Part 11

Csak ott a magyar vidéken, le a Marosig szakadt meg itt-ott a végnélküli fehérség. Majd minden faluban fekete égett gerendák álltak ki a hóból, üszkösödött jegenyefák meresztették égnek elperzselt ágaikat, mint valami óriási fekete seprük, – tetőnélküli falak, amelyeknek peremét beszennyezte a tűz, kereszteződtek rombadőlt utcasarkokban, kuriák, kastélyok falai, elhagyatva, pusztán, lakatlan csöndben. Mindent be akart fogni a hó, befujta a kertet, behullott a tetőnélküli üres szobákba, finom porban végigterült még ott is, ahol a bolthajtás be nem szakadt. Mégis itt-ott a padlókon és a kertekben is, előtüntek alóla csodálatos sötétvörös foltok, amelyeken megsikamodott az ember lába. Mindent betemetett a hó egyenletes, egyforma tiszta fehérséggel, csak ezeket a foltokat nem bírta befogni, előtűntek ismét, hiába vonta be.

Az egykori kertekben a letaposott, elperzselt örökzöldek között és tovább a közeli tarlón, helyenként frissen hányt hantok emelkedtek, amelyek körül kóbor ebek settenkedtek, ástak, marakodtak. És nagy varjúseregek szálltak le hatalmas károgással, kavargó fellegekben.

Rettentően csöndes tél volt; csöndesebb, mint más tél. Mintha kevesebb élet lett volna. Mintha kevesebb emberélet lett volna.

Rettentően csöndes tél volt ez: a Hóra-lázadást követő tél.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És a havasokon megindultak a farkasok. Lefelé a havasi falvak felé. Minden tanya, minden falu közelében jártak. Eleinte csak egy-kettő, később ahogy szigorodott a tél, és nőtt a hó, mind több-több, mind nagyobb csapatok.

Estszürkületben jártak és éjjel. Az erdők szélein lassú, egyenletes ügetésben, sorban egymás mögött, hangtalanul haladtak. Lehorgasztott fejjel, némán. Igénytelen külsejü ragadozók. Első látásra azt hitte volna az ember, hogy szürke, piszkos komondorok. Az erdő szélén leültek olykor, mereven, kutyamódra és vártak: vártak veszélyes türelemmel, míg sötét este lesz.

Csak éjjel támadtak. Akkor is alig volt zaj, bár reggelre hiányzott akár egy fél-turma juh. Nem maradt azokból semmi, de nagy vörös vérfoltok piroslottak a havon. Mindenfelé raboltak. De mindig éjjel, sötétben, orozva, gyáva rablók módjára. Hiába őrizték a tanyákat, a nyájakat, hiába őrködtek erős, bátor kuvaszok. Elsőnek a házőrzőt tépték szét. Alig volt egy-egy hang az éjben.

A kamarai ispán két ezüst huszast tűzött ki egy farkasfejre. Nagy pénz volt ez akkoriban, mégsem igen vadászták, pedig kihirdette az egész havason. De hát volt az erdőkön más vad is, ami inkább megérdemelte a fáradságot. Drága vad, jövedelmező. Mert hát nagyobb díj volt a lázadóvezérek fejére kitűzve. A Hóráéra háromszáz arany, a Kloskáéra is annyi. Be is fogták ezeket menten és bevitték Gyulafehérvárra.

Most Lung Gavrilára vadásztak a hegyekben, a Hora helyettesére. Száz arany volt ennek a fején is, élve vagy halva.

A farkasok háborítlanul jártak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Késő délután volt. A Toszerát felől egy kis szürke csapat haladt föl a Szamos völgyén a Humpleu-hegy felé. Sorban mentek szótlanul. Elől az öreg Maftyé, a tószeráti fűrészmolnár, alacsony, kutyaarcu ősz ember. Ő volt a vezető.

Mögötte magastermetü, puskás oláh haladt, akinek óriási báránybőr süvege kellőleg jelezte előkelő mivoltát. A condrája kék zsinórral volt kiteremtettézve oldalt. Ő volt a vezér, akárki láthatta. Utána két gyurkucai ember következett, a sovány Pantyilimon és Simion, az Avramé, leghátul az ifjabb Maftyé, mereggyói pásztorlegény, akit rendesen a gúnynevén „Kakas“-nak szólítottak.

Erősen neki voltak készülve az útnak. A bőrös ujjas fölött fekete, avult daróccondra, mind egyforma, csak a magas emberé volt díszesebb, fakulacs, tarka iszák, tarisznya is volt a hátukon. A magas oláhnál, mivelhogy erdőőr, puska, a többieknél hosszúnyelü fejsze.

Igy haladtak előre a Humpleu felé egy nyomon a nagy szűz hóban, amely apró kristályokkal porozta be a telitömött vastag bocskorokat, meg a condranadrágot is térdig. Nyikorogva roppant be a hó az öreg Maftyé alatt. És ahol eljöttek, mély, acélos fényü fehér árok maradt mögöttük a habosfelületü tiszta hóban.

A pojéni rétnél egyszerre megállott az öreg és fejszéje nyelével fölfelé mutatott a fenyveserdő szélire. Hét farkas haladt ott egymás mögött lomhán, lassan, az emberekkel egy irányban, a Humpleu felé ők is.

– Tizennégy ezüst huszas jár ott, – mondotta halk nevetéssel Maftyé.

– Ami a kézben van, csak az nem hazugság, – felelt gúnyosan Nyág Demeter, a puskás gornyik, – haladjunk.

És tovább mentek szótlanul, mint előbb, fölfelé kapaszkodva a Humpleu oldalán ők is, a farkasok is, be a hótelt, rejtélyes rengeteg erdőbe…

Sötét este volt már, mire kimászták a hegyet. Három ember visszamaradt, még mielőtt egészen fölértek. Csak az öreg Maftyé és „Kakas“, a pásztorlegény mentek ki annak a nagy üstszerü mélyedésnek a szélére, amely a Humpleu-hegynek kráterszerü csúcsán nyílik. A mélyedés közepén, úgy, hogy a fényét elfogták a környező sziklák, nagy tűz égett. Mellette, hevenyészett kaliba előtt, egy fiatalember ült. Tétlenül a tűzbe bámult. Egy hosszu puska feküdt mellette.

Az öreg Maftyé még mielőtt a kőszirt széléhez ért volna, lekiáltott hangosan:

– Én vagyok, Maftyé! Jövök a sajttal!

Maftyé nehézkesen küzködött ki a hóban az erdőből, nagyokat nyögött, amint nagy óvatosan rakosgatta a lábát a levezető kőparti ösvény természetes lépcsőzetébe. A „Kakas“ mindenütt a nyomába lépett.

A tűznél leült nagy zökkenéssel, nyögve, öreg ember módjára. Nem is köszönt. Leoldotta válláról a feketesávos átalvetőt, és mintha haragudna reá, úgy, vágta földhöz.

– Itt a sajt, Gavrila.

– Miért hoztad magaddal ezt a fiút? – kérdezte sötéten Lung Gavrila és „Kakas“ felé intett az állával.

De az öreg csak nyögött, úgy, hogy Gavrila megismételte a kérdést.

– Sok a farkas, öcsém, sok a farkas, – felelt végre Maftyé, és most egyszerre megeredt a nyelve. Bő részletességgel, nagy taglejtéssel beszélni kezdte, hogy a farkasok mint tépték szét mult éjjel a legszebb tehenét, éppen az ól előtt, a legszebb tehenét. Egy nyikkantást sem hallottak, még a kutyák sem ugattak. És rettentő átkokat szórt a farkasokra, meg a kutyákra, hogy az Isten verné meg gonosz torkukat. Sok a farkas, sok a farkas, ekkora darabot sem hagytak a tehénből! Hajnal felé az üvöltésüket is hallotta a ház előtt.

Az öreg látszólag úgy belehevült az elbeszélésbe, – vagy tán jel volt ez? – hogy utánozta az üvöltést, háromszor hosszan, elnyujtva vonyított farkasmódra. És a kőszirt tetején megjelentek társai: Nyág Demeter, a gornyik és a két gyurkucai fejszés, Pántyilimon és Simion az Avrámé.

Gavrila a puskájához akart kapni, de „Kakas“ rajta ült – véletlenül.

– Kik ezek? Maftyé! Kik ezek?!

– Vadászok, farkasvadászok, velem jöttek föl, – felelt a legnyugodtabb hangon Maftyé és a tűzbe köpött. Nagyot sercent a tűz.

Azok csendesen, nehézkesen, sietség nélkül közeledtek. Illedelmesen köszöntek. Adjon az isten nyugodalmas jó estét! És letelepedtek nagy nyögéssel a tűz körül körben. Gavrila mellé Demeter, a puskás, a másik oldalon „Kakas“, tovább a két gyurkucai, túlfelől az öreg Maftyé, a tószeráti molnár.

Egy faluból voltak Gavrila és Demeter, felsőaranyosiak.

– Te vagy, Mitru bátya? – szólt hozzá Gavrila, – hát te mit keressz itt?

– Én. Jobb itt fenn, mint odalenn a zalathnaiban. Katonák járnak, – felelt a megszólított.

Azután megindult a társalgás, lassan, nagy, hosszu szünetekkel. Közbe valamelyik megpiszkálta a tüzet, vagy rávetett egy nagy husángot; ilyenkor egész garmada szikra szállott föl a füstben, mintha az rojtostul vinne csillagokat fölfelé.

Beesteledett.

De Gavrila úgy látszik, még gyanakodott. Ő is szólt egy-egy szót, de a jobb keze bent volt a tüszőjében, amelynek öbléből két szép címeres ezüstös francia pisztoly kandikált ki. Pedig hát semmi gyanus sem látszott ezeken az embereken. Kiszedték a holmijukat a tarisznyából, egyik-másik leoldotta a bocskorát és az átázott füstölgő kapcákat szárogatta a tűznél. És folyt a társalgás kedélyesen, pipaszó mellett, a havasiak egyhangu hanghordozásával. Elmondták, hogy a katonák ellepték Topánfalvát, sok-sok katona Albákon és Felsőaranyoson is van belőle. Elpanaszolták, hogy minden háztól két kupa vajat szednek. Nehéz sor, nehéz sor! Igy telt az idő. Ide-oda járt a szó, miközben békességgel falatoztak és körbe járt a pálinkás-üveg. Csak Demeter, a gornyik volt szótlan, egyet-egyet hümmögött néha, de a szeme mindig ott járt lopva a Gavrila tüszőjében, a tüszőjében a kezén, kezében a pisztolyon.

Egyszer aztán, mikor az öreg Maftyé egy újabb ágat tett a tűzre, megrokkant a tűz és egy égő husáng legurult róla éppen a Gavrila lábához. Ott füstölt előtte. Gavrila lehajolt, hogy visszalökje. Az volt a baj, hogy lehajolt. Kár volt lehajolni. Demeter és a „Kakas“ rávetették magukat.

Egy szempillantás alatt a két gyurkucai is rajta volt. Csak Maftyé maradt állva s a tűz fölött, a füstön át hunyorgatva nézte, hogy vajjon mi lesz? De meg nem mozdult onnan.

Lefogták. Elvették a pisztolyait, félrehányták a puskáját. Azután Nyág Demeter kivett a tarisznyájából nagy láncos bilincseket és vasraverte Gavrilát, nyugodtan, szakértelemmel. A két kezét és az egyik lábát. Azután eleresztették és kissé kifulladva a megerőltetéstől, visszaültek a tűzhöz. A fogoly se szólt, csak vadul nézett és nagyokat lélekzett, mint egy sebzett állat.

Megint csend volt a tűz körül, mintha semmi sem történt volna. Csak a hó volt jobban letapodva, ahol dulakodtak. Megint rágyujtottak a pipákra, igazgatták kérges tenyérrel a tüzet. És elkezdődött újra a társalgás lassan, szakadozottan, adóról, farkasról, téli nyomoruságról, káromkodással, köpéssel fűszerezve, úgy, mint előbb.

Kisvártatva megszólalt Gavrila is:

– Húzzatok közelebb a tűzhöz, mert fázom.

Közelebb húzták. Most már Nyág Demeter vitte a szót, Gavrilához fordulva, mintegy az ő mulattatására. Elmondta, hogy ő fogta el hat gornyiktársával Horát és Kloskát a szkoraseti oldalban. Éppen így fogták el azokat is a tűznél, mint téged, Gavrila, este, az erdőn. Éppen így ültek melléjük, ahogy most. Igy történt, éppen így.

Az elbeszélés érdekelte Lung Gavrilát. Mintha megnyugtatná az, hogy a vezéreket is így csalták meg, így fogták meg. Kérdezte, hogy hát Ujbár Ursz? hát Krisán? hát a többiekből mi lett? Ki van már befogva közülök. Amazok mindent elmondtak, ki miről tudott, mind neki beszéltek. Látszott, fontos embernek tartják, ő volt a nap hőse. Igy társalogtak s lassanként mintha elfelejtették volna azt, ami közöttük történt az előbb, hogy ezt az embert lefogták, vasraverték, hóhér kezire juttatták; fogoly is, pribék is jóízüen elbeszélgettek. Nagyon kedélyesen voltak. Egy-egy tréfa, nagy paraszt tréfa is elröppent, amelyen viharosan nevettek. Gavrila is nevetett egészen úgy, ahogy a többiek. Különben is éppen az ő tiszteletére adomáztak.

Idő teltével aztán kezdtek elcsendesedni, egyik-másik szundított is egyet, vagy szótalan bámult a kéklő éjszakába. Csak a tűz pattogott egyformán…

De egyszerre egy új hang keveredett a tűz pattogásába. Hosszu halk üvöltés. Messziről. Hosszan elnyujtva. Rejtélyes hang, amely mintha nem a levegőn át, hanem a földön a havon keresztül hangzana. Kétszer, háromszor. Farkasüvöltés!

Legelőbb „Kakas“ hallotta meg, fölugrott. Aztán Pantyilimon és Simion. Már mind fölugrottak és füleltek. Végre megszólalt az öreg Maftyé:

– Nincsenek nagyon messze a farkasok.

– Nincsenek messze.

– Hej könnyen lehetne szerezni néhány ezüst huszast, ha még jó volna a szemem és ha volna puskám, – folytatta az öreg. A megjegyzés nyilván Nyág Demeternek szólt, de Maftyé csak maga elé nézett, mintha a tűznek beszélne.

– Tud-e valaki hívni? – kérdezte a gornyik (mert hát a farkasleshez kettő kell, egyik, aki hívja, másik, aki lövi).

Majd minden havasi tud farkast hívni. A hosszu Pantyilimon mindjárt be is mutatta a tudományát, lehajolt a föld felé, tölcsért csinált a két kezéből a szájához és hosszan vonyított. Az erek a sovány nyakán úgy kidagadtak az elfojtott erőlködéstől, mint valami kötelek. Nyág Demeter meg volt elégedve a mutatvánnyal, azt mondta: jó! Igy aztán a Maftyé biztatására neki is indultak. A puskás gornyik Pantyilimonnal az élén, a másik gyurkucai meg a kakassal a hegyoldalon hajtónak.

– Én majd itt maradok öregesen a tűznél, – bátorította őket a molnár, – vigyázok a tűzre is, meg Gavrilára is. Nem szökhetik el.

Szomoru hangon mondta ezt az öreg. Mintha nagyon bánná, hogy ő nem mehet velök.

A többiek elmentek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A nagy Humpleu-hegy egyik gerincén, amely a Muncselmarc felé nyúlik, hét farkas haladt sorban. Elül egy nagy örvös ment, az orra a földön, a farka behúzva, lassu ügetésben. Olykor megállt és ilyenkor a többiek is megálltak. Fülelt, figyelt. Aztán újra megindult. Halkan, nesztelenül jártak, csak nagy ritkán roppant meg egy kissé a hó a lábuk alatt. Olyankor a nagy örvös hirtelen körülnézett. Azután tovább-tovább egyenletes ütemben, tovább-tovább…

A hegy főgerincéről egy halk üvöltés hallatszott, egyszer; kétszer. A farkasok megálltak. De most csend volt. Nem, most, most újra hangzott! – A vezér-farkas megindult, a többiek utána; de óvatosan mentek, még óvatosabban, mint előbb, nagyobb közökben. És újra hangzott az üvöltés fenn a hegyen, már közelebb. De mintha nem egészen rendes hang lett volna…? Az örvös meglassította a lépését. Gyanakodott kissé. Vajjon igazán egy társuk hangja?

Most egy tisztáshoz értek. A sűrü szélén a nagy örvös megállt és a lenyúló fenyőgalyak között kitekintett a tisztásra a sötét fekete erdőből. Ott kinn olyan világos volt! a hó érintetlen tisztaságban egyenletesen fénylett a kora pirkadás kék fényében. Semmi gyanus nyom sem szakította meg. A farkas pár lépést tett előre, a szabadba.

Egy lövés dördült el.

Mi a pillanatnál még kisebb, még parányibb idő? Ezzel az időparánnyal a lövés előtt vette észre a farkas a vadászokat. Későn, hogy a lövést kikerülje, idejében még, hogy az életét megmentse: hogy megforduljon. Hogy a másik hat farkas is megforduljon benn a sűrűben.

A lövésre a nagy örvös vicsorgatva kapott a combjához vissza, azután elugrott a társai után. És azon a nyomon, ahol jöttek, rohantak vissza, tüntek el a vadonban, mind a hét. Azután haladtak ügetve, úgy, mint azelőtt, csak a leghátsónak, az örvösnek nyomában egy-egy vércsepp tarkította a havat, egy biborszínü picinyke vércsepp. De azért haladtak tovább, tovább… egyenletes ütemben.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Maftyé hallgatott. Két nagy talpát egy félig elüszkösödött rúdra támasztotta, apró szemei a piros szemhéjjak alól bambán nézték a tüzet, követték a lángot, amint az táncolva, lobogva iramlott fölfelé, aranyos testtel, kék elhaló fényü heggyel, hogy szaladt végig egy-egy husángon, szökött föl, mintha elillanni akarna a füstben, ült le megint a fára. Olykor a fenyőkéreg egy-egy hasadékán vízszintesen lövelt ki egy kis lángocska, egészen kéken, mintha belőlről fújná ki valaki és enyhén sivított. Majd pattogott néhányat és szikrák száguldottak szanaszét. És megnyilt egy fa, mind terjedt rajta a nyílás, visszaforduló parázs ajkakkal, mint egy mosolyra nyíló száj, amelynek belsejéből egész pokol világított elő. Máskor valami száraz galyacska, szurkos kis szilánk került sorra. Ilyenkor hirtelen nagy fény terjedt, amely messze elvetette a tűz mellett ülők éles árnyékait.

Gavrila is hallgatott. Amióta a többiek elmentek és egyedül maradt a kutyaarcu öreggel, erősebben nehezedett reá a rabság érzése. A békók is jobban nyomták. Halvány emlékként föltünt egy bitófának a képe, a fehérvári bitófának, amelyre őt is juttatják. És oly hihetetlennek látszott ez. Gavrila nem szólt, csak halkan nyöszörgött.

Nagy vártatva megszólalt Maftyé:

– Ugy-e te vezetted az embereket Topánfalván akkor?

Az öreg nem mondta mikor, de a másik rögtön megértette, hogy arról van szó, amikor az aranybeváltó házat rabolták ki.

– Miért kérded? – felelt Gavrila.

– Csak úgy kérdem.

– Hát én. De miért kérded?

– Csak úgy kérdem, – ismételte egykedvüen a molnár és a tűzbe köpött.

Megint hallgattak, mozdulatlanul. Gavrila érezte, hogy az öreg akar valamit, de nem biztatta. Tényleg újra megszólalt Maftyé, azonban a tekintetét nem vette le a tűzről.

– Jó vásár lehetett akkor, jó vásár.

– Jó.

Maftyé dünnyögött valamit és megpiszkálta a tüzet. Látszott, hogy töri valamiben az eszét, mert hevesen pislogott. Azután megint a tűzbe köpött, mintegy bátorításul. Végre látva, hogy Gavrila nem kezdi, hát ő szólt:

– Mit adnál, ha eleresztenélek?

Gavrilában fölcsillant a remény, a szabadulás, a szabadság reménye, bár nem mutatta. Ő is csak olyan zárkózott volt, mint a másik, bárha fiatalabb.

– Hm. Adnék öt aranyat, – mondotta és mintha nagylelküségre erőltetné magát, hozzátette – és egy malacot husvétkor.

Az öreg nem felelt, hanem fölvett egy nagy darab fát és a tűzre tette. Hosszasan igazgatta, hogy jól égjen, nagy figyelemmel. A keze benn járt a lángok között. Az ember azt hitte volna, hogy a keze odaég. De azon nem fogott a forróság, még a parazsat is a tenyerével tolta helyre. Nagyon tűzálló bőre volt az öregnek.

– Többet is adnék, – szólt Gavrila.

Az öreg csak a tűzbe bámult, előretolt állal, összeszorított fogakkal. Vékonyajku hosszu szája tette, hogy olyan kutyaképü volt, az tette, hogy olyan mozdulatlanul kegyetlen volt a kifejezése. Na meg a mélyen ülő apró szemek.

– Sokkal többet is adnék, mondjuk kétszer annyit, tíz aranyat, – szólt újra Gavrila. Nem volt már szó malacról.

A molnár nem felelt.

Gavrilát mardosta a remény; mintha egy nagy golyó ülne a torkában, úgy fojtotta a várakozás. És érezte hogy telik az idő, a többiek vissza találnak jönni és akkor vége.

– Szólj hát, Maftyé! Szólj hát! Mennyit akarsz?

Messze távolban egy lövés dördült el. Gavrila még nyugtalanabb lett, tudta, hogy azok már most kisvártatva visszatérnek.

– Te Maftyé, te Maftyé, többet is adok, hallod? Mondd hát Maftyé bátya, mit adjak? A felét? Akarod a felét? Azok mindjárt jönnek! Felelj hát. A felét?

Kérdőleg, kérőleg nézett az öregnek az arcába, amelyet alulról pirosra festett a tűz fénye. A molnár végre válaszolt:

– Honnan tudjam mennyi a fele?

– Én sem tudom mennyi, de sok, nagyon sok, – erősködött Gavrila. – Majd együtt szedjük ki, csak eressz el. Együtt szedjük ki.

– Hm. Jó.

– Eressz el hát, mert mindjárt jönnek. Már volt lövés.

De Maftyét nem lehetett siettetni.

– Mondd meg hol van, Gavrila.

– Eressz el és megmutatom.

– Nem lehet. Előbb mondd meg. Öreg ember vagyok, te meg fiatal, nem érlek be, ha elfutsz.

Gavrila habozott, de még győzött benne az óvatosság.

– Nem lehet előbb megmondani.

– Jó, – felelt nyugodtan az öreg kutyaképü és nagyot köpött a tűzbe, jeléül annak, hogy ő nem bánja.

Megint hallgattak. Gavrila minden erejével, testének minden pórusával figyelt, nem hallszik-e még ropogás az erdőn, nem jönnek-e még? Gyötörte a vágy, kínozta a félelem. És újra föltámadt lelkében annak a nagy, négyoszlopos bitófának a képe, amelyet Gyulafehérvárott látott volt, amikor ott járt vásárba. Élénken emlékezett most reá, akárcsak ott volna. Az oszlopok között valami elaszott, formátlan dolgok lógtak. A gyerekek kővel dobálták ezeket az elaszott dolgokat. Olyan üresen kongottak, mintha papirosból volnának. Éppen mintha papirosból. Különösen ez az üres hang, ez volt borzasztó.

És megfeszítve hallgatózott, nem jönnek-e még. Ha megpattant egy ág, ha megsuhadt a tűz, összerázkódott. És figyelt, figyelt ki a derengő, sötét erdőbe, nem jönnek-e még, mert akkor vége!

Aztán nem bírta tovább.

– A Gruju urszuluj-forrásnál, a nagy, fehér fenyő alatt, a bükkfa felől. Kereszt van a gyökérre vágva, az alatt van. – Halkan, rekedten, gyorsan mondotta ezt, majdnem súgva. – Eressz el hamar!

Az öreg fölkelt. De nem Gavrilához ment.

Elment onnan vagy húsz lépésnyire, egy nagy, dült fához és levágott egy ágat, kettőt, hármat. Azután lassan, nehézkesen, még talán túlozva is öreges, lomha járását, odavonszolta a tűzhöz az ágat. Lassan haladt, nagyokat fújt; az ág mögötte mélyen beszántott a hóba.

Leült megint a tűzhöz és a hozott fát hosszu fejszéjével faricskálni kezdte.

A másik mind hevesebben kérte: – Maftyé! Maftyé! eressz el hát! De ő rá sem hederített. A kérlelő szavak és a rettentő bonyolódott átkok egymást váltották, de az öreg Maftyé nem hallgatott oda, akárcsak megsüketedett volna hirtelen. Nyugodtan, egyenletesen fölaprította a fát. A fejszét bevágta maga mellé egy törzsbe, hogy kézügyben legyen. Majd rakott egy-két darabot a tűzre, melléje ült, igazgatta a kérges tűzálló kezeivel. Arrafelé sem nézett, ahol Gavrila hánykolódott, tombolt, kérlelt, átkozódott: – Gazember! Gazember! Mintha fából lett volna az öreg kutyaképü arca. Se mosoly, se káröröm, se rosszakarat nem látszott rajta, csak kifejezéstelen volt, mint mindig.

De végre léptek zaja, hóropogás, hangos beszéd hallatszott az erdőből és Gavrila elhallgatott, csak a melle zihált erősen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ott jöttek le, ahol azelőtti este fölmentek volt, egyazon nyomon. Csak most eggyel többen voltak, a megláncolt Gavrilával. Éppen olyan szótalanul, sorban, csöndesen haladtak. Olyan egyformák voltak ezek a havasiak ruházatban, mozdulatban, még az arcuk semmitmondó zárkózottságában is, hogy az ember nem tudta volna megmondani, melyik az őr, melyik a rab, ha a Gavrila kezén a bilincs olykor meg nem villan.

A Szamos partjára érve pihenőt tartottak. Itt az öreg Maftyé váratlanul kijelentette, hogy ő nem kiséri le a foglyot Topánfalvára, hanem haza megy a malmához, mert hogy nem hagyhatja el hosszas ideig, – mondotta.

Mielőtt tehát elváltak, ott Gavrila előtt eltárgyalták, hogy kinek mi jár a vérdíjból. Hogy tizenöt arany jár mindenkinek, ezenfelül még tizenöt Nyág Demeternek, mert hogy ő a vezér és külön tíz arany az öreg Maftyénak, mert hogy ő mutatta meg, hol tanyázik, akit kerestek. Nem egykönnyen egyeztek meg, mert az öreg többet akart, veszekedett, pedig az osztály már előzetesen is így volt megbeszélve. Gavrila hallgatta, egykedvüen, mintha nem is az ő feje áráról volna szó.

Nyág Demeter, a gornyik, a két gyurkucai, Gavrila és „Kakas“, a pásztorlegény, indultak. Ők mentek át a Gyalu Boulujon Albákra, Topánfalvára, a foglyot átadni, a jutalmat fölvenni. Az öreg Maftyé visszamaradt a Szamos-parton. Megvárta még a többiek behaladtak a tulsó oldalon elterülő erdőségbe.

Nyugodtan várt, előretolt ábrázattal, mintha szimatolt volna. Gavrila kétszer is visszanézett, de az öreg még mindig ott ült a kövön, mozdulatlanul, szétvetett lábakkal. Csak akkor indult meg, amikor Gavrilát és társait elnyelte a nagy sűrűség. De nem a malom felé, nem a Toszerát felé ment. Nem. Nekivágott a hegynek. A Gruju Urszuluj felé ment, a forrás felé, a nagy fehérfenyő felé. Lassan küzködött föl a kopasz kaptatón. Nehézkesen, kitartó erőfeszítéssel, makacsul.

És eltünt a fenyvesben.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hét farkas ügetett lefelé az oldalon. Hat ment sorban egyenlő közökben; a hetedik kissé elmaradt. Ahová a hetedik lépett, egy kis vércsepp piroslott a hóban, csak egy csepp. Az erdőség széléhez értek. Még túlságos világos lehetett, azért nem mentek tovább. Leültek, majdnem glédában. Előrenyujtott hosszu orral szimatolták a hűvösödő esti levegőt. Vakaróztak, bolhászkodtak. Nem voltak ők valami díszes fenevadak.

Az a megsebzett, az öreg örvös a többitől távolabb feküdt le. Erősen lihegett. Látszott rajta, hogy megfáradt az útban, amelyet pedig a társai föl sem vettek. A sebét nyalta újra meg újra.

Egyszer aztán az egyik farkas fölkelt és odajött hozzá. Megszaglászta. Az örvös morgott, de a másik nem mozdult mellőle, hanem merően nézte a sebesültet. Ekkor még kettő lépett oda, mereven, hangtalanul. Már három zölden fénylő szempár nézett mereven reá keményen.