Part 11

Ez a kor mindenek előtt a kritika kora volt. Erős reakciót támasztott a szerkezet lazasága és a gondolkodás extravaganciája ellen, mely a romantikusok munkáit áthatotta s új ideált állított fel, olyan ideált, amely kombinálni igyekezett a romantikusok széleskörüségét és változatosságát a klasszikai kor formabeli szabatosságával és megfontolt művészi céljaival. Ez a mozgalom érintette a francia irodalom egész területét, de legfontosabb eredményei a próza birodalmába valók. A romantikusok fogyatkozásai sehol másutt nem voltak oly nyilvánvalók, mint a történelemmel való bánás terén. Nagyon kevés kivétellel olyasformán fogták fel a multat, mint valami festői látványos szinjátékot, kontrasztokból és jelmezekből álló valamit, retorikai leírások ürügyét, belső jelentőség vagy sajátos élet nélkül. Egy kitünő történetíró került ki közülük: _Michelet_ s az ellentét az ő műve és követői, _Taine_ és _Renan_ műve közt jellemző az egész új írányra. Michelet nagy történelmi könyve sajátságos, konvulziv stilusával, a tényekkel való szeszélyes és képzelődésekkel szinezett bánásmódja, félreérthetetlen elfogultsága, a homályban fellobbanó villámlások sorozatának mutatja be a multat, mint rendkivül élénk és egyúttal sajátságosan eltorzított látványt. Inkább egy költő történeti műve ez, mint egy tudósé. Tainenél és Renannál a személyes elem, amely Michelet művének tulajdonképeni alapja, gondosan el van nyomva. A részletek aprólékos vizsgálata, a mult viszonyok gondos, józan és elfogultság nélküli rekonstruálása lép a helyébe, végtelenül lelkiismeretes igyekezet, megmondani az igazságot és csak az igazságot. De nem is csak az analizis és kutatás merő csontváza az ő történelmük, fáradhatatlan szimpátia formálja és különösen Renannál szellemes és világos stílus adja hozzá azt a bájt és vonzóerőt, a mit csak a művészet tud adni.

Ugyanezek a törekvések nyilvánulnak még nagyobb mértékben a kritika terén. Azt lehetne mondani, _Sainte-Beuve_ föllépésével jött létre először a kritika. Ő előtte minden kritika vagy egészen személyes vélemények kifejezése volt, vagy pedig arra való igyekezet, hogy egyetemes érvényű irodalmi kánonok állapíttassanak meg s az írók az így felállított mértékek szerint itéltessenek meg. Sainte-Beuve vette észre, hogy az ilyen módszerek alapjában véve nem is kritikaiak. Meglátta, hogy a kritikusnak első kötelessége nem itélni, hanem megérteni s e célból igyekezett felkutatni mindazokat a tényeket, melyek világot vethetnek az író temparamentumára, törekvéseire, ideáljaira; vizsgálta életrajzát, a társadalmat, a melyben élt, korának hatását s az így gondosan összeállított apparátussal tolmács akart lenni az író és a közönség között. A _Causeries du Lundi_, rövid kritikai cikkek, melyek eredetileg egy folyóiratba irattak s később a kötetek hosszú sorozatában jelentek meg, a _Port Royal_-lal, a XIV. Lajos uralkodása kezdő korának idejében való irodalmi és filozófiai mozgalmakról szóló tanulmányok gyüjteményével együtt tömérdek páratlan értékű anyagot tartalmaznak a francia irodalomra vonatkozólag. Sainte-Beuve analitikai szelleme tükröződik irásának nyugodt szellemességén és könnyed varázsán. A francia irodalom kedvelője tagadhatatlanul Sainte-Beuve műveiben fogja találni a tárgy leghasznosabb és legkellemesebb áttekintését minden vonatkozásában és mennél jobban gyarapszik a tudása, annál mohóbban fog visszatérni e pompás művekhez további vezetésért és felvilágosításért.

A kor legnagyobb prózaírója azonban nem a történetírásnak, nem is a kritikának szentelte magát, bár művei telítve vannak ezek mindegyikének szellemével is – hanem a regénynek. _Flaubert_ regényeiben betetőzte azt, amit Balzac nagy vergődésekkel kezdett: az elbeszélés művészetének különválasztását a romantikus iskola irrealitásától, túlzásaitól és retorikájától. Mielőtt ő elkezdett volna írni, az erősebb mérséklet, a megfontoltabb művészet felé való törekvés már megmutatkozott _George Sand_ néhány rövid regényében, melyek érett-kori műveinek hosszú és bámulatra méltó sorát megkezdték, különösen az olyan finom remekművekben, mint _La Mare au Diable, La Petit Fadette_ és _François le Champi_. Ezekben korábbi lirizmusa és szaggatottsága helyét az igazság iránti finom érzéktől megerősített idillikus érzés foglalta el. Flaubert géniusza egész más és sokkal szélesebb körben mozgott, de azért a megfontolt művészet vezette. Realizmusában, a részletek iránti hajlamában és beható megfigyelésében Flaubert méltó örököse volt Balzacnak, míg stílusának skrupulozitásában, anyagának türelmes, szorgalmas és józan kezelésében egyenes ellentéte volt elődjének. Ez utóbbi tulajdonságok teszik Flaubert-t kora reprezentativ szellemévé. A kritikai szellem ő benne tökéletesebben és érdekesebb eredményekkel működött, mint kortársai bármelyikében. Gondossága a saját munkájával szemben csaknem végtelen volt. Nem volt még soha író, aki olyan szenvedélyes komolysággal fogta volna fel mesterségét, aki oly szüntelenül küzködött a tökéletességért és aki oly élesen szenvedett a szüntelen vesződség nehézségeitől, kiábrándulásaitól, kétségbeesett, dühös erőfeszítéseitől. Csak maga a stílje is határtalan munkát okozott neki. Képes volt gyakran egész napot tölteni egyetlen mondat kidolgozásával, amelyet aztán talán teljesen kitörölt könyve kinyomatása előtt. Görcsös hévvel dolgozott mestersége minden részletén, kiküszöbölte az ismétléseket, mérlegelte a ritmusokat, kereste a pontosan kifejező szót az értelem minden árnyalatára, rendkívüli, csaknem emberfölötti kitartással. S hasonló volt lelkiismeretessége anyagának kezelésében. Mélyreható kutatásokkal készült történelmi regényeire az illető kor eredeti forrásaiban s látogatásokkal az események helyszinén. Ha modern életet tárgyalt, semmivel sem volt kevésbbé skrupulózusan pontos. Egyik jelenete káposztáskertben játszik holdvilágnál. Flaubert sokáig várt egy alkalmas éjszakára, aztán jegyzőkönyvvel a kezében kiment a káposztáskertbe, hogy aprólékos részletességgel leírjon mindent, amit lát. Így érthető, hogy könyvei nagyon lassan készültek és termelése aránylag kevés. Két évig készült legelső és leghíresebb műve, a _Madame Bovary_ s nem kevesebb mint tizenhárom évig dolgozott az enciklopédikus _Bouvard et Pécuchet_-n s ez a mű töredékben maradt halálakor.

A legszembetünőbb benyomás, melyet Flaubert művei tesznek: a szoliditás. Különösen históriai műveire áll ez. A romantikusok limlomjának és dagályának nyoma sincs, s helyébe világos, részletesen megrajzolt, mély megértése lép az elmúlt életnek. A _Salammbô_-ban a régi Karthágó emelkedik fel előttünk, nem valami festői és rendezetlen képzelődés felizgult látomása, hanem az igazságnak minden szolidsága, szinesen, de nem a retorika rikító ellentéteivel szinezve, hanem a keleti nap valódi fényétől beragyogva; különösen, de nem a tizenkilencedik századi Párisban készült fantasztikus különösséggel, hanem a barbár mult sokkal misztikusabb és jelentékenyebb különösségével.

Ugyanez a jellemvonás tünik elő Flaubert modern regényeiben. _Madame Bovary_ egy francia vidéki város életének rajzát adja a mult század közepén, olyan képet, amely emfázis nélküli tónusaival, erőteljes, érzéssel teli és pontos rajzával a tökéletesen meggyőző igazmondás hatását teszi. Annak a boldogtalan nőnek a jelleme és sorsa, aki a történet középpontjában áll, rendkívüli erővel hat ránk környezete komor fülledtségében. Flaubert géniusza nem hirtelen felvillanásokkal dolgozik, hanem a fokozatos halmozódás módszere szerint. A hatások, melyeket előidéz, nem lenyügözők és elámítók, hanem abból a szubtilisebb fajtából valók, amely ezer részlet segítségével lopódzik bele lelkünkbe, a finoman kidolgozott szálak végtelen mennyiségével.

Flaubert munkájának szoliditása azonban nincs árnyoldalak nélkül. Írásában nincs tűz, gyakran érezni rajta az erőlködést és ha az ember olvassa gondos, hibátlan, szoborszerű mondatait, szinte lehetetlen időnkint nem vágyakozni kissé Balzac szabálytalan elevensége után. Sajátságos módon Flaubert levelezése – a legérdekesebb levélgyüjtemények egyike a francia irodalomban – mutatja, hogy ami személyes jellemét illeti, a szabálytalan vitalitás egyike volt uralkodó jellemvonásainak. Munkájában azonban elfojtotta lényének ezt a vonását, ahogy ő mondotta, a művészet érdekében. Az volt a teóriája, hogy a tökéletes személytelenség szükséges föltétele minden nagyszabású irodalomnak s ő megtett mindent arra, hogy ezt a teóriát megvalósítsa. Volt azonban egy tekintet, amelyben igyekezete nem sikerült. Gyülölete és haragja az emberiség tömege ellen, az a felfogása, hogy az emberiség egy buta, tudatlan és közönséges nyáj, mindig áttetszik művein s _Bouvard et Pécuchet_ czímű befejezetlen művében ez a felfogása szinte már a monománia arányait ölti. Ez a könyv végtelen aprólékosan kidolgozott és végtelenül keserű támadás a hétköznapi ember ellen. Van valami tragikai ebben a magányos, nemes és hatalmas géniuszban, amint végül ilyen feladaton őrli meg életét.

A költészetben a romantizmus elleni reakció _Théophile Gautier Emaux et Camées_ gyüjteményével kezdődött. Gautier fiatal korában maga is egyik vezetője volt a romantikus mozgalomnak s ezt fejlesztette tovább a költők egy csapatja, amely a _Pernassiens_ név alatt vált ismeretessé s amelynek legnevezetesebb tagjai _Leconte de Lisle, Sully Prudhomme_ és _Heredia_ voltak. Költészetük olyasformán viszonylik Mussetéhez, a hogyan Renan történetírása viszonylik Micheletéhez vagy Flaubert prózája Hugóéhoz. Mértéktartó, imperszonális és csiszolt a legnagyobb mértékben. Mennyiségre nem sok, de nincs benne egy gyönge vagy hibás sor s szilárd és plasztikus szépség van benne, melyet jól jellemez Gautier verseskönyvének címe s amelynek elvei össze vannak foglalva ugyancsak Gautier költeményében, amely így kezdődik:

Vui l’œuvre sort plus belle D’une forme au travail Rebelle, Vers, marbre, onyx email.

A _Parnassiens_ költők különösen klasszikai témákkal és tragikus tájak leírásával szerettek foglalkozni. Gazdag, hangzatos, fényesen mintázott nyelvük nemes szilárdsággal és hathatós erővel látja el vizióikat. Leconte de Lisle pompázó leíró költeményei, Sully Prudhomme finom lírája és Heredia csiszolt szonettjei között lehet találni a század legszebb és legsúlyosabb versei közül néhányat.

Ez a kor még egy másik költőt hozott napvilágra, aki azonban munkája szelleménél fogva inkább az ezután következő korba tartozik. _Beaudelaire_ volt ez, kinek kis kötete – _Les Fleurs du Mal_ – különálló helyet biztosít a költészet mesterei között. Formája dolgában közeli rokonságban van kortársaival. Írásában benne van a parnasszusiak minden gondossága, egyensúlya, lelkiismeretes csiszolása. Anyagában különbözik tőlük tökéletesen. Őt nem érdekelték a klasszikai képzelődések és személytelen leírások, ő csaknem teljesen Páris modern életével és egy kiábrándult lélek élményeivel foglalkozott. Ép olyan egyéni volt, amilyen személytelenek a parnasszusiak s verseibe beleöntötte saját jellemének minden komorságát, filozófiájának keserűségét, kétségbeesésének vergődését. Beaudelaire kiválósága abban áll, hogy kombinálni tudta a teljes pesszimizmus félelmetes és pusztító koncepcióit azzal a szenvedéllyel, a képzelet ama ragyogásával és azzal a formai szépséggel, amely csak a nagyszerű versben éled meg. Látása fekete és ijesztő. Némely leírása megdöbbentő és legtöbb lapja nem a fiatal és tapasztalatlan lelkeknek való olvasmány. A jóhiszemű olvasó azonban a mélység és erő ritka elemeit veszi észre ebben a sötét költőben. Mindenekfelett pedig egy, a francia költészetben ritka tulajdonságot fog benne látni: szenvedélyes imaginációt, mely a gondolatot ragyogó mezbe öltözteti és a boldogtalan halandó sajátságos szavait fölemeli a fenség magaslataira.

BEFEJEZÉS.

Flaubert 1880-ban halt meg. A francia irodalom ekkor új fázisba lépett, olyan fázisba, amely lényeges vonásaival napjainkig tart s amely ép ezért alkalmas pontja e vázlat befejezésének.

Ebben az utolsó fázisban két ember uralkodik. A prózában _Maupassant_ folytatta Flaubert művét, élesebb modorral és élénkebb stílusban, bár szűkkörüebben. Benne nem voltak meg elődének exaktikus és históriai viziói és ragyogó regényeiben és még ragyogóbb novelláiban teljesen a modern élet szinte ördögien realisztikus ábrázolására adta magát. Vele határozottan ellentétes jelenség _Paul Verlaine_ költészete. Míg Maupassant tökéletesen elkülönítette a prózát minden tőle idegen költői és képzeleti elemtől s amennyire csak lehetett, a realizmus irányába terelte, Verlaine és társai megpróbálták a verset igazabban költőivé tenni, mint amennyire valaha az volt, belevinni az egyéni hangulatok homályosságát, álmatagságát és spirituális hullámzását, elfordítani szellemét a határozott tényektől és közelebb hozni a zenéhez.

A francia vers Verlainenel és követőivel szakadt el teljesen azoktól a klasszikai szabályoktól, amelyeknek csalhatatlanságát először a romantikusok támadtak meg. Hogy kifejezhesse azokat a gyöngéd, hullámzó és határozatlan érzéseket, amelyeket annyira szeretett, Verlaine eltávolította a ritmikus szabályosság utolsó maradványait, versét teljesen folyékony valamivé tette, melyet tetszése szerint tölthetett érzésének és gondolatának formájába. Az eredmény igazolta az eszközöket. Verlaine költészete finom illatot lehel, különöset, határozatlant és mégis, mint minden illat, feledhetetlent. Varázsló, szívreható zenéjét hallgatva egy lélek remegő hangjait halljuk. Ez az utolsó szomorú dalos visszavezet az időkön át és összeelegyítve édes dallamát Villon távoli melancholiájával, egyszerre szimbolizálja előttünk a nagy francia irodalom élő virágzását és változatlan gyökerét.

Megrajzoltuk a francia irodalom körvonalait ködös kezdeteitől fogva a mai idők küszöbéig. Visszatekintve az írók hosszú sorára, az első benyomás, amely megragad, a rendkívüli gazdagság. Franciaország, igaz, nem adott a világnak olyan óriási szervezetű és egyetemes erejű lángelmét, mint Shakespeare. Ilyen mérhetetlen nagyságot leszámítva, az első rangú írók sora, akiket a francia irodalom hozott napvilágra, szinte páratlan a világ összes irodalmaiban. A költészetben és drámában Villon, Ronsard, Corneille, Molière, Racine, La Fontaine, Chénier, Lamartine, Hugo, Vigny, Gautier, Beaudelaire, Verlaine, a prózában Froissart, Rabelais, Montaigne, Pascal, Bossuet, La Rochefoucauld, La Bruyère, Montesquieu, Saint-Simon, Voltaire, Diderot, Rousseau, Chateaubriand, Balzac, Flaubert, Maupassant állnak ebben a sorban. S emellett a rendkívüli gazdagság és változatosság mellett még egy másik megfontolás is különös értéket ad a francia irodalomnak. Inkább különálló és egyéni, mint akármely más nemzet irodalma; ha nem fejlődött volna ki, a világ meg volna fosztva bizonyos olyan rendkívüli értékű qualitásoktól, melyeket csak a francia irodalom tudott produkálni. Hol találhatnók meg másutt azt a realizmust, amely pótolni tudná Stendhal, Balzac, Flaubert és Maupassant realizmusát? Hol kereshetnők másutt azt a ragyogó világosságot, amelyet Voltaire ád nekünk? Avagy azt az erőt és szabatosságot, amely Pascalban izzik? Avagy Racine szenvedélyes tisztaságát?

Végül, ha keresni akarjuk a francia irodalom szellemének lényegét, vajjon hol találjuk meg? Az igazsághoz való ragaszkodás? A retorika szeretete? A világosság? Mindezek a tulajdonságok sajátképen az övéi, de ezeken túl és fölöttük van még egy, amely szabályozza és átlelkesíti a többit mind. Az a magasztos elv, mely annyi nemzedéken át csillagként vezette Franciaország íróit, a megfontolás, a tudatosság elve, a rendezett szépség lelkiismeretes keresése, a művészet végtelen dicsőségének tántoríthatatlan és hajthatatlan kutatása.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Az egyedüli jó, a mi a világon megmarad nekem, hogy néha sírtam.]

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

23 |lazaságben |lazaságban

62 |hirtetelen |hirtelen

70 |Andremaquenak |Andromaquenak

74 |jájátékos |játékos

96 |illetlőeg |illetőleg

110 |Docteur Arakia |Docteur Akakia

161 |forrásaiben |forrásaiban]