Part 2

Ugy képzelte, hogy megtapinthatja egyikét azon titkos szálaknak, melyek a világot vezetik, hiszen ő a Gondviselés bámulatba ejtő rejtett útait vélte látni abban, hogy a tudós itt a szomszédjában, éppen itt mellette betegedett meg, meggyőződése volt, hogy ez nem véletlen, hogy ő, Goszpelda, jutalmául alázatos, engedelmes életének, ő van hivatva megtéríteni a nagy hitrombolót. Régi szent példák ötlöttek az agyába, mint küzdöttek meg egyes kiválasztottak az egyház fő ellenségeivel, mint térítettek meg egész népeket fejedelmük személyében, mint vívtak meg szent, döntő harcokat. E percben, mintha ő volna a gyenge Dávid, ki a filiszteusok seregeit a Góliáthban legyőzi, nem a maga, de az Urnak erejével. Mert elég egy embernek a szava, kivel az égi akarat van. Nagy szentek példája lebegett előtte, ők is csak gyönge papok voltak, Szt-Bernát, Szt-Patrik, sokan, sokan… És milyen győzelme volna ez a hitnek, milyen veresége a hittagadóknak! Milyen bizonyítéka annak, hogy minden tudás, min den bölcselkedés csupán hiúság, a halál küszöbén csak az egyház örök tanítása nyújt vigaszt és megnyugvást az embernek. És erőtlenné lenne a megtérés ténye által mindaz, amit ez az ember a szent törvények ellen írt és tett, erőtlenné a gúnyolása, a tudományos fegyvertára, minden, minden, az egész iskola, mely nevéhez füződik. Az ő megtérítése nagyobb hittérítői tett, mint ezernyi pogányok megkeresztelése…

A szakácsné pedig bevitte a levelet a betegszobába.

Az orvos éppen akkor végezte volt mindennapi vizsgálatát és a kezét mosta. Az asszony átvette a levelet. Fölbontotta, bár a tudósnak volt címezve. De minden levelét ő bontotta föl, rendszerint ő is válaszolta meg, titkárul is szolgált; az öreg úr régtől fogva így rendezte be.

Az asszony kereste a pápaszemét, de hirtelenibe nem találta, így aztán az orvost kérte meg, hogy olvassa föl.

Az orvos megtörülte a kezeit és az ablakhoz lépett.

A levél egy tanár-kollégától volt, ki ugyan az öreg tudós ellenfelei közé tartozott, mégis fenntartott vele bizonyos fölületesen barátságos viszonyt.

– „Kedves barátom, – ez volt benne írva, – nekem igen jó ismerősöm és neked nagy tisztelőd Goszpelda dr. tisztelendő viszi Hozzád e sorokat. Igen okos, széles látkörű, sőt tudományos ember. Szeretne veled beszélni. Kérlek, fogadd el és hallgasd meg. Végre is, bármint gondolkozzék is az ember, bizonyosat nem tud sohasem. Az olyan tudósoknak, mint te vagy, az élet a szakmájuk, a papoké a halál. Fogadd el, hiszen ha nem használ, nem is árthat.

Üdvözöl… stb.“

Az asszony már az első szavaknál, a pap említésénél fölállott és a beteg fejéhez lépett, hogy elfedje az arcát az orvos elől. Jó is volt, mert alig lehetett volna félreérteni azt, amit az aggastyán nagy szemei mondottak. Repeső örömmel fordultak, már nem az asszony, hanem az orvos felé; a kifejezésük sugárzott a reményteljes örömtől, várakozástól, vágyódástól. Jó volt, hogy a fölolvasó nem láthatta. Az öreg szólni is próbált, talán erősebben, határozottabban dadogott, de csak az asszony értette, hogy azt mondja: be, be, jőjjön be. A karja, a bal már reszketve újra kezdte a keresztvetést. De az asszony megfogta, szeretettel, de erősen és leszorította, le ugyanazzal a kezével, amely a művét mentette ki a tűzből, le azzal, amelyen most is ott vöröslött az égett sebhely.

A szakácsné még mindig az ajtóban állt.

– Mondja meg, hogy nincs válasz, – szólt az asszony s bár nyugalmat erőltetett magára, a hangja reszketett; és mivel a szakácsné, mintha más választ várt volna, húzódozva, lassan indult, indulatosabban ismételte, – mondja meg, nincs válasz, nincs válasz!

Egyedül akart maradni a beteggel, intett az orvosnak is, hogy menjen ki a szomszédos laboratóriumba.

Az orvos kimenőben az ajtóból visszanézett és látta, hogy a tehetetlen ember arcán nagy kövér könnyek gurulnak le, be a szakállába.

Kisvártatva az asszony is kijött a laboratórium-terembe. Fölindultnak látszott.

– Ne menjen ma többé be, nagyon fölizgatta az öreget a levél, – mondotta a nő és leomlott egy székre, a microscopiumos asztal mellett. Rövid szünet után mintegy magyarázóan folytatta, – milyen tapintatlanság, milyen gonosz tapintatlanság!

Az orvos leült vele szemben, a nagyító készülék másik oldalára.

– Tapintatlan, igen, de azt hiszem, a kolléga jót akart, és engedjen meg, talán igaza van.

Halkan, szakadozva beszéltek, ahogy templomban, vagy halottas háznál beszél az ember.

– Hogy mondhat ilyet! – felelt az asszony.

Az orvos elmagyarázta, hogy most, ilyen gutaütött állapotban csakis az egyházi esküvő volna képzelhető, és, bocsássa meg ezt neki, régi barátjuknak, éppen az asszonynak volna érdeke, hogy ez megtörténjék. A tanár vagyontalan, tudja ő jól, amit könyveivel keresett, azt fölemésztették a búvárlat költségei, csak a nyugdíja van. Az egyházi inextremis esketést bizonyára honorálnák, kiengesztelésnek vennék, és a nyugdíjt, amelyet ő, mint barátnője nem húzhat, az özvegynek bizonyára kiadnák. Gondolja meg, ha meghal, nem marad semmi utána. És az orvos ismételte, gondolja meg, gondolja meg…

Az asszony minden szónál csak tagadólag intett. Látszott rajta, hogy alig hallgat oda, hogy máson jár az esze. Az arcán éles aggodalom tükröződött. Nyilván egy kérdés állt előtte, egy aggasztó kérdés.

És soká hallgatott a műszer üvegburkára támasztott széles, makacs állal.

– Mondja, kérem, – szólalt meg végre, – jobban lehet még?

A válasz késett és ő már azt kérdezte, ami főleg érdekelte:

– Visszanyerheti a beszélőképességét?

Az aggódó sárga szemek az orvosra szegeződtek.

– Nem hiszem, – felelt amaz, – nem hiszem, bár nem egészen lehetetlen…

Az asszony a szavába vágott:

– Tehát nem, bizonyosan nem?

– Nem hiszem, sőt el lehetünk készülve, hogy nem viszi sokáig.

Az orvos azt hitte, hogy megdöbbentő, leverő dolgot mond és régtől begyakorolt résztvevő pofát vágott. Az asszony pedig behunyta sárga kutyaszemeit, nehogy a megnyugtatás kicsillanjon belőle, csak az ajka körül játszott valami, mintha megkönnyebbült volna a lelke.

IV.

Kora reggel volt, midőn a szakácsnő átszaladt Goszpeldáért. Azzal jött, hogy a tudós haldoklik, jőjjön gyorsan.

Sietve tipegtek egymás után; elől a szakácsné, imádságot mormogva, mögötte a rövid, kövér pap, az utolsó kenethez való készlettel a kezében, fekete bőrdobozzal, amelyről lekopott az aranyozott kereszt. Ő is imádkozott, de csak belsőleg.

Az imáját azonban zavarta egy emlék. Az emléke annak, hogy pár nappal ezelőtt ugyanúgy sietett át a szomszédos beteghez. Akkor is a szakácsné jött érte, mert az asszony, a gonosz démon, végre egyszer elment hazulról, hogy pénzt hozzon, a nyugdíj egy részletét. Csak egy félórára ment el, mondotta a szakácsné, szabad a vásár, de sietni kell. És ők siettek is, ugyanúgy siettek, mint most. A tisztelendő akaratlan örömmel ismételgette magában: szabad a vásár, szabad a vásár, – de a tanár villájában, mikor a cselédlépcsőn, a konyhán át a lelkész már-már a célnál volt, már csak egy ajtó választotta el a betegtől, egyszerre ott állt az asszony előtte! Megszégyenítő lett volna ez a helyzet, ő és a szakácsné az idegen konyhában, ha Goszpelda nem lett volna meggyőződve szándéka tiszta és szent voltáról.

Most, abban a fohászban, amelyet ég felé küldött, ez az emlék is belevegyült, esengve kérte, hogy a Gondviselés ne hagyja el az ő szolgáját, hárítsa el ez élő akadályt buzgó tervének útjából, törje meg az asszonyt fájdalomban, zúzza össze a csapás erejével, hogy megmentessék a lélek…

Csöndes, kihalt volt az utca e hűvös reggelen. A szemközti ház födelén dolgozott egy pléhes legény. Énekelt. Azt énekelte:

Zöld a kökény, majd megkékül Barna kislány majd megbékül

Hangosan, vígan, gondtalanul énekelt. A pap s a szakácsné nem hallgattak oda, csak siettek a haldoklóhoz.

Goszpelda a laboratóriumba lépett. Neki új, szokatlan, meglepő volt ez a terem. Mindenféle üvegburkos műszerek állottak szanaszét apró kerekes asztalokon, amelyeket ide-oda lehetett tólni, itt nagyító, ott szeletező készülék és tömérdek vékony kémlelő-cső, amelyekben ismeretlen anyagok áztak. A falak mentén egyik aprófiókos almárium sorakozott a másik után, minden fiókon, minden polcon valami jellel, a preparátumok, jegyzetek ezernyi gyűjteménye. Nagy vegyészkonyha üveglappal lezárva és fönn a kasztenek tetején nagy befőttes üvegek, amelyekben undorító, rejtélyes dolgok úszkáltak. Három nagy ablakból nyers reggeli fény világította be a termet, amely rettentően józan, kellemetlenül tiszta és rideg benyomást tett Goszpeldára. Még a székek, az asztalok, azok is olyan barátságtalanok, idegenek voltak.

Öt-hat ember lézengett a teremben. A mester néhány tanítványa és két ujságíró, akik arra a hírre, hogy a próféta haldoklik, siettek ide. Meglepetve néztek a papra, aki maga is érezte, hogy ő ebben a szörnyü fagyos, műszerszerü szobában váratlan, paradoxos megjelenés. De nem törődött ő ezzel, hanem ment egyenesen az ajtóra, amely a betegszobába vezetett.

De az ajtó be volt zárva.

Goszpelda várt egypár percet, azután újra megpróbálta a kilincset, hátha észreveszik, hogy valaki be akar menni. Odabenn azonban semmi sem mozdult. Azt hitte volna az ember, senki sincs a szomszéd szobában, ha olykor nehéz, hörgő lélekzés nem hallatszott volna, amely mind gyorsabb, gyorsabb, erősebb lett, mint induláskor a gép dübörgése, aztán pár percre hirtelen megszűnt. A pap még mindig ott állt. Várt. Egyszer, másszor halkan kopogtatott és zörgette a lakatot. Végre megszólalt mögötte az egyik ujságíró:

– Be van zárva.

Goszpelda nem felelt a gúnyolódásra. Tovább is ott maradt türelmes, egykedvü nyugalommal. Mindegy volt neki mit gondolnak azok a többiek, a tanítványok, a reporterek mit gondolnak róla, hogy talán szerénytelennek, tolakodónak tartják. Ő hivatást teljesített. Tompultan várt, ahogy a vadász vár a lesen, gondolkozás nélkül vár a bizonytalanra. A tekintete a mozdulatlan kilincsre tapadt. Olykor szorosabban magához nyomta az egyházi készletet és imádkozni próbált, de a valódi lelki elmerülésig nem tudott eljutni. Nagyon zavarta az a meg-megújuló hörgés, amely a betegszobából hallatszott és annak a pléheslegénynek az éneke, amely ide a terembe is behangzott. Víg, egészséges, gondtalan hangon fújta mindig ugyanazt a nótát:

Zöld a kökény majd megkékül…

Csak ezt fújta folytonosan; lehet, hogy nem tudott más nótát; az is lehet, hogy tudott mást, de ezt szerette legjobban; az is lehet, hogy nem is szerette, de ez jutott az eszébe. Tény az, hogy sehogysem tudta befejezni, mindig újra kezdte: Zöld a kökény, majd megkékül…

A hörgés erősebb lett a szomszédban, de csak ez hallatszott, semmi sírás, vagy mozgás. Goszpeldának megjárta az eszét, hogy talán elhagyták, bezárták a beteget, hagyják egyedül meghalni. Ha így volna! Föl kellene ezt az ajtót…

– Van valaki benn? – kérdezte a várakozóktól.

– Az asszony és az orvos, – válaszolt az egyik tanítvány.

– Köszönöm, – felelt a pap nyugodtan és várt tovább, szemét a rézkilincsre szögezve. A tiszta réz sugárzóan fénylett és a tisztelendő öntudatlan számlálni kezdte az ablakok tükröződését a hengeralaku fogantyún. Úgy érezte magát, mintha hipnotizálva volna; az a tudat, hogy csak ez a zár tartja vissza az ő nagy céljától, mintha nagy tompa szög volna, úgy fúródott bele a gondolatai közé, megállította számára a világot.

Odakünn a pléhessegéd még mindig azt a nótát kínozta, abból, hogy a kökény megkékül, még mindig a kis lány békülékenységére következtetett, bosszantó makacssággal.

És telt az idő, telt egyformán, olyan egyformán, mint a nóta…

Sok idő telt. Goszpelda nem tudta volna megmondani, mennyi.

A betegszobából most új hang kelt, egy másszerű hörgés, mely mintegy elnyelte az előbbenit, a már megszokottat. A tanítványok, az ujságírók, azok is észrevették, nyugtalanul, megilletődve ők is odagyűltek az ajtóhoz. Csodálatos, borzalmas hang volt, olyan, amelyet semmi egyébbel nem téveszthet össze, aki egyszer hallotta. Nedvesen mély gargarizáló hang, amely mintha valahonnan alulról hangzana, valamiben benn, egészen benn. Mintha egy félig üres hordóban nehéz golyók görögnének, valamely buborékos folyadékban és azt a hordót gurítanák, lassan, egyformán. Rémesen hangzott ez a halálhörgés, sokkal rémesebben, mint akármilyen jajgatás vagy, kiáltás, a hallása összeszorította a várakozók torkát. Megújult, megszűnt, újra megújult, kétszer, háromszor, egymásután. Mind feszülten hallgattak, minden szünetnél azt hitték, ez az utolsó, figyeltek némán.

A hörgés mind szakadozottabb lett, meg-megakadt, némelykor majd egy félperc is eltelt, aztán újra kezdődött. Goszpelda és a társai majdnem meglepődtek, amikor végre egy szünet után nem hallatszott semmi, nem újult meg a hang.

Léptek közeledtek. A kulcs csikorgott a zárban. Megnyílt az ajtó mindkét szárnya. Az asszony nyitotta ki. Halvány volt az arca és merev, – a szeme pedig oly tágra nyilva, hogy Goszpelda láthatta, mint szűkülnek össze a pupillák a nyers fénytől, amely hirtelen feléje áradt. Két karjával kitárta az ajtót és egyszerüen mondta:

– Meghalt. Bejöhetnek.

De Goszpelda úgy érezte, mintha hozzá szólt volna, mintha azt mondta volna: győztem, legyőztelek…

S miközben a többiek lassan bementek a halotthoz, a jámbor pap térdre rogyott egy műszeres asztalka mellett, összekulcsolt kezére hajtotta kopaszodó koponyáját, s ott a mikroszkópium előtt, mint az oltár előtt szokta, elkezdte megalázott, megtört szíve mélyéből:

– Pater noster, qui es is coelo, sanctificatur nomen tuum…

*

A laboratóriumból temették. Ott állt a ravatal, egyszerü fakoporsó, szegényes posztó-terítővel. Tömérdek koszoru düledezett körülötte, amelyeket egyesületek, egyetemek, akadémiák küldöttek, látszott banális, babéros, pálmás voltukon, hogy hivatalos koszorúk. Csak egy volt más, volt egyéni, az, amely magán a koporsón feküdt, az asszony koszorúja. Nagy vörös kerék, egészen piros muskátliból, abból a virágból, amely ott nyílt annak a kerti háznak az ablakában régen… régen…

Sok ember volt a teremben, sok feketekabátos ember, akik elhelyezték zöldséges, szalagos emlékeiket a koporsó mellé és testületek nevében szóltak pár magasztaló szót a hulla fölött. A szabadgondolkodók szövetsége és az a liga, amely az elhunyt prófétáról nevezte magát, nagyobb küldöttséggel is volt képviselve. Kellemetlen szag volt a levegőben, mint kertészeti kiállításon vagy elitbálok lépcsőházában, – örökzöld levelek aromája és emberszag.

Éppen a liga szónoka beszélt: „… és most nyugodj a természet ölén, nagy ember, te, akinek élete is és halála is tanuság nekünk, te, aki nemcsak élni tudtál nagy tanod szerint, de mártirja is vagy az új, a természetszerü meggyőződésnek. Mert mártiriom nem egyéb, mint tanuságtétel a halál küszöbéig, a halállal szemben is. Te megpecsételted életed tudását a halálnak tudásával…“

Látszott a szónokon, hogy igen meg van elégedve a beszédével.

Az asszony pedig ott állt a ravatal mellett, soványan, egyenesen. Fekete, nagyráncu ruhájában olyan volt, mint egy faragvány valami középkori templomból, – ördög vagy angyal, mindegy, – ott állt mozdulatlanul, a sárga szeme a koporsóra tapadt, a fekete posztóra, a piros koszorúra. És az arca mintha fából volna metszve…

Az a szamár Trocsányi.

Méltóztatik-e tudni, hogy milyen a gonosz macska?

Ne tessék azt hinni, hogy, a gonosz macska az, mely előbb játszik az egérrel, azután megeszi. Nem, kérem, nem ez az. Az ilyen macska a jó, a lágyszívü, az irgalmas, a kegyelmes, a majdnem altruistának mondható macska. Mert irgalom az, ha véget vet a félig agyonjátszott egérnek. Az elnyütt, elcsepült egér úgyis megnyomorodna, s attúl koldulna teljes életében. Oh! a gonosz macska egészen más!

A gonosz az, mely játszik egyik egérrel és másik egeret eszik meg. Ez a gonosz macska.

E meghatározás szükséges az alábbi történet megértéséhez.

Különben is, kérem, méltóztassanak állandóan egy szép, selymes szőrü, tetőtől talpig fehér macskára gondolni, melyen csak két rózsaszín foltocska van: az orra cimpája és egy kis másli a két füle között, egy mademoiselle macskára, mely kecses és puha mozdulatu, melynek talpát az ártatlanság bársonya vonja be, mely mindig álmosnak látszik és mindig éber és melyről azt hinné az ember, hogy örök gyermekkorban él, pedig a szemében akkora bölcseség lakozik, minha végigvirrasztotta volna a piramisoknak mind a negyven századát.

Már most áttérhetek a történet címére. Nem egykönnyen határoztam el magamat. Mert kérem, a cím, az rém mód fontos. Szerettem volna valami bájos címet, valami rózsásat, üdét, illatost, de nem találtam sehol teljesen megfelelőt. Ezért mást választottam, melytől bizonyos előnyök szintén várhatók s így most az elbeszélés címe:

„_Az a szamár Trocsányi_.“

Mert a történet hőse báró Trocsányi Frici.

És minthogy ennyi meg van állapítva, im kezdődik a mese, kezdődik azokkal a majdnem rituálissá lett szavakkal, melyekkel minden mesének kezdődnie kell:

Egyszer volt, hol nem volt, Hetedhétországon, az Operenciás tengeren is túl, volt valahol Hontmegyében, erdők aljában álló szép nagy kastélyban, volt egy kis lány, akit Lolonak hívtak s kinek a flirtjei az „ő Rózsaszínsége“ címet díjmentesen adományozták.

Lolo teljesen megérdemelte ezt a címet. Ő Rózsaszínségének szép, finom bőre volt, olyan átlátszó, hogy az orra szárnyánál, a füle hajlásán átsütött a piros vére és nagyon világos szalmaszínü haja, ezüstös fényü, melyet nappal kislányosan viselt, a nyaka szirtjénél csak egy szalaggal átkötve, este azonban szépen tapeirozva a fején, koronának, ahogy felnőtt, bemutatott, már két-saisonos leányhoz illik.

Volt neki továbbá egy kellemesen táplált bölcs mamája, aki annyira bölcs volt, hogy süketnek tetette magát, így csak azt hallotta meg, amit akart; és volt Lolonak két igen neveletlen öcsikéje is, kiket a rövidség okáért egyszerüen porontyoknak fogunk nevezni. De a legkiválóbb tagja az „ő Rózsaszínsége“ családjának a tiszteletreméltó családfő, a jó nagypapa volt. A jó nagypapa egykor nagy forradalmár volt, – garibaldista és carbonaro! – ő végigküzdötte az emigrációk és összeesküvések aranykorát, hősiesen végigküzdötte sbirrek, polizeispiclik és hitelezők ezrei ellen. Alig volt olyan sötét konspiráció, melyben részt ne vett volna egykor s melynek titkos pénzeiből valami el nem suhadt volna a kezén.

Az öreg még ma is állandóan gallérköpenyegben járt, ahogy összeesküvőhöz illik, a haját s a szakállát pedig szakasztott úgy viselte, mint a rettenetes Rochefort. Hófehér bozontos sörénye kitünően illett barna, puskapormarta bőréhez. Az ember, ha az aggastyán tiszteletet parancsoló arcára tekintett, önkéntelen csokoládé-puddingra gondolt tejhabbal körítve, no meg a szent népszabadságra.

Az öreg úr nagy diplomata volt. Csak sejteni lehet, senki sem tudhatja ma már, hogy milyen diplomatája volt a titkos forradalmi pártoknak, – de bizonyos az, hogy leányai, unokái férjhezadásában valósággal remekelt.

A birtokon, a kastélyon gyönyörűen virítottak a legkülönbözőbb jelzálogos kölcsönök, de a felületes szemlélő nem látta meg sem a háztájon, sem a leányokon. Az öreg úr pedig külön módszer szerint csalogatta házához a legjobb partiekat.

Kihasználta azt a nehány gyönge szarvast, mely a kastély mögötti erdőben kérődzött.

Olcsó és biztos módszer volt. Kizárólag vagyonos és nőtlen embereket hivott vadászvendégül s ha valakinek azt mondta: – Nem akarnál-e nálam egy-két erős szarvast lőni? – ez annyit jelentett, mintha azt kérdezte volna: – Nem akarod-e valamelyik unokámat feleségül?

Igy tett az öreg úr, mikor a leányait adta férjhez, így tett az unokáival is. A vadászat gyenge volt, de a leányok szépek. Két leányt, a Lolo nénjeit, már elhelyezte így. Hozományt ő nem adott egy vasat se s így egy-egy partie nem került egyébbe, mint egy-két rossz, rosszabb és legrosszabb szarvasbikába.

Most Lolo számára voltak a vendégek híva. A fővendég nem Trocsányi Frici volt, hanem a dúsgazdag Kovacsóczy Pali. Trocsányi, bár jómódu ember ő is, öregedő agglegény létére nem igen jött számításba. Hosszu, lópofáju arcával, óriás kezeivel és dupla ballábával úgy sem igen mérkőzhetett volna a szépenfésült Kovacsóczyval, inkább tán sötét háttérként szerepelt. Vagy mint „nép és katonaság“. Vagy talán rezervának volt híva? Kitellett volna az öreg politikustól.

Szépen, okosan, helyesen volt ez kigondolva.

És mégis, a Lolo–Kovacsóczy flirt csak nem akart haladni. Pedig már elég régecske tartott. A tavalyi saison óta. Minden percben várták, hogy: no most! De nem.

A jó Pali jött, a jó Pali ment, a jó Pali társalgott, a jó Pali enyelgett, tenniszezett, ladikázott, cserkészett, labdázott, golfozott, bosztonozott, mosolygott – és megint elment. És semmi komoly lépés! Semmi komoly szó! Még egy célzás sem a házasság szentségére! Pedig alkalom az volt elég. A szépenfésült Pali vendégeskedése egyébből sem állt, mint a legkitünőbb megkérési alkalmak végtelen sorozatából. A nagypapa, a mama, a cselédek, sőt a porontyok is, egyébben sem jártak, mint hogy kitünő alkalmakat szerezzenek Lolo és udvarlója számára. És mégis semmi! Nahát ez hallatlan!

Képzelni lehet, hogy ez az állapot mód felett bosszantotta Lolo grófnő ő Rózsaszínségét. Annyival inkább bosszantotta, mivel igen jól tudta, hogy igenis ő tetszik a szépenfésült Palinak. Hogy a szépenfésült igenis el akarja őt venni. Hogy ő rajta van az élete programmján. Csak későbbi programmpont. Későbbre van halasztva. Most egyelőre még lumpolni akar. Hát ez igazán komiszság. Úgy tesz vele, mint mikor az ember megvesz egy könyvet, de még nem olvassa el rögtön, fel sem vágja, hanem félreteszi, hogy majd máskor, télen, majd elolvassa, majd máskor, mikor ráér. Nos Lolo nem akart ilyen félretett könyv lenni, ő azt tartotta a tartalmáról, hogy érdekes olvasmány, olyan érdekes, hogy rögtön, menten, egy ültő helyben el kell olvasni, valósággal föl kellene falni! Ah! lázító volt ez a Kovacsóczy!

Igy álltak a dolgok és még sokáig így maradtak volna talán, ha nem jön közbe valami.

Az a valami pedig abból állott, hogy egy este Lolo a szokottnál korábban vonult vissza a szobába, hol hosszasan járt fel s alá vésztjósló, mély meggondolásu, majdnem államférfiui léptekkel.

Nagy, igen nagy elhatározás ült ő Rózsaszínsége arcán, midőn végre lefeküdt. Kerekre csucsorított szájjal kifujta a gyertyát, s ez a kerek száj mintha piros pontot tenne hosszu gondolatsornak a végére.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap reggel cserkészet után hazafelé bandukolt Trocsányi. Hajnal óta fenn volt. Éhes volt és szomjas; piszkosnak érezte magát és igaza volt. Hosszu, lapos lábai úgy sülyedtek be a porba, mint valami túlterhelt nehéz hajó a tenger hullámaiba.

Mikor a parkkapuhoz ért, valami rózsaszínü tárgyat pillantott meg a jobboldali padon, ott, ahol rendesen a portás ült.

Trocsányi föltette a monokliját és megszemlélte a rózsaszín tárgyat. Nem a portás volt, ami némileg meglepte. Lolo volt.

Trocsányi Frici örömmel ejtette le a monoklit.

– Jó reggelt, Frici báró, lőtt valamit? – kérdezte a kis leány és melléje csatlakozott, akárcsak őt várta volna.

Trocsányi nem lőtt semmit. Neki ma nem volt szerencséje, nem is látott semmit. Ha szerencséje lett volna, akkor sem hozott volna haza vadat. Mert nála csak két eset volt. Vagy szerencséje volt, akkor hibázott, vagy pech-je volt, akkor nem is látott semmit. Más eset nem volt. De ő azért szorgalmas vadász volt. Elvből volt vadász. És az egészsége miatt. Nagyon jó a májnak; ezt aztán részletesen el is magyarázta.

Lolo figyelmesen hallgatta, majdnem áhítattal és szaporán lépegetett mellette.

Szép kis rózsaszín ruha volt rajta, puha mosókelméjű, rövid ujjú. A nyakán szélesen ki volt vágva, s hellyel-közzel át is sütött fehér bőre a vékony materián, különösen a kissé csapott vállakon. Szőke hajában a nyakánál egy kis szalag, kislányosan, bakfis-szerűen. Az is olyan színü, éppen mint a ruhácska. Egészben olyan tiszta és hüvös benyomást tett, mint valami angol szappannak reklámja. Olyannyira, hogy Trocsányi önkéntelen arra gondolt, milyen jól fog esni a fürdő. Pedig a fürdőből nem lett semmi.