Part 9

Ezek a nőegyletek is nevezetes tényezők voltak a szomorú időkben. A csodatevő sors, mikor elvette a férfiaktól a teremtő erőt, a nőket ruházta föl vele. Szobrot kellene a magyar női jótékonyság emlékére emelni, mert ez egy győztes hadjárattal fölért.

S a ki az asszonyok ellen küzd, az az istenek ellen küzd.

E szerint a szerepek igen jól voltak fölosztva. Simon volt az üldöző. Aranka az oltalmazó. A kinek a férjjel galibája volt, az a nőnél keresett oltalmat. És többnyire talált is. Aranka ily módon a védszent, az őrangyal hirébe került. Az ő befolyása ellensulyozta az államférfi rigolyáit.

Vajjon midőn egyedül voltak, minő párbeszéd folyt közöttük? Folytatták-e az ellenkezést négyszem között is, vagy pedig egymás szemébe nevettek: «ezt a szindarabot jól játszottuk!» Talán még más beszélni valójuk is lehetett.

Aranka oly buzgónak, oly odaadónak mutatta magát a hölgyek előtt, hogy azoknak teljes bizalmát megnyerte. Anna báróné már megszerette a menyét, elfeledett minden keserüséget, gyalázatot, gyanut, hitt a megtérésben. S az asszonyi szív (asszonyok előtt) nyitva áll. Ha volt titok az országban, úgy azt Aranka révén Simonnak legelső kutforrásból meg kellett tudni.

De hiszen nem volt az titok többé, hogy valami történik ebben az országban. Kell ahhoz kalendárium, hogy az ember észrevegye a tavaszt? A virágok előbujtak a földből, az történt. A napsugár csalja őket elő.

Egyszer csak azt lehetett látni, hogy az emberek nem buslakodnak, nem panaszkodnak többé, jó kedvük van, új ruhát csináltat magának minden ember, mintha általános ünnep volna. Uton-utfélen dalolnak és muzsikálnak.

Aranka eszes asszony volt. Ő előre látta a nagy változást s most már csak arra törekedett, hogy Simont megtarthassa a hatalom polczán a jövendő fordúlat esetére is. A mit a férfi elrontott gőgös erőszakoskodásával, azt ő iparkodott furfangosan helyrehozni.

A politikánál azonban van egy erősebb elementum is.

Mind a férjnek, mind a nőnek volt egy azonos őrjöngése.

Az a dæmon, a kiről Aranka beszélt. «Bennem kétféle ördög lakik, egy lángoló és egy jegesztő szellem.»

Ez volt Simon lelkében is. A szenvedélyeért képes lett volna elvesztegetni a hivatalos állását, tekintélyét.

S a nőnek és a férfinak ugyan egy akadály állt utjában, két becsületes léleknek a törhetlen hűsége egymáshoz.

A czigány, meg a czigányasszony oly hiven szerette egymást, mint két nemes vadállat.

A medve nem hagyja el a feleségét s a medvenőstény a himét soha.

Citera lehetett már huszonegy éves. Csak úgy sugárzott róla a vad indus bűbáj. A női társaság befogadta, hisz a férje jóltevőjük volt, minden alkalommal lehetett őt látni a születésre, vagyonra büszke urhölgyek között.

És Simon egészen utána volt bolondulva.

S ugyanez a szenvedély emészté Arankát; ő meg a művészért lángolt.

A régi görög klasszikus korban Vénusra fogták volna, hogy isteni szeszélyből oltott két szivbe ily dühöt.

És mind a kettő ismerte a társának ezt a szivfájdalmát. Különbség csak az volt közöttük, hogy a míg Simont a sértett büszkeség féltékenynyé tette (de nem szerelem féltővé), addig Aranka azon fondorkodott, hogy Citerát elbuktassa. Ha a nő bukik, a férj meg fogja utálni s a boszutól a hűtlenségig már csinált ut vezet.

Simon még arra sem adott engedélyt Barkó Palinak, hogy a székvárosban hangversenyt adjon; hasztalan volt minden közbenjárás. Azt vetette ellene, hogy politikai demonstrácziókra fog okot szolgáltatni. Pedig az engedély ki volt már állítva, hanem az árát akarta érte elébb megkapni. Azt az árt Citerának kellett volna megfizetni.

Egyszer aztán Lenke Simont fölhivták Budára a helytartósághoz. Fontos tanácskozmányok folytak. 1860. októberét irtuk.

Aranka kapott az alkalmon s a készen tartott engedélyt kiadatta a férje titkárával a Barkó Pali hangversenyére.

A jótékony nőegylet egy házat építtetett a kisdedóvó számára, annak a javára volt szánva a hangverseny jövedelme.

Pompásan volt akkor organizálva a láthatatlan kormány. Egy nap alatt el volt helyezve minden szinházi jegy, a programm szétosztva, másnapra kitüzve az előadás. A visszatérő kerületi főnök már csak a bevégzett tényre fog találni s vissza csak nem muzsikáltathatja, a mi már egyszer le van hegedülve.

Egy órával az előadás kezdete előtt már együtt volt az egész hölgyválasztmány a szinház foyerjában, a hova az ismerősök is betekintettek, a kik be voltak avatva a mai est titkába. A mai est folyamán az urhölgyek a művésznek egy pompás ezüst koszorut fognak hálájuk fejében átnyujtani. Ezt a koszorut szabad volt megtekinteni a barátságos elemeknek.

Ott volt Anna báróné, Aranka báróné és Citera is. Manga is ott lappangott valahol a függönyök mellett. Egyedül sehová sem eresztette Citerát.

Anna báróné megnyitá az értekezletet.

– Tisztelt tagtársak! A mai hangverseny eredményéül jelenthetem, hogy ezzel teljesen egybegyült az összeg, melyen a kisdedóvó házat felépítettük.

(Mesébe való dolog volna az ilyesmi más országban, itt igaz történet.)

Citera nem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon:

– És ezt mind az én uram hegedülte össze.

– Valóban az ő érdeme ez.

– Nem az ő dicséretére mondtam, hanem a magyar közönségnek a magasztalására. Hogy egy szegény vándorló muzsikusnak a hegedüszavára megindult adakozni. S ha én zsémbeltem vele, hogy mért töri magát olyan nagyon? mind azzal vigasztalt, hogy nekünk lesz majd arra a «dédóra» legtöbb szükségünk. Az igaz, hogy már öten tépászszák egymás haját odahaza.

A hölgyek csendesen megmosolyogták ezt az ömlengést; de Anna komolyan vette.

– Ez a hangverseny lesz a hazai hangversenyeknek a koronája. Már tegnap minden jegy el volt adva. Hát még ha a programmot fogják olvasni. De mi is ki fogjuk fejezni a hálánkat a művész iránt, ki jótékony czélunkat sikerre vezette. Elhatároztuk, hogy a mai hangverseny közben egy ezüstkoszorut fogunk a művésznek átnyujtani: és ime arany koszoru lett belőle.

Azzal fölnyitá a bársony tokot, mely a fehér szinpadi asztalon feküdt.

A hölgyek mind meg voltak lepetve: ah! ah! hangzott minden ajkon. De legjobban elbámult a pénztárnoknő.

– Hogy lehet ez? Én nálam csak ezüst koszorura való összeg volt.

– Ugy lehet, hogy egy urhölgy az egész aláirt összeget megkétszerezte.

– Ki az? Ki az? kérdé egy pár kiváncsi fej.

– Nem tudatta a nevét. Az összeget zárt levélben küldte el, aláirás nélkül.

Sokan arra gondoltak, hogy az a névtelen adakozó maga Anna báróné volt.

– Most az emlék átadásával kell megbiznunk egyletünk tagjai közül valakit.

– Az elnöknőt! Hangzott minden oldalról.

– Én nem tehetem azt; mert ha több ember előtt kell beszélnem, rögtön előfog a szivdobogás s beszéd helyett csak zokogni tudok. Méltóztassanak valakit ajánlani.

Citera megint hebehurgyamódon bele szeleskedett. Nem volt szegénykének kellő nevelése; soha sem tudta megszokni, hogy mi illik egy uri társaságban.

– Hát ki lenne arra méltóbb, mint az, a ki az ezüst koszorut aranynyá varázsolta át: a kegyelmes asszony.

Arankára mutatott.

A báróné hidegen kérdezé:

– Honnan tudja ezt kegyed?

Citera azzal a ravasz czigány mosolygással mondá:

– Hogy én ne tudnék ilyesmit?

A hölgyek mosolyogva csóválták a fejeiket.

– Jó! Mondá Aranka, levetve a tartózkodást. Hát én elvállalom a koszoru átadását. Én megszoktam a szinpadot s nem fakadok sirva, ha deklamálni kell.

Uj ismerősök érkeztek.

Jött Lebegut úr (aranyos magyar egyenruhában) Fruzina asszonynyal, a kinek a fején debreczeni tornyos főkötő volt; Balambér úr, a ki ismét bajuszt viselt és fekete parókát, élete párjával; majd legázolta a sarkantyuját, sleppjét valamennyinek; Ollósi úr, a ki egy óriási babérkoszorut, czipelt, négy rőfös nemzetiszin szalaggal, a mire a művész neve s a dedikáczió volt nyomtatva aranyos lapidár betükkel.

– Korán is jöttünk, korán is jöttünk; mondá Lebegut úr. Ez nekem szokásom, szokásom. Mindig első vagyok a szinházban. Addig is megnézzük az ezüst koszorut! Ah, arany koszoru!

Ollósi úr azt tartá, hogy ha már koszorut akarnak nézni, ne azt a csekélységet nézzék; hanem azt, a mit ő tart két kézzel felemelve.

Fruzina asszony azt kérdezé jelekkel, hogy vajjon azon a koszorun keresztül fog-e ugrani a művész? a hogy a czirkuszban szokták a kunsztrájterek.

– Vajjon mennyit érhet az a koszoru? kérdé Balambér urtól a felesége.

– Tiz katasztrális hold, prima klasszis a Mezőségen; felelt szakértően a kataszterelnök s aztán sietett üdvözölni a kegyelmes és méltóságos asszonyokat, bemutatva a sokatigérő tenyereit. «No hiszen lesz itt ma taps, hogy rezegni fog bele a ház!»

Ollósi úr e közben Citerát vette körül: egy darab hosszú papirost, a mit hirlapirói műszóval «kutyanyelvnek» nevezünk, mutogatott neki.

– Én már megirtam előre a referádát a mai konczertről, olvassa el nagysám.

– Nem tudom én ezt olvasni.

(Nem mintha nem tudott volna irást olvasni Citera, hanem az Ollósi úr szarkalábjait nem tudta olvasni.)

– Nem kaphatnám meg a művész urnak a banketten mondandó tósztját a lap számára előre? Nem kegyeskednék nekem nagysád a koszorut készíttető hölgyeknek a neveit feldiktálni? Hol készült, kérem az arany koszoru? Ki fogja átadni?

S e közben a nyert válaszokat gyorsirói jegyekkel hirtelen a jegyzőkönyvébe firkantá, melyet nagyobb kényelem okáért Balambér úr széles hátára helyezett el.

– No nézd! Morgolódék a kataszter; ez az én hátamat használja pultnak! De csak élelmes is az ilyen ujságiró. No aztán engemet is beleirjon, hogy itt voltam.

Ez alatt megérkezett Bárdy Zoltán és a művész.

Azon évnek a divatja szerint voltak öltözve.

Zoltán granátszin attilát viselt antik gombokkal, fehér kalotaszegi varrottas mellényt, vadgalambszin magyar nadrágot, hosszuszáru kordován csizmát, nagy pengős aczélsarkantyuval.

Pali pedig fekete bársony attilát hordott, granát gombokkal, meggyszin magyar nadrágot, rojtos nyakravalót, a csizmája fénymázos volt, gombos ezüst sarkantyuval.

Mind a ketten Anna bárónét siettek elébb üdvözölni.

Zoltán az anyjánál maradt s halkan mondá:

– Idáig eljutottunk az akadály-hangversenyben.

– Remélem, hogy nem lesz több akadály előttünk.

– Nem tudom. A kerületi főnököt láttam mellettünk elgördülni gyorskocsival.

Pali pedig Arankát üdvözlé. A delnő egész kezet szorított vele. Az arcza ragyogott a jó kedvtől.

– Ma ki fogja ön vivni az olympi győztes nevét.

– A jó szándékon nem mulik nálam.

– Egy kis meglepetés fog önre várni. A hölgyek emlékének átadásával én lettem megbizva.

– Ez oly nagy szerencse rám nézve, hogy szinte megdöbbent.

– Ah, a művésznek éreznie kell a hatalmát. A hol más csak imádkozik, a művész hódít. Egy más világ lakója az. Én is laktam egykor e szép világban s örökké visszasóhajtok bele. És sokszor ugy jön, mintha futnom kéne, erővel visszatörnöm elhagyott mennyországomba. Olyan ez rajtam, mint a holdkór. És a mikor rám jönnek azok az isteni álmok, ha olyankor volna egy kéz, a mely megragadna, el tudnám hagyni ezt az egész meggyülölt világot s belerohanni abba a felséges tüzbe, melyben a főnix megég és ujjá születik.

A művész nem felelt semmit ezekre a bombasztokra, pedig ő is tudott volna hasonlókat mondani. Csakhogy ő ismerte ezeknek az értelmét jól.

– Ön ma az én kedvencz dalomat fogja eljátszani, mondá Aranka. Azt mondják, hogy azt egy király irta a királynéjához.

(A «Repülj fecském ablakára». Rákóczynak tulajdonítják a versét.)

– Most pedig egy rabszolga fogja eljátszani, felelt rá Pali.

– A rabnőjéhez?

– A királynéjához.

– Ha kegyosztásban állna a királynéság, tudnék az lenni. A diszlakoma után, előre megsugták, a fényes társaság föl fog engem szólítani, hogy énekeljek egy dalt. Én vonakodni fogok. De hogyha ön is szól egy szót, akkor engedek a közóhajtásnak. Olyan régen nem énekeltem, talán nem is tudok már? Melyik dalt szereti ön jobban? Rozina magándalát, vagy Arditi «Csók-keringőjét»? Úgy-e a csók-keringőt? Ah, minő báj van abban!

S halkan eldudolta a kezdő verset.

«Sul le sul le labbre.» Csitt! Ez meglepetés fog lenni.

Pali arczán valami keserü iróniás mosoly látszott.

– Én is hoztam egy meglepetést a kegyelmes asszonynak. A kegyelmes úr hazaérkezett.

Aranka oly dühbe jött e szóra, hogy egészen megfeledkezett magáról.

– A férjem? Az lehetetlen. Hisz annak most Budán kell lenni a tanácskozmányban.

– Pedig hazajött, még pedig külön gyorskocsival.

(Akkor még nem volt abban az egész tartományban vasut.)

– Tán csalódott ön?

– De láttam őt a kocsival a palotájába behajtatni.

– Ilyen infernális ötlet csak is tőle telhetik ki. Értesítse ön erről az elnöknőt.

Pali meghajtotta magát s Anna bárónéhoz ment.

Aranka reszketett a haragtól.

«Simon megjött? Gyorskocsival! Nem is a saját hintóját rendelte a debreczeni vasuthoz mint rendesen. Ez az ember vesztét érzi! Mi hozza őt most ide? Neki most Budán kellene lenni, a hová sietve fölrendelé a helytartó. Lét és nem lét kérdése forog fenn rá nézve. Bécsből kormányválságot jeleznek. S ő most eszeveszetten haza fut. Épen a mai napon! Ah, kedves úr. Ez az én napom! Megbolondult ez félig? No hát legyen egész bolond.»

Arankának egy démoni ötlete támadt. Fölkereste Citerát, a kivel mindig igen nyájasan szokott bánni. Kényeztette, mint egy gyermeket. Olyan mézesmázosan beszélt hozzá.

– Kérlek, kedveském, tégy a kedvemért egy szivességet. Most sugták meg, hogy lakoma után föl fognak szólítani, hogy énekeljek el egy dalt a társaságnak. Légy szives, itt a budoirom szőnyegajtajának a kulcsa, ott állnak az étagéren a hangjegyeim. Ülj a hintómba, eredj föl és keresd ki az Arditi Csók-keringőjének a hangjegyét. Az inas kisérjen föl. Úgy-e megteszed, kedveském?

Citera két gömbölyü válla egyet tánczolt erre a szóra, elmosolyodott rá.

– Minthogy a kegyelmes úr nincs otthon, megteszem.

Jobb lett volna Palinak, ha Aranka helyett a feleségének mondta volna el, hogy látta Simon bárót hazajönni. Citera még nem tudta azt.

Aranka lekapcsolá a karpereczéről a kis aranyozott aluminium kulcsot, mely a budoirja szőnyegajtajához szolgált s átadta Citerának. Az gyorsan elsietett, hogy az előadás kezdetére visszajöhessen.

Aranka az óráját nézte.

«Hogy állunk az idővel? Ha a báró most jött meg az utról, előbb át kell öltöznie. Uti gunyában szinházba nem mehet. Nagyon hiu a szépségére, különösen a hajfürteire. Abba beletelik fél óra. Az alatt a jó szerencse helyébe toppan. Meghallja, hogy a budoirban jár valaki. A szobája szomszédos vele. Citerát találja ott egyedül. A többi aztán a rosszak dolga.»

Aranka olyan diadalérzéssel igazgatá a tükörből a ruhája fodrait, mint a ki teljesen el van készülve arra a kettős válságra, a mit fölidézett.

Ott az egyik fog leesni, itt a másik a közös égből.

Csak egy dologban számította el magát.

Arra nem gondolt, hogy a megsértett férfinak nincsen hiusága. A ki dühbe jött, nem megy a tükörhöz nyakravalót újra kötni.

A mint Simon a lakására megérkezett, nem talált az egész háznál mást, mint a kapust. Minden cseléd a szinháznál volt, ki a bakon, ki a kakasülőn: titkár, irnok a parteren. A kapusnál volt minden kulcs. Az nyitogatta fel előtte az ajtókat.

Dulva-fulva járta végig a szobákat; csapkodta az ajtókat maga után. A felesége hálószobájában megkapta az asztalon a mai hangverseny programmját. Mikor elolvasta, toporzékolt dühében. Aztán tovább kutatott. Egy fiókban meglelte Anna bárónénak a levelét, melyben megköszöni Arankának azt a nagylelkü adományát a Barkó Pali aranykoszorujára.

És Simon a sok jó tulajdonságai hegyébe még fösvény is volt.

Arany koszorut! A czigánynak!

A kapus alázatosan kérdezte, hogy ne melegíttessen-e a kegyelmes úr számára a feleségével vizet a borotválkozáshoz?

– Kisztihand! Jó leszek én ilyen borostás pofával is.

Még csak más kabátot sem vett magára. Megtartotta azt a szürke dzsekket a zöld hajtókával.

Ha tudta volna, hogy micsoda szerencsét szalaszt most el!

Még csak bérkocsit sem hozatott, gyalog ment el a szinházba, nem is a főutczán, hanem a merre közelebb egy sikátoron át.

Igy aztán elkerülte a hintaját, a melyben Citera sietett az ő palotájába csók-keringőt keresni.

Egyszer csak betoppan a foyerba, mint egy bomba, az összegyült diszruhás társaság közé.

Aranka volt az első, a ki meglátta.

Elébb megrettent, de aztán egyszerre mosolyogni kezdett.

– Ah! Ön is megérkezett? Ez igazán kedves!

Simon pedig fuldokolva a sietségtől és indulattól, lihegé:

– Micsoda komédia ez itt?

– Hát komédia-házban komédia szokott lenni.

– De azt nem mi játszszuk, hanem nézzük s ha tetszik, megtapsoljuk, ha nem tetszik, kifütyöljük.

– Hát ön tapsoló vagy fütyülő szándékkal jött ide?

– Még az utóbbinál is rosszabbal. Hogy megakadályozzam ezt a demonstrácziót.

– Miféle demonstrácziót?

– Ezt a mai úgynevezett hangversenyt. Ki adta meg erre az engedélyt?

– Ön maga. Ott volt az aláirt engedély a titkárnál, a ki külömben is föl van hatalmazva, hogy közmulatságokra engedélyt adhasson.

– S önök felhasználták távollétemet, hogy egy ilyen tüntetést a közmulatságok kategóriájába becsempészszenek!

– Nem találom ki ennek a mondatnak az értelmét.

– Minden nyilvános előadásra nyujtott engedély ahhoz a feltételhez van kötve, hogy a rendezők benyujtsák a programmot a cenzurának, három nappal az előadás előtt.

– Azt megtették. A cenzor helybenhagyva adta vissza a programmot.

– Holnap el lesz csapva a cenzor. Hájfejü. Port hágy hinteni a szemébe egy ilyen programmal!

– Mit talál ön ebben?

– Mit? Tessék ide nézni (Simon kivette a zsebéből a neje asztalán lelt szinlapot). Először is jön a Svihrovai nóta: – Tudja ön, mi az? Ez nem más, mint a «Bercsényi indulója», a mely mellett a kuruczok az országból kivonultak.

– Én nem ismerem Bercsényit s soha sem láttam kuruczokat.

– Hát ez a másik? A «Bihari kesergője?» Hisz ez a valóságos bihar vármegyei protestáczió!

– Zenére téve? Csodálatos!

– Aztán jön a «Repülj fecském». Erről meg köztudomásu, hogy a szövegét Rákóczi Ferencz irta a feleségéhez.

– Hát bántott azzal valakit, hogy a feleségéhez verset írt?

– Itt van aztán a végén Berlioz transpozitiója egy magyar indulóra, teljes zenekar kisérettel. Tudja ön, mi az a Berlioz-féle tranzpoziczió? Az a Rákóczi-induló!

– A főpróbán hallottam s mondhatom, hogy valami gyönyörű zene.

– De hisz az őrült gondolat: azt képzelni, hogy ezt egy rendezett állam kormánya el fogja türni!

– Hát olyan gyönge lábon áll az önök rendszere, hogy azt egy hegedű-vonó is feldöntheti?

– Nem a hegedűszó, hanem akik attól megbolondulnak! Az egész ország föl van keveredve. S nem alulról jön a felfordulás, hanem felülről. A mágnások és mágnásnék indítják a galibát. A konzervativ főurak izgatják a könnyen fellobbanó tömeget. Pesten ők maguk játszanak komédiát, irókkal, szinészekkel összefogva. Humánus czégért tüznek ki: «Szükölködő horvát testvéreink javára!» Mintha a kormány nem gondoskodnék a maga horvátjairól! Szinpadi képletekben testesülnek meg a protestácziók. Az ócska kardok szerepelnek az élő képletekben s láttukra tombol a közönség. Ha nyomtatva nem mondhatják el a panaszukat, elsirják zenében s a tömeg megérti őket. – Muszka herczegasszonyok deklamálják magyarul, hogy «Ha férfi vagy, légy férfi!» s a magasrangu komédiások szekeréből kifogja a lovakat a csőcselék s úgy vontatja az utczán végig ujjongva. S ön azt hiszi, hogy én el fogom ezt türni, a meddig az én kezem elér?

Ez mind magas páthoszszal volt elmondva, annál komikusabb volt a hatás. Ennyi ártatlan mulatság, mint hatalmi megtorlásra méltó zendülés!

Aranka nagyot kaczagott rá.

– Uram! Ez oly szép volt, hogy ha ön ezt a szinpadon elmondaná, nagy tapsot aratna vele. De minek vesztegeti ezt a nemes páthoszt én rám? Ez különben is nem tartozik az ön szerepköréhez. Az ön szakmájához tartoznak a rutinált bonvivánok, a sarzsált karakterrollék, maradjon azoknál. Beszéljünk egész bizalmasan. Hisz egy test egy lélek vagyunk. Ön nagyon haragszik. Azt látom és elhiszem. De hogy ehhez a magas politikának valami köze volna, azt nem látom s ha látnám, sem hinném, ugyan ki fog ágyuzni – verebekre?

– Nem kell kicsinyleni az ellenséget.

– Ennek az ellenségnek a lépvessző is elég. Az egész magyar faj olyan, hogy az ujja körül csavarhatja, a ki szépen bánik vele, hanem ha törni akarja valaki, akkor visszapattan és megüt! De hát mi közöm nekem ehhez? Én asszony vagyok, politikához nem értek. Hanem aztán az asszonyi tudományhoz: ahhoz értek.

– No hát halljam, mihez értesz?

Simon tegezni kezdte a feleségét. Ez csalfaságot árult el.

Aranka bizalmasan ölté a kezét a férje karjába s úgy beszélt hozzá, mintha családias nyájaskodás folyna közöttük.

– Nekem nincsenek Argus-szemeim és Dyoniziusfüleim, hanem spiritusz familiáriszom, a mely nekem mindent megsug. Te magad is lekötötted a szavadat már, hogy meg fogod engedni az európai hirnevű művésznek, ki itthon is a legnépszerübb alak, hogy egyszer a lakóvárosában is bemutassa a művészetét – jótékony czélra.

– Kinek kötöttem le a szavamat?

– Egy igen kedves, szeretetreméltó teremtésnek; a művész nejének.

– De csak föltételesen.

– Hát persze, hogy föltételesen.

– Föltéve, hogy a programmja a czenzurán…

Aranka nem hagyta végig mondani.

– Dehogy programm, dehogy czenzura! Nem azon fordul meg a dolog. Hanem azon, hogy az instáló szép asszony minden alkalommal magával vitte az anyósát is, mikor a magas urhoz ment könyörögni. No hiszen! Ezek az anyósok! Ezek aztán az igazi argusok és Dyoniziusok!

Simon csak a bajuszát rágcsálta zavarában.

– Te azt sugtad a szép kérvényezőnek, hogy hajlandó volnál megadni az engedélyt a művésznek, ha a konczesszióért ő maga jönne el – egyedül. No nem a művész – egyedül, hanem a felesége.

– Eh! Mende-monda!

Aranka nem bocsátá el még Simon karját. Tovább suttogott a fülébe.

– Akkor aztán vehet föl a művész a programmjába, a mit tetszik. Akár azt a trombitafinálét, a mivel Jozsué Jerikó falait tönkre muzsikálta, nincs vele veszélyeztetve az európai ekvilibrium.

– Te tulzasz!

– És mindezen a számításon keresztet huzott végig az a malapropó véletlen, hogy a szép «Czithére» épen akkor jött el a konczesszióért esedezni az anyósa nélkül, a mikor te Budára utaztál. Hát mit tudhatta ő azt, hogy téged Budára hivtak! Helyetted pedig engemet talált. Én természetesen a te szekretáriusod által megadattam neki, a mit kért, nála volt s ő lefizette érte a kötelezett dijat, három huszast ezüstben. Azt ott találod elszámolva. Innen van most az a nagy fölháborodás! Hogy az ország nyugalma veszélyben! Az állami rend megingatva! Ugyan nem szégyenled magad?

– Azt én kérdezem te tőled. Nagyon ügyes vagy, azt elismerem. A mikor tartasz a megtámadástól, te megelőzöd azt s magad támadsz. Csakhogy engem fölkészülten talál a taktikád. Nekem férfinak semmi sem tilos. A férfibecsület qualifikácziójából ez a szó «szerelmeskedés» ki van felejtve. De a nőnél még a tréfa is bűn! Hiszed, hogy nem jutott tudomásomra, hogy te voltál, a ki a czigányművész ezüst koszoruját te, a nagy alkimista! aranynyá változtattad?

– Harpagont játszszuk?

– És most ugyanezen arany koszorut te készülsz neki nyilt szinpadon, mint a hölgyek jutalmát átadni.

(Ezt már röptében hallotta meg Ollósitól, míg a lépcsőn feljött.)

Aranka nevetve mondá:

– Don Sylvát játszszuk?

Simon kidüllesztette a mellét s nagyon impozáns figurát csinált.

– Én tudni fogom, hogyan kell férji jogaimnak érvényt szerezni!

Aranka most már egész hideg nyugalommal fordult feléje.

– Uram! Mikor ön engem nőül akart venni, én önnek elmondtam őszintén, ki voltam? ki vagyok? ki leszek? El nem titkoltam ön előtt semmit. És ön mégis nőűl vett engem. Pedig mindent «tudott». És most, midőn nem «tud» semmit, csak gyanakodik, most akarja ön előttem a féltékenyt «játszani?»

Ez a szó egész czinikussá tette Simont.

– Ejh, asszonyom! Vannak szarvak, melyeket az ember a nemesi koronája ágaihoz ragaszthat, de hogy én egy kóbor minsztrel, egy csavargó trubadur tolltarajával engedjem a homlokomat dekoráltatni, arra nem vagyok elég jó!

– S ki mondta önnek, hogy annak a trubadurnak előttem szerencséje volt?

– Ha nem volt, az nem az ön erénye, hanem annak az ostobasága.

Erre aztán kihuzta a kezét Aranka a férje karjából.

– A milyen vagy magad, úgy itélsz másról. Tedd, a mit akarsz!

S azzal hátat fordított Simonnak.

– Azt is fogom.