Part 6

Fruzina asszony magyarázta jelekkel Arankának, hogy ez az az ember, a ki a bűnösöket elfogja, megkötözi, kivallatja, elitéli és becsukatja.

Ismét föltárult a szárnyajtó, hangzott a bejelentés:

«Teljes czímű Kummer, Sorge és Társa, tábori liferáns a feleségével.»

Csinos pikáns asszonyka volt, a férfi simára nyalt gavallér.

Hogy ő-e a Kummer, a Sorge, vagy a Társa? azt nem lehetett tudni. De az mindegy, egy konzorcziumot képeznek s per procura signálhatnak egymás helyett.

Ujabb érkezők neve kitörülte őket az emlékezet táblájáról:

«Tens Kalácsi fiskális úr és gróf Ingoványi kanczalista ifjúr.»

Ezek itt házaspár számba mentek, minthogy közös háztartásuk volt.

Kalácsi fiskális azoknak a tuczat-embereknek a kategoriájába tartozott, a kiket háromfertály kilenczkor meglátunk s egy fertály tízre már elfelejtünk; ellenben gróf Ingoványi tökéletes úr volt, félszemébe szorított monoklival.

Fruzina asszony az utóbb bemutatott jellemzésére egy nagyon sajátszerű mozdulatot tett, a két tenyerét kifelé fordítva s a homlokára téve felfelé fordított ujjakkal.

Aranka tétovázó tekintettel nézett Lebegut úrra.

– Ezt a pantomimiát nem értem.

Lebegut úr aztán előállt a magyarázattal.

– Azt mondja vele a feleségem, hogy ez az úr egy gróf, a kinek kilencz ágú korona díszíti a czímerét.

Vagy úgy!

Ismét nyilt az ajtó, új bejelentés jött.

«Tens Kikutat Jonathán, adóvégrehajtó úr és neje.»

No ezeket leirni sem érdemes.

Fruzina asszony mutatá Arankának, hogy ez az az ember, a ki a többieknek a kezéről lehúzza a keztyűt s a lábáról a csizmát.

Most jött aztán az igazi.

«Méltóságos Vaskobaki Kapotnyaki Balambér, kataszterbizottsági elnök úr és neje.»

Balambér urat már láttuk. Az életpárja méltó fegyvertársa. Ugyanaz a kerekbe hízott példánya a hazai inséges időknek.

Balambér úr ide is díszmagyarban jött, panyókára vetett mentével és sarkantyús csizmával. A felesége kalotaszegi varrottast viselt.

Hanem a feje a tisztelt hazafinak teljesen hasonlít egy jégverem tetejére felfutott tökhöz: az állától a homlokáig sima.

Még maga Simon báró is elmosolyodik a láttára.

– De! Édes urambátyám! mit csinált magával? Hiszen én csak azt mondtam, hogy azt a nagy szakállát vetesse le, de nem, hogy az egész fejét olyan simára borotváltassa le, mint egy billiárd-golyó!

Balambér úr tudta a regulát.

– Instálom! Május elsejéig szoktam viselni a parókát; akkor de regula leteszem s októberig föl nem teszem. A hogy méltóztatott intimálni, hogy a szakállam levétessem, nem illik a kataszteri praesességhez; egyúttal a parókát is letettem és most egészen fráj vagyok.

– De legalább a bajuszt meghagyhatta volna; mert így paskvillt irnak ellenem az ön karrikaturája miatt.

– Holnap rögtön bajuszt nevelek, kérem alássan.

Simon mosolyogni igyekezett, de a mellett a fogait csikorgatta. Duzzogva dörmögé a feleségéhez:

– Mondhatom, hogy illustris társaság! Száz meghivót küldtünk szét s mintha egyszerre az epidemia ütött volna ki a városban, annyian jelenték magukat betegnek; a legtöbb nem is felelt. A ki eljött, mind az én alantosom, vagy a ki a protekcziómat keresi. Még az ujságirót sem látom itt, a kinek a lapját én tartom a víz színe fölött. S maga a főszemély, a muzsikus, a kinek a többit kellene mulattatni, hogy várat magára! No azt se hittem volna, hogy valaha itt ebben a teremben a Barkó Pali legyen a fehér elefánt, a kinek a tiszteletére én fölteszem az ordómat.

Ollósi úr azonban megérkezett. Az ujságiró. Ezt nem jelenté be a komornyik. Hivatását fölfogni képes reporter mindig talál hátulsó ajtót, a melyen bejusson a terembe. Odafurakodott a kegyelmes úr mellé s megsugá neki «ő már jön!»

«Ő!» Ki az az «ő»? Hát ki volna más, mint a világhírü művész. Miből lesz a pestis!

– S ön előre szaladt kengyelfutónak?

De már nyilt a szárnyajtó, a komornyik jelenté hangosan:

«Barkó Pál művész úr!»

S a várva-várt belépett. Livrés inas hozta a hegedűjét tokban.

Elegáns alak volt, frakkban, tászlis mellényben, hímzett ingplasztronnal, feszes trikot pantalló, csattos czipők, chapeau bas (olvasd: «sapopa») egészíté ki jelmezét, balfelől a gomblyukában lánczra fűzött érdemrendek kicsiben. A ki nem ismerte, azt hihette, valami herczeg.

A házi úr elé lépve, meghajtotta magát.

– Kegyes meghívására megjelentem.

A mire az büszke fejbólintással felelt:

– Üdvözlöm önt.

De az egyik kezét a mellényébe dugva, a másikat a frakkja szárnya alá rejtve tartá s őrizkedett valami kéznyújtáshoz hasonló mozdulatot elkövetni.

Pali Aranka előtt is meghajtá magát, a ki már liberálisabb volt, mert a keztyűs kezének a kis újját nyújtá eléje.

Azután a társaság többi tagjainak mutatá be a házi asszony a celebrált művészt kölcsönösen.

Simon panaszhangon mondá Lebegut úrnak:

– Azt is megérte hát már a világ, hogy egy czigánynyal per «ön» beszélnek.

– No még sohasem láttam czigányt frakkban, jegyzé meg Lebegut úr. De mennyi ordója van neki!

Simon fitymálva veté oda:

– Azok csak olyan Hausordenek, a minőkkel a külfejedelmek az inasokat szokták megajándékozni.

De Lebegut úrnak ez sehogy sem ment a fejébe. Maga körül gyűjté fegyvertársait, a járásbirót, a katasztert, a liferánst, az adóvégrehajtót s azoknak a keblébe önté ki szíve keservét.

– Ez mégis szőrnyűség, hogy a míg mink egy kis ordócskát ki tudunk magunknak bőjtölni, hány stemplit kell az embernek megnyalni, hány névaláirást felkörmölni, hány földet megkóstolni, hány tolvajt kivallatni, hány profuntot kisütni, hány rekrutát megvizitálni? s ez az ugrifüles muzsikus egész fűzérszámra hozza az ordókat; pedig semmit sem csinált egyebet, mint muzsikált.

– Pedig muzsikálni mink is tudunk, ugy-e bár fetterkém? mondá erre Mikuláj úr, a járásbiró.

Mely tréfás maliciára Lebegut úr jóakaró nehezteléssel mondá, mutatóujját szája elé téve:

– Ssssss! Csitt! Szót se arról. Az aranjuezi szép napoknak vége.

A rossznyelvű hír ugyanis azt regélte Lebegut úrról, hogy egyszer valamikor kintornázással szolgálta a közügyet. De ez rágalom! Az klarinét volt. S az is nagyon régen volt. (Aztán az akasztott ember házában nem kell kötélről beszélni! A házi asszony is énekesnő volt, hajdan.)

– No nézd ezt a gonosztevőt! Hogy itthon találja magát! Mondá Simon Lebegut úrhoz fordulva.

– Gonosztevőt? Kérdezé az nagyra meresztve a szemeit, nem tudta, a «sok» közül melyiket érti.

– Hát én előttem minden poéta, művész, színész, kihallgatás nélkül gonosztevő. Ez is az.

– Csak egy mentő körülmény van a számára: a szép asszony.

– S ez a ficzkó épen azt hagyta otthon. (Ez volt a gonosz tett a kegyelmes úr előtt.)

Lebegut úr ugyan behuzta az összeszorított ajkát, hogy ki ne mondják, a mit az Arankára sandító szemei beszélnek: «én ezt a másik szép asszonyt értettem.»

Simon meg is interpellálta e miatt Palit.

– Ön nem hozta el magával a szép nejét.

– Bocsánatot kell miatta kérnem. Ő a gyermekeivel van elfoglalva.

– Külföldön magával hordta ön a társaságba. Sokat olvastunk a lapokban az «indian beauty»-ról. Itt is szivesen lett volna látva.

– Köszönöm a nagy kegyet. Más országban magammal vihetem a nőmet; ott megszokták az exotikus idegen arczszínt, nálunk az föltünik. Aztán külföldön az én asszonyom néma; de itthon megjön a szava s az ő naiv beszéde kirí a művelt társaság hangjából.

(Ebben a czigányban egy diplomata veszett el! mondá magában a kegyelmes úr.)

Barkó Pali a háziasszony első fölkérésére elővette a hegedűjét s minden művészi mórikálás (fakszli) nélkül eljátszotta egyikét Beethoven legnehezebb műveinek.

Általános taps fogadta a játékát.

Csupa műértő közönség volt jelen (Balambér kivételével) s mindenki el volt ragadtatva a precziz művészi előadás által.

– Különösen a piánói voltak remekek! magyarázá Lebegut úr (szakértő) a társaságnak.

Fruzina asszony is el volt ragadtatva. Ő a szemeivel hallgatta a játékot s nagy volt az élvezete.

Az első darab után még egy másodikat is játszott Pali. Valami Schubert-félét.

Akkor aztán a hölgytársaság lefoglalta magának a művészt.

Aranka csupa elektromosság volt, mikor Palihoz beszélt.

– Önből egész mithoszi alakot csinált a hir. Európai körútja valóságos diadalút volt. Mért nem engedi az itthoni közönségnek is, hogy művészetében gyönyörködhessék? Mért nem ád nyilvános hangversenyt?

– Annak igen egyszerű az oka, kegyelmes asszonyom. A mi a külföldön nagy hatást tesz, az itthon megszokott dolog. Hegedűművészt százszorta jobbakat hallottak nálamnál a külföld nagy városaiban. A hol egy Ole Bull, egy Vieuxtemps remekelt, ott egy olyan hegedüjátszó, mint én, csak kontárkodik. De a mi a külföldi közönséget részemre hajtá, az volt bennem épen a czigány. Beethovent, Paganinit akárhányan jobban tudják előadni, mint én. Hanem aztán, mikor a hazai dalokra kerül a sor, mikor neki ereszthetem a nyirettyűmet, ahogy az Isten tudnom adta; mikor elfelejtem azt, hogy művész vagyok, csak azt tudom, hogy czigány vagyok: nem látom többé a fényes közönséget, csak az erdők bokrait magam előtt; nem hallom a kisérő zenét, nem a tetszés moraját, csak a vadludak kiáltásait, a nád zizegését magam körül: akkor vagyok igazán a magamé. Ez volt az, a miért a külföldön úgy szerettek.

– Idehaza ez mind megszokott mulatság, veté oda a zenész.

– Sőt valljuk meg, hogy megtiltott mulatság. Mondá Aranka.

Ez nehéz mondás volt, oly nehéz, hogy a reporter tárczájába jegyzé.

A vendégkoszoruban már nem csak hivatalnokok voltak, lassankint olyan elemek is összegyültek, a mik politikával nem foglalkoznak: becsületes katonatisztek, független polgárok, a kik magukban eleget zúgolódtak a kegyelmes úr rendszabályai miatt. Kicsinykedés a rendszere. Beavatkozik a nemzeti viseletekbe, szokásokba, dalokba, azokat üldözi makacsul.

S az a szó, a mit Aranka kimondott, ennek a kisszerű zsarnokoskodásnak az elitélése volt.

De azért senki sem merte e fölötti tetszését elárulni, mert hátha a kegyelmes asszony csak agent provokateur?

Csak a művész kapott rajta. Az ilyen művész örökké gyermek marad s a gyermekek a legbátrabb szókimondók.

– Tehát kegyelmes asszonyom maga tudja legjobban, hogy miért nem lehet nekem «itthon» hangversenyt adnom. Úgy vagyok, mint a Babylonba vitt zsidók: «Hegedünket függesztettük fűzfákra.»

– Majd máskép lesz az rövid időn! mondá Aranka, úgy, hogy a körülállók mind hallhatták.

Ez meg épen orákulumszerű volt.

Keleten kitört a háború, egyfelől az oroszok, másfelől a törökök, angolok, francziák között. Az esélyek Ausztriát is fenyegették. Lehetett várni valami üdvös fordulatot.

A muzsikusnak természetesen nem itt járt az esze. Ő csak a maga művészetével volt elfoglalva.

Aranka azt kérdezé tőle, hogy nem fog-e egyet azokból a hazai darabokból is eljátszani, a mikkel a külföldi közönség tetszését megnyerte?

– Nem tudom. Ah, az egészen más! Nem vagyok képes azt a csodaérzést visszaidézni magamba, mely a külföldön megszállt, mikor játszani kezdtem. Mikor magam előtt láttam egy ismeretlen idegen közönséget, első sorban ugyanazon fényes katonai egyenruhák viselőit, a kik mint diadalmas ellenség vonultak végig a hazámon, a szivem elfogódott; alig tudtam játszani. A bekövetkező tapsról észrevettem, hogy az csak csinált tetszésnyilvánítás. A műértő közönség hideg maradt. Legjobban érti azt a művész maga. Hanem aztán mikor a nemzeti dallamokra került a sor, mikor rázendítettem a Bihari «Kesergőjét», a fia fölötti rekviemét s aztán azokat a pusztai dalokat, a miknek kesergő melodiáiban egy nemzetnek sok százados szenvedése beszél, a mikben megelevenülnek azok a szóval ki nem fejezhető ábrándozások: akkor egyszerre átváltozott a közönség ábrázatja. Az ellenséges arczok rokonszenves mosolyra derültek. Az idegenkedés felhője alól egyszerre kitört a testvériség sugára. Hisz a magyar népdal panaszhangja úgy összetalál az orosz népzene mélabús dallamával. Az egész közönség egyszerre fölmelegedett. A fényes egyenruhák, a gyémántos hölgyalakok oda nyomultak közelembe.

Most már csakugyan az egész társaság oda csoportosult a művész körül. Rendkivüli eset az, hogy egy czigány szónoklatot tartson. Nincs természetében az ékesen szólás. S az arcza is egészen átváltozott. Elhagyta az a czigány egykedvüség. Megjelent rajta a lélek. A szót kisérte a kifejezés. Olyannak látta őt e perczben Aranka, a milyennek óhajtotta egykor látni: átmelegülve indulattól, szenvedélytől. Mikor arra kérte, hogy vigye el magával s tartsa meg a maga bolondjának!

Pali nem vette észre, hogy az «urak» is hallgatnak rá. Simon különösen figyelmére méltatá a rajongót. Ő csak mondta tovább. Bolond fiú! A helyett, hogy hegedült volna, a miért idehitták, deklamált, a mi nem szabad (egy jól rendezett társadalomban). Kivált czigánynak! Hogy egy czigány, úri társaság előtt, fenhangon beszéljen a maga élményeiről, ez olyan bizarr gondolat, a mit nem volna tanácsos szinpadon bemutatni, mert kifütyölnék érte a czigányt is meg a szerzőt is.

Hát hiszen még megkaphatják azt itt is.

A tetszésmorajtól elkapatva folytatá a muzsikus:

– Én pedig, mintha csak annak az egy szál betyárnak muzsikálnék ott a csárdában, a ki közbedudolja a szomorú nóta még szomorúbb versét, úgy folytattam egyik népdalt a másik után. A hegedü sírt a kezemben s a kik hallgatták, azoknak a szeme is megtelt könynyel. Olyan pillantások voltak ezek, a mikben lehetővé lesz, hogy két ellenséges nemzet egymás keblére borul s testvérnek ismeri föl egymást. Ilyenkor a diadal mámora állta el minden idegeimet. Nagyobbnak éreztem magamat a hadverő vitézeknél. Nem az én győzelmem, nem az én érdemem volt az, hanem ezeké a daloké, ha egy ily pillanatban a tündérszép hölgyek a nyakamba borultak és megöleltek. Én csak a hegedüm hurjaiban éltem. Az én nótáimat csókolták azok meg, nem az én orczámat.

A hallgatóság tapsolt.

És akkor az a hallatlan eset történt, hogy a házi asszonyság, (az excellencziás asszony!) odalépett a művészhez elragadtatva, átölelte annak a fejét és megcsókolta az ajkát.

A férfisereg tapsolt.

A példa ragadós, kivált ha őrültség van benne. A többi hölgyek is sorba csókolták a művészt; még Fruzina asszony is.

– De már ez több az elégnél, fakadt ki Simon báró.

– Az én feleségem is megcsókolta, is megcsókolta! az exaltáczió nagy, táczió nagy! Mitigálta az esetet Lebegut úr.

– De én kikérem magamnak az ilyen exaltácziókat.

S azzal odament Arankához, majd föltaszítva a komornyikot, a ki ezüst tálczán hordott körül limonádét és barbarászt a vendégek között:

– Ez nagy önfeledkezés volt öntől, báróné! sugá hevesen Aranka fülébe Simon.

– Micsoda?

– Megcsókolni a czigányzenészt.

– Ez csak muzsacsók volt.

– Az egész társaság előtt.

– Épen az adja neki a magasabb ihletet.

– Eh! Ihlet ide, ihlet oda! ön engem a saját házamnál nevetségessé tesz!

– Jobb lenne, ha a házán kivül tenném azzá?

– Nincs szó semmi szentimentális kitörésekről. Mondá Simon, visszavonulva inggallérja sánczába. Nekem egyik czigány csak olyan, mint a másik. Elhuzatom vele a magam nótáját, kifizetem s odább mehet. De nyilvános kharakteremben nem hagyom magam kompromittálni. Az én házamnál se művész, se czigány holmi zenére tett pronunciamentókat nem fog elhegedülni, a mikben egy nemzet sok százados fájdalmai vannak elsiratva.

– Ha ez az ön háza, akkor csakugyan ön parancsol itt.

– Azt majd meg fogom mutatni!

Ez alatt a vendégek egy része körülfogta Palit az unszolásával, hogy bocsássa közre egyikét azoknak a csodatevő szép daloknak: a Bihari «Kesergőjét», vagy az «Alföldi halászlegényt».

A czigánynak azonban, bár a politikához semmi érzéke nincsen, de van valami helyes ösztöne, mint a macskának. Pali azt a mentséget találta ki, hogy a magyar népdalhoz okvetlenül kell valami kiséret, azokat egy szál hegedü nem adhatja méltó módon elé.

Vesztére ott volt a reporter. A mint Ollósi úr meghallá, hogy zenekiséret kell, nem várt utasítást, vágtatott le a szomszéd kávéházba, ott nyekgette a Vagabundenpolkát a Csicsa a pasasérok mulattatására. Egy kontrást, meg egy klarinétost kisajátított közülök; útközben kapott egy szóló czimbalmost is s azokat elkalauzolta a főúri palotába. A díszterem előtti szobában el is helyezkedének.

Ezalatt Lebegut is szakértő eszmecserébe bocsátkozott Palival az igazi straduárió ismertető jelei fölött, a milyennek állítá Pali a maga hegedüjét, a mit Lebegut úr erélyesen kétségbe vont. Majd összekaptak rajta.

Simon szétválasztotta őket s azután a fortepiánóhoz szorítá a zeneművészt.

– Kedves művész úr. Bátor vagyok önt figyelmeztetni, mint házi gazda, hogy itt, ebben a teremben, az úgy nevezett «nemzeti melodiát» elzengedeztetni nem összeegyeztethető az én hivatalos állásommal.

– Excellencziád szava nekem parancsolat. Mondá Pali s azzal nyugodtan visszatette a hegedüjét a tokjába.

Aranka észrevette ezt, talán mások is. Odasietett hozzájuk.

– Uram! ne sokirozza ön az egész társaságot! sugá a férjének.

– Akkor a társaság fog sokirozni engem.

– Mindenki kiván egy nemzeti dalt hallani.

– Akkor húzzon nekik egy battuté-t.[4]

Férj és feleség között az ingerültség a kritikus pontig hágott, a midőn az oldalajtó felnyilt s egyszerre csak berohant rajta az özvegy báróné, még pedig oly heves, szeleburdi módon, mely se ismert jelleméhez, se tiszteletre méltó életkorához épen nem illett.

Odafutott egyenesen a fia és menye közé. Egész díszbe volt öltözve, lilaszin selyemruhában, strucztollakkal a fején.

Tele torokkal kiáltott:

– Ah! A fiam! A fiam!

Mindenki meg volt lepetve, mind a megjelenés módja, mind a szokatlan kiáltások által, de legjobban a házi úr.

– Nos! Mi az? Grófnő! Micsoda sczéna ez megint? Így kell ajtóstól berohanni a terembe?

Anna elragadtatással, gyöngédséggel rebegé:

– Isten Atyám! Ah, a fiam!

Simon báró azt hitte, hogy róla beszél.

– No hát mi baja van «velem» mamám? Ön is beleavatkozik ebbe az izetlenkedésbe? Pártolja a menye kapriczait?

Simon báró azt hitte, hogy még mindig a nemzeti nótákról van szó.

Anna grófné a fejét rázta erre.

– Ah nem! Mit tudom én? A fiam érkezett meg! Most láttam őt az ablakon át, a mint a kocsiból leszállt.

– Micsoda fia? kérdé elbámulva Simon.

Anna hevesen mondá:

– Hiszen csak… (Akkor vette észre magát.) Ő az! Ő! A Zoltán fiam!

Simon bárónak szeme-szája elmeredt.

– Bárdy Zoltán? Hisz az lehetetlen.

– De hallom jönni már. Ismerem a lépéseit. Itt jön.

Azzal az ajtóhoz futott, taszigálva mindenkit maga elől, a kit utjában talált.

A társaság is mind oda figyelt már.

S a feltárt ajtóban csakugyan a Bárdy Zoltán alakja jelent meg, ugyanabban a drapszin kurta kabátban, melynek hat zsebje volt elől, a minőben őt megszokták látni. Csak a szakálla meg a bajusza volt kurtára nyirva, egyebe mind megvolt.

A mint az ajtóban összetalálkozott az anyjával, hevesen összeölelkeztek, egymást úgy átkarolták, mintha soha el nem akarnák ereszteni. Érteni se lehetett, hogy mit beszélnek egymáshoz.

Zoltán mögött pedig ott állt egy ismeretes alak, a János hajdú, a kit innen a kegyelmes úr elkergetett. Most is csak olyan keményre volt kifenve a szürke bajusza, mint elébb; egy kis úti bőröndöt tartott a kezében.

– Hát ez kiszabadult? kérdezé Lebegut úr Simon bárótól.

– Az ördögök keveredtek ebbe a játékba, dörmögé Simon.

Anna két keze közé fogta a fia arczát.

– Szabad vagy?

– Látod, hogy szabad vagyok.

– Nem üldöznek?

– Hiszen nem szökve jöttem. Itt az utilevelem.

– Hadd lássam az arczod. Nem vagy sápadt a börtönlégtől.

– Dehogy vagyok. Soha sem volt olyan jó dolgom, mint ott a várban.

– Hát nem voltál sötét börtönbe zárva?

– Szabadon jártam-keltem az egész várban. Alig győztem a vizitezést a tiszt úraknál. Üres óráimban a térparancsnokkal piketiroztam.

– S én azt hittem, te éhezel, nyomorogsz.

– Arról meg szó sem lehet. Hisz egy államfogolynak harmincz forintja jár egy hóra. De én azt sem tudtam mire elkölteni a nagy vendégszeretet miatt; az ordinánczomnak adtam. De hiszen mindezt megirtam neked. Minden héten irtam egy hosszú levelet.

– Soha sem kaptam egyet is.

– Valami autogramm gyűjtő tán megtartogatta útközben.

Zoltán kegyes hazugságokkal tartotta az anyját.

Hanem az anyát nem olyan könnyü rászedni.

Egyszer csak rátalált valamire, a mig a fiának a kezét simogatta.

– Hát ez itt! Itt? Ez itt nem a bilincstörés helye? A láncz nyoma.

Milyen az anyának a szeme!

Zoltán felkaczagott.

– Hahaha? Láncz? Bilincs? Hát ki beszélt erről? Volt eszemben ilyennel muzsikálni! Egy kis horzsolás az egész. Az úton feldültem a szekérrel. Ezzel a kis bőrfeltöréssel menekültem.

– De te lánczra voltál elitélve.

– Az csak frázis! Hivatalos formaság! De apropó «láncz!» Kérlek Jánosom! (Látod, az öreg is velem volt egész idő alatt.) Hozd ide azt az úti bőröndöt.

A János előre jött a kézi bőrönddel.

Zoltán hirtelen odasugott neki:

– Egy szót se arról, a mi velem történt! Anyám meg ne tudja! Aztán fenhangon mondta: Nyisd fel azt a bőröndöt.

A míg a János azzal bajlódott, Zoltán megpillantá Palit a sokaság között. A többit is látta; de ez tetszett meg neki legjobban. Megfogta a kezét, megölelte.

– Ah! Te is megérkeztél, kedves Palim? olvastam a nagy diadalútadról. Minden járásodat tudom a hirlapokból. Hát a kis feleséged? Az én kis komámasszonyom? Csodálkozol ugy-e, hogy így nevezem. Mindenről jól értesültem. A tiszttartóm tudósított, hogy két fiad született s én rendelkeztem, hogy irjanak be keresztapának. Holnap meglátogatom a keresztfiaimat. Saját házadban lakol ugy-e? Azt is tudom.

A János ezalatt felcsatolta a szíjakat, kinyitotta a bőröndöt.

Zoltán két kis csinos bőrtokocskát vett ki belőle.

– No most, kérlek, Jánosom, zárd be megint, aztán vidd át a hálószobámba. Készítsd el a fekhelyemet: korán aludni megyek. Tudod? Csak a tábori ágyamat kell rendbe hoznod, a medvebőr takaróval. Én azon tudok csak jól aludni.

János elment a bőrönddel.

A vendégek hüledezve néztek egymás szeme közé.

Lebegut úr naiv maliciával mondá Mikuláj úrnak.

– Hogy parancsolgat ez itt, mintha csak a saját házában volna.

Simon báró ingerülten rágta a körmeit.

Mi lesz ebből? Két házigazda van ennél a háznál? Melyik lesz az igazi?

Zoltán felnyitotta az egyik tokocskát s kivett belőle egy elefántcsontból lánczformára faragott kösöntyüt.

– Nézd, kedves jó anyám. Fogságom ideje alatt megtanultam faragni. Még ez a nyereségem is volt. Neked készítettem ezt, a távollét emlékéül.

Annának könnyek ragyogtak a szemeiben.

– Oh édes jó fiam! Ez lesz nekem az olvasóm. Ezen imádkozom a mig csak élek.

Azzal a másik tokot nyitotta fel Zoltán s abból is egy olyanforma rabmunka kösöntyüt vett elő:

– Ezt a másik kösöntyü lánczot pedig az én kedves sógorasszonyom számára készítém. Kedves Aranka! Légy kegyes ezt elfogadni tőlem és viselni s emlékezzél meg rólam annyiszor, a hányszor én te rólad, a míg ezt kifaragtam.

S a míg a csontlánczot Aranka kézcsuklójára felcsatolta, folyvást a szemébe nézett a nőnek s ebben a nézésben volt elmondva a vád és az itélet.

Aranka remegve engedé a csontkarpereczet felcsatoltatni. Egyszinü arcza még halaványabb lett, szemei kisértetlátó félelemmel néztek Zoltán szemeibe.

– Viselni fogom. Rebegé halkan.

Csak egy szemrehányó szó, egy haragos szemvillanás kellett volna Zoltán részéről, hogy a hölgy fölsikoltson és elfusson a teremből; de a gróf egyszerre szerepet változtatott.

Aranka mellett állt Lebegut úr, ahhoz fordult jovialis kedélylyel.

– Ah, drága jó megyefőnök úr! mennyire örvendek, hogy önt itt láthatom. S kezet nyujtott neki.

A módos emberke nagy örömmel ragadta meg Zoltán kezét s magasra emelkedett a sarkairól.

– De én még jobban örvendek, biz Isten örvendek, hogy önt «itten» láthatom, itten láthatom. Másodszor is mondom, hogy örvendek. A feleségem magán kivül van örömében.

Fruzina asszony nevetett! Annyira extaziálva volt.

Anna grófnő meglepetve nézte e jelenetet, melynek minden mozzanata titkokat árult el az «édes anya» fürkésző szemei előtt.