Part 1

KISBÁN MIKLÓS

A HALDOKLÓ OROSZLÁN

Kisbán Miklós könyvei

A NAGYÚR, színmű

Ára 3 korona.

NAPLEGENDA.

Ára 2 korona.

Singer és Wolfner kiadása

Budapest.

KISBÁN MIKLÓS

A HALDOKLÓ OROSZLÁN

BUDAPEST

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

1914

_Minden jog fenntartva._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA

A haldokló oroszlán.

Goszpelda tisztelendő föl- s alájárkált a szobában. Ebéd után mindig így tett, hogy el ne nyomja az álom, mivelhogy a gyomra, ez a gonosz, rest gyomor, menten fölmondta a szolgálatot, ha étkezés után el talált aludni. Tehát járkált föl, le. Évek óta a szobának mindig ugyanazon a két oldalán ment végig, úgy hogy a végpontokon, ott, ahol megpördült a széles, lapos, hiúságnélküli cipőnek a sarka, a padló úgy meg volt kopva, mintha esztergáltak volna rajta. Az egyik kopás az ablaknál volt, a jobboldalinál, onnan járt az útja az íróasztal előtt el, el szögben a kályha mellett, egészen a túlsó sarokig, a Lourdesi Mária-szoborig, amely alatt kis örökmécses égett. Annál fordult vissza, ott volt a másik kopás, és ment vissza a nyoma, a kályha előtt, vissza az ablakig. Sok százszor megjárta ezt, újra, meg újra, végnélkül. Ahogy ilyen rendszeresen járkált, s a kora szürkületben fekete reverendája fölött csak kopaszodó feje fénylett, széles, duzzadt, halavány arcát valami óriási óraingának nézte volna az ember.

Egyszerü lakás volt. Két ablak tekintett az utcára, köztük könyvespolc, abban szép rendben egyházi és ájtatossági művek. Öreg karosszék is állt ott, ebben üldögélt a tisztelendő úr, ha olvasott. A baloldali falon, ahol az ajtó nyílt a hálószobába be, kétfelől két fametszet lógott, két modern, olcsó szentkép. E képeknek nem volt rámájuk, hanem csipkésen kiszabott, kilyukgatott széles papirszegélybe voltak fodrosan foglalva, mint amilyet torták körül lát az ember, csakhogy ez még ki is volt himezve szépen selyemmel, keresztek és égő szívek váltakoztak rajta. Valami régi hívének volt az ajándéka, egy vén kisasszonyé, rég meghalt szegény, – az varrta ki olyan nagy szorgalommal. A képek elporosodtak, a fodros papirosszegély is, s a himzés is elfakult, bár egykor a keresztek kékek voltak, mint az ég, és az égő szivek pirosak, mint a szerelem. Jobban is talált így a szobába, amelyben egyszerü szürke volt minden, még tán a levegő is. Csak két tárgynak volt színe: aranyos talapzatán a kék- és fehérruháju, rózsás arcu, festett cserépszobor, a Lourdesi Máriának, és a másik oldalon egy nagy térképnek, az íróasztal fölött, Keletázsia térképének.

Goszpelda tisztelendő életében szimbólum volt mindakettő. Az egyik a nagyratörést, a heves, rajongó extázist, a másik a lemondást, a csöndes megnyugvást, a kevéssel való beérést jelképezte.

Keletázsia nagy fali térképe ifju éveiből származott. Fiatal pap korában misszionáriusnak készült, megtanult két keleti nyelvet, némi orvosi és természettudományi ismeretet is szerzett s legnagyobb vágya volt, hogy a távol Kelet pogányai között az igét terjessze, s ki tudja – az Ur kegyelméből még a mártirok koronáját is megszerezze.

Dacára tanulmányainak és ismert buzgalmának, vágya nem teljesült. Gyönge egészsége alkalmatlanná tette a misszióra. Itthon kellett maradnia s minden, ami ifjukori buzgó ábrándjaiból megmaradt, némi lemondó fájdalmasság, kielégíttetlen tettvágy mellett ez a szép térkép volt, amelyen Kina sárga volt, mint rendesen, Szibéria zöld, Japán haloványpiros, a tenger pedig kék volt, ahogy tengerhez illik. A Lourdesi Máriát személyesen hozta éppen Lourdesből. Ez volt a legnagyobb utazás, amelyet valaha tett, azt is alig birta meg gyöngegyomru szervezete. Nagyon elcsigázta, elővette ez a zarándok-út. Ekkor mondott le minden nagyobb tervről. A csodatevő szűz közbelépésének tulajdonította azt a lelki békét, amely ott megszállta. Belátta, hogy a Gondviselés, amidőn betegesnek, kákabélünek teremtette, nem rendelte őt távol országokban való buzgólkodásra, hanem kifürkészhetlen bölcsességében itthon akarja hasznosítani az ő szolgáját. És mivel erős hitü, alázatos lelkü ember volt, megnyugodott és nem tervezgetett többé.

Ahogy föl s alá járt Goszpelda tisztelendő a sötétedő szobában, az ablakhoz érve, mindenkor kitekintett az utcára. Azt nézte, hogy az ő nagy ellensége, a tanár nem megy-e rendes sétájára. Amióta a hírneves professzor hetvenedik születése napján nyugalomba vonult, mindennap itt ment el a tisztelendő ablakai előtt, mert a véletlen úgy hozta, hogy az az ember, aki materializmusával, ateista tanításával az egész hívő világot megbotránkoztatta, aki apostolává lett a dogmákat döngető természeti kutatásnak, az az ember, aki elsőnek foglalta egybe a Darwinok, Huxleyk, Haeckelek eredményeit és a legújabb, a saját búvárlatait egységes rendszerbe, az az ember, aki százezreknek hitét mérgezte meg s akinek neve körül százezrek álltak harcban egymással, – éppen az az ember költözött oda a szomszéd villába, a hitbuzgó pap mellé.

Ruganyos léptekkel, hatalmas nagy karjait távol a testétől lóbálva, így vonult át minden délután a tanár herkulesi alakja a tisztelendő ablakai alatt. Inkább valami megvénült díjbirkózónak a benyomását tette volna, ha e föltevésre rá nem cáfol óriási széles homloka s a kor dacára is szokatlan ragyogásu világos szeme. Egészségesen piros volt az arca, olyan erőteljes szinü, hogy sötétnek tetszett a megőszült szakáll mellett.

Rendszerint köszöntek egymásnak, a pap alázattal hajtotta meg a fejét, a tudós pedig megemelte sörényszerü fehér haja fölött a széles karimáju puha kalapot és barátságosan mosolygott. Csak akkor nem történt ez így, ha a tanár az asszonnyal ment ki, azzal a sovány, öregedő asszonnyal, akivel vadházasságban élt majd egy félszázad óta, akit úgy tartott, mint a feleségét és mégsem vett el törvényesen, még ebben is fittyet hányva morálnak, a társadalmi rendnek, a vallásnak. Ilyenkor Goszpelda tisztelendő visszavonult az ablaktól, hogy ne kelljen köszönnie.

Az egész emberi nemben csak ez az asszony volt, akire Goszpelda nem tudott keresztényi szeretettel tekinteni. Hiszen azt mondották: az asszony volt mindenkor a tudós rossz szelleme, az, aki a száraz, tárgyilagos természetbúvárlattól eltérítette a rendszer-alkotás, a filozófiai összefoglalás felé, aki ösztökélte arra, hogy levonja a biológiai kutatásainak bölcseleti eredményeit s így harcra küldte az egyház és tanítása ellen, ahogy a faltörő kost nekilendítik a vár falának. Legelső és legfanatikusabb tanítványa volt; mesélték róla, hogy amidőn egyszer, régen leégett a tudós háza, ő ment be a tűzbe, a biztosnak látszó halálba és kimentette főmunkájának kéziratát, éppen annak, amely annyi hitet rontott meg. Kihozta valóságos lángtengerből, csodás módon, még a papir széle sem perzselődött meg, ő maga is csak a kezét égette meg egy kissé. A sebhely most is virított még a kezén, mint a szerelemnek és a pokolnak stigmája s már ezért a történetért is valóságos démonnak tartották némelyek.

Goszpelda csöndesen keresztet vetett, mialatt azok karonfogva elhaladtak. Csak azután ment újra az ablakhoz és nézett utánuk. Egyforma lépéssel ment az öreg pár, látszott egyöntetü mozgásukon, hogy egy emberöltőn át egymással jártak. Ilyenkor a szegény, beteges pap önkéntelen elmélázott a Gondviselés látszólagos igazságtalansága fölött, aki megengedte, hogy éppen azon a távol-keleten, hová ő, Goszpelda, a hit dicsőségére vágyott egykor, ahová nem tudott eljutni, hogy éppen ott gyűjtse tudományos anyagát ez a modern antikrisztus, – aki eltűrte, hogy hatalmas munkaképességével bár átkos, de óriási hírnévre tegyen szert, – hogy végigélje az életet egy szeretett nő mellett, és még agg korát is ilyen erőben, ilyen derülten hordozza, – míg ő, ki húsz évvel is fiatalabb volt… De mindig elűzte az ilyen bűnös, írigykedő gondolatokat, s meg is vezekeltette magát értük.

A tisztelendő azonban ezen a délután hiába nézett ki az ablakon, ma sem tünt föl az öreg tanár alakja. Már vagy négy napja nem mutatkozott. Pedig bizonyosan a városon van.

Biztos először is azért, mert reggelenkint a tanárék szakácsnéja bevásárolni ment, mint rendesen, őt is jól ismerte Goszpelda, hiszen az ateista szakácsnéja vallásos volt és eljárt a templomba. Biztos volt másodszor, mert a tisztelendő úr tegnap, úgy véletlenül elment a szomszéd villa előtt. Az ablakok nyitva voltak s az egyikben látta, világosan látta azt a szikár, öregedő asszonyt. Mozdulatlan állt ott, összevont szemöldökkel és sárga szeme merően bámult ki az utcára. Goszpelda is ott állt hosszan, mintha meg lett volna igézve, ahogy a fürj megdermed a vizsla nézésétől. A nő aztán eltünt az ablakból. És a papnak eszébe jutottak régi történetek succubusok, incubusokról, szent párbajokról, amelyet ördögökkel, őrző démonokkal vívtak szolgáló szellemek ellen, akik járnak, járnak az ember után, mint a farkas és a végén megeszik a lelkét…

A tanár sohasem vált meg az asszonytól, még pár napra sem; ha az itt van, ő is itt kell legyen. De vajjon miért nem jár ki? – gondolta Goszpelda, – vajjon miért? És aztán hirtelen egy gondolat cikázott át az agyán: talán beteg?!

És ez a magyarázat úgy jelentkezett, mint a nagy, a következményekben gazdag gondolatok, egyszerre jelentkezett minden körülményeivel, lehetőségeivel, sikerektől terhesen. Olyan dús volt ez a gondolat, hogy Goszpelda hirtelen behunyta a szemét a pápaszeme mögött, mintha káprázott volna az esetleges jövendő dicsőségtől, és hogy bűnbe ne essék, erőszakkal másra gondolt. De föltette magában, hogy holnap a végére jár.

Másnap megleste a szakácsnét és megállította. Megkérdezte. Ugy volt.

A nagy, a hatalmas, az erős tudóst, a prófétát, az istentagadót, hitgunyolót elérte az Ur keze. Beteg. Nagyon beteg. Szélütés érte.

I.

Az öreg úr ágyban feküdt. Óriási teste alá volt támasztva temérdek párnával. Ritkuló göndör ősz haja úgy vette körül a nagy koponyát, mint az oroszlán sörénye. Az arca halvány volt, de a kitágult apró véredények kékes-pirosas hálót írtak reá. Aludni látszott.

Az ágy lábánál ült az asszony. Ötödik napja, negyedik éjjele, hogy ott ült, le nem feküdt, mióta a baj történt. Semmi fáradtság sem látszott rajta. A tanár arcát nézte merően, kitartó figyelmes nyugalommal és sárga szemében olyan szeretetteljesen alázatos kifejezés ült, mint a kutyák szemében, midőn urukra néznek. A kezében egy kendő volt, mellyel időről-időre letörölte a beteg szájából kifolyó nyálat. Egyedül ő ápolta. A tanár teljesen tehetetlen volt a szélütés óta; egyik oldala egészen béna, a másik, a baloldala is csak alig mozdult kissé; beszélni nem tudott. Ha akart valamit, dadogó nyöszörgés tört ki belőle, nem is emberi hang. Csak a nézésében volt valóban élet.

Nem értette senki, mit akar, sem az orvos, sem egyetlen cselédjük, a szakácsné. De az asszony értette. Értette a tekintetét, alaktalan gyügyögését, tehetetlen kezének mozgását. Talán a gondolatát olvasta, mert sohasem tévedett, mindig eltalálta rögtön, mi kell, úgy értette, mintha fenszóval beszélne, úgy, ahogy az anyák a csecsemőt értik. Ugy ápolta, akár valami óriási néma gyermeket. És mindig ott ült az ágy lábánál szótlanul, nyugodtan, mint valami nagy, sovány, hűséges kutya.

A beteg ágya a tágas könyvtárszobában állt; ide szállították ki a közös hálószobából, miután megtörtént a baj, mert a könyvtár ablakai a kertre nyíltak, egész nap nyitva lehetett őket tartani. Pedig hát levegő kell, levegő. A függönyök le voltak bocsátva. Csend volt.

Csupán az óra ketyegett ott hátul, valahol. Csend volt.

A tanár fölnyitotta a szemét. Lassan emelkedtek a szemhéjjak, lassan, folytonosan. Föhaladtak a pupilla fölött, föl a kék szemgolyó felső széle fölött is el, a fehérje előbujt fölül is, nyíltak, mind nyíltak tágabbra, tágabbra, ijesztően tágra. És a tekintete rémült volt, mintha valami rettentőet látna! Mereven bámult előbb, mint valamely új, iszonyatos fölfedezés láttára, azután kétkedve megindult a két szem körül a szobában, borzalmas csodálkozással, mintha ismeretlen és rettenetes helyen volna. A szemgolyók rémesen forogtak. Ahogy úgy kidülledtek a szemgödörből, magán a forgásukon látszott, mint járják hosszant a termet. Körülhaladtak véges végig a hosszu könyvsorokon, – mentek, mentek, – akárha kezek tapogatnák sorban a könyvek egyhén fénylő hátát.

És a szemek vissza-visszatértek egy polchoz; mindig ugyanahhoz a polchoz. Oda tértek vissza, ahol a saját művei álltak, az ő nagy, halhatatlan művei, a tanulmányok, fölolvasások gyűjteményei és két világrendítő munkája. Ott tapogatódzott a tekintete a széles bekötéseken, mintha megdöbbentőt olvasna rajtuk, bennük, mintha új színben, új világításban látná az ő gazdag tudományos multját.

Mindig ide, a saját lelke szülötteihez tértek vissza a tágranyilt ijedt szemek; vérfagyasztó volt látni, a kiülő szemgolyók miként forognak.

Az asszony hozzáhajolt és megsimogatta a beteg homlokát.

– Mi baj? – kérdezte meleg, tompa hangján, – mi baj?

Az öreg a kéz érintésére mintha megnyugodott volna; behunyta ismét a szemét és nem mozdult, akárha az az ismerős kéz kitörülte volna agyából rettentő bántó gondolatot.

Az asszony állva maradt mellette. Először történt életében, hogy nem értette meg a kívánságát. Vajjon mit akarhatott? Mi rémítette? Miért nézett ezzel a borzasztó kifejezéssel a saját könyvei felé?

És hosszasan állt ott gondolatokba merülve.

Az előszobából csöngetés hallatszott, aztán kisvártatva még egy. Az asszony kiment ajtót nyitni. Goszpelda tisztelendő állt a küszöbön.

– Mit kíván? – kérdezte az asszony.

– Goszpelda vagyok, a szomszédjuk, – kezdte a pap, – a szomszédjuk, Goszpelda…

– Mit kíván? – kérdezte az asszony újra.

– A tanár urat keresem, hallottam beteg…

– Beteg. Nem fogad senkit. Különben sem igen fogad senkit.

– Igen, hallottam, hogy beteg. Éppen azért jöttem, – és ismételte, – éppen azért jöttem.

Az asszony szemében gyanakvó fény villant.

– Nem fogadhat, rosszul van, – felelte ridegen.

De a pap folytatta:

– Tudom, hallottam. Éppen azért jöttem. Kérem, eresszen be mégis. Oh, csak egy percre, nem fogok zavarni, hiszen én megszoktam betegekhez járni. Nem ő miatta kérem, nem, én miattam.

– Hogy érti ezt?

– Sokszor gyűlölettel gondoltam reá, hiszen képzelheti, pap vagyok. S talán helytelen, mértéktelen gyűlölettel. Nem szeretném, ha – Isten mentsen, de ha… nem szeretném, hogy úgy múljon el közülünk, hogy ki ne engeszteltem volna bár lelkileg magammal. Az én megnyugvásomért kérem, ne tagadja meg, eresszen be egy percre, csak egy percre. – És Goszpelda hozzátette halkan, szerénykedve:

– Mint ember kérem erre, bármint is vélekednék a papról.

Az asszony éles, száraz arca mind keményebb lett e szavak alatt. Szemöldökei, melyek úgyis közel nőttek egymáshoz, még összébb szorultak. Makacs ránc mélyedt közéjük.

– Sajnálom, nem lehet, – mondotta és betette az ajtót.

Szokatlanul magasan vert a szíve, olyannyira, hogy várt egy kissé, mielőtt visszatért a betegszobába. Eleinte nem is értette, miért van annyira felindulva. De aztán az önkéntelen eszmetársulás rejtett utain egyes mondatok léptek az öntudatába, mondatok a nagy tanár műveiből. „Az eszmélés kémiai föltételei“ címűnek a bevezetésében volt írva:… az úgynevezett túlvilágtól való félelem, a vallási érzelmek ez egyetlen alapja, a fejletlen vagy a visszafejlődött agyműködés terméke. A gyermek és az aggastyán tehetetlenek, nemcsak kezükkel, lábukkal, nem, – ez a tehetetlenség logikai erőtlenségben is nyilvánul, lévén az is egy testi szerv fogyatékos működése, azért látjuk oly gyakran, hogy gyermekek és aggastyánok természetfölötti erőkben keresnek menedéket…

E körülmény magyarázza meg, hogy öregedő emberek képesek agg korukban megtagadni mindazt, amiért egész életükön át küzdöttek, meghazudtolni mindazt, amit egész életükben igaznak vallottak…

És másik nagy művéből, az „Összefoglaló élettan“-ból is jelentkeztek mondatok, abból, melyben kérlelhetetlen szigorral vonultak fel a minden hitet, minden dogmát kizáró megsemmisítő tételek. Mind több, több keserü gúnyos mondat sorakozott az asszony emlékében, százszor olvasott mondat a vitairatokból, válaszokból, melyeket egykor a nagy küzdelmek idején, mikor két kathédráról üldözték el, az orthodox tudományosságnak vágott az arcába, telve gúnnyal, maró éllel, fényes irállyal írva, csattanósan, mint egy pofon… „Az élet harcos sergei után is járnak hollók, kik nem mernek az erősek, az épekhez közeledni, kik hátul lesnek, várnak, hogy a sebesülteknek, a bénáknak, haldoklóknak kivájják a látószemét…“ És egy későbbi művéből is világított feléje egy mondás: „Remélem, hogy az élet, vagyis inkább a halál meg fog kimélni attól, hogy hiábavaló és gyáva szertartásokkal valaha meghazudtoljam egész tudományos multamat…“

Az asszony visszatért a beteghez. Ujra úgy találta tágranyilt szemekkel, rémült ábrázattal. A tekintete most is az írásai felé meredt, félrehúzódó szájából, a kicsorduló nyállal valami szaggatott, értelmetlen hang tört elő, valami nyöszörgő gyügyögés és a keze, a bal, a némileg mozgatható keze járt. Járt lassan, reszketve, bizonytalanul fel a homloka felé, onnan le a mellére, át a jobb vállához, balhoz. És az asszony most, a pap látása, a mondatok emléke után végre megértette a szemek nézését, a kéz szokatlan járását: a túlvilág félelme, a mult megbánása az, ami a szeméből szól, a kéz pedig, a tapogatózó, ügyetlen, gutaütött kéz, a természetszerü világfelfogás prófétája fölött keresztet próbál vetni.

II.

E naptól fogva zárva volt a tanár ajtaja mindenki előtt, az asszony nem engedett be senkit, még azt a pár régi, meghitt tanítványt sem, kik olykor a próféta betegágyához jártak. Senkit sem bocsátott be, csak az orvost, akkor is ott állt mellette és őrködött, nehogy elárulja magát.

Pedig rettenetes volt látni az öreg nyugtalanságát. Látni, hogy kéri, kérve kéri, és megtagadni, nem szóval, hanem azzal, hogy szándékosan félreértette a beszédes szemeket. Ő, aki egész életén át azokban leste a legcsekélyebb akaratot, a legparányibb kívánságot, hogy teljesíthesse, még mielőtt kimondatott! A materialista próféta tanítása azonban vérévé vált, az ő női agyában a ridegnek látszó elmélet magára öltötte a szabad, minden idegen elemtől független szerelem poézisét.

Ő egynek érezte magát az egész világrend szerető, anyáskodó nőstényeivel, egynek az első embernőstényekkel, kik hímjükkel éltek vagy pusztultak el a vadonban, egynek az ismeretlen, a történelem nélküli korszakok vérrel szerzett asszonyaival, kik a folyton küzdő, harcoló, vándorló férfi után hurcolták a kőbaltákat, a sátorbőröket, egynek mindazokkal az elmult nőkkel, kik a szerelmük után indultak a világ, a törvény, a vallás ellenére is, kik eldobtak ki egy királyságot, ki egy életet, ki egy zsolozsmás mennyországot, ahogy eldobnak ölelésnek éjjelén valamely alkalmatlan ruhát, – egynek mindazokkal, kik követték azt a hangot, mely egyaránt zúg az erdők lombjában, a kősziklák fölötti fergetegben és a tengereken.

Igy volt ez mindig. Igy érzett egykor régen abban a kis muskátlis ablaku házban, azon a nyári estén, mikor leánykorában odaadta magát, tudva, hogy kiközösítik a világból, mégis örömittasan, boldog öntudattal. Büszkén mosolygott, mikor megölelte a férfi, és úgy mosolygott azután is, midőn a szemébe nézett. Nyitva voltak az ablakok a piros muskátlik fölött, s ő úgy képzelte, hogy abban a percben elvegyül a nagy természetbe és hogy csókjai elúsznak messze ki az éjbe, a tücskök cirpegése, a távoli békák vágytól lüktető zenéjébe.

Később is, mikor a keletre követte, mikor bement a tűzbe a művét megmenteni és azután is, a megpróbáltatások idején, mindig, mindig ugyanaz a büszkeség töltötte el, nőstényje és szolgája lehetni neki, az Egyetlennek; fölemelt fővel járta végig az életet, nem dacára hogy csupán a szeretője volt, hanem éppen azért, mert szerződés nélkül élt a nagy emberrel, – csak a vágyuk volt törvény közöttük, – szabadon, mint az állatok.

Magát e viszonyukat, melyet minden házasságnál bensőbb és igazabb házasságnak tudott, nagy és szent dolognak tartotta, mint igazolását is annak, amit az atheista próféta hirdetett, hogy a szeretet, a hűség, az önfeláldozás, a sírig tartó szerelem magában ősi állati természetünkben gyökereznek, nem megszentelt kötésben, esküben, nem társadalmi elismerésben vagy földöntuli jutalomban.

Valóságos példázatnak tekintette mindkettejük élete folyását és el volt határozva, hogy fönntartja e példát mindvégig, mindenkivel szemben, ha kell magával a megtört tudóssal szemben is. És ezért volt olyan rettentő és elkeseredett a harc a beteg aggastyán és megőszült szeretője közt. Az asszony szerelme erejénél és a tanítvány ideális fanatizmusánál fogva állt ellent a megtérni akaró tanár kérésének. Hiába meredtek reá a tanár kérlelő szemei, hiába emelte a karját, hogy szabatosabban vesse a keresztet, – az erek kidagadtak a szemöldöke fölött és nagy izzadtsággyöngyök ültek a homlokára a megerőltetéstől, – hiába dadogott újra meg újra, próbálkozva, hogy megértse, miként ő papot akar, az asszony arca mozdulatlan maradt, csak mosolyogva nyujtott vizet neki, megigazgatta a párnát a válla alatt, vagy enni adott, kanállal.

Mindent elpróbált az asszony, hogy az öreg gondolatait másfelé terelje. Simogatta, hosszasan, rég megszokott mozdulattal a sörényszerü fehér haját és meleg, elnéző szeretettel, úgy, ahogy gyermekhez szólunk, ismételte: Aludj édesem, aludj, aludj.

Régebben gyakran felolvasott valami tudományos cikket, de ezt most nem tehette, hiszen minden szó csak élesztette volna a fájdalmat a megtérni akaró lelkiismeretében. Pedig ő nem akarta kinozni, csak a régi embert, a férfit, azt, akit szeretett, azt akarta megvédelmezni az újtól, az aggastyántól. Mást kellett találni, mást talált.

Egykor fiatal korukban, két ölelés között gyakran játsztak gyermekes játékokat, olyan ostoba, egyszerü tréfákat, mikkel csecsemőket szokás mulattatni, milyeneket szerelmesek találnak fel szándékos együgyűséggel. Most ő előkereste ezeket az emlékéből és játszta az öreggel a régi szeretkező játékokat, játszta vele, mint valami kis babával.

Nevetséges és mégis szörnyü látvány volt, a koros sovány asszony mint kúszik végig, négykézláb, guggolva, térdepelve az ágyon s a keze szalad, szalad végig a takarón szanaszét, ide, oda, bohó ugrásokkal, aszott hosszuujju kéz, pókhoz hasonlatos és a hangja tréfásan nevetgélve szól: Itt szalad a kis egér! Ide szalad! Oda szalad! és beszalad a keze a betegnek az ingujjába, a gallérjába. Vagy nem a keze, hanem az ajka jár; előbb lassan, óvatosan közeledve, aztán hirtelen utánzó mozdulattal az aggastyán fülén, orrán terem s a régi, régi hang, az a meleg, szerető hang újra elmondja a gyermekrigmust: Itt jön a kis nyulacska, jaj, be kitünő káposzta… az öreg pedig ferde szájával kacag, kacag, kacag jóízüen, addig kacag, míg újra eltorzul az arca és újra beül a rémület a szemébe. De az asszony nem hagyja abba, újra elkezdi: itt jön a kis nyulacska… és a tudós megint nevet, mint gyermek, kit csiklandoz az anyja…

Sok-sok ilyen játékot játszott vele, addig, addig, míg elfáradt a beteg és elaludt.

III.

Goszpelda átadta a levelet a szakácsnénak és várt az előszobában. Szokása szerint föl s alá járkált itt is, de izgatott apró léptekkel, nem olyan csöndesen egyformán, mint otthon. Olykor meg-megállt, miséző mozdulattal összekulcsolta a kezeit és halkan rövid imát mormogott, a levélnek hogy sikere legyen.

Sok fáradságába került ez a levél, de nem sajnálta. Felébredt ő benne újra a szent nagyravágyás. Mind az a temérdek buzgalom, lelkesedés, tettvágy, melyet félbenmaradt hittérítői pályája visszaszorított a lelkébe, most előtört belőle. Majdnem megfiatalodott a küzdelem izgalmától, szemei tűzben égtek és érezte, hogy a meggyőző érvek, a megszentelt szóvirágok mint teremnek benső ihlettel az ajkán.