Part 4

– Az ősnépek, kik mitológiákat alkottak maguknak, csupa felnőtt isteneket képzeltek el. És azt gondolták, hogy ezeknek öröme telik a világban. Látod, ha én csinálnék mitológiát, csak nagy gonosz gyermekekkel népesíteném be az eget. Ez a sok kicsinyes nyomorúság kit szórakoztathat mást, mint gyerekeket? – Óriási, oktalan gyerekjáték. És kegyetlen játék. Gyerekesen kegyetlen. El tudom képzelni, hogy úgy mulatnak rajtunk és az egész világon, mint a gyerek a cserebogáron. Kitépi a szárnyát, leszakítja a lábát, aztán nagy az öröm. Kikönyökölnek az ég peremére az isteni kölykök és nagyokat, vásottan kegyetleneket kacagnak: be furcsán kínlódik a nyomorult cserebogár. Irgalom, ha agyontapossák.

A gardeniás nem erre felelt, hanem a saját gondolatára:

– Alig tudja az ember belegondolni magát a csillagvilág szövevényébe. Gondold csak el, azok ott mind napok, s körülöttük sötéten, láthatatlanul keringenek a bolygóik, a holdjaik, mind egy-egy olyan test, mint a mi kis földünk.

– Ez az. A régi változatlan istenek helyét a változatlan csillagok foglalták el, de mi nem nyertünk a cserén.

– Azok sem változatlanok, – felelt a gardeniás. – Azok is változnak. Nem hallottál a sötét égitestről?

– Mindegy nekem, – mondta a másik egykedvűen és leült a mögöttük levő padra. Ismerte a barátját, tudta, ez most tovább beszél. Ebben igaza is volt.

– Van valami tragikus a sorsukban. Ott járnak fönn, a fénylő seregek között. Járnak az ürben, csillagképből csillagképbe, a mozgás örök törvényei szerint. Járnak a hőforrások, a fényforrások között, de mégis csonttá vannak fagyva a mindenség hidegében és láthatatlanul sötétek, olyan sötétek, mint a világűr éjszakája, és nem birnak fölmelegedni, nem tudnak fényt kölcsönözni, reménytelenül elveszve bolyonganak. – Egyetlen eset van, hogy fölmelegedjenek, egyetlen eset, hogy újra fényük legyen, hogy megtüzesedjenek. Ha két sötét csillag összetalálkozik. Ebben a találkozásban újra föllángolnak, tündöklően égnek, fényük van újra, mint egykor, midőn még élő napok voltak, úgy izzadnak, rövid időre bár, mint valami elsőrangú csillag. Azután újra elvesznek a fekete éjjelben… Élő kisértetek. Van valami tragikus a sorsukban. Mondhatnám valami emberi.

– Szóval itt is a halál a szabály.

– Vagy az élet. Mindez csak változás. Az élet halad tovább. Mi hal meg és mi éled újra? Mit tudunk mi erről?

– Az effélében nem hiszek. Ha vége van, hát akkor vége. Rien ne va plus.

– Mit tudunk mi erről? Mi az, ami új, és mi, ami a régi? Az élet megy, megy a maga útján, és valami belőlünk, az indulatunkból, a mi lényünkből az is megy vele; talán csak egy sejt vagy csak egy indulat. És láthatatlanul halad tovább, akár a sötét csillag, várva, hogy lobot vessen. Mit tudunk mi erről?

Az ibolyás nem felelt. Szeretett volna hazamenni és faképnél hagyni a gardeniást, a teóriáival együtt, de nem akart egyedül maradni. Ragaszkodott a társasághoz, ahogy az már éjjelező emberek, ideges emberek szokása. A gardeniás pedig nemhogy elindult volna, hanem leült ő is a padra és kis vártatva tovább beszélt.

– Volt egyszer egy furcsa esetem. Egyáltalán vannak meg nem magyarázható esetek.

Az ibolyás most sem felelt. Neki ez is mindegy volt, minek jeléül nagy füstfelleget eresztett ki az orrán. A gardeniás azonban folytatta:

– Egy nagyon furcsa esetem volt. Genuában, vagyis Genua közelében, egy kertben. Ezelőtt két évvel.

Útban a Riviera felé megálltam Genuában. Meg akartam nézni a várost. Az érdeklődésre különlegesebb okom is volt, az, hogy egy ősöm a XVIII. században ott pár évig katonáskodott. Ez hozta onnan azt a hajporos asszony-arcképet, amelyet láttál nálam a pipázóban. Emlékszel? Vörös virágot tart a kezében és finoman mosolyog, mintha valami titkot tudna.

– Igen, emlékszem. Szép kép és szép asszony.

– Ugy-e? És volt valami rejtélyes a szürke szemében, az enyhe mosolyában. Legalább én azt találom. Ezt a képet az az ősöm hozta Genuából: és nem tudni kit ábrázol, mert állítólag soh’sem akarta megmondani. Elég az hozzá, engem az is vonzott e városhoz, hogy ott szolgált ez az ősöm és innen hozta a hajporos asszonyt.

– Van ennek valami összefüggése az eseteddel? – kérdezte az ibolyás, ki szeretett volna már a történet végére jutni.

– Talán van, magam sem tudom. Szóval bizonyos megilletődéssel jártam a várost és szerettem arra gondolni, hogy itt folyt le valami regény az ősapám és a hajporos olasz asszony között.

Társaságra is akadtam. A hotelben volt néhány amerikai asszony-ismerősöm. Ezek útján megismerkedtem egypár belföldivel, akik hozzájuk ebédelni jártak, és ezek között egy genuai fiatal asszonnyal is. A rövidség okáért a grófnénak fogom hívni. A név úgyis mellékes. Elég annyi, hogy odavaló patricius családból való, nem föltünően szép, de bájos, kellemes asszony.

Nyugodt finom asszony; egyetlen vonás volt jellegzetes rajta: a félig lecsukott, fáradt szemhéjai, melyek mintha a sűrü, hosszu pillák súlyát alig-alig bírták volna. Egészen fölületes ismeretség volt. Alig beszéltem vele és ha beszéltem, akkor is közömbös dolgokat. Mégis olykor, egy-egy műtárgy, egy-egy kép előtt valami közös érzés fogott el s izlésünk sokszor találkozott, ő is kedvelte a késői művészetek titokzatosan buja, kissé negédes, kissé valótlan – de annyira finom – alkotásait. Igy jártam be mellette a várost s látszólag csupán ez a kapcsolat volt közöttünk.

A grófné elkalauzolt múzeumokba, villákba minket. Magánosok palotái, gyüjteményei, kertjei megnyiltak előttünk s a pártfogásával többet láttunk Génua szépségeiből, kincseiből, mint amennyit rendszerint túristának lehet. Az amerikai asszonyokat persze, akár silányság volt az, akár remekmű, minden rettenetesen és egyformán érdekelt, mindenre azt mondták: charming! how charming! És temérdek könyvet lapoztak mindenütt, temérdek nevet, számot citáltak; valóban megható volt, milyen erélyesen művelődtek, az ember majd hogy érezte rajtuk a szellemi erőltetés izzadtság szagát.

Egy este együtt ültünk megint a hotel halljában, a három amerikai asszonyság, két olasz, a kis Dasio és Della Palla, meg jó magam.

A grófnét vártuk, ki nem ebédelt aznap velünk, de igérte volt, hogy eljön, a másnapi tervet megbeszélni. Természetesen azt tárgyaltuk, hogy mit nézzünk meg. Valaki fölvetette, hogy a vidéken valami szép kertet kellene meglátogatni.

– A legérdekesebb a keleti Riviéra egy kertje a várostól órányira, a Villa del Sogno.

A kis szeleburdi Dasio mondta ezt, de alig hogy kiejtette e nevet, látszott rajta, hogy megbánta, elpirult s hebegve tette hozzá, hogy de azt nem lehet megnézni. Della Palla, a másik olasz, az is rögtön belevágott, hogy arról kár beszélni, azt úgy sem lehet. Az amerikai asszonyok tudni akarták, hogy miért nem s Dasiót sarokba szorították, hogy ő mondta, hogy a legérdekesebb, hát vigye el őket oda. A két belföldi ellentállása persze ahelyett, hogy eltérítette volna a szándékuktól, még jobban fölébresztette az asszonyok globe-trotter kiváncsiságát és Mrs Flipp-Oyster, a törzsfőnökük, kijelentette, hogy majd a grófnét megkérik, majd ő kieszközli… Az olaszok erre még jobban, azt mondhatnám, ijedten erősködtek, hogy nem kell szólni a grófnénak, mert nem lehet oda menni, abszolute nem lehet. Az amerikaiak azonban nem engedtek s így végre Della Palla némi habozás után előállott a valódi okkal: A Villa del Sognoban a grófné egy egyenes fölmenője, Donna Filimberta, egykor szerelem miatt öngyilkos lett. Valami idegen ember szerelme miatt. Nem igen ismert történet ez, a családban nem beszélnek róla. Hogy volt, mint volt, nem tudni hitelesen, csak annyi tény, hogy ott abban a villában élte Donna Filimberta a szerelmét, ott ölte meg magát, abban a kertben. Az eset óta a villa is, a kert is el van zárva mindenki elől, még a családtagok sem voltak ott talán soha.

– És Donna Filimberta, az, aki öngyilkos lett, a mi grófnénk egyenes őse?

– Igen, – felelt Daiso, – a dédanyjának az anyja. Beláthatja tehát…

Mrs Flipp-Oyster, ki jó asszony volt, de nem valami túlságosan tapintatos, semmit sem akart belátni. Roppant izgatta ez a dolog. Néki, kinek első ismert őse az anyja volt, egy igen józan mosóné Chikagóban, természetesen iszonyuan imponált, hogy valakinek négy emberöltővel ezelőtt valamely őse már az öngyilkosságig művelt volt. Eszébe sem fért, hogy Donna Filimberta története ne tartoznék a családi büszkeségek közé s azt el sem képzelte, hogy még a Villa del Sogno említése is kellemetlen kellett, hogy legyen a grófnénak. A jó Mrs Flipp-Oyster és vele tengerentúli társai ezt is csak: „how very charming!“-nak találták.

Az olaszoknak talán mégis sikerült volna leültetni az amerikai asszonyokat, ha a grófné nem lép be éppen a vita hevében. Mrs Flipp-Oyster rögtön nekirontott a kérésével:

– Ugy-e, kedves grófné, elvisz minket a Villa del Sognoba. Ezek a „stupid fellow“-k azt állítják, hogy nem kell magának szólni és hogy nem visz el; no, úgy-e, hogy elvisz?

A grófnénak szemlátomást kellemetlen volt e kérés. Kiegyenesedett és a tekintete végigszaladt a társaságon, mintha keresné, vajjon ki hozta szóba a Donna Filimberta szerelmes kertjét. Ekkor akadt meg először a szürke szeme rajtam és a súlyos pillák alatt mintha villant volna valami. De lehet, hogy én ezt csak képzelem. Ilyenben könnyen csalódik az ember.

Talán éppen azért, mert kellemetlen volt neki és nem akarta mutatni, megigérte, hogy másnapra elvisz minket a villába. S bár a hangja fagyos volt, Mrs Flipp-Oyster olyan diadalmasan nézett a két olaszra, mint egy győzelmes hadvezér megnyert csata után.

Úgy terveztük, hogy kora délután indulunk, de míg az auto előállott és az asszonyok összeszedelőzködtek, késő lett, olyannyira, hogy már szürkület volt, mire a villához értünk.

Az auto magas kőfal előtt állott meg, mely teljesen elzárta a kilátást a tengerfelöli oldalon. Ebbe nyilt az egykor zöldre festett, csukott kapu. Fönn a kapu fölött a hajlított szemöldökön és végig a kőfal tagozatain, szobrok és kőkosarak váltakoztak. Rokokó izlésü negédes szobrok, kecses virágos kosarak, melyeket a rajtuk tarkálló mohafoltok még bájosabbá, régiesebbé tettek.

A kapu mellett rozsdás vasszárán lógott a csengettyü húzója. Most is látom a grófné keskeny keztyüs kezét, amint megfogja, meghúzza. Messze, messze távol csengett a csengettyü, fátyolos csengéssel, majd mint hogyha a messze multban csengene.

Már ez is igen tetszett az amerikaiaknak, mind azt mondták: Oh how charming!

Csoszogó léptek zaja közeledett a porondon. Kulcs zörrent a zárban. Végre, nagy csikorogva, lassu erőltetéssel kinyilt a kapu.

Széles kilátás tárult föl előttünk a kapu keretében. Távol, túl az öblön a liguriai hólepte hegyek, alattuk a szétszórt messzi városok, azután enyhe ívben, pihegő csendes hullámzásban mélyen lenn a tenger és lépcsőzetesen le az oldalon előttünk, körülöttünk, elhagyottan, elvadulva – a Donna Filimberta szerelmes kertje.

Olyan megkapó volt e látvány varázsa, hogy még az asszonyok is hallgattak. Nekem, tudom, magasan kellemetlen erővel vert a szívem és úgy léptünk be a kertbe, mint egy virágos, rejtelmes szentélybe.

Az öreg custode bezárta mögöttünk a kaput, azután indult; a vendégek utána. Én leghátul maradtam.

Kanyargós, szeszélyes kőlépcsőkön haladtunk lefelé. Mohos lépcsőkön áttört cikornyás ódon kőgárgyák között, melyek emeletesen következtek egymás után. Itt-ott a gárgyát kikezdte az idő, leomlott és a réseken fölkúsztak a folyondárok, beözönlöttek a kúszó-mászó hosszúindás növények, mint az ostromló ellenség a várba. A fali rózsák, gliciniák előtörtettek a faragott kosarakból, a csavaros rokokó kagylókból és fehér, lila-sárga fodrokban, dúsan, színes virágpatakokban ömlöttek le a falazott partokon. Minden emeleten más-más kép lepett meg. Itt magas puszpáng-ívek vonultak körben; az ívek egykor szép tágasak lehettek, de most úgy összeszorultak, hogy a réseken csak alig-alig csillant át a tenger fénye; magas taxusok ágaskodtak, fantasztikus állatalakok, melyek valamikor pávának, fácánnak voltak nyirva, de most elvadulva, szerte nőve igézetes szörnyekként meredeztek. Sötét lugasok nyiltak jobbra-balra, melyeknek mélyén valami alak fehérlett, kisértet-e vagy szobor, nem tudta az ember. És a vadonná szertefoszlott, száz év előtt nyirott, mesterkélt kertben fojtó, káprázatos érzéssel haladtam, azzal az érzéssel, mintha én mindezt máskor másként láttam volna már, mintha ismertem volna, mintha mindefelől elfeledt emlékek sejtése szólna.

Újra egy terraszt elhagytunk s másikra jutottunk. Körben álló, nyesett zöld falaktól körülvéve, sötét árnyékban egy kerek tavacska csillogott, amelyen porcellánszirmu nimfák, halvány vízi rózsák úsztak. Közbül a tóban két szobor állt. Az idő megszaggatta a kőpárkányt s a víz végigömlött az ingovánnyá vált térségen, magával vive a vízi rózsákat, a nimfákat egész a színfalak tövéig. Itt is fölbomlott az ósdi kicirkalmazott rend, a természet szertevetette, gúnyt űzött a régi korlátokból s vadul feslett, virult kényére-kedvére. Csak a két szobor, a tó közepén, csak azok álltak még úgy, bár letörtek a karjaik, mégis ölelkeztek és csókolóztak is a mohalepte ajkaikkal. A víz a zöld sűrű fasor alatt láthatatlan esésében halkan csobogott. Egy-egy résen kivülről kaméliaágak nyultak be a körbe, vörös rothadó virágaik a vizet seperték s mindenütt, mindenen, a víztelt mohán a puszpángok lábánál, a kőkereteken nefelejtsek, vízi liliomok, buja könnyes iriszek, ezer mocsárvirág virult, fűződött egybe, fulladozott egymáson s a légben csodás párás, nedves, kábító illat!

Amint áthaladtunk az ingoványon, a grófné visszafordult. Előbb a szobrok felé tekintett, a karok nélkül ölelkező szobrokra. Azután rám nézett. A szeme, a szürke csillagos szeme egészen nyitva volt. Egészen nyitva. S az ajka mintha szólna. De aztán ő is eltünt a többiek után.

Hol láttam ezeket a szemeket? Hol ezeket a kissé szétnyíló, titkon mosolygó ajkakat? És ez a kert, ez az őrült, soh’sem látott, mégis ismerős kert, Donna Filimberta kertje, Villa del Sogno?!

Siettem utána. Sűrü orgonabokrok nyalábolták át a kőpárkányokat, hajlottak be az ösvényre, alig tudtam átgázolni az összecsapódó nyíló ágak között, melyekből finom esőben apró lila csillagok hullottak a ruhámra, a hajamba; most váratlanul merev kaktuszok, tövises délszaki növények szorongtak rendetlenül, másztak egymás fölé és a szürke páncélszerü levelek közül hosszu száron csodás virágok nyultak ki; az egyik rojtos nyulánk, másik szemérmetlenül vörös és duzzadt, meg sáfránysárga, majd meg szirmos, húsos – belsejükben mintha titkolt láng virulna, fölemelt bibéjükön mintha ajkak nyiltak volna – vad, vágyakozó virágok, alig tudta az ember, vajjon virágok-e. És elrejtve köztük folyton követett a lehulló, csepegő, csobogó patak csörgedező hangja.

Úgy éreztem magam, mintha álomban járnék, mintha a szédítő virággarmadák, az egész elszabadult, elvadult, töméntelen flóra, valamely valóságnak óriásivá növekedett káprázata volna. Még valószínütlenebben bujává, még igézőbbé tette az elhagyott szerelmes fátyolát s ezüstszálakat, vékony ködhálót vonhatott mindenek fölött s melyben még a közeli dolgok is olyan mesebelinek, olyan valótlannak hatottak.

Most újra a grófné mögött voltam. És ő újra megfordult, hirtelen, mint egy jelenés. A haja, a válla tele volt apró reáhullott virággal. Az esteledő ég hátterén, árnyékban volt az arca. Csak a tágranyilt szürke szeme világított, csillagok villogtak benne. És újra megnyilt az ajka s inkább értettem, mint hallottam a szavát, az ajka mozgását, a titkos mosolyát, amint súgta: ott, ott!

Megálltam. A grófné lassan tovább ment, eltünt.

Nem tudom, utána indultam-e, nem tudom, érzés vezetett-e, akarat, indulat, nem tudom. Itt kettős ciprus-sor nyilt meg le jobbra, közöttük meredek út s az út fölött a tenger selyem fénye táncolt. Talán a szó hatása alatt, tán a tenger vonzására megindultam gyorsan lefelé. Gyorsan, mind gyorsabban mentem, majdnem szaladtam. Ott lenn sziklákhoz értem, alattam a tenger ingott. De újra jobbra fölfelé lépcsők nyiltak a sziklában. Ide-oda csavarodtak a lépcsők gyökerek közt, omladék közt. Rendetlenül, hézagosan következtek, átbujtak ledült piniák alatt, eltüntek feslő csipkebokrok, óriás szakállas sasok útvesztőjében, megfulladtak zajló patakban. De tovább, tovább, most már elhatározással, makacsul küzdöttem fölfelé, elszántan, mint valami célnak.

Egy ormóval megszüntek a sziklák. Enyhe lanka emelkedett piramisnak oldalaként, amelyen vörös azalea-áradat hömpölygött.

Út nem volt több, csak ez a végtelen virágáradat, mely a letünt napnak visszaverődő fényétől tündöklő bíborban égett. A lángvörös, vérszínü hullámok habzó piros tajtékként csaptak össze, mintha valamely izzó lávaáradat rohant volna örökösen alá, onnan felülről, a tetőről, ahol a virághegy ormát – akár valami szentély, véres talapzaton – görög oszlopu pergola koszorúzta.

Most már volt célom, – mondta a sejtés, – oda kell jutnom és föl, föl, a virágáron keresztül, ziháló tüdővel, megfeszített erővel, mintha úsztam volna. Hol elmerültem a tenger bokor között, hüvös szirmok suhantak el az arcomon, vérző kelyhek hullottak a kezeimre, hol újra fölbukkantam a hullámok között s mind közelebb fénylettek a pergola oszlopai.

A karmazsin hegyoldal tetejére értem, a pergolához értem. A márvány-kerítésen egy asszony könyökölt. Várt. A grófné volt. Egyedül.

Átléptem a kerítésen és szó nélkül megöleltem. És megcsókoltam a meleg, puha, duzzadt száját. És visszacsókolt. És hosszan, hosszan csókoltam, hevesen, forrón, mohón. És éreztem, tudtam, hogy várt vágyó várakozással. És ő is úgy csókolt vadul, olyan éhesen, olyan mohón, olyan sóvár, szétnyíló, szívó ajakkal, mint én. És a szeme, a szürke tágranyilt, csillagos szeme oly közel volt, hogy benne láttam tükröződni a pirosló estét, a tengert, a világot, az egész mindenséget.

Soká, soká csókolóztunk. Már egészen besötétedett, még mindig úgy álltunk ott, mint az első percben, mintha századoknak szomját akartuk volna lecsókolni egymás ajkáról…

Rikoltozó kiáltás hallatszott a felső terraszról. A grófné nevét kiáltozták az amerikai asszonyok.

A grófné kitépte magát a karjaimból és elszaladt. Hallottam futó lépésének zaját, hallottam a vénhedt lépcsőket sírni a lába nyomán. Hallottam fenn, a kijáratnál az egyik asszony szarkahangját, kérdezte, hogy én hol maradtam és sokkal halkabban, de mégis tisztán a grófné szavát, hogy én már visszamentem a városba egy más kocsin. És hallottam, amint kimentek a kertből, a kapunyikorgást, zárcsattanást.

Mozdulatlan álltam még mindig ott és kitekintettem a tengerre. Egészen sötét volt már a víz, lila és ibolyaszínü, a láthatáron pedig széles izzó sáv jelezte csupán, hol merült le a nap.

Mozgó, ingó fény közeledett a bokrok között, lámpafény. Csoszogó léptek közeledtek. A custode volt. Kulcsait csörömpölve lépett hozzám s valamit magyarázott, nem tudom mit. Aztán hirtelen letette a lámpát a márványpadlóra. „Vedi, vedi, signore“ és mutatott a padlóra. Egy nagy foltra mutatott a sima lapokon, mely egészen ki volt kopva, mintha sokat sikálták, dörzsölték volna a márványt ott azon a folton. Megértettem. Itt ezen a helyen, ahol minden este várta, itt ölte meg magát Donna Filimberta, mikor elment az idegen szerelmese, a „forestiere“, itt folyt el szegény Filimberta vére. Annak a nyoma ez a kopás; a vérfoltot sikálták ki ott a márványból, sokat sikálták, mert hogy makacs vér volt, nagyon belevette magát a kőbe…

És többet is akart elmondani, de nem, nem! nem akartam erről hallani, egy szót sem a profánáló magyarázó beszédéből. Hirtelen a kezébe nyomtam a borravalót és elmentem.

Csak másnap találkoztam az amerikai asszonyokkal és a grófnéval. Mrs Flipp-Oyster és a társai a Donna Filimberta kertjéről váltig ismételték: „Charming! it was charming!“ – szerettem volna megpofozni őket.

A grófné olyan volt, mint azelőtt. Egészen olyan. Épp oly kifejezéstelenül fáradtak voltak a szemei; még azokban sem villant meg az emlékezés. És közömbösen jártunk egymás mellett palotákon, muzeumokon keresztül, ugyanazon semmitmondó dolgokat beszéltük, ugyanazon hüvös, udvarias lábon voltunk, mint mielőtt a szerelmes kertben jártunk. Nyilván csak ott ébredt föl valami szunnyadó indulat benne. Én is így éreztem. Semmi, semmi sem maradt. Azt hinném, nem velem történt e dolog, ha nem emlékezném reá.

Két éve ennek.

Vannak furcsa esetek a világon. Az ember így is, úgy is magyarázhatja.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A gardeniás elhallgatott. Talán arra a névtelen hajporos arcképre gondolt, melyet egy őse hozott egykor Genuából, vagy tán a sötét csillagokra, kik a nagy hideg űrben járnak – élő kisértetek – s csak akkor világítanak, akkor lángolnak újra, rövid időre, ha…

Pár percig hallgatott a gardeniás is, az ibolyás is.

Aztán megszólalt az ibolyás.

– Minden olyan céltalan. Legjobb semmit sem magyarázni. Minek? Minek még magyarázni. – Kitépte az ibolyacsokrot a frakkja hajtásából és bedobta a Dunába. Már most nem volt többé ibolyás.

– Biztosra veszem, hogy te ma vesztettél, azért vagy olyan kutyakedvben, – mondta a gardeniás.

– Igen, vesztettem. De azt hiszem, te is?

– Nem, én éppen hogy kimásztam, – felelt a másik és fölkelt, – egész este vesztettem, de a végén volt egy passe-om.

Megindultak. A gardeniás magyarázta játékos műnyelven, hogy hogy volt:

– A szomszédom, az Oszkár „passierozta a kezét“. Kilencem van. Azután még egy. Aztán egy „encarte“. Ekkor azt gondoltam…

Elhaladtak. A hangja elveszett a sötét éjszakában.

Havasi történet.

Az öreg Damaszkin a ház előtt ült a padon. Két keze a botján, az álla a kezén. Lassan, egyformán ide-oda ingott idomtalan nagy teste, és a hosszu bot, melyet redves bőrü hatalmas kezei keményen markoltak, mint valami emeltyü, úgy vezette jobbra-balra a reátámaszkodó fejet.

Maga elé nézett le a hegyoldalon. Le a havasi kaszálókon, melyeknek fenyőrudakból rótt girbegörbe kerítései rendetlenül sorakoztak egymás mögött, hol fölmásztak valami kiálló kőre, hol meglapultak, megbujtak valami görbületben. Itt-ott elvétve egy-egy sudar szálfa meredezett magában, rágott labdaszerü fenyőbokrok között, azután ismét a bársonyos fényü, enyhe hullámu rét folytatódott, le a domb hajlásán is túl, amelyen alól, ott, a mélységből a patak zaja búgott.

Ahogy úgy végigjárt a szeme a drága kaszálókon, át-áthágva a rudas kerítések útvesztőjén, megcsillant benne valami olyan büszkeségféle, kapzsi örömféle. Az övé hát végleg ez a tömérdek föld, jó kövér szénafű, van vagy huszonöt hold, – az a sirinka erdő is ott jobbra, az állami uradalom szélében s még a burgonyaföld is oda lenn, aki pedig ide nem is látszik. Az övé ez mind! Az övé, akármi van is a telekkönyvbe írva. Az övé, az erősebb, a ravaszabb jogánál fogva. Hiába van a mostoha fia neve a telekkönyvben. Hiába jött vissza katonáéktól az a kölyök, hogy átvegye a birtokát, el kellett menjen ismét és ezuttal végleg.

A sok szép föld pedig itt marad neki, neki, az öreg Damaszkinnak.

Csendesen, lassan, mintegy követve azt a nyugodt ütemet, melyben a bot végén a fejét ringatta, csendesen, lassan járt a gondolat az agyában. A tegnapi nagy nap eseményein járt. Hogy vajjon jól volt-e minden? Helyesen volt-e?

Mert nehéz dolog volt az, furfang kellett hozzá. A vagyon a fiúé volt, az öreg Irina fiáé; Damaszkin csak addig ülhetett benne mint Irinának második férje, míg a gyerek kiskoru. Az adta-kölyök felnőtt, haza is jött, még házasodni is akart, mióta szolgálatot vállalt az uradalomnál. Muszáj volt valamit kitalálni, hogy itt ne maradhasson. Ki kellett volna adni a földeket, ha itt marad a fiú.

Mint az alatta elterülő tájképnél csak a dombok élei, csúcsai vonultak fel a szeme előtt s a völgynek mélyét hol a hegyek háta, hol valami siető felhőcafat fedi, úgy csak egy-egy helyzet, egy-egy kiszakított esemény tünt fel az öreg ember emlékében.

És csak úgy belsőleg nevetett magába.

Hej, mert gonoszok az emberek!