Part 3

Nem lett pedig azért, mert amikor a házhoz értek, Lolo azzal lepte meg, hogy kihozatta a vadász reggelijét a verandára, s ő maga szolgálta ki. Fényes bőrü karjai szép, kecses, párducszerüen puha és mégis pontos mozdulatokkal raktak eléje minden jót. Teát, kalácsot, jóféle süteményt. Ő Rózsaszinségének kezei ott jártak a Trocsányi orra előtt, Trocsányi pedig áttette a monokliját a jobb szeméről a balra, ami nála nagy érdeklődés jele volt.

Lolo vajaskenyérrel kinálta:

– Köszönöm, elvből nem eszem vajat. A vaj epét csinál, – mondogatta Trocsányi bölcsen.

És egészen szakszerüen, nagyon érdekesen elmagyarázta, hogy epetúltengés mennyiben befolyásolja az emésztést.

Lolo úgy hallgatta, mintha igazán érdekelné a Trocsányi epéje. Nyitott kis gyermekszájjal hallgatta, mely belül nagyon pirosan volt kibélelve. Mikor megreggelizett Trocsányi, elvitte magával a parkba. – Mutatok magának egy sötét sarkot, – mondogatta.

Trocsányi jobb szeretett volna egy sötét fürdőszobát, de nem szólt semmit.

Utközben a bölcs mamával találkoztak; Trocsányi udvariasan fölszólította, hogy jőjjön velök, de a kellemesen táplált mama nem felelt. Alkalmasint nem hallotta.

– Ez a sötét sarok, – mondotta ő Rózsaszinsége, – ugy-e kedves.

A sötét sarok köralaku pad volt, mely egy nagy öreg tölgyet gyürüzött körül. Ennek a padnak volt egy pontja, melyet a többi fák vastag törzsei olyan teljesen elfedtek, hogy sehonnan sem volt látható az, ki ezen ponton ült. Ez volt a sötét sarok.

A fán felfutó rózsa kúszott, valami későn virító fajta, mert az ősz dacára egy-egy virágcsillag világított a lomb között.

Kedves hely volt.

Kedves és bizonyára gyakran látogatott hely. Legalább erről tanuskodtak azok az epigrafikus felirások, melyek a pad ülésén diszlettek s melyek szivalaku pajzsban egy-egy leánynevet egy-egy fiunévvel füztek össze. Voltak ujabb, voltak régi vésések. Lolo nagynénjeinek, nénjeinek nevei.

De Lolo reáült a családtörténeti felirásokra, reá a szivekre, a kettős nevekre. Maga elé nyujtotta hegyes cipőjű lábacskáit és apró lyukakat furt sarkával a porondba.

Trocsányi melléje ült.

Trocsányi nem ismerte Lolot, de Lolo jól ösmerte Trocsányit. Ezért Trocsányi nem tudta megindítani a társalgást, de Lolo meg tudta indítani. Olyan jól megindította, hogy Frici báró egy pillanat mulva már benne volt a nagy magyarázásban.

Mert ő szeretett magyarázni. Ő mindent megmagyarázott. Neki mindenről meg volt a véleménye. És mindenről helyes véleménye volt, mindig a leghelyesebb. Kissé magától értetődő volt minden állítása, de helyes. Ugy beszélt, mint egy eleven lexikon. Kitünő morálfelfogása volt, és nagyon helyes elvei. Neki mindenről voltak elvei. Ilyen volt Trocsányi.

Hosszadalmasan beszélt. Éppen egy körmondat második harmadánál tartott, midőn két bömbölő szörnyeteg rohant be a fák közé fülsiketítő lármával. A porontyok voltak! Rettentően ugráltak és sivítottak, ami természetes, mert indiánust játsztak.

Az indiánus játék mindig nagy sivítással jár. A játék tökéletes volt, mert megkaparintották a gouvernante-juk hamis frou-frou-it és a nagyobb alkalmakra való copfját. Ezek a rablott tárgyak skalpként szerepeltek. Az indiánus már tomahawkkal is jó, de skalppal tökéletes igazán.

Ők még járták a győzelmi hadi-táncot, mikor messziről sivító kiáltás hallatszott. A megskalpolt francia kisasszony vésztjósló hangja volt.

– Voulez-vous bien rentrer, méchants enfants!

A porontyok Lolohoz menekültek a szigoru némber elől. Jól számítottak, mert Lolo megvédelmezte őket. Szeliden megcsókolta szurtos pofáikat, lesimította a hajukat. Édes anyáskodó mozdulatokkal ölelgette őket. Megható volt. Ez a szép tiszta leány! Milyen ösztönszerüen anyai. – Szép kép volt. Nagyon szép kép volt. Olyan intim házias kép, Trocsányi átcserélte a monokliját.

A gouvernante pedig panaszkodott:

– Oh Lolo! Vous êtes trop bonne, vous êtes toujours trop bonne!

És hosszan elpanaszolta, hogy Lolo túlságosan jó és hogy ez mindig így van; Lolohoz beszélt a tapasztalt franciáné, de úgy mellesleg Trocsányira sandított, vajjon mit szól hozzá.

– A jóság eréllyel kell párosuljon és az erély jósággal, mert a nevelés csak akkor sikerült, ha jó eredményeket eszközöl, – mondotta Trocsányi.

Lolo menten elbocsátotta az öcsikéket, levette rólok a kezét és az osztó igazságszolgáltatásnak adta őket vissza. A porontyok szemrehányón suttogtak valamit, ami úgy hangzott, mintha: „kétszinü dög!“ lett volna és aggodalmasan távoztak a gouvernante kezein.

Ezután Trocsányi a gyermeknevelésről tartott előadást, ő Rózsaszinsége pedig hallgatta hosszasan, figyelmesen, olykor tett egy-egy kérdést is és mintha minden szavát az agyába akarná vésni!

Mikor szólt a csengettyü, mely villásreggelihez szólította őket, Lolo utolsó szava volt:

– Roppantul ki fogok kapni!

– Miért? – kérdezte Frici báró ártatlanul.

– Mindegy! – mondotta Lolo és dacosan megrázta fejét.

Ez a fejrázás jó dolog volt. Ilyenkor úgy táncolt a szőke haja, mintha csupa aranysugár volna.

– Mindegy!

És elszaladt.

Ez volt ama délelőtt fontos eseménye.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Villásreggelinél a szépenfésült Pali megkérdezte:

– Mit csinált Rózsaszinséged ma délelőtt?

– A kertben voltam Trocsányival. Nagyon kellemes volt, – felelt Lolo.

Nyomatékkal mondta, de a szép Palinak mindegy volt.

A délután a délelőttihez hasonlított, azzal a különbséggel, hogy a nagy szalonban ültek Lolo és Frici báró és most inkább Lolo beszélt.

Az ő ártatlan kis lelkét bontogatta, gombolgatta ki a Frici bárónak és arra törekedett, hogy csupa finom érzés, mélységes erkölcsi felfogás tündököljön belőle.

Trocsányinak ekkor jutott először eszébe az a kérdés: vajjon nem akar-e valamit ez a leány? De mit akarhat, ha akar is? Mit akarhat? De ő még nem volt biztos ebben. Éppen csak derengett ez a kérdés.

Lolo kissé panaszkodott is. Éreztette, úgy a sorok között, mintha vele idehaza nem bánnának jól, mintha… Hogy vele nagyon szigoruak és talán igazságtalanok… Hogy nem értik meg…

Trocsányi értelemmel hallgatta, részvéttel felelgetett is. Hogy biz ez szomoru, mert nem örvendetes; hogy a félreismerés téves megitélést eszközöl, – így mondotta. De titokban arra gondolt folyton, mit akarhat ez a kis leány? Akar valamit vagy nem akar? És ha akar, mit akar?

Ő nem volt önhitt. Jól ismerte bájtalan külsejét, nagy, idomtalan tagjait. Majdnem valódi érdemtelensége szerint becsülte hosszuállu, lófogu pofáját. Még a merev nyírott bajuszáról, mely a szomoru orr alól úgy meredezett, mint egy teljesen tönkrement fogkefe, még arról sem volt valami nagy véleménnyel.

Olykor végigsimított gyérülő hajzatán s töprengve kérdezte magától: Mi történt? Akar ez a leány valamit? És ha akar, mit akar?

De akárhogy töprengett, mégis figyelmesen felelgetett Lolonak.

Váratlanul toppant be a kellemesen táplált mama. Láthatólag meglepte az, hogy Lolot újra Trocsányival találja és kérdezett valamit, éppen csakhogy kérdezzen:

– Hova tette azt a könyvet, amit tegnap magától felküldtem?

– A mama szobájában az asztalra, – felelt Lolo.

– Ott nincs, sehol sem találom, – mondta a mama és keresgélt az asztalokon.

– Megkeressem, mama? – kérdezte a jó Lolo.

– Maga csak maradjon, – volt a szigoru válasz, – maga úgysem találná meg.

A bölcs mama mind távolabbi asztalokon keresgélt, ami az ajtóhoz vezette; ekkor Trocsányi fölajánlta szolgálatait, de a mama szó nélkül távozott.

Lolo panaszos arccal fordult Trocsányihoz:

– Látja, látja! – mondotta s a hangja mintha kiegészítené a félbemaradt mondatot, mintha hozzá tenné: – látja mit szenvedek magáért!

Ekkor pattant ki a Trocsányi agyából egy váratlan, meglepő, hihetetlen gondolat, egy gondolat, melybe ő maga belepirult, pedig ki sem ejtette, egy gazdag, széles, bájos és rettentő, valószinü és valószinütlen gondolat: a válasz ama nehéz kérdésekre. Csak nem szerelmes ez a kis leány belém? – gondolta Trocsányi, – csak nem szerelmes belém?

Az önismerete elvetette ezt a hypothezist, de az emberi nemnek örök hiúsága segítségül hívta a logikát. És ez borzasztó volt! A Lolo viselkedését a logika szemüvegén át nézve szegény Trocsányi óriási szamársághoz jutott, mint logikus eredményhez. T. i. ahhoz, hogy Lolot és őt a család üldözi, üldözi pedig azért, mert Lolo őt szereti, őt, Trocsányi Fricit!

Ezért nem szabad soha asszonydologban logikusan gondolkozni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pár nap telt el, melyen a Trocsányi-flirt mindjobban melegedett.

Rengeteg időt töltöttek kettesben. Az egyedül maradásban csodás szerencséjük volt. A mama, a gouvernante, a porontyok fényesen tudták őket a faképnél hagyni.

Csak az öreg összeesküvővel találkoztak néha, mert ő a házban, kertben olyan titokzatosan járkált, olyan rejtélyesen gubbasztott, mintha valamire lesne. Olykor egy oszlop mögül bújt elő a revoluciós gallérköpenyeg, máskor valami fatörzs mellől. De Lolo megnyugtatta Trocsányit, hogy ez az öregnek így szokása.

– Tudja, ő forradalmár volt, carbonaro! – mondotta súgva Frici fülébe. Trocsányi pedig önkéntelen összerezzent, nem a félelemtől, de attól a meleg lehelettől a fülében.

A cselédek mindenkin túltettek az alkalomszerzésben. Hiába, nincs párja a régi cselédnek!

A kertész a virágházba csalta azzal, hogy az agavénak bimbója van s úgy eltünt, hogy egy pillanat s csak ők voltak ott, Lolo, Trocsányi és az agave. A komornyik, az pláne betorlaszolta őket a könyvtárba azon a címen, hogy a szalonban tisztogatás folyik, ott nem lehet ülni és két karosszéket a könyvtárajtónak támasztott, úgy, hogy ki sem lehetett jönni onnan. A kocsis egy boxban felejtette a boldog párt, még a gyomláló leányok a kertben, még azok is kitüntették magukat a tête-à-tête rendezésben, sőt még a porontyok is, még azok is el-elcsalták őket magányos vidékre és aztán ott hagyták őket.

Mindezt pedig az a gonosz Kovacsóczy, a szépenfésült Pali észre sem vette. Egész egykedvü volt. Féltékenységnek nyoma se. Rendesen járt ki cserkészni reggel, este, pedig Trocsányi ki sem ment már. Nyugodtan lődözött bikákat s úgy belejött a sportba, hogy még a garibaldista nagyapát is ki akarta csalni az erdőbe.

– Bátyám nem szokott vadászni? – kérdezte egyszer az agg összeesküvőt.

– Én csak nagy vadra vadászom, – felelt amaz rejtélyesen a professzionátus bombavetők rettentő mosolyával.

Lolot a szépenfésült Pali egykedvüsége módfelett bosszantotta. Természetesen annál kedvesebb volt Trocsányival.

Trocsányi pedig folyton töprengett. Vajjon akar-e ez a leány valamit? gondolta gyakran és ha akar, mit akar? Vajjon tényleg szerelmes? Ez valahogy mégis olyan valószinütlen volt.

És gyakran cserélte a monoklit a szemén. Levette, megtörülte, áttette a másik szemére, mintha mindig remélné, hogy azzal világosabban fogja látni a helyzetet. Mintha csak az üveg homályos volta nehezítené a látást. Erősen megdörzsölte mindig, azután föltette. És valóban! Mindinkább megbizonyosodott, hogy Lolo grófnő ő Rózsaszinsége szereti őt. Végre is miért ne? Nincs abban semmi lehetetlen. Igaz, hogy ő már nem éppen fiatal, igaz, hogy nem éppen szép, de hát férfi. Igenis férfi, pláne férfiu! S gondolatban férfit három-négy r-el ejtette.

Hát hogyne hitte volna el. Hiszen Lolo maga kereste az ő társaságát. Hívta ide, hívta oda. Ha ellentmondott Trocsányi, a kis leány mindjárt elővette a nagy argumentumot: de ha én kérem.

Hogyne hitte volna el, mikor olyan jó volt hinni. Hiszen Lolo olyan édesen hallgatta az ő elvekben gazdag előadásait, helyes véleményeit. Nagyon ritkán ásított, de azt is olyan ügyesen, módosan, csinosan, csukott szájjal, hogy Trocsányi meg volt győződve, csak egy röpke mosoly húzta el az ajkát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Megint a sötét sarokban ültek, a kerek padon a tölgyfa alatt. Lolo ő Rózsaszinsége azt kutatgatta, hányszor volt szerelmes a Frici báró. Frici báró gyönge vérkeringésü, hüvös ember volt, nem emlékezett semmiféle szenvedélyre s így teljes igazmondással tagadott. De Lolo nem hitt neki.

– Maga nagy gazember lehet, – mondotta az elismerés és tisztelet hangján.

Trocsányinak ez igen jól esett. Egyszerre azt hitte, hogy neki valami nagy nőcsábász multja van, de ez csak olyan bizonytalan és alapnélküli benyomás volt, mert egyéb kaland nem jutott eszébe, minthogy vagy húsz éve három éjjeli zenét vitt Besztercén az özvegy patikáriusnénak. De a lelke mégis megtelt öntudattal, miért is pataszerü öklét egy conquistador dacos önérzetével támasztotta a térdére.

– Várjon, én is adok magának egy rózsát, tegye a többi emlék közé.

Ezzel felpattant a padra, alig koppant a sarka. A történetíró előtt bizonytalan, vajjon tényleg a virágot akarta elérni, vagy a kis ártatlan vadonatúj cipőit és kedvesen áttört harisnyáit akarta szerepeltetni. Tény az, hogy a lábak igen sikerültek voltak, a harisnya nyilásain valami nagyon fehér szövet világított keresztül és tény az is, hogy Trocsányi hirtelen, nagyon hirtelen átcserélte a monokliját.

Frici báró segített neki leszállni. A karját kapta el, a hűvös húsu, fényes bőrü karját. Persze a nagy udvariasság miatt. A szolgálatkészség miatt.

Még a kezében volt ő Rózsaszínségének felső bal végtagja, midőn a fák közül nesztelen léptekkel az agg összeesküvő alakja bontakozott ki és Trocsányiban megfagyott a vér, mi történik most! Már látta a szigoru garibaldistát, amint közéjük áll és zárdába küldő mozdulattal szakítja el tőle Lolot. De nem. Az öreg carbonaro csöndesen tovább ment és eltünt a legközelebbi orgonabokorban. Nem is látta őket, hiszen a két kezével a homlokát tapogatta.

– A nagypapának a feje fáj, milyen szerencse! – mondotta Lolo és leült a padra. A rózsát nem adta oda Trocsányinak, hanem elkezdte fosztani – szeret, nem szeret, – un peu, – beaucoup – passionément…

Az elmult veszély Trocsányi lelkében hirtelen elhatározást érlelt. Nem, nem engedi, hogy elszakítsák ez angyalt tőle, nem, százszor nem! Erélyesen zsebrevágta a monoklit, nehogy eltörjön, elguruljon.

Lolo azt kérdezte a virágtól: szeret? nem szeret? de Trocsányi felelt diadalmas, majdhogy üvöltő hangon:

– Igen, szeret! szeret! szeret!

A nagy, ügyetlen kezek megkapták ő Rózsaszínségét, a hosszu karok összeszorították, két kemény ujj elkapta a tarkóját, mozdulatlanná tette, mint a fényképészek rettentő csipesze. Szegény Lolo csak annyit tudott mondani jaj! jaj! De már jött az el nem kerülhető csók. Jött a tapasztalatlanság brutalitásával, ezer szerencse, hogy nem találta el középen a szegény kis rózsaszín száját. Kissé fölötte kötött ki a Trocsányi hosszu orra, mint valami ferdén, rosszul uszó gálya. Hosszan tartott a csók, a Trocsányi csókja, Lolo moccanni sem tudott, akár ha kalodában volna.

Mikor eleresztette Trocsányi, még akkor sem volt képes rögtön haragudni, előbb tüsszenteni kellett, mert a tövises bajusz sertéi rettentően megcsiklandozták rózsaszín orrocskáját. Kettőt tüsszentett tehát, röviden, határozottan, mint a macskák, azután haragudott. Egészen piros volt a haragtól és a száját sírásra biggyesztette.

Tovább huzódott tőle, Trocsányi bocsánatért esdekelve utána, Lolo újra tovább, Trocsányi ugyanígy, úgy, hogy aprehendálva és engedelmet kérve, könyörögve körülutazták a fát a gyürüszerü padon, míg újra visszakerültek a sötét sarokra, oda, ahol a családtörténeti szív-feliratok díszlettek, tanuságai előző csókoknak, előző megkéréseknek.

– Igaza van Lolo, angyali! Olyan leányt, mint maga, csak a férje csókolhat meg!

Harsányan, hangosan, férfiasan kiáltotta ezt Trocsányi.

És ime! Az orgonabokor, ott balrul, ismét megnyilt és a tiszteletreméltó carbonaro állt előtte. Már nem tapogatta a fejét, lehet, hogy elmult a fejfájása. Trocsányihoz lépett.

– Gyere öcsém, – szólt szigoruan, – gyere a mamához.

Trocsányi elindult. Elindult hősi elhatározással. Elindult, hogy megküzdjön bármilyen ellentmondással, fenyegetéssel, veszedelemmel. Diadalmas, bátor léptekkel ment, mint aki hősi halál, vagy halhatatlan érdem felé megy. Nem! Százszor nem! Nem fogja engedni, hogy a család, a grófi család, tőle elszakítsa ez ártatlan szerelmes angyalt. És bátran lépdelt az öreg úr mellett, bár a szíve mélyében egy kissé félt is tőle.

Ott ült a kellemesen táplált mama a verandán. Trocsányi elébe állott. Úgy állt mint valami méltóságteljes szobor.

Rögtön kiböffentette a kérését, történjék bármi.

– Van szerencsém megkérni a Lolo kezét! – szavalta olyan hangon, mint talán Petőfi egykor a Talpra Magyart.

– Fiam, fiam! – sikoltozott a bölcs mama és a nyakába borult. Meg is ölelte, meg is csókolta a szemöldökét. A vén konspirátor is megölelte.

Szegény Trocsányi el volt ámulva. Hát az ilyen könnyen ment? Míg a jó szülők gratulálással, ölelkezéssel s egyéb hasonlóval voltak elfoglalva, Lolo ő Rózsaszínsége ott maradt a fa alatt.

Lolo sírt. Őszintén, igazán, alaposan, minden pose nélkül.

Tehát ide jutott ő? Ez az eredmény. Na szép! Ide jutott. Ez az eredménye a fényes haditervnek. Trocsányi. Túlságosan jól csinálta a flirtjét. Túlzott tökéletességgel. Megcsókolta. Most már muszáj. Jól mondta az az utálatos Trocsányi: „Olyan leányt csak a férje csókolhatja meg.“ Nem gondolt e mondat ellentmondó voltára. Oh miért is csinálta olyan minden részletében tökéletesre ezt a ravaszsági flirtöt. Most már a Paliról, a szépenfésült Paliról le kell mondani. Le kell mondani a Trocsányi csókjáért. És még ha kellemes lett volna.

Sírt. Szipogva sírt. Helyesen, kislányosan. Nem félkézre sírt, ahogy színpadon szokás, hanem jó kiadósan kétkézre.

Egyenesen ült, a két könyöke összeért a mellén, a két keze az arcán. Ő maga a bánat képe volt, csak a padba vésett szívek mosolyogtak körülötte.

Talán azért mosolyogtak, mert valaki leült a kis leány mellé. És egy hang, a szépenfésült hangja kérdezte:

– Mi baja Rózsaszínségednek?

Megrezzent a Lolo szíve, de tovább sírt ő mégis. Csak éppen hogy nem szipogott hozzá. Mert a szipogás nem szép. Hát nem szipogott. És a hang újra szólt:

– Mi baja Rózsaszínségednek?

Semmi válasz. Lolo sírt tovább.

Már vagy hatodszor kérdezték, de ő nem felelt.

A szépenfésült Pali megfogta a Lolo könyökét, hogy levegye a kezét az arcáról. Lolo nem engedett és vigasztalhatlannak látszott. Teljesen vigasztalhatlannak. A szép Pali a haját simogatta, a kislányos szalagövezte szőke hajat.

– Na mi baja? mi baja? bántották?

A Lolo feje visszahanyatlott a Pali vállára. Fájdalommal, mély bánattal. A Pali karja pedig átölelte és a Pali szája elkezdett utazgatni a szőke ezüstfényü hajban, a sima homlokon, a könnytől nedves arcon és eljutott oda – ahova akart.

Megdobbant valami a szépenfésült ifjú skótmintáju mellénye alatt s miközben forrón magához ölelte a már-már vigasztalódó kis lányt, azt gondolta magában:

– Ah mégis remek az első, a legelső csók olyan arcon, melyen soha férfiajk nem járt!

És a gondolatai zavarosan kóvályogtak olyan fogalmak körül, mint: tisztaság, érintetlenség, első hó, liliombimbó, hajnali harmat!

A jó kis Lolo pedig ugyanakkor csodálkozott, hogy milyen más az, ha a Pali s milyen más, ha a Frici.

Valaki köhögött. Egyet, kettőt, hármat. Hármat köhögött valaki. És valaki más, egy női hang megszólalt: Jaj be kedvesek! – És vékony fülhasogató hangok sivítottak.

Az agg garibaldista köhögött, a mama szólt, a porontyok sivítottak, miközben bakkfityet ugrottak egymás hátán körben a két szerelmes körül.

Egy pillanat nem sok, de annyi sem telt el s a szép Pali már meg volt szorongatva, megpuszilva, meggratulálva, családba fogadva. A mama őt is szemöldökön csókolta, mint egy negyedórával azelőtt Trocsányit. Ugy látszik ez hozzá tartozott. És a grófi család váltig ismételte:

– Rossz gyermekek! Hogy titkolóztak, milyen ügyesen titkolóztak.

Ekkor jött hozzájuk Trocsányi. Ő csak az örömtől ragyogó arcokat látta, a gratuláló kézszorításokat, a porontyok diadalmas ugrálását. Ő mindezt magára, az ő boldogságára vette, az ő eljegyzésére.

Odament Kovacsóczyhoz, megrázta a kezét, azt mondta köszönöm, köszönöm, azután Lolohoz lépett.

– Boldogok leszünk Lolo, esküszöm! – szólt patetikus hangon, mert valami furcsa szinpadiasság vett erőt rajta. Tovább nem folytatta, mert az illetlen porontyok éktelen sivító, fülsiketítő nevetésbe kezdtek és cigánykereket vetettek, ami eljegyzésnél nem is illendő.

A jó nagypapa karonfogta Trocsányit, a mama kézre vette a porontyokat, Lolo pedig tovább vonszolta a vőlegényét be az erdőbe.

– Mi volt Trocsányival? Olyan csodálatos!

De Lolo csak vitte tovább be, be a fák alá. Hamiskásan mosolygott és vonszolta tovább.

Leültek egy szép mohás tisztáson. Ujra kérdezte a szép Pali:

– Lolo, mi volt Trocsányival?

De Lolo a karjaiba vetette magát, sirva is, nevetve is, csókolva is és a sirás, a nevetés, a csókok közt fuldokolva mind csak azt felelte:

– Oh az a szamár Trocsányi! Az a szamár Trocsányi!

Ahogy a tavaszi folyó elsöpri dagadó árjával a parton meggyülemlett tavalyi szemetet, a hullott sárgult levelet, kitörli az iszapba lépett tömérdek nyomot, úgy seperte el, úgy törölte el a szerelemnek széles duzzadó érzése még az emlékét is minden egyébnek a Lolo szívéből. És ő igaz is volt, őszinte is, mikor semmiről sem tudott, mikor kicsinylőleg, megvetőleg mondta:

– Oh az a szamár Trocsányi!

Ez az elnevezés pedig rajta maradt Trocsányin. Illett is neki. Illett szerénykedő kopaszához, hosszú lóarcához, otromba nagy, idomtalan karjaihoz, illett a monoklijához és illett az elveihez. Tehát rajta maradt. Most már mindenki úgy is hívja.

És ez e történetnek vége és morálja.

Élő kisértetek.

Gyönyörű tavaszi éjszaka volt. Az égen a csillagok miriádjai fénylettek. Nem volt egy tenyérnyi hely az égbolton, mely ne lett volna megrakva csillaggal. De nemcsak odafönn ragyogott csillag, nem, a földön is, végig a Dunasoron, a budai oldalon, a Várhegyen, a Gellérten, mindenütt fénylettek, hol szép sorokban, hol elszórtan, a partmentén vagy a hidakra a vár fölé függesztve. És a Dunában is, a fekete óriási vízben ott is tükröződtek az égi és a földi mécsesek, minden apró hullám tetején egy-egy csillag úszott lefelé, és némely helyen szélesebb fény csillant meg a víz fölött, mintha ezüsttányérokat hányna föl a Duna.

A tavaszi éj nyugalmas, tündöklő pompája két embert állított meg a parton. Odakönyököltek az öntöttvas korláthoz és az éjbe bámultak. A kaszinóból jöttek; hazafelé indultak volt, egy volt az útjok. Jól öltözött, fésült, símára borotvált két fiatalember. A ruhájuk is egyforma volt. Frakkban volt mind a kettő, selyemhajtókás, egyforma szabású fekete felsőt viseltek. A fejükön azonos kerek szalmakalap. Szivar is égett a szájukban. Egészen egyformák voltak, s bár hiába borotválták, fésülték angolnak erélyes vágású turáni vonásaikat, mégis így éjjel majdnem olyan előkelő benyomást keltettek, mint egy szabó-ujság képes melléklete. Az egyetlen különbség közöttük az a virág volt, mely a frakkjukon fehérlett: az egyiknek gardenia volt a gomblyukában, a másiknak ibolya.

Szakadozva folyt a beszédük. Közben, a szünetek alatt a gondolatok folytatták csak az eszmeláncot, s ki-ki ott kezdte újra a szót, ahol akkor a gondolata tartott, nem, ahol a másik elhagyta.

Most a gardeniás beszélt.

– Gyönyörű az ilyen csillagos éj. És olyan mérhetetlen nagy.

– Az igaz.

– Ha ilyenkor fölnézek az égre, eszembe jut az a sok butaság, amit az ember összeolvas.

– Az igaz.

– És mindenféle teória, amiről hallok, össze-vissza jár a fejemben. Életteóriák, vallások, magyarázatok…

Hallgattak pár percig. A Duna halkan csobogott a part alatt.

– Borzasztó ostobaság az élet. És rettentően oktalan; és olyan nyomorult, olyan kicsinyesen nyomorult. Majdnem nevetséges, olyan nyomorult. A világűr rettentő hidege úgyszólván jelképezi azt a közönyt, amellyel a mindenség lenéz mireánk.

A gardeniás nem felelt, a társa folytatta: