Part 7

Az a rémület Aranka arczán, a midőn Zoltán a «drága» ajándékot kezére csatolta, a remegés, a holdkóros szemek. Háta mögött állt a férje, Simon báró, a kinek vastag vonásokkal volt arczára festve a vádlott bűnérzete; nem mert előrelépni, hogy a testvérét üdvözölje, csak a hosszú bajuszát huzogatta a szájába. És Zoltán sem nézett rá. Hanem a helyett a megyefőnökkel szorított kezet. Ennek a kis emberkének milyen öröme volt s ez örömében még a felesége is osztozott. Az asszony nevetett. Ez pedig csak önkénytelen jöhetett neki, mert őtet suttogva nem lehet utasítani.

Anna előtt egy titok lobbant föl egyszerre, egész megőrjitő világosságában. Nem a megyefőnök volt az, a ki Zoltánt feladta az elfogott levél miatt, a hogy ő vele eddig elhitették, hanem Aranka maga.

Az özvegy báróné ajkai megnyiltak, kezét fölemelte, hogy Arankára mutasson vele; közel volt hozzá, hogy felsivalljon:

– Te voltál az árulkodó!

S akkor neki fog rohanni ennek az asszonynak és rongyokra tépi s a hajánál fogva hurczolja ki a teremből!

Zoltán észrevette a hatást s szépen eléje került a katasztrófának.

Manga egy tálcza czukorsüteménynyel kinálta meg.

– Jaj, édes Manga, nem árestáns gyomrának való ez! Nincs egy kis törökbuza pogácsátok?

– A szakács gulyáshust csinált a cselédeknek.

– Az lesz nekem jó, meg egy kis puliszka kászuturóval.

Azzal az anyja elé állt.

– Oh te drága kedvesem, te tudtad én nekem olyan fölségesen készíteni azt a mennyei eledelt, a kászuturós málépuliszkát. Micsoda tökéletessé tennéd vele az én boldogságomat a mai napon.

Ezzel le volt fegyverezve minden harag. A tragikai hősnő, a háziasszony szerepének említésére elfelejté azt a másikat. A fiának a kivánsága valami jó anyafőzte után elfelejteté vele a gyanut, a haragot, az őrjöngő dühöt. Egyszerre földerült az arcza.

– Igen! Igen! Hiszen én vagyok itt a háziasszony! Lesz minden jó, édes fiam! Sietek! Gyorsan meglesz. Már most majd én traktálom meg a vendégeket!

Micsoda diadal volt ebben a szóban.

Majd most tudja meg az uri társaság, hogy mi a különbség háziasszony és háziasszony között. Amott limonádék, kráflik: emitt magyaros vacsora.

Nem is frázisokból áll ám az anyai szeretet. A kedvencz ételeket kitalálni és jól elkészíteni, ez a hajdani jó anyák gyöngédsége.

Még egyszer megölelte a fiát.

– Hiszen ma születésed napja van.

S azzal elsietett, odakinn lehetett sirni.

Zoltán pedig aztán szerklt tartott (magyarul «kör») akár egy potentát a maga szalonjában. Sorba vette a vendégeket. Mindenkihez volt valami lekötelező szava.

Csak Simont nem látta meg.

– Kedves Mikuláj úr! Még nem voltam olyan szerencsés, hogy ő nagyságának bemutatott volna. Nagyon örvendek! Méltóztatik a szinházba járni? Csak operákba? Tetszett lenni sok bálban a farsangon? Hogy már nem tánczol? Az képtelenség! No a legközelebbi pikniken nekem ajándékozzon egy franczia négyest.

Majd Balambér urat vette elő.

– Ejh Bala bácsi. Alig ismerek rá, úgy megfiatalodott. Ej, ej! Gyanus dolog. A szakállát levenni. Nem félti őt, nagyságos asszonyom? Nagy hamis az én Bala bátyám. Szeret félrekacsingatni.

Balambér urnak pedig semmi sem tetszett olyan nagyon, mint ha azzal gyanusították, hogy «nagy hamis!»

Még az ujságirót is megszólította, sőt mind a két kezét megfogta, úgy interpellált hozzá.

– Kedves barátom, édes Ollósi úr. Ugyebár, nem fogja az esetemet kiirni az ujságába? Fogadja ön meg anyjának a csontjaira.

– Kérem, az anyám még él.

– Annál inkább. Nem fog ön regényt irni az esetemről. «Tíz hónap a josefstadti kaszamátákban.» Megigéri?

– Megigérem; de nem hiszem, hogy megtarthassam.

Aranka ezalatt visszaerőszakolta elvesztett nyugalmát. Halkan dörmögé Simonhoz:

– Ez az egész egy rossz álom! Kinek a keze van ebben?

Aztán, hogy Zoltán ismét a közelébe jutott, ő kezdett vele beszélgetést.

– Gróf ur. Minő szerencsés fordulat az, hogy ön most itt van. Nem vártuk, hogy olyan gyors sikere legyen az általunk legfelsőbb helyen beadott kegyelmi kérvénynek.

– Nem kegyelem utján szabadultam ki, kedves ángyom. Nagyon egyszerű ennek a magyarázatja. A felsőbb biróságnál rájöttek, hogy az egész ellenem támasztott feladás hamis volt. Az én nekem tulajdonított levél otromba hamisítás, egy sikkasztásaiért elbocsátott sáfáromnak a koholmánya, a ki ezt be is vallotta.

Arankának eszébe jutott, a mit Pali mondott neki erről a levélről. A czigánynak milyen finom érzése van!

– Tőlem aztán szépen bocsánatot kértek a tíz hónapi letartóztatásért, én pedig szépen megköszöntem nekik, hogy tíz hónapig eltartottak az állam költségén. Ezalatt legalább voltam valami. És mostan megint leszálltam a magas paripáról: hazajöttem s vagyok megint «Senki Pál».

– Oh mi nagy aggodalommal voltunk eltelve az ön sorsa miatt, mondá Aranka, visszanyerve nagy hirtelen színjátszói tudományát.

– Tapasztaltam, kedves sógorasszony. Az enyhítésekben, miket velem éreztettek, a kikre neveltetésem bizva volt, felismertem a te jóltevő kezedet. Különösen nagy hálára vagyok lekötelezve irántad, hogy távollétem alatt, szegény gyászbaborult anyám helyett, a házi asszony tisztét viselted.

Minő gyilkos ironia.

Aranka az ajkába harapott. Ebben a szóban a felmondás is meg volt adva. Mától fogva megint Anna báróné a ház asszonya. Az ur Zoltán.

Hát a kegyelmes úr? meg a neje? Mi itten már most? Vendég? Zsellér? Vagy megtűrt atyafiság?

Az egész társaság összesugdosott. Mindenki kényelmetlenül érezte magát.

Zoltán vette észre, hogy a társaság ugrásra áll készen. Sietett elejét venni a feszélyezett állapotnak. Olyan hangosan, hogy mindenki meghallhatta, mondá Arankának:

– Különösen nagyraveszem azt a gyöngéd figyelmedet, kedves sógorasszony, hogy hazaérkezésemnek a megünneplésére ilyen diszes társaságot gyűjtöttél össze!

S nagyobb nyomatékul a karja alá vonta Aranka kezét s úgy fordult a társaság felé.

Ez a tüntetés tetszett a vendégtársaságnak, annál kevésbbé a deplaszált kegyelmes urnak, a kit Zoltán még mindig nem akart észrevenni. Az csak magában dult-fult.

Igazán tréfásnak találta mindenki ezt a helyzetet.

A jelenlevők mindegyike tudta a kulisszák mögött történteket. Hogyne? Provincziális székvárosban úgy kiszivárog a titok, mint a kéneső a szarvasbőrön át.

Aranka egykor Zoltán menyasszonya volt, azután a kormányzó pártfogoltja, majd a féltestvér felesége, azt is tudta, a ki akarta, hogy Zoltán felségárulási perének ki volt megindítója?

És most a fölmentése és kiszabadulása után karöltve sétál a saját termében a rab az árulkodóval, hajdani kedvesével.

S minden szavával finom illó mérget szagoltat vele.

– Te tudtad ugy-e bár, hogy ma megérkezem? Hogy ne? Legelső kútforrásból értesülhettél róla. Holnap első dolgom lesz a Durchlauchtnál tiszteletemet tenni s megköszönni a kegyes közbenjárását. Itthon van-e?

Aranka szeretett volna egy késdöféssel felelni erre a kérdésre.

– Nem tudom. A férjem fogja tudni. Kérdezze tőle.

Zoltán pedig a helyett, hogy az egyenes utasításra hederített volna, azt ragadta meg, hogy «hát mi nem tegezzük egymást?»

– Azóta még nem találkoztunk, hebegé Aranka.

– «Azóta!» De hát milyen dátumtól számítjuk ezt a hedzsirát! Most vagyunk a fruktidór hónapjában. Utoljára találkoztunk a brümérben. Ugy-e hát? Leydeni János koronázása alkalmával! Milyen hiven tapsoltam én akkor «Fides»-nek! Emlékezetes egy este volt!

Aranka közel volt hozzá, hogy elájuljon.

Zoltán a társasághoz szólt.

– Kérem, tisztelt hölgyeim és uraim. Folytassák a mulatságot, a hol én megérkezésemmel félbeszakítottam. Tessék zenélni, tánczolni, zálogosdit játszani. Én magam is mulatni akarok ma. Duplán születésnapom van. Annak megiszszuk ma az áldomását. Az én szeretteim között, a kik olyan várva vártak. Ah! itt a whisztasztal felterítve. Ez az én kedvencz játékom. Mindjárt összeállítunk egy játszó társaságot. Szabad egyiknek kérnem a kegyelmes asszonyt? (Már nem tegezte). Úgy tudom, hogy nagyon jól játszsza a whisztet.

Ez megint egy méregcsepp. Csak a házi asszony nem ülhet le kártyázni. Aranka már játszhatik whisztet.

Némán inte fejével, hogy beleegyezik.

– Harmadiknak a megyefőnök urat kérném, mondá Zoltán.

Lebegut úr odatoppant egyszerre.

– Ezer örömmel, ezer örömmel! De csak fél krajczárban.

– Hát negyediknek? Zoltán szétnézett a társaságban, ki volna itt kártyafogható ember?

– Tán a kegyelmes úr? monda Lebegut. A gróf úr öcscseura?

– Ah, az öcsém nem ért hozzá. Úgy játszik, mint a bot. Jőjj ide Pálom! egészítsd ki a pártit.

No még csak az kellene, hogy Palit oda ültesse a whisztasztalhoz, vizávinak Arankával. Az elébb ki akarta dobni a másik háziúr.

A művésznek több esze volt, nem állt rá:

– Én nagyon gyöngén játszom a whisztet.

– Az a legnagyobb érdem a whiszt-játéknál, ha az ember elismeri magáról, hogy rossz játékos. Csak te foglalj helyet.

Ez már Simonnak mégis sok volt.

Kínos zavarodás és elfojtott düh kifejezésével arczán kerülgette Zoltánt, mozdulatai elárulták ideges trémáját. Most már egészen oda furakodott mellé, hogy okvetlenül találkoznia kellett Zoltán tekintetével.

Barkó Pali csunya kelepczében érezte magát; lehetett látni, nem az arczán, hanem a felhuzogatott vállain. A czigánynak a két válla szokta elmondani, hogy szeret valamit nagyon, egy kicsit, félig, vagy «kell az ördögnek.»

A Manga theát hordott körül csészékben. Odasomfordált Pali mögé s a fülébe sugott czigányul:

– Iszkiri more! Eredj haza a feleségedhez! Nem jó itt neked!

Lebegut urnak valami mentő ötlete támadt, a mivel ketté vágni remélte ezt a furcsa bonyolult helyzetet. Elemelt egy theás csészét a Manga tálczájáról s az egész társaságnak szóló hangon ilyen felköszöntésre buzditá fel magát:

– A gróf úr szerencsés hazaérkeztére!

Ez a toaszt általános viszonzásra talált.

– Nem, uraim! kiálta Zoltán. Toasztot borral szoktunk köszönteni.

Azzal, mintha csak épen most venné észre Simon bárót, vagy mintha folyvást megszokta volna, hogy együtt van vele, szép nyájasan, atyafiságos bizodalom hangján szólt oda neki:

– Ugyan édes öcsém Simon, légy olyan jó, eredj az irószobámba, vedd elő az asztalfiókomból a belső pinczémnek a kulcsát. Tudod hol áll? S hozass fel a Jánossal a mi kedves vendégeinknek abból a 34-iki rózsamáliból vagy husz palaczkkal.

Hiszen nem volt abban semmi gorombaság. Bátyja szólt az öcscséhez, az idősebb testvér, a ki birtokosa a háznak, a jószágnak, az ifjabbhoz, a kit nem illet meg semmi, de a kivel szivesen megosztja mindenét. Ha Simonban csak egy csepp lett volna az ős magyar kedélyből, legfeljebb azt a tájszólamot vágta volna vissza Zoltánnak, hogy «magad, uram, ha szolgád nincs!» De idegen volt annak teste-lelke. A sértett ambiczió fortyant fel benne. Hátra vetette a fejét dölyfösen s recsegő hangon szólt oda:

– Uram? Én a kerületi főnök vagyok!

Lehet, hogy ezt még Zoltán nem tudta. Talán észre sem vette azt a gomblyukba akasztott rendjelt? Idején volt őt figyelmeztetni rá, hogy a villámok légkörében jár. A kit ő most borért küld, az egy excellenciás úr!

Erre Zoltán a legártatlanabb nyájassággal mondá:

– Nem tesz semmit, azért te is ihatol abból a rózsamáliból.

Mintha ő volna az, a ki testvéri szivének kifogyhatatlan jóságából megkegyelmez eltévelyedett öcscsének.

S a vendégsereg nemhogy elszörnyedt volna e megsértése fölött a hivatalos rangtekintélynek, sőt itt-amott egy kis kárörvendő kunczogás volt hallható. Ha a hivatalfőnök tyukszemére gázolnak, az mindig csiklandó hatást idéz elő az alárendelteknél.

Simon e szóra mérgesen fordult meg s a könyökével kiüté a háta mögött settenkedő Manga kezéből a theás tálczát. A findzsák mind a földre potyogtak, némelyiknek le is törött a füle.

– Ostoba lud! Kiálta Simon Mangára, mintha az volna ennek a balesetnek az oka.

Manga sietett felszedni a lehullott csészéket a tálczára s igazi czigány filózofiával okoskodott magában:

– Ne haragudjál már! Hisz a gróf porczellánja törött már össze; nem a tied!

Aranka odasietett a férjéhez. Itt ma már nem jön össze a whisztparti!

Zoltán is fordított egyet a dolgon. Palihoz intézte a szavát.

– No hát édes Palikám, ha már kártyást nem tudsz játszani, játszszad azt, a mit jól tudsz. Huzd el nekem az én kedvencz nótámat: «Megvirrad még valaha.»

– Ha a háziúr parancsolja. Szólt engedelmesen a művész s azonnal hátravonult, az előszobában consignálva ácsorgó czigányokat értesíteni a történendők felől s nemsokára fölzendült a gyönyörű szép őskori magyar dal zenéje, a melynek szövegét mindenki utána dalolja magában, a ki hallja: «Megvirrad még valaha! Nem lesz mindig éjszaka, A magyarnak.»

De már ezt az insultust nem állta ki a kegyelmes úr.

– Menjünk innen. Mondá a nejének. Ez az ő háza.

És a kegyelmes úr a kegyelmes asszonynyal együtt éjnek éjszakáján átköltözött az eddig lakott palotából a vendéglőbe, a nélkül, hogy valaki marasztalta volna.

A vendégei pedig mind ott maradtak. S a mint a városban elterjedt a hire, hogy Bárdy Zoltán gróf hazaérkezett s ő tartja most a születésnapját, egyszerre vége volt az epidemiának, a kik meghivást kaptak s azután leköszöntek a mai estélyről, hirtelen toilettet csináltak, nem fájt már se kezük, se lábuk, siettek a társaságot kiegészíteni.

Éjfél tájon Anna bárónő feltálaltatta a pompás vacsorát. A lakoma után pedig tánczra kerekedett a fiatalság, s tartott a vigasság kivilágos kivirradtig. Lebegut urnak olyan kedve kerekedett, hogy egyre danolta, akármit huztak is, a maga nótáját: «Csak úgy iszik bujában, Kifordított bundában.»

És Lenke Simon ott hallgatta a vendéglői szállása ablakából a szünetet nem tartó zenedöngést, mely a Bárdy palotából áthallatszott hozzá.

Pedig a policzáj órát is rég meghaladták már, még is muzsikáltak! S minden tánczzene után ujra fölhangzott, hogy: «Megvirrad még valaha. Nem lesz mindig éjszaka, A magyarnak.»

Szerette volna a nyakát törni, a magyarnak is, a czigánynak is, a grófnak is, a kiért huzzák, a kivel huzatják és a ki huzatja.

De nem tehetett ellenük semmit. Hisz az ő saját meghivott vendégei voltak ott együtt, Egész éjjel gördültek a hintók. Most már mennek! Maga a rendőrkapitány is ott tánczolta a csárdást.

VIII. FEJEZET. A MÉREG-VETÉS.

Lenke Simon, mikor első furiájában rögtön elhagyta a Bárdy-palotát (eddigi hivatalos lakását), a feleségén kívül egyébre sem gondolt. Se komornyiknak, se kapusnak nem szólt semmit, hogy késő éjszaka hová megy; csak rohant, mint a felvert vadkan. Jó szerencse, hogy a szemfüles ujságiró észrevette a meteorhullást s utána szaladt. Utólérte az utczán. Annak aztán elmondá, hogy a vendéglőben fog hálni s egyuttal utasítást adott neki, hogy ha majd vége lesz a dinom-dánomnak, jőjjön fel hozzá s referáljon róla, hogy mit látott és hallott.

Ollósi úr titkos besugója volt Simon bárónak.

Egész a hotelig elkisérte a menekülőket; ott ő lármázta föl a szolgáló személyzetet, két szobát nyittatott a számukra, a szobalányt avizálta, hogy a kegyelmes asszony számára készítsen hársfaherbatét és hideg borogatást, mert erős migraineje van, a pinczérrel pedig szamovárt és egy palaczk rumot vitetett föl a kegyelmes úrnak, a ki az éjjel fönn fog maradni, sok irnivalója lesz. – Minden akként lett végrehajtva.

Azzal Ollósi úr nyargalt a nyomdába, megirta a reggeli lap számára a nevezetes ujdonságot, cicero durchschossen czikknek. Aztán hirtelen versbe szedte az egész tréfás esetet: fölséges paskvil kerül ki belőle. A metronpás czimborája volt, az szedte ki: reggelre ki lesz nyomva és szétosztva.

Hát ugyan ki irná a gúnyverseket a kegyelmes urra más, mint a saját lajbzsurnalisztája. A jó spion előre is, hátra is csuszik, mint a kurta kigyó, a kiről azt hiszik e miatt, hogy két feje van.

Aranka lefeküdt az egyik szobában; rosszul volt! Simon pedig leült az asztal mellé egyedül; megparancsolva a pinczérnek, hogy résen legyen, a mikor csengetni fog neki.

Hozzá fogott, hogy tudósítást irjon – a kormányzónak, a helytartónak és a miniszternek.

Egy betü sem jött ki a tollából. El volt a feje butulva. Azt sem tudta, hol kezdje el?

Előtte lobogott a meggyújtott rum a theás csészében. Annak a zöldes kék lobogványa kisértetes világítást adott az arczának. Olyan volt, mint egy galvanizált halott.

Forrott a lelkében a méreg! Agyában egyik torzpofáju szörny a másikat kergette.

Mekkora csalódás! Bizonyosra vette már, hogy az elitélt Bárdy Zoltán birtokait neki fogják adományozni, s most azt egyszerre szabadon bocsátják, mint ártatlant. Ki kontárkodik odafenn?

A hazatérő előbb előkelő gőggel fitymálja, majd kihivó módon megsérti őt, a hatalmas főnököt s az inzultusra a jelenlevő vendégek nem hogy a megbántott főnökért megtorlást vennének, ha egyébbel nem, hát azzal, hogy vele együtt ott hagynák a kivilágított termeket, nem! mind ott maradnak, a hazatértnek gratulálnak, megiszszák a rózsamáliját s tánczolnak a nótáira.

Minő boszút álljon rajtuk?

Föl-fölugrott s nagy léptekkel járta végig a szobát.

Még az is bántotta, hogy a mai ünnepély kedvéért új csizmát huzott föl s az kegyetlenül szorította a tyukszemeit. Becsengette a pinczért. Hozatott magának papucsot, a csizmát lehuzatta a lábáról s kiadatta a háziszolgának, hogy reggelre fényesítse ki.

Papucsban aztán könnyebb volt a föl s alá járkálás.

Kiken álljon boszut? És mi módon?

Nagy hajlama volt a kegyetlenkedésre.

Az ő agyában született meg az a praktikus eszme, hogy a zsandároknak tagliát kell adni az elfogottakért, az azokra kimért büntetés kvalitása szerint. Egy éven alul itélt bünös két forint, azon fölül három forint és aztán minden további év három forint. Ha olyat kerit kézre a zsandár, a kit halálra itélnek: azért hatvan forint!

Volt is fényes eredménye e dicső ötletnek. Az első három hónap alatt, hogy ezt életbe léptették, háromszáznegyvenegy ezer kilenczszázkilenczven elfogatást eszközölt a csendőri intézmény a birodalom területén. Volt ugyan polyva is közte, a mi kihullt a rostán, de mag is csak maradt.

Hej, ha azt az egész társaságot, a mely most a Bárdy-palotában tivornyázik, «per kompanyi» mind hatvan forintosokká lehetne tenni.

Ha Lebegutra gondolt, akkor arra haragudott jobban. Ha pedig a muzsikus jutott eszébe, arra agyarkodott. Általában üldözte a czigányokat. A csendőröknek ki volt adva a rendelet, hogy a hol czigányt találnak útközben, szekéren, sátor alatt, verjék vasra, csukják be, koplaltassák meg s mikor szabadon eresztik, verjenek rá egy sort emlékezetnek okáért. A muzsikus czigányt pedig dugják be a dolgozóházba; tanuljon varrni, legyen a czigányból szabó!

S még deklamálni mer az ilyen czigány egy előkelő társaságban. S elcsavarja az asszonyok fejét, hogy egymásután sorba csókolják!

Mért nincs nekünk is Szibériánk!

Lehetett már éjfél után három óra, mikor Ollósi ur előkerült a dáridóból. – Hajmeresztő dolgokat beszélt.

A vacsorának még most sincs vége. Még mindig az asztalnál ülnek. Most adták fel a tizedik fogás ételt: a levelen sültet.

Levelen sültet! Ilyent csak nagy urak asztalán látott, a ki látott, egyszer életében.

S micsoda ivást követnek el! Lebegut úr magyar nótákat dalol, a két mutatóújját feltartva magasra, mint egy kinai pagódli.

Lebegut dalol.

Még pedig a czigány elé dalol. Ugy, hogy az a fülébe huzza a nótáját.

De hisz ez még álomnak is képtelenség!

– Hát a zsandárfőnök?

– Ott van! Nem hiányzik. Megjelent a nagy muzsikálásra. Aztán őt is leültették az asztalhoz. Épen most köszöntötte fel Anna bárónét, mint a Gracchusok anyját.

Simon kaczagott dühében s a papucsokat lekapkodva a lábáról, a plafondhoz hajigálta.

– Bertalanéjt a gazoknak! Szicziliai vecsernyét! No majd a seprűjét én töltögetem ki nekik.

Aztán egyszerre átcsapott az ellenkező hangulatba. Hideg vért affektált s csak ugy magában mormogá a német szójárást: «Geduld bringt Rosen – Geduld bringt Rosen».

Azzal elbocsátá Ollósi urat. Azt mondta, hogy aludni akar.

Megivott a theához egy palaczk rumot. A mint levetette magát az ágyra: rögtön elnyomta a tompa kábulat.

Reggel lüktető fejfájásra ébredt fel. Olyan volt a szája ize, mintha gubicsot evett s timsót ivott volna.

Öltözni kezdett, behozatta a csizmáit. Az egyik sehogy sem akart felmenni, valami volt beledugva – egy papiros.

Kihuzta, szétnyitotta. Ott volt a legujabb frissen sült paskvill a mult esteli tréfás eseményekről.

«Gyorsaság, nem boszorkányság.» Azt szokták mondani.

Valakinek, a ki az estélyen jelen volt, arról szatirás verset irni alexandrinusokban, azt kiszedetni, kinyomatni s reggelre ő excellencziája legfényesebb csizmájába bedugatni! Ehhez még is csak kell egy kis boscói tudomány.

Az első meglepetésre nagyot ugrott Simon báró dühében s ki akart szaladni az ajtón, hogy rögtönitélő biróságot tartson az összes vendéglői cselédség fölött, hanem aztán csak meggondolta mégis, hogy igy félcsizmával, félharisnyával a lábán nem volna valami impozáns megjelenés a folyosón s az alatt, a mig egészen felöltözött, visszanyerte az önmaga fölötti egyeduralmat. – Dobbal nem fogják a verebet. – Jobb lesz lármát nem ütni, hanem lesben maradni. – Az árulónak itt kell a közelben lappangani.

Kopogtattak az ajtón. Belépett Ollósi.

Simon báró olyan közönyös arczot csinált, mint a ki semmit sem tud a paskvilról.

De nem várt arra Ollósi, hogy a báró igy vagy amugy kezdje a beszédet. Szaladástól lihegve sietett elmondani:

– Kegyelmes úr! A Durchlaucht az éjjel megérkezett.

Ez sikeres oldaltámadás volt. Ezzel a gunyirat háttérbe lett taszitva. Simon bárónak várvavárt hir volt ez.

– Megérkezett?

– Az inasától tudom. Le sem feküdt. Rögtön küldte az inasát excellenciádhoz egy levéllel, az a Bárdy-palotában kereste, ott nem tudta senki felvilágosítani, hogy hová méltóztatott az éjjel a főhadiszállását áthelyezni. Én pedig nem mondtam meg neki.

– Azt okosan tette Ollósi. Nem szükség kikiabálni, hogy itt töltöttem az éjszakát.

– Hát… ez az orr! Mondá Ollósi, mutató ujja hegyével megpeczegetve a szagműszerét.

– Hát ha olyan nagyon jó szagoló organuma van önnek, édes Ollósi, nem tudná kitalálni az illatáról, hogy hol termett ezen az éjszakán ez a szép mákvirág?

Azzal odanyujtá neki a gunyversezetet, fürkésző oldaltekintettel pislogva felé, mig azt elolvassa.

Ollósi úr hüledezése strófáról-strófára növekedett. Mikor végét érte, a loyális elszörnyedés hangján rebegé:

– Ez már infámia!

Simon báró a közönyöst játszotta.

– A tartalom engem legkevésbbé boszant. Elég elmésen van irva. De azt szeretném tudni, hogy lehetett azt estétől-reggelig megirni, kinyomatni és az én lábtyümbe becsempészni. Önnek jó orra van. No hát mit szimatoljon?

– Kegyelmes uram… szólt vonakodva Ollósi, – én nekem van szimatom, de nem merem nyilvánítani.

– Csak bátran.

– Meghallják.

– Kicsoda?

Ollósi nem felelt, csak a hüvelykujjával mutatott a háta mögötti ajtóra.

– Ah! – Ön azt hiszi, hogy a feleségem?

Ollósi ur sugva mondá:

– Mikor művésznő volt, minden játszótársára irt paskvillokat. Geniális dolgok voltak.

– De hisz velem jött. Itt van a mellékszobában. Egész éjjel migrénje volt.

– Mikor az asszonyoknak migrénjük van, olyankor szeretnek leginkább szatirikus verseket irni. Ez csillapító kura nekik.

– De hogyan juthatott volna ki innen ez az irás?

– Megsughatom. Mikor első izben ide jöttem, láttam, hogy egy ablak hirtelen felnyilik és aztán becsapódik. A járdán egy sötét alak felkapott valamit a földről s a mint engem meglátott, elszaladt.

– De hol nyomtatták ki? Hisz a mi nyomdánk ellenőrzés alatt áll éjjel-nappal.

– Méltóztassék rá emlékezni, hogy a megyefőnök úr irodájában van egy kézisajtó, a min az utasításokat és kurrenseket szokták nyomtatni.

– Ön azt gondolná, hogy Lebegut bele van avatva?

– Ah! Nem ő maga, hanem valamelyik alárendeltje.

– Jó. Figyeljen tovább is, de ne közölje a tapasztalatait senkivel.

A furfangos tollforgató jól ismerte Simon báró gyengéit. Féltékeny a feleségére. Képesnek hiszi, hogy az boszantja őt ezekkel a gunyversekkel. A gróf hazakerült. S hajdan igen erős viszony volt kettőjük között, a régi érzés feltámadhatott. – De még inkább gyanakodhatott Lebegut áskálódásaira. – Ezt az embert ő szoritotta hátra a hivatalos előmenetelében. Ez természetes ellenség volt.