinai segédsereg fogja hátba támadni, tönkretenni, megsemmisíteni, elpusztítani. Csak ő tudott erről a megegyezésről, senki más. Csak ő, Kung.

Hún lovasok támadták meg őket. A perzsa hős katonák elszaladtak. Rabszíjra került az egész követség. Kótyavetyére a sok kincs. Csak Kung őrizte meg a maga kincsét: a császár titkát.

Azóta él egy-egy ilyen veremben. Mindig a nagy táborszállás mellett két-három nyillövésnyire. Vagy harminc éve.

És mindig így ül a verem mélyén és nézi az eget. Ha havazik, hóval telik meg a verem, ha esik, akkor vízzel; piszkos, zavaros vízzel, melytől tapadó sár marad vissza a verem földjén. Agyagszagú víz, mely a senzii villájának szagosított fürdőit juttatta önkéntelen az eszébe.

Most is az égboltot nézte. Tar fejét hátraszegve, összefont lábakkal, mozdulatlan. A két keze összekulcsolva a mellén az aranysárkány fölött. Mert a húnok Rettentő-Nagy-Ura meghagyta – tán csúfságból hagyta meg, – hogy rajta maradjon a követi díszköntös, a kékselyem ünnepi ruha, melyen elől, hátul aranysárkányok és lángcsóvák vannak himezve. A selyem kifoszlott belőle rég, csak a himzés tart még a testén, mint valami ércszálakból font háló. De a sárkányok most is olyan borzalmasan gyűrűznek, olyan makacsul tátják a torkukat, olyan fenyegetően emelik négykörmű lábaikat, mint egykor, harminc év előtt, a hímes égszínkék selymen. Most a puszta testén ülnek a sárkányok, majd azt hinné az ember, hogy a szimbolikus szörnyek karma az aggastyán testébe furódik.

Kung mindig a napot nézte. Aki onnan jött minden reggel, ahonnan egykor ő. Apró vaksi szeme mind követte az utján. Csökönyösen, mintha remény nélkül is remélné, hogy egyszer megfordul a nap és visszamegy az ő hazája felé, vissza keletnek, vissza.

Mikor eltünt a nap, még akkor is nézett az öreg fogoly. Nem bámult, – nézett, mint mikor a távolban vizsgálgat az ember valamit. Mintha látna valamit. Olykor hunyorgatott, olykor tágra nyílt a szeme, iszonyatos ijedt kifejezéssel.

Tán a kínvallásra gondolt ilyenkor, a nagy kínvallásra, melyet ősi kipróbált módszer szerint kétszer hajtottak végre rajta, hogy kivallja a császár titkát. Egyenkint kitépték a körmeit, visszatörték három ujját a jobb kezén, végigszántották a testét tüzes vassal. Két izben. Temérdek agyafurt fokozódó kínzással. Nyomorék maradt utána, de nem vallott. A császár titka volt.

– Itt maradsz, veremben, amíg magadtól nem vallasz, – mondotta a Rettentő-Nagy-Ur. Harminc éve már, hogy mondta.

Vagy tán azon töprengett, hogy mi lett az eredménye az ő követjárásának? Megsemmisítették-e akkor a húnok seregét a kinai és perzsa szövetségesek? Vajjon azért vonultak-e tovább nyugat felé a húnok, mert megverettek, vagy azért, mert győztek és megnövekedett a hatalmuk? Semmit sem hallott azóta a perzsa háborúról, nem is kérdezhette, hogy el ne árulja magát. Nem is volt kitől megtudni, hiszen kvangli és tungúz népbeli szolgák őrizték őt, utolsó rendbeli emberek, kik maguk sem tudtak semmit a világrengető nagy politikai eseményekről. Mitsem hallott erről, pedig hosszú fehér szakálla nőtt azóta az állán és két hosszú tincs is a járomcsontokon, mely kettős lantszerű ívben egyesült a gyér szakállal, a fátyolszerü leomló bajusszal.

Mit sem tudott meg arról az ügyről, melynek mártírja volt. Ugy élt, mintha lelkét is beletemették volna a sötét verembe…

Beköszöntött az est. Az éjszakai égen apró fényes kis nyílásokat ütöttek a csillagok, apró kis lyukakat, melyeken át a húnok nagy Tammuz istene, az égi vadkan lenéz a világra.

Az őrtálló kvangli leszól a rabhoz:

– Gyerünk öreg! – és lenyujtotta neki a lándzsa nyelét.

Nehézkesen mászott ki a kinai. Nem csoda, öreg volt már, jobb keze nyomorék és a féllábára hosszú nehéz cölönk is volt vasalva, hogy ha valamikép kiszöknék a veremből, el ne futhasson. Nehézkesen mászott, nyögve, – zihált a melle az erőlködéstől, de kimászott mégis.

A kvangli jó fiu volt, várt egy kissé, míg az öreg szuszhoz jut, azután újra szólt: – gyerünk öreg, – és a kezébe vette a cölönköt, hogy ne surolja a földet. Igy jobban haladtak. Mert az őr a legközelebbi cserényhez akart menni egy kis esti csevegésre, egy kis falatozásra. Ide mentek minden este, mikor már bizonyos volt, hogy a rabok ispánja nem néz arrafelé. Igy mentek minden este, sántikálva a császár követe és mellette a barátságos kis kvangli őr, jobbjában lándzsával, baljában a lábhoz vasalt hosszú cölönkkel.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lassan haladtak, messze volt a cserény. Oda értek végre. És ott ültek a tűznél, gubán, nemezpokrócon, körben, ahogy szokás.

A massagéta gazda, nagy széles rőt ember, kinek hájas testét a nap olyan barna-pirosra sütötte, mint a mézes kalács, a szlávok szeretetreméltó modorával vendégelte a társaságot. Nagyon nagyra becsülte a kinait, mert ha egyebet nem is, azt az egyet tudta róla mindenki, hogy kétízben huzták padra, mégsem vallott. Ez pedig nagy sor.

Az övé volt ezért a legelőkelőbb hely a tűz mellett, a háziúrtól balra, a szív oldalán. Igy kivánja a keleti illem.

A massagéta mindenkit rangja szerint ültetett. Tőle jobbra a két alán csikóst, mert azok bár szolga emberek, de lóval járnak, hát elsőbbek. Meg is látszott a sötét dölyfös turáni pofájukon, hogy sokat tartanak magukra. Keveset ettek, keveset beszéltek. Csak akkor villant a szemük, ha verekedésről volt szó.

Sorban ült ott az öreg bojtár, rajta túl a kvangli. Mindenki ott, ahol dukál. Még a kutyáknak is megvolt a rangjuk, minthogy a tanyaőrző kutyáknak nem szabadott belül kerülni a rőzsefonáson, míg a pásztorkutyák ott fekhettek a tűznél és főttest kaptak enni. Mert, hogy a pásztorkutya meg a bojtár között csak az a különbség, hogy a kutya vizet nem húz.

Még egy vendég ült a körben, egy idegen, ki csak úgy tért ide be éjjeli szállásra; keleti ember ez is, valami gepida. Hosszú, magas, nagyszakálú, szelid arcú germán, kinek a homloka fölött nagy kerek csombékba volt kötve a haja. Legmesszebb ez ült, mert a háziúr minden szeretetreméltóság mellett is, gyanakvó ember volt s az idegent oda tette az alánok mellé; azokkal ugyan ki nem kezd.

Csendesen beszélgettek, szakadozva. Húnul folyt a társalgás, mert bár hún nem volt közöttük, de nem értették volna az egymás nyelvét.

Kungot érdekelte az idegen. Óvatosan, udvariasan megkérdezte, hová való.

– Messze, messze, – felelte a gepida és bizonytalan nagy mozdulattal kelet felé mutatott.

– A hegyekből? – kérdezte Kung.

– Túlról, a nagy síkságon is túl, az Atil folyón is túlról, – és újra intett a kezével keletnek.

Az öreg kinainak megvillant az arca. Csak kitünő nevelése tette lehetővé, hogy látszólag nyugodt maradt. Hogy el nem árulta a hangja, hogy milyen fontos neki az, amit kérdez.

– Volt-e sok háború arra felé?

– Háború mindig van, – felelt az idegen és nagy bőbeszédűséggel elmondott valami zavaros történetet, ahol a gepidák egyik törzse viaskodott egy ismeretlen nevű néppel valami ellopott bálványkép miatt. A szlávok értelemmel hallgatták, az alánok kicsinylőleg mosolyogtak.

Kungon meg nem látszott, mennyire unja ezt a históriát. Udvariasan, figyelmesen hallgatta végig. Végre megszólalt ujra:

– Másféle háború, nagy háború nem volt arra? Nem volt nagy csata ott valahol, rendes seregek között. Például… a húnok hada és valamely más nagy hatalom között? Régebben…? Mikor gyerek voltál?

Bambán meredt reá a gepida porcellánkék szeme. Látszott rajta, hogy kutat az emlékében, de nem talál semmit. Megtapogatta a hajcsombékot, mintha abban keresné.

– A hún hadak? Nem. Nem hallottam róla!

Tehát ez sem tudott semmit. Ez sem tudott annak a kovarezmi hadjáratnak a sorsáról, a perzsa-kinai szövetségről. Ez sem. Borzasztó volt ez a bizonytalanság.

De a kisbojtár hozta az ételt. Szemtelen szájas legény volt, hangos, a számadó gazda fia lévén, otthon érezte magát. A szája közvetlen az orra alatt nyilt s így alólról, hogy megvilágította a tüz, duzzadt puha arca úgy hatott, mintha malacnak indult volna eredetileg s csak tévedésből lett volna ember belőle.

Minden este ugyanazzal az otromba tréfával kezdte, mielőtt kiosztotta a tarhót.

– Dolgoztál-e ma öreg, mer aki nem dolgozott, nem kap?

Az alánok megvetőleg mosolyogtak. Ők a munkára nem sokat adtak. A kinai pedig ugyanazt felelte, szószerint ugyanazt, mint tegnap is, tegnapelőtt is, mindig. Udvariasan, nyugodtan, csak a nézése volt kemény.

– A munka önmagában viseli jutalmát. Haszna is ismeretlen annak, aki azt külső eredménye után mérlegelné. Ezért mondja a bölcs: – munkáld az eszedet és vesd el a tudás magvait a te lelkedben.

Tudta Kung, hogy röhögni fognak. Tudta, hogy se a kisbojtár, se más meg nem érti, de úgy vélte, hogy saját magának tartozik azzal, hogy bölcshöz méltó választ adjon. Akárha a csunglijámenben ülne mandarinok között, írástudók között. Egyáltalán mit sem változtatott viselkedésében. Olyan higgadt, előkelő és tekintélyes volt, mintha finom társaságban, kinai társaságban volna. Olyan tisztán, kissé negédesen evett, akár udvarnál, pedig nyomorék három ujja igen akadályozta és bőven, kimerítően felelt, ha kérdezték.

Pedig kérdeztek tőle sok mindent, sok bolondot, sok kegyetlent is kérdeztek. Azt tartották róla, hogy hazudik, hát hazudtatták. És nagy durva élcekkel évődtek vele minden este. Megkérdezték gazdag ember-e, megkérdezték van-e családja?

A kinai szépen mesélt, ugyanazzal a szóval mindig. Elbeszélte, hogy ő odahaza nagy úr. A császárja nagyon szereti, a nagy császár, ki a sárga palotában lakik. Leírta gyakran a palotát, szép részletesen; a császárt is, aki fiatalember, de bölcs, de nagy. És beszélt a _senzi_-i villájáról, virágos kertjéről és a porcellán-gyüjteményéről. A leányáról is beszélt, szép leány, gyönyörü leány, jegyben jár egy császári herceggel, szép fiatal herceggel.

Nagyon nevettek erre a barbárok, a malacképü pedig belevágott:

– Fogadjunk öreg, hogy nemcsak a leányodat, de az unokáidat is eladták azóta a leánykereskedők!

Még jobban nevettek erre a durvaságra. A massagéta gazda két kézre fogta kerek dobhasát, mintha félne, hogy legurul róla, úgy kacagott, az idegen, a gepida pedig ide-oda himbálta magát a nagy élvezettől s magasan síró tyúkhangon nevetett. Még az alán csikósok is megélénkültek s nyujtogatták feléje kérges tenyerüket, – fogadjunk, fogadjunk!

Kung bevárta, míg elül a tomboló nevetés, azután nyugodt hangon folytatta. Egy arcizma meg nem rándult. Tovább beszélt egyformán, akárhogy évődtek vele, akármilyen sértéseket is vágtak közbe. Nagy hozományt ad a leányával, herceghez illőt. Egy régi festményt, híres remekművet is ad vele.

Elmondta, mit ábrázol a kép, mi a fölírása. Azért adja oda, mert a leánya nagyon szereti a képet. A művelt lelkek tulajdona a művészetet szeretni, mert azok belátják, hogy a művészet isteni természetü, minthogy örök életet lehel az elmuló pillanatba.

Igy beszélt Kung, a császár követe. Mindenről beszélt nagy részletesen, csak az ő nagy titkáról nem ejtett soha egy szót sem. Úgy ült ez a titok a lelkében, mint az elásott kincs…

Kivül a cserényen megszólalt az egyik komondor. Egyet, kettőt vakkantott. Azután megszólalt a másik, a harmadik.

Most már mind ugattak, mintha egymást biztatnák az ebek.

A pásztorok fölugráltak. Mi jár itt, ki jár itt!? Az alánok ijjaikhoz kaptak, a massagéták a fejszéjükhöz. A malacképü kiszaladt a cserényből, majd halálsápadtan rohant vissza.

– Hún urak! Hún urak lóháton!