Part 10

Rét szegletéhez jutottak. Safranics megállott és intett Borbálkának: itt és ő szótlan engedelmeskedett. Levágta maga elé a fejszét és várt. Már egészen világos volt. A réten könnyü, szürke párafoszlányok úsztak, amelyekben elvesztek a fiatal nyirfák fehér törzsei és a ködben, mely a fű fölött elterült, csak a harmatterhes pókhálók fénylettek élesebben. A réten túl ott hömpölygött a biborvörös bükkerdő és a bérckoszorú égett a fényben. Fenn az égen szakgatott fellegek úsztak, sötét rongyok az éjszakának széttépett palástjából és a felhőrongyokon vérszínü foltok világítottak, mintha a nap beléjük törülte volna győzedelmes kezeit.

Borbálka dadogó szívvel nézett abban az irányban, merre a Safranics karja, barna, karmos ujja mutatott.

Most vágott az első napsugár a rétszéli nyirfákra, most vált hirtelen színarannyá a rezgő lombjuk és a nyárfák alatt egy, kettő, három szarvas vonult ki lassan a rétre. Most még egy, aztán kettő, azután még egy-egy hatalmas bika és mind kijöttek jobboldalt a rétre.

Safranics fölemelte a kezét. A szarvasok megálltak. Mind Borbálkára néztek fölemelt fejjel, széjjelálló hegyes fülekkel. Egy pillanatig mozdulatlan álltak, csak a bika hatalmas aggancskoronája villogott, azután lassan, sorban egymás mögött, a bika leghátul átügettek a keskeny réten, el balra, be a sűrűbe, mind a heten. Eltüntek.

Borbálka tágranyilt szeme még mindig oda bámult a rétre, mely füstölgött a szarvasok nyomán. A halántékában kalapált a vér. Megszédült egy kissé s a feje oda hanyatlott a Safranics mellényére. Szörnyen pipaszagu volt ez a mellény, de Borbálka nem bánta, ő csak azt érezte, hogy a csoda megtörtént az ő kedvéért, hogy megszólalt maga a természet, hogy ő neki feleljen, csak azt érezte, hogy ő kimondhatatlanul boldog! Még a pipaszag, még az is olyan meleg, olyan élő benyomást tett… még az is olyan édes volt! Meddig dőlt így Borbálka a Safranics mellén, nem tudta volna azt megmondani, neki egy kéjes örökkévalóságnak tetszett.

Hangos, gúnyos károgásra ocsudott föl. A holló károgott a Safranics vállán. Borbálka összerezzent.

Megfordultak, elindultak. Mentek vissza lefelé.

Szótlanul mentek. Safranics vezetett, hosszu, egyenletes, zajtalan léptekkel. Ugy haladt, mint valami árnyék, ág meg nem roppant a talpa alatt, levél meg nem zörrent még a legmélyebb harasztban sem. A vállán a holló minden lépésnél előre-hátra ringott, mint az alvó lovas a nyeregben.

Olykor Safranics megállott és megfordult, vajjon nem maradt-e el Borbálka? Egy- vagy kétszer ki is vette a pipáját a hosszu fekete bajusza alól és ilyenkor Borbálka azt hitte, hogy valamit akar mondani és úgy érezte, hogy ő is vár egy szót, valamit, nem tudja mit, de nem, a pipa megint visszakerült a helyére s mentek tovább. Ahogy haladtak ki a rengetegből és fogyott az erdő körülöttük, Borbálka mind gyakrabban el-elmaradozott és az az érzése volt, hogy valamit még elfelejtett, elmulasztott, valamit, ami az aranyos, napos erdőnek végső szava, a csodának megoldása volna.

De az erdőszélbe értek. Sűrü bokor szegte be ott a szálast. Safranics szétnyitotta az ágakat, hogy Borbálka átbujhasson. Borbálka kilépett a mesgyén, ki a falu fölötti útra. Visszafordult Safranics után. De Safranics nem volt mögötte. Pár másodpercig várt, aztán hirtelen elhatározással visszabujt a bokron, mert meg akarta köszönni Safranicsnak a szivességét! Óh! Borbálka tudta mi illik! De Safranicsot nem találta. Eltünt. Borbálka egyedül volt. És dacára a sikerült babonának, dacára a sikerült csodának, dacára a ragyogó napnak, a fényes aranyerdőnek, oktalan szomorúság lepte meg az ő kis madárszívét, mintha valami elmaradt volna, mintha valami nagy igaztalanság történt volna vele.

III.

Zsúfolásig megtelt a kis rusznyák templom. Az egész Hosszu-Lonka apraja-nagyja, mind ott szorongott a hajóban, még a járók, a padok közt is tele voltak néppel. Nehéz volt a lég a tömérdek ember lehelletétől, a rozmaringillattól, a tömjéntől is, meg a csizmaszagtól. Nemcsak lonkaiak voltak a templomban, a helybeli szürkegubások között idegen feketegubások is szorongtak, kik Dolna-Kereszturról jöttek. Kissé szepegve jöttek át a Safranics mián és a nagy napos téren a gonosz erdész gonosz háza előtt hatalmas vargabetüt csináltak, hiszen még nem nőtt fű a Tonkanecz sírján. No, de most már biztonságban voltak az idevalók is, az idegenek is. A templom szárnyas ajtaja jól be volt szegezve s csak egy alacsony kis vendégajtó nyilt a templomban, amelyen a hórihorgas erdész be sem fért volna. Aztán Safranics soha még a közelébe sem fért templomnak, mindenki érezte hát, hogy itt e szentelt helyen biztonságban van előle. Megelégedéstől ragyogtak az arcok.

Nem csoda, hogy ilyen sokadalom gyült egybe, hiszen most folyt a jegyző úr leányának, a kis Borbálkának az esküvője, most esküdött hűséget az immár véglegesített segédtanító úrnak.

A szent ikanosztazion, mely véges-végig ki volt kárpitozva szép olajnyomatú képekkel, nagyszakállu görög szenttel, fekete boldogasszonnyal, ott állott a pap, a jó plébános úr. Hatalmas, merev pluviale ölelte körül amúgy is vaskos termetét és ez a palást igen-igen szép volt, mert bár csak nyomtatott kartonból volt, tíz lépésről már megesküdött volna az ember, hogy drága selyemből van. Igen jól festett benne a pap, hiszen az ő arca is olyan piros és kerek volt, mint a bazsarózsák a keményített kartonköpenyegen. Ott térdelt a két ministráns gyerek, ezek is teljes díszben, kiken olyan tiszta fehér ing díszelgett, hogy az orrukat csak suttyomba merték beletörülni.

A pap lábainál térdelt az ifjú pár. Szép kis fehér ruhában, ujjatlan, kötött keztyűkkel a kezén Borbálka, szerényen és szeliden, mellette a tanító úr térdepelve ugyan, de kidüllesztett mellel, hogy ne vessen ráncot az új fekete kabát, melyet külön e célra szerzett a városból részletfizetésre és melyre nagyon büszke volt, bár egy kicsit bő volt. Oldalt a térdepelők mellett álltak a tanúk, köztük az igazgató úr, II. Macchiavelli, kit a tanító meghívott, „csak azért is“ és aki „csak azért is“ eljött. A Borbálka családja is ott volt.

A jegyző úr szörnyen meg volt hatva, olyannyira, hogy minden rendszer nélkül, össze-vissza törülte az orrát, a szemét, a vastag szőke bajuszát, mert hogy abba is belecsurgott a fölindulás. A vénleány nővérek sárgán, de nyugodt előkelőséggel állottak az oldalánál.

A válaszoknál tartottak. Borbálka mondta ugyan, ahogy illik, felelt szépen: szereted? szeretem, de csak úgy suttogott, mintha álomban beszélne, alig-alig lehetett a szavát hallani. Bezzeg a vőlegény hangja elhatott a templom minden zúgába, olyan ércesen adta meg a választ a jó plébános úrnak. Hallatszott a hangján, hogy ez férfi ám, tetőtől-talpig olyan ember, aki meg tudja védeni a gyönge némbert minden veszedelemben, férfi, bátor, elszánt és bölcs, aki tudja, mit csinál, gyöngéd is, ha kell, de vitéz és erős, ha annak van ideje, nem fél senkitől, még az ördögtől se. Az utolsó sorban a legöregebb asszonyok is helyeslőleg bólintgattak hozzá, olyan jól megmondta.

A pap éppen a liturgikus mondást akarta kiejteni a száján, én titeket összeadlak és kenetteljes mozdulatra emelte a jobbját, mikor rettentő robaj vágott a szavába. A papnak a szavak a torkán akadtak, megmeredt a keze és úgy hátrahőkölt, hogy csak a nagy keményített palást tartotta meg, hogy el nem vágódott. Mindenki arra nézett, amerre a plébános rémült szeme, az ajtó felé, a robogó zaj felé. Mind, mind arra fordult, a vőlegény, az apa, a vénleányok, tanuk, csak Borbálka nem, az egész hitközség mind arra fordult.

Nem csoda, hogy ilyen riadalom támadt, mert valaki kivülről rázta, döngette a nehéz templomkaput.

Olyan dolog történt, amire soha példa nem volt, se azelőtt, se azután.

A nehéz kapu recsegve, ropogva nyilt szét, kitárult mind a két táblája és az ajtó sötét keretében, a napos piac tündöklő hátterén egy hosszu, szikár alak jelent meg feketében, mint egy árnyék, – Safranics.

Rettentő zavar támadt a tömegben, mindenki menekült, emberek, asszonyok rémülten vágódtak a padokba el a Safranics útjából. Az egész nép hányta a keresztet, az orgona elakadt, a harang elnémult és a nagy csöndben, melyben csak összeszorult emberek szuszogása hallatszott, keserü, éles károgás hangzott be a templomba a térről, ahol a Safranics hollója maradt.

Pár pillanat telt el és Safranics megindult. Lassan, egyenesen közeledett a szabadon hagyott középjárón. Még halaványabb volt, mint rendesen, tán a gyertyafénytől. Ellenállhatatlanul közeledett.

E szörnyü percben, melyben mindenki valami rettentőre volt elkészülve (a segédtanító úgy reszketett az új kabátban, mint a nyárfalevél), az egyik ministráns ijedtében elejtette a füstölőt. Talán szerencse volt, mert ahogy elgurult, a rázkódásban nagy tömjénfüst áradt ki belőle, mely egészen befogta a fiatal párt, Safranics megállott. Éppen a szentelt füstoszlop szélénél állott meg.

Borbálka behunyta a szemét. Ámbár ő nem nézett vissza, tudta mégis, hogy Safranics jött be, hogy ő áll mögötte. Ő el volt készülve valami szörnyü dologra, úgy érezte, most összedül a templom, pozdorjává lesz az egész gyülekezet, minden és mindenki, tán az egész falut elnyeli a föld. Mindezekhez Borbálka titkosan mosolygott.

Mikor Borbálka fölnyitotta a szemét, a pap éppen a liturgikus szavakat mondotta, reszkető hangon ugyan, de elmondotta. A templom nem dőlt össze, nem történt semmi baj. Meg volt kötve a frigy.

A jegyző úr Borbálkára omlott. Megölelte, megcsókolta, a vastag könnytelt bajusza úgy cuppogott az arcán, mint a nedves spongya. Borbálka is sírva fakadt, ami természetes is esketés alkalmával.

Most megszólalt Safranics:

– Eljöttem mégis, – mondotta inkább félszeg, mint gúnyos mosollyal, – tartoztam ezzel magának, kis Borbálka.

Határozottan nagyon halvány volt Safranics.

Szegény Borbálka alig hallotta, mit mond, de a segédtanító repeső örömmel fogadta az üdvözlést. Folyton rebegte: köszönöm, köszönöm, pedig hát nem volt, hogy ő mit köszönjön, hacsak azt nem, hogy hiába ijedt meg. De ő mind hálálkodott hunyászkodó, majdnem engedelemkérő alázatossággal és nyujtotta a kezét. Ebből aztán az lett, hogy a rettentő erdész úgy megparolázta, hogy egy hétig sem tudta a jobb kezét használni és később is úgy időváltozáskor mindig ez a keze fájt a Borbálka férjének.

Ezek után Safranics megfordult és úgy ahogy jött, a torlódó nép kettős glédája közt, magasan hordva csúcsos kopasz fejét, lassan, egyenesen kiment a templomból.

Ekkor látták utóljára Safranicsot.

Másnap valami bírói idézéssel keresték a csendőrök, de hiába kopogtattak a Safranics ablakán. Nem nyilt ki. A kapu be volt zárva belülről, mint rendesen. Betörték. Bementek. Üres volt a kert is, a ház is. Sehol semmi nyoma sem volt az erdésznek. Sőt olyan volt a lakás, mintha emberi lény nem lakott volna benne, mintha elhagyatva állott volna mindig, még butor sem volt benne. Nagy pókhálók fogták be az ajtókat, ablakokat és az ajtók zárai csak nagy erőfeszítésre nyiltak ki, úgy be voltak rozsdásodva. A kertben sem találtak semmit, egyet sem azok közül az állatok közül, melyekről a faluban annyit regéltek volt. Sűrü bozót és burján lepte el az elhagyott gyümölcsöst, de nem volt ott egy élő lény sem. Még a nyoma sem.

Safranicsot soh’sem látták többet.

Borbálka elköltözött a férjéhez Dolna-Kereszturra.

A babonaság úgy látszik nem vált be, mert a tanító úr már az első héten megverte és azután is minden másod-harmadnap. És Borbálka sokat sírt.

Mindenki láthatja ebből, hogy nem jó bízni a babonában. Aminek ez egyszerü történet tanuságául szolgálhat.

A kisértés temploma.

A serenata után, már késő éjjel, a Piazza di San-Marcon a Florian-kávéház előtti asztalokhoz telepedtünk. Kisded, de, mint mondani szokás, válogatott társaság: a vöröshaju istennő és legbensőbb hívei. Három magyar: az istennő, Karvaly Jancsi és én, egy horvát: a fiumei dr. Krics és egy ritka nemzetiségü férfi, egy olyan nemzetiségü, amilyent nem igen szokott az ember kaputos társaságban látni, amilyent elevent én csak egyet ismerek: egy telivér albán, Ostris Milos, a szobrász.

Ő különben új alak volt a kompániában. Belénk botlott itt Velencében. Karvaly Jancsi Budapestről, a mesteriskolából ismerte, ő mutatta be. Igy került közénk Ostris, persze vesztére. Vesztére, mert menten beleheberedett a vöröshaju istennőbe. Ennek már így kellett lenni. Tudtuk mi ezt előre, mulattunk is rajta. Mindenki így járt, aki az istennő közelébe jutott. Az istennő hajára való tekintettel úgy hívtuk ezt: „vörös láz“. A fiumei doktor meg is találta rá a tudományos orvosi nevet: „febris rossa concupiscentiae“.

Hát a Florian elé telepedtünk, mert Velencében az a szokás, hogy nappal csakis Lavena előtt szabad ülni, éjjel meg a Florian úgyszólván kötelező.

Gyönyörü holdvilágos éjjel volt. Egyike azoknak a tejfehéren fényes éjszakáknak, midőn a sárgás-mocskos lángok eltünnek a tündöklő világban, s csak ott, ahol a Procuratiák tintaszerü árnyéka ömlik el, ott írnak fénylő pontokat, derengő íveket a nagy feketeségbe. De a legnagyobb fény, legnagyobb csillogás a San-Marco remek templomáról áradt. Az aranyozott fiálékról, a görög bronzlovak kövér nyakáról, a tömérdek rablott, sima márványokról; a fehér kupolák, az aranykeresztek mintha csak ködből, fényből lettek volna szőve, oly légies könnyen lebegtek a csodás egyház fölött. Egy-egy könnyü árnyék suhant tova az ódon, örökifjú remekmű képe előtt; hol itt, hol ott, előszállva egy-egy ív sötétségéből, eltünve egy-egy faragás cifrasága közt egy-egy galamb árnyéka, mely alvóhelyét változtatja, de a meseszerü éjben arra gondolt az ember, hogy kóbor lelkek járnak, kóbor szerelmes lelkek, kik ott tanyáznak a rablott bizánci márványokban, az összeharácsolt, vérrel mosott kincsekben.

Hát a Florian elé telepedtünk. Mindenki rendelt valamit, ki ezt, ki azt. Csak az albán nem rendelt semmit. Ő csak a vörös istennőt nézte, nézte éhes farkasszemmel. Egy véleményünk volt róla, Karvaly Jancsinak, a doktornak és nekem: rém pózos fráternek tartottuk az albánt. Ő mindig keresetten beszélt, mindig művészhez méltóan viselkedett. Karvaly azt mondta egyszer, – és találónak tartom, – hogy az albán állandóan kifordítva viseli a művészkedélyét, ami épp olyan illetlen, mint szőrével kifelé viselni a bundát. Ha bunda, legyen bunda, de ne ágáljon a szőrös mivoltával.

Megszólalt a vörös istennő:

– Maguk ma megint borzasztó unalmasak.

Az istennő szavai oly hálátlanságot tartalmaztak, amilyen hálátlanság csak a legszebb asszonyoknak van megengedve. Hiszen egész nap mindent elkövettünk az ő mulattatására! Soldokat dobáltunk a gyerekeknek, kik úszva hozták föl azokat a laguna fenekéről, elvittük a serenatára, ahol amerikai nábobokhoz illő borravalók árán elértük, hogy csupán csak az ő nótáit énekelte a talián, a fiumei doktor a legszörnyübb pathológikus eseteit vérfagyasztó részletekkel spékelve mondotta el az ő szórakoztatására, Karvaly Jancsi meg elprodukálta a disznóölést, elkezdve a favágástól, késköszörüléstől a malacsivításig. És ő mégis ezt mondja…! Mélyen meg voltunk sértve.

– Igen, maguk borzasztó unalmasak. Még legmulatságosabb az Ostris Milos, az legalább hallgat.

Még jobban meg voltunk sértve, az albán pedig mosolygott, csak a szemével, de mosolygott. Az istennő azonban előttünk már nem szokatlan logikával folytatta:

– Ostris, meséljen valamit. Nem hallja? Meséljen.

Az albán engedelmessége jeléül bólintott. Aztán fölállt. Aztán letette a kalapját és hátrasimította kékesfekete haját. Nagyot lélegzett, majd köhintett. Rém pózos fráter, gondoltam magamban s odaszóltam Karvaly Jancsinak: Bunda, s ő nyugodtan felelt:

– Bunda – Bunda.

De az albán elkezdett mesélni:

– Lássa, aranysisaku istennő, így éjjel a San-Marcot nézve, alig tudom elhinni, hogy valóság ez a bazilika és nem álom. És nem merek közel menni hozzá, mert azt képzelem, hogy menten eloszlik köddé, párává, semmivé. Onnan van ez talán, hogy az én hazámban egy mesét mesélnek ott benn a Csernagorában, mesét egy nagy, rejtélyes, bűvös templomról. Legendát, mely ott született valahol a trák hegyekben, ahol annyi heresia dühöngött egykor, ahol az arianus és bogumili eretnekségből még most is élnek a népben félig elfeledt emlékek. És ez a legenda keresztény is, pogány is, nem az orthodoxia szülötte, hanem valami keveréke a keleti és nyugati fölfogásnak. Eretnek is talán.

– Ne csináljon akkora bevezetést, Ostris, – mondotta az istennő.

Az albán meghajtotta magát és folytatta:

– Ugy mondom el, ahogy ott mesélik, ahogy ott mesélte nekem az anyám…

A puszta Karszt legmagasabb, legmeredekebb, legelhagyatottabb csúcsán egykor egy templom állt, rejtélyes, óriási bazilika; keskeny márványoszlopai belevesztek a sziklaszirtbe, amelyen épült, abból nőttek fölfelé, föl, föl, a faragott architravakig, az áttört csipkeművü oromtetőkig, amelyek fölött hatalmas aranyozott kupola emelkedett, szabályos ívben domborítva föl gömbjének töretlen logikáját. Sokágú, gombos keresztek terpesztették aranykarjaikat a templom fölött az égbe, mintha a fellegeket akarnák átölelni.

Az óriási templom az egész hegyet befödte, mint a korona a királyok fejét. Ahol a templom falai végződtek, ott kezdődött a függőleges meredély. Ut nem vezetett föl, híd meg nem közelítette, a hegy ormán állt, mélységtől körülvéve, hozzáférhetetlenül. És mégis a bazilika homlokzatán, háromszoros oszlopos ív alatt nagy bronzkapu emelkedett, mely a semmibe, az ürbe nyilt. De a kapu be volt zárva.

Minden évben egyszer, karácsony előestéjén, Ádám és Éva napján, mégis telidesteli volt a templom emberrel. Minden évben több emberrel. Százezer is lehetett, több is, nem tudom. Volt ott minden rendü és korú ember. Koldusok rongyokban, parasztok báránybőrben, lovagok talpig vaspáncélban, aranyos selyemruhákban, asszonyok, leányok, papok, barátok, tetrarchák, királyok is, nehéz, köves koronákkal, bibor sarukban. És a keresztény idők minden korából voltak e ruhák, minden korából voltak ez emberek.

A szentek szentjében baldachinos oltár, mely alatt egy öreg pap officiált. Rémesen öregnek látszott ez a pap, fáradt, halvány és görnyedt volt, mintha századok évei nyomták volna a vállát, mintha nem Isten kegyelme, hanem a haragja tartotta volna meg az emberi koron túl az ő szolgáját.

Hogy jutottak ezek be a megközelíthetetlen templomba? Hogy jöhettek át a mélységeken, át az örökké elreteszelt kapun?

Élő ember ide nem juthatott, csak halott. Mert halottak voltak az emberek, olyan halottak, kik sem elég bűnösek nem voltak, hogy a poklot, sem elég jók, hogy a mennyországot érdemelték volna ki. Olyan halottak, kik életükben nem diadalmaskodtak a kisértések fölött, hanem kitértek előlük. Akik behúnyták szemüket az élet szépségei előtt, csupa félelemből, az Ur szava szerint nem voltak „sem hidegek, sem melegek“. Ezek jöttek itt össze, mind a századok gyáva hitü emberei, kik félelemből tértek ki az élet követelései elől. Ezek jöttek itt össze azért, hogy minden év egy napján megkísértessenek.

Az öreg pap pedig, aki reszkető kézzel officiált a gyertyafényben égő oltár előtt, az a szolga volt, kire Máté tanusága szerint az úr egy talentumot bizott, de aki, bár nem prédálta el, elrejtette azt a földbe és nem sáfárkodott vele az úr rendelete szerint.

Félelem, rettegés, remegő segélykiáltás hangzott az ő vénhedt, százados hangjában, zengett az óriási hallgatóság hangjában is, zúgott magában, az orgona szavában. Még buzgóbban tört föl az imádság, az ének, mint máskor, mert a misztikus templom mozaikjaiban rejtélyes betük tündököltek, melyek azt hirdették, hogy a végleges megváltás, vagy végleges elkárhozás órája már nincs messze.

A szélső oszlop mellett egy ifjú trák pásztor huzódott meg. Először volt itt ez évben. A mult nyáron még ott legeltette a nyáját a szirtek között. Ott töltötte volt rövid életét. Távol a világtól, távol a kísértésektől is. Igy került ide.

Most rettentő ropogás hallatszott a nagy templomajtó felől. Az ének elhallgatott s mindenek szeme rémülten nézett a kapu felé. Mert most következett a kísértés órája, mely ugyanugy századok óta egyformán ment végbe. Csak az orgona zokogott fájdalmas, síró hangon.

Valami titkos erő nagy robajjal föltépte a kaput és a szélső oszlopnál térdelő pásztorfiu egy magas, fehér női alakot látott belépni rajta. Hosszú, fehér lenge ruha borította a nőt, kibontott aranyhaja lobogott a vállán, mintha napsugarak játszták volna körül. A kezében egy nagy, piros liliomot nyujtott maga elé, mintha kinálta volna. Halvány volt az arca, mint a pároszi márvány. Duzzadt, vérző az ajka és a liliom volt csupán piros az egész jelenésen. A „Vénusz ördög“ suttogta egy ember a pásztor mellett és keresztet vetett.

Ahogy megnyilt a kapu, mintha valami szélvész csapott volna be rajta, úgy hullámzott a hallgatóság a bazilikában; ki a földre borult, ki a porba görnyedt, ki befedte az arcát és a halk, hadart imádság úgy hangzott az óriás dóm boltozatai alatt, mint a sűrű eső csendes kopogása. Az öreg pap az oltár előtt rekedt hangon intonálta: Libera nos domine…

Lassan, lassan; alig haladva, tágranyilt szemekkel, mint egy alvajáró, a női jelenés az oltár felé tartott. Lassan haladt el a hallgatóság között és mindig maga elé tartotta a vörös, misztikus liliomot. Amint elhaladt az emberek között, akik elfordultak tőle, akik beborították az arcukat a járó kisértés elől, a föld remegni kezdett. Az orgonában mind rettentőbben sivítottak a hangok és a nagy, festett ablakok mögött sötét szárnyak csapdostak, mintha a templom fénylő belseje odavonta volna az éjszakának repülő kisérteteit.

A fehérruhás asszony már az oltár elé ért, ahol a százados pap kétségbeesve ölelte a chrysoprázos aranykeresztet, ott megfordult és lassan, rettentő lassan, mindig kinálva az átkozott virágokat, a kijárás felé indult. Az orgona őrülten sivított, mintha minden sípjában egy ördöghad üvöltött volna, a templom földje inogott a nő minden lépésénél, az aranyos mozaikokból egyes kövek estek, majd több, egész darabok zuhantak alá, az ablakok tarka üvegei csörömpölve hullottak be, a falak, a nagy kupola is repedezni kezdtek és a hasadékokon, a betört ablakok résein ezer démon borzalmas pofája vigyorgott be. Hiába birkózott a hívek zsolozsmája a túlvilágiak rémes ordításával. Már az utolsó oszlophoz ért a nő, már-már túl volt rajta, már kettéhasadt a nagy porta boltozata, már inogtak a hosszu oszlopsorok, már az egész óriás hajó bedőlni készült.

A fehér jelenés a pásztorfiu mellett haladt el. A pásztor fölugrott. Megragadta a nőt. Kitépte a piros liliomot esdő kezéből. Megölelte. Erőszakosan. És forró csókot nyomott a vörös, vérző ajkára.

Varázsütésre megváltozott a templom képe. Az orgonában diadal-induló zúgott zengő harsonák szárnyán; az ablakon jóságos angyalok repültek be a nagy kupola alá, hatszárnyu, százszemü, fénylő cherubok és a falak, a boltok résein át mosolygó csillagok ragyogtak a megváltott hívőkre, égi harmoniái a tündöklő világegyetemnek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az albán meghajtotta magát a szép asszony előtt.

– Im, ez az asszonyom, amiről álmodom a San-Marco előtt.

Az istennő kegyesen intett. Pár pillanatig még révedezve nézett maga elé. Indultunk.

Engem bosszantott az a figyelem, amellyel az istennő végighallgatta a mesét. Karvaly Jancsit is bosszantotta, a fiumei doktort is. Milyen pózos fráter! – gondoltam és odaszóltam Karvaly Jancsinak:

– No?

– Bunda, persze, hogy bunda! – felelt ő keserü mosollyal.

Farkasok.

Tél volt. Vastag hó borította az erdélyi hegyeket, völgyeket. Vaskos sapkát rakott a gombaforma oláh viskókra, – fehér gomba lett a fekete gombákból, – puha bundát vetett végig a hegyoldalokon, beporozta csillámokkal az erdőt, ellepte, eltakarta a sarat, a fagyott göröngyöt és lenn a Maros terét vakító fehér tengerré változtatta át.

Minden, minden tiszta, kimondhatatlanul fehér.