Part 3

– Bocsásson meg, kisasszony, belátom, hogy bolondokat mondtam. Elszoktam már az asszonytársaságtól és meg szoktam nevezni a gyerekeket a maga nevén – pardon! Megint eljárt a szám?

Katinka a falu irányában haladt, az ezredes mellette bicegett. A leány később azt mondta:

– Ha ezt lovagiasságnak nevezi, egy leánnyal így bánni…

Az ezredes elgondolkozott.

– Tulajdonképpen igaza van és én érzem, hogy valami elégtétel félével tartozom…

Katinka fitymálva mérte végig.

– Könnyen beszél, én leány vagyok és nem tudok verekedni, a férfiismerőseim pedig nem bolondultak meg, hogy verekedjenek értem…

Az ezredesnek kezdett a leány nagyon tetszeni. Nem beszéltek aztán többet, míg a házhoz nem értek.

– Én itthon volnék, – mondta Katinka halkan.

– Ha megengedi, megvárnám az édesanyját, hogy tőle is bocsánatot kérjek.

Leültek az oszlopos tornác alatti kőpadra. Katinka most már valamivel jobban bánt az ezredessel, akiben vendégét kellett tisztelnie.

– Nem kell a mamát bevárni, – mondta később. – Talán jobb is, ha nem mondom el neki a dolgot. Hanem arra az egyre kérem: a fiát ne eressze többet a közelembe!

Az ezredes fölállt.

– Igazán sajnálom, ami történt és szeretném valamivel jóvá tenni… Most már egész más szemmel nézem önt és higyje el, büszke volnék, ha a fiam, megférfiasodva…

Isten tudja, mi lett volna a vége, ha Katinka hevesen a szavába nem vág.

– Nem kell a fia! Hagyjanak békében!

(Majd hogy azt nem mondta: Sózza be a fiát! Ezt a kifejezést, amely a Gyurkovics-lányok közt járta, a réti halászok hozták divatba, akik a cigányhal javát piacra viszik, a hitványát pedig besózzák.)

– Olyan nagyon haragszik!

Katinkának, aki épp oly békülékeny természetü volt, mint hirtelen haragu, furcsa ötlete támadt. Kezet nyújtott az ezredesnek.

– Alkalmat fogok adni, hogy megbékítsen. Mondja, tud maga táncolni?

Az ezredes elnevette magát.

– Egypár év óta csak úgy szoktam, ha muszáj… Az udvari bálokon…

– Jól van, hát tud! Lássa, mert ha fia nem jön többet a közelembe, az egész vármegye pletykázni fog rám, ami éppen nem kellemes. Azt fogják mondani, hogy ön tiltotta el tőlem. Elejét vehetné a pletykáknak, ha mulatságokon néha táncolna velem és tisztességből egy kicsit udvarolna nekem…

Az ezredes megint nevetett, konstatálta magában, hogy Katinka okos leány és azt mondta, hogy úgy legyen.

Katinka pedig, amikor az éjjel ágyba feküdt, gondolt egy nagyot, aztán halkan magához szólította a kis Mici hugát, akit nagyon szeretett, megcsókolta a haját és azt súgta a fülébe:

– Talán mégis báróné lesz a kis nénikéd!

Egypár nap mulva a Gyurkovicsék ablakait harsogó trombitaszó remegtette meg. Egy egész huszárezred vonult át a falun, az élén a parancsnok lovagolt, délcegen és csillogva. A Katinka ablaka alatt oly szertartásosan köszönt a kardjával, hogy az egész ezred, parancsszó nélkül is, jobbraarcot csinált, Katinka előszedte legbájosabb mosolyát és királynői fenséggel bólintott szőke fejével. A kis huga előtt pedig megelégedését nyilvánította a csapat magatartása fölött.

Az első táncmulatság után, amelyet a vármegye székhelyén rendeztek, érdekes pletyka járta be a vidéket. Radványi báró a kis Gyurkovics Tinkának udvarol. Még pedig életre-halálra.

A további táncmulatságok ujabb táplálékot nyújtottak a mende-mondának, amikor pedig Erzsébet napján az első hó leesett, a vármegye már annyira megszokta a dolgot, hogy nem is foglalkozott vele.

Pedig Erzsébet napján igen érdekes dolog történt. A Katinka szobájába betévedt egy fecske, amely a nagy útról lekésett, és a leány, aki egy kicsit babonás volt, most egész nap etette-becézte, a leheletével melengette a didergő kis madarat.

Az ezredes aznap Gyurkovicséknál ebédelt és amikor fekete kávé után egyedül találta magát Katinkával a kis szalonban, megsimogatta a madarat, amelyet a leány a két tenyerében tartott és azt mondta:

– Ugy-e, vén szamár vagyok én?

– Vénnek nem vén, és miért volna szamár?

– Mert magát annyira szeretem.

– Kikérem magamnak, az egy cseppet sem szamárság! Én is szeretem ezt a fecskét és azért még sem vagyok szamár.

– Mit szólna, ha megkérném a kezét?

– Az enyimet?

– Kinevet?

– Nem szólhatok semmit, míg meg nem kérte.

– Vegye úgy, hogy már megtettem. Mit válaszol?

Azzal válaszolt, amivel emberemlékezet óta minden Gyurkovics-lány, aki hasonló helyzetben találta magát:

– Beszéljen az édesmamával!

Így esett, hogy Gyurkovics Katinka már tizenhét éves korában ezredesné lett és mivel a férjét odafenn nagyon szeretik, megeshetik, hogy húsz éves korában már tábornoknévá léptetik elő.

IV Terka

Megigértem, hogy elmondom valamennyi Gyurkovics-lánynak történetét és most, amikor a negyedikhez érek és végig gondolom megint a Terka dolgát, bánni kezdem az igéretemet.

Azon kezdem, hogy a negyedik leány története nem is történet. Két emberfia beleszeret egymásba és férj és feleség lesz. Az öregek eleintén morognak egy kicsit, később beadják a derekukat. Ennyi az egész!

Hétköznapias, nyárspolgárias történet, a milyen az öreganyánkkal is megesett, talán a szépanyánkkal is. Okos ember azonban néha beváltja az igéretét, azért hát mégis beszélek a negyedik Gyurkovics-lányról.

*

A Gyurkovicsné legkisebbik lánya, Mici, akinek a neve mögé még a kisasszony címet sem rakhatom, mert ez idő szerint még a gyermekszoba legmélyén éli obszkurus életét, a Gyurkovics-ház vendégei pedig még hivatalosan tudomást sem vettek exisztenciájáról, – Mici, mondom, egyszer azzal vonta magára a világ figyelmét, amely figyelemre még semmi jogos igényt nem formálhatott: hogy reumát kapott a bal karjába.

Miciben mindenkor megvolt a hajlam, hogy előtte numeráló nénikéi sorrendjének a megbontásával előtérbe tolja a saját személyét és Gyurkovicsné azért kezdettől fogva gyanakodva fogadta a reumáját. Mikor azonban az orvosi konzilium kijelentette, hogy ez a reuma nem szimulált, hanem egészen becsületes betegség, Gyurkovicsné hat hétre Budapestre vitte a kislányt, hogy a margitszigeti fürdőben kikuráltassa. Elhatározására döntő befolyással volt a repcetermés kedvező eredménye.

Mindez tavasszal történt és Gyurkovics Terka, az eladóleány, természetesen velük ment.

Horkay Feri levélben megkereste egyik fővárosi barátját, Török Lászlót, hogy teljesítse hölgyei mellett a cicisbeo szolgálatát és Török László annyi odaadással szentelte magát e kellemes föladatának, hogy három hétig szinét sem látták a belügyminisztériumban, ahol segédfogalmazói rangot viselt, de annál többet látták a Margitszigeten.

Reggel kihajózott a szigetre és ha messziről meglátta a kikötő mellgátján könyöklő két leány fehér ruháját, rendesen szidta a hajó lassújárásu gépét.

Délután kalandos fölfedező utakra indultak a romok tájékán burjánzó vadon méhébe, ahol a viruló bokrok fehér förgeteget zúdítottak a fejükre.

Este, ha zene szólt, halkan pletykázva sétáltak a faóriások alatt. Napközben be-berándultak a városba, az ibolyaszagu, tavaszi városba, amelynek utcáin édes, puha szél csapongott.

Ez ártatlan kedvteléseknek az lett az eredménye, hogy idősebb Török László úr, Temesvármegye egyik leggazdagabb, de mindenesetre leggorombább virilistája, egyízben, miután elolvasta a fia legujabb keletü levelét, dühösen kettétörte a csibukja szárát és azt mondta:

– Asszony, – pakkolni! Megyek Budapestre és kitekerem a fiad nyakát!

Az asszony rémülten kérlelte. Mire megértette, hogy baj van a gyerekkel, rávette az urát, hogy őt küldje Budapestre. A fiu jobban megérti az édesanyja szavát…

Törökné megérkezésének az lett az eredménye, hogy László, miután egy udvarias levélben kimentette magát Gyurkovicsék előtt, három napig nem mutatkozott a szigeten. Terka szivét pedig szomoru sejtelmek töltötték el.

A negyedik napon véletlenül találkoztak a városban.

A találkozás pedig így esett. Török László már jó félórája ott ácsorgott a Faragó és társa boltja előtt, virággal a gomblyukában és cigarettával a fogai közt.

Arra jöttek a Gyurkovics-lányok az édesanyjukkal. Reggeli misén voltak, aztán egy boltban jártak és most hazafelé igyekeztek, a szigetre.

Mind a kettő fehérpettyes kék tavaszi ruhát viselt, fehérfátyolos kalappal. A keztyüjök is egyforma volt, az imádságos könyvük is, a napernyőjük is. Csak a Terka szoknyája volt egy arasszal hosszabb, mint a Micié.

A kisebbik már messziről meglökte könyökével a nagyobbikat.

– Jé, nézd, a Török Laci!

A mama szigorúan szólt reá:

– Először nem Laci, hanem László. Másodszor már semmi közünk hozzá. Ha hozzánk akar csatlakozni, hát jőjjön magától!

Terka nem szólt semmit, de a kisebbik elnevette magát.

– Vár valakit! Bizony Isten vár valakit.

– Meg ne szólítsd! – suttogta Terka.

Csakhogy Mici már akkor ott bokázott Török Laci előtt az aszfalton és fejét jobbra-balra mozgatva, mint a kiváncsi madár, kérdezte:

– Ugy-e, hogy vár valakit? Valami szép asszonyt, – mi?

– De Mici?

– A színháztól, – mi?

Török is elmosolyodott.

– Persze, hogy szép asszonyt várok, ha nem is a színháztól. Itt benn van a boltban.

Terka, aki eddig közömbös maradt, sőt kedvetlenül félre is fordította a fejét, csendesen odaszólt az édesanyjának:

– Még egypár méter porzsinórt kell vennem…

Porzsinór mindig kell az asszonynak. Bementek az üzletbe és mialatt Mici vígan fecsegett Törökkel az ajtóban és édesanyja a kereskedővel bocsátkozott tárgyalásokba, addig Terka nekitámaszkodott a polcnak és körüljártatta sötét szemét.

Megtalálta, akit keresett: a Török szép asszonyát. Galambősz, mosolygó arcu matrona ült a zsöllében, három segéddel hordatta maga elé a szöveteket. Már egész tornyot építettek eléje, fölbontott csomókból.

Mici őszinte csalódással vont vállat, Terka arca azonban kiderült, a szája szélén csendes, édes mosoly mutatkozott.

Török aztán bemutatta őket egymásnak.

– Az édesanyám…

Gyurkovics Terkának az arca vérvörös lett, a szó mintha torkán akadt volna. Hirtelen lehajolt, kétszer is megcsókolta az öreg asszony keztyüs kezét, majd megszeppent a saját merészségétől és elfordult.

A két anya kezet fogott, Törökné nyájasan, Gyurkovicsné meg tisztelettel hajolt meg. (Azt mondják, hogy a kettő közül mindig a lányos mama hajlik meg mélyebben.)

A Török édesanyja elmondta, hogy nyári ruhával akarja meglepni a férjes lányát. Divatos is legyen, de ne rikító; finom is, meg olcsó.

Mialatt az anyák egyesült erővel láttak neki a szövetválogatásnak, a fiatalok az ajtóban beszélgettek.

– Hát miért nem jön többet a szigetre? – kérdezte Mici a fiatalembertől.

Terka félvállról szólt közbe.

– De Mici! Csak nem fogjuk Török urat erőszakkal a szigetre vonszolni.

Az _urat_ különösen hangsúlyozta.

– Megint úr lettem? – kérdezte Török szemrehányóan. Majd keserüen tette hozzá: – Igazán, Terka, maga néha különös!

Terka is keserüen mosolygott.

– Én vagyok a különös? Jól van, – hát legyek én a különös!

Mici végigmérte őket.

– Megint veszekedtek?

Az anyák időközben fölhányták az egész nyári raktárt és mivel úgy találták, hogy a szövetek közül egyik sem felel meg izlésüknek, nem vásároltak semmit, hanem megint kivonultak a boltból. Szerencsére Gyurkovicsné, aki nagy tekintély volt mindennemü vásárügyekben, tudott egy üzletet, ahol biztosan megtalálják, amit keresnek.

Megindultak egy belvárosi bolt felé.

Mialatt az anyák odabenn megint nyári szövet-piramisokat hordattak maguk elé, a fiatalok künn járkáltak az aszfalton.

– Holnap se lesz szerencsénk? – kérdezte hosszú hallgatás után Terka.

– Nem, – felelt Török komoly arccal.

A leány lehajtotta a fejét és némán babrált fátyolával.

Mici időközben elmaradt tőlük. Fölfedezte egy kapu alatt egy fotográfus kirakatát és a képek tanulmányozásába merült.

– Megmondom az igazat, – kezdte megint Török. – Én csak segéd-fogalmazó vagyok, semmi más. Lehetek még sok minden, de most nem vagyok semmi… Nem szabad magát hírbe hoznom…

– Ennyi az egész? Kinek mi gondja reá? Ha én nem bánom, mit törődik maga vele?

– Maga nem, de mások.

– A szülei?

Török elpirult.

– Nem az én szüleim, – én nem vagyok már gyermek, – de a maga édesanyja!

Terka arcán verőfényes mosoly futott végig.

– Édesanyám azt teszi, amit én akarok.

Mici megint ott termett mellettük és azt mondta, hogy szeretné magát egyszer kivágott ruhában levétetni. A fotográfusnál egy soványkaru hölgy képét látta és most önérzetes pillantásokat vetett a saját izmos karjára, amelynek látványát a bálozó világnak – minden emberi számítás szerint – még három évig nélkülöznie kellett.

Egyébről beszélgettek, közömbös dolgokról, míg a mamák megint ki nem vonultak a boltból. Most sem találták meg azt, amit kerestek. Más, hasonló szövetet találtak, de még sem azt, amit kerestek. Még egy utolsó próbát akartak tenni egy koronaherceg-utcai üzletben.

Micinek tetszett az ötlet. Úgy tudta, hogy délfelé a Koronaherceg-utcában tisztességes emberek szoktak járni. (Tisztességes emberek alatt elsősorban a kadétokat, másodsorban a jogászokat értette.)

– Az édesanyja mindig azt teszi, amit maga akar? – kérdezte Török, mikor ott állottak a koronaherceg-utcai bolt nyitott ajtajában. Majd elgondolkozva tette hozzá: – Hiszen ha az ember tudná, hogy mit akar maga?

Terka halkan mondta, anélkül, hogy reá nézne:

– Aki tudni akarja, annak tanácsolnám, hogy kérdezzen meg egész nyiltan.

És mivel Török nem válaszolt rögtön, lassan ismételte:

– Egészen nyiltan!

– Egészen nyiltan? Hát – akar maga segédfogalmazóné lenni?

Bérkocsi ügetett el mellettük, a zajtól nem értették egymás szavát. Töröknek mégis úgy rémlett, mintha a lány mozgó ajkáról leolvasta volna a feleletet:

– Miért ne?

Mici beosont a boltba és száraz hangon jelentette az édesanyjának, hogy Terka és Laci karonfogva sétálnak az utcán.

– Csak nem bolondultak meg?

Úgy esett, hogy Török azt mondta a leánynak:

– Ha van bátorsága, adja ide a karját!

A leány azt mondta:

– Mit szólnak majd az emberek?

– Csak ennyire nem törődik a világgal?

Erre aztán Terka, aki jóformán azt se tudta már, hogy mit csinál, – mintha fölhajtott volna egy pohár pezsgőt, – a fiatalember karjába öltötte a kezét.

– Most már szeretném látni azt az embert, aki elválaszt bennünket! – mondta Török, elszántan szorítva magához a lány kezét.

Az emberek nem szóltak semmit, – csak az ismerősök fordultak utánuk, gratuláló mosollyal – hanem Törökné azt mondta a fiának.

– Hát megbolondultál, Laci?

– Nem, hiszen a feleségem akar lenni, – magyarázta a fiatalember.

Nem állhattak tovább az ajtóban, egypár asszony be akart menni a boltba. Az utcán sem tisztázhatták a dolgot, mert az aszfalton tolongtak a járókelők. Várniok kellett, míg valami csendesebb helyre nem érnek.

Addig is Gyurkovicsné egyre-másra ismételgette:

– Ezek a gyerekek!

– Mialatt mi a nyári ruhát néztük!

Töröknének eszébe jutott, hogy a férje tulajdonképpen nem is a nyári ruha kedvéért küldte őt Budapestre, hanem hogy beszéljen a fia fejével. Mondja el neki, hogy ostobaság volna tőle, már most megházasodni, mikor később, ha majd titkár lesz, kedve szerint válogathat a vármegye pártijai közt…

Hanem mikor elnézte a csinos párt, amely most nekibátorodva, szorosan egymáshoz simulva, összevágó lépésekkel haladt előre, érezte, hogy most is a fia pártját kell fognia a házsártos öreg úrral szemben, mint már nem egyszer. És pedig mindig eredménnyel.

Gyurkovicsné ő nagysága érezte, hogy némi elégtétellel tartozik Töröknének.

Megigérte neki, hogy délután majd elviszi egy boltba, ahol biztosan megtalálják a keresett szövetet. Szolid, jó bolt, ahová csak budapesti asszonyok járnak, meg ő, Gyurkovicsné.

Mert a kereskedőket a vidéki vevők rontják el.

V Liza

Liza félfejjel kisebb volt valamennyi nénjénél, öt kilóval többet nyomott a Gyurkovics-lányok átlagos súlyánál. Ezt az átlagos súlyt a nagyságos asszony egyszer mindenkorra ötvennyolc kilóban állapította meg. Aki a lányok közül ennél többet nyomott, az Banting-kúrát használt; aki kevesebb volt, vaspirulákat szedett.

Különös ismertető jele volt az ötödiknek az a provokáló anyajegy az állán. Jellemző tulajdonságai közé tartozott, hogy nem szeretett korán fölkelni, nem nagyon szeretett táncolni és egyetértett Korányi professzorral abban, hogy szívből gyűlölte a fűzőt.

Ez utóbbi ellenszenvénél fogva csudálatos gyakorlottságra tett szert a rákényszerített kínzóeszköz gyors levetésében. A távozó vendégektől még karcsu darázsderékkal búcsúzott el a lépcsőn, az ablak alatt ügető kocsi után már kényelmes házi zubbonyban integetett.

Azt mondtam, hogy Liza nem nagyon szeretett táncolni és most úgy érzem, hogy kockáztatott dolog tőlem, midőn az izgékony, örökké nyughatatlan, táncra termett és rendesen az ájulásig befűzött Gyurkovics-lányok hugáról ilyeneket állítok.

Saját szavam hihetősége érdekében szeretném tehát, ha futólagos pillantást vetnének Gyurkovics Liza kislánykorára, – meglehet, hogy a gyermek egyéni diszpozicióiban megtalálják azt a bizonyos vörös fonalat, amely a kisasszony különc hajlamának megértéséhez vezet.

Már pólyásbaba korában Kövér Lizinek hívta a cselédség és Lusta Lizinek a család. Pedig egyik név sem illett reá annyira, mint illett volna a Jó Lizi név.

Annyira jó volt, hogy még fogzása idején is siketnémának tarthatták, mert soha sem hallották a szavát. Ha hajnalban fölébredt a bölcsőjében, nem sietett az általános figyelmet fülhasító visítással magára terelni, hanem összeráncolta pisze orrát és csendes gügyögéssel várta, hogy tudomást vegyenek róla.

Ha este a lakás valamelyik zugában lefektették, mai babák példájára nem próbálta a napot sirással megállítani útjában, hanem figyelmesen és komolyan szemlélgette a szoba menyezetét, mígnem minden nagyobb szenzáció nélkül elaludt.

Mikor már karon ülő baba volt, nem egy jelét adta önzetlenségének. A csörgettyüjét naiv nagylelkűséggel akárhányszor odadobta a dada sarkában kullogó komondornak, a vajas zsemléjét egyszerü fölszólításra odaadta bárkinek, néha pedig fölszólítás nélkül is oda lökte az udvaron szállongó fecskének.

Dadája sokszor demonstrálta a gyermek jó szivét, a kerítés mellett, a gyermeknevelés iránt melegen érdeklődő méntelepi katonák előtt.

(Ezek a méntelepi katonák minden tavasszal párosával jöttek Bács-Tamásra, egy királyi mén kiséretében. Egy-két hónap mulva aztán a gyermekbarát közlegényt rendesen stokházba vitték, a káplárt pedig ispotályba, a Gyurkovics-ház egyik nőcselédjét az auditor megkeresésére kihallgatta a szolgabíró tanunak, a súlyos testi sértéssel komplikált fegyelemsértési ügyben…)

Nagy igazságtalanság van abban, hogy míg Lizinek gyermekkorában erénynek tudták be egészséges álmát, addig hosszuszoknyás korában akárhányszor kázust csinált belőle a korán kelő nagyságos asszony.

Reggelenkint, ha Lizi még a párnák közt hevert és azon búsult, hogy miért inkompatibilis a puha ágy a meleg reggelivel: Gyurkovicsné rendesen benyitott és hathatós szavalatával diadalra segítette a reggelit az ágy fölött. Ilyenkor néha azt mondta Lizának:

– Majdnem olyan kövér vagy már, mint a zsidó felesége és mégis mindig alszol!

Erőltetett hasonlat volt, mert az árendás feleségének négy tisztán megkülönböztethető álla volt egymás alatt (az első és a második szakállas is volt!), a Liza rózsás állát pedig egyetlen egy szelid hajlású vonal kötötte össze a nyakával.

A lány dicséretére mondom, hogy a sok keserűség, amelyet ráfogott kövérségével szereztek neki, semmit sem változtatott szívbeli jóságán. A béresgyerekek ismerték ezt a jóságát, a komondorok és a szárnyasok pedig ösztönszerűen megérezték, mert Lizának csak mutatkoznia kellett a cseléd-udvaron, hogy mozgalmas tüntetések központja legyen.

Liza nem állapodott meg az embereknél és állatoknál, gazdag szívének érzelméből kijutott még a papiron élő fantómoknak is, a kedves olvasmányt képező regények hőseinek.

Nagyon szeretett regényeket olvasni és ebben is különbözött nénjeitől, akik a fővárosi ujságokból legföljebb a báli tudósításokat böngészték ki, meg az eljegyzési hireket.

Volt a Gyurkovicsék kertjében egy ősrégi bodzafa, ennek az alacsony koronájában egy titkos kis zugot talált magának Liza, hol ezer dongó zümmögése közepette órákon át elábrándozhatott a boldogtalan Izaura őrgrófné sorsán. Mikor Izaurát a családi sírboltba temették, végtelen fájdalma könnyekben olvadt föl; mikor pedig az utolsó fejezetben kitudódott, hogy Izaura még sem halt meg komolyan, kéjes boldogság nyilalt át a kövér Liza szivén.

Gyurkovicsnét aggodalommal töltötte el, hogy ötödik leányát vágyai nem a báli termek reális parkettje, hanem regényes légvárak felé csábítják.

– Azt várod talán, hogy Orlandó gróf fog feleségül venni, vagy Lebegényi báró?

Sem Orlandó gróf, sem Lebegényi báró nem vette feleségül Gyurkovics Lizát, hanem Radványi Gida, aki éppen aznap este tette tiszteletét a házban…

A kis Radványi Gida egypár esztendővel ezelőtt halálosan szerelmes volt a harmadik Gyurkovics-lányba, a szőke Katinkába. Radványi ezredes megnézte a lányt, aztán maga vette feleségül, Gida fiát pedig felküldte a Szergiusz professzor intézetébe, hogy megszabaduljon tőle. Azt mondta neki, hogy ne is merjen haza jönni, míg le nem tette a pótérettségit.

Gida nem találta sietősnek a dolgot, Szergiusz professzor pedig, aki havi százötven forint tartáspénzt kapott a fiatal báróért, még kevésbbé. Gida tehát két évig mint doyen elnökölt az intézeti önképzőkör ülésein, aztán, egy váratlan baleset következtében, mégis kikapta az érettségi bizonyítványt. A váratlan baleset abból állott, hogy a minisztérium megvonta a Szergiusz-intézettől a nyilvánossági jogot, Szergiusz professzor pedig boszuból érettségi bizonyítványt adott minden növendékének.

Az ezredes úgy vélekedett, hogy fia már eleget tanult, – úgy se lesz belőle egyéb, mint lósorozási elnök vagy legfölebb főispán! – és haza hozatta.

Akik Radványi Gidát már azelőtt ismerték, úgy találták, hogy nagyon megváltozott az intézetben. Megbajuszosodott és megerősödött. Liza a maga részéről azt is konstatálta, hogy van a modorában valami regényes distinkció, az arcában valami bánatos komolyság, ami szörnyen érdekes és Monte-Christo grófra emlékezteti az embert, vagy még inkább Don Carlosra, aki tudvalevőleg a tulajdon mostohamamájába volt szerelmes…

Radványi Gida tényleg föltette magában, hogy bánatos méltósággal fogja viselni tragikus sorsát. Óh, – ő sokat szenvedett és küzködött magával az internátusban, bár eleve is elhatározta, hogy e harcban a kötelesség fog győzedelmeskedni a szenvedély fölött. Le fog mondani, ha belehal is.

Az ember azonban nem azért győzedelmeskedik a szenvedélyei vagy más valami fölött, hogy titokban tartsa ezt a győzelmét. Az embernek ilyenkor szüksége van valakire, mondjuk egy Marquis Posa-ra, akit beavat a titkába és akivel megbámultatja belső nagyságát.

És ki lett volna inkább hivatva Marquis Posa szerepére, mint Gyurkovics Liza? Egypár hét mulva Gida, miután napról-napra ott ozsonnált Gyurkovicséknál, már annyira megbarátkozott Lizával, hogy elsírhatta nagy bánatát baráti kebelén. (Ezt persze nem szabad szószerint érteni.)

Liza könnyekig meg volt hatva. Büszke volt Gida bizalmára, akit nemesnek, nagynak és szörnyen érdekesnek talált, és kéretlenül örök barátságot esküdött neki.

Sohasem merte remélni, hogy Bács-Tamáson valaha szemtől-szembe lásson olyan embert, akiben a kötelesség küzd a szenvedéllyel, vagy akiben más valami küzd.

A tamási urak soha sem beszéltek kötelességekről és szenvedélyekről, ők mindig csak a termésről beszéltek, lovakról és nagy ivásaikról.

Gida később a bodzafa alatt elmondta barátnőjének azt a nevezetes jelenetet, mikor első ízben megint összetalálkozott a mostohaanyjával.

Hazajött az internátusból és az édesatyja úgy fogadta, mintha nem is történt volna köztük semmi. Mintha nem is lettek volna riválisok. Azt mondta:

– Szervusz, gyerek! Lám, már kezd nőni a bajuszod!

Katinka asszony bejött, ő is úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Mintha soha sem szerették volna egymást. Azt mondta:

– Jé, Gida! Milyen nagy ember lett belőled!

Aztán más egyébről beszélgetett és az ezredes elég lovagiatlan volt hajdani riválisával szemben, hogy feleselni kezdett vele a zsebpénze miatt. (Gyerekkorában egészen szabadjára hagyta, mint valami férfit, és most azzal akarta jóvá tenni hibáját, hogy úgy bánt vele, mint gyerekkel.)