Part 5

– Elmondok neked mindent. Válaszúton állok. Rád bizom, hogy válaszsz, melyikre lépjek? Olvasd e levelet.

Pali olvasta a levelet s visszaadta azt.

– Lenke Simon báró nőül kéri nagysádat.

– Nos! Mit szólsz?

– Én szaladnék Szentpétervárra.

– Veled? Együtt ketten?

Pali vállat vont.

– Az útlevélnyerés soká tart; azt Bécsben kell láttamozni s én sietek.

– Beirathatsz a magad útlevelébe, mint útitársnődet.

Mint a tigris az áldozatát, úgy tartá Aranka a szemei igézetével megfogva a művészt.

– Oda már van valaki beirva.

– Kicsoda?

– A feleségem.

– A Citera? Hát őrült vagy te? Egy ostoba fabábot czepelni magaddal, a ki egy szót sem tud más nyelven, csak magyarúl, s azon is csak hülyeségeket mond! A feleségedet viszed magaddal külföldi művész útra, hogy legyen egy fájós oldalad, a mit mindenki sérthet? Gúny, nevetség tárgya akarsz lenni idegen országban? Hiszen itt sem mered emberek közé vinni a társadat, mert az arczod ég miatta.

– Úrnőm! Én keleti faj vagyok, mely nem beszél az asszonyáról soha.

Aranka megkapta hevesen a művész kezét s forró lehelletével égeté az arczát, midőn fülébe súgott:

– Hagyd itthon a nődet, s én veled megyek Oroszországba.

Barkó Pál arra fölemelte a fejét s komoly határozott hangon szólt:

– Már most azt a tanácsot adom önnek, kisasszony, hogy fogadja el a báró úr ajánlatát; ma pedig énekelje el szépen Fidest, hogy a Durchlaucht meg ne haragudjon. Én kezdem a nyitányt.

Aranka elállta az útját, nem bocsájtá ki az ajtón.

– Maradj még egy szóra. Azt mondtam, hogy válaszúton állok. Még nem mondtam el mindent. Bennem kétféle ördög lakik: egy jó, meg egy rossz. Démon mind a kettő. Az egyik őrült, lángoló szellem; a ki csak a jelennek él, csak a gyönyört keresi, feláldozza magát: nem törődik isteni és emberi törvényekkel, csak a szenvedélyes vér parancsolatával. Ez a jó! A másik egy hideg, kiszámító démon, a ki nem osztozik senki örömében, csak a fájdalomnak örül. A melyiknek odavetsz, azé leszek.

– Sokkal csekélyebb teremtésnek érezem magamat ezen a világon, minthogy én valakinek a sorsára befolyással lehessek.

– Sokszor a csekélynek látszó emberekre vannak bizva nehéz küldetések. Ez a te mostani siettetett elutazásod valami politikai mozgalommal van összeköttetésben.

– Nevetnem kellene rajta, ha oly végtelen nagy tisztelettel nem volnék a kisasszony iránt.

– Ne gyilkolj a tiszteleteddel! Szólj! Szereted-e Bárdy Zoltán grófot?

– Hogy szeretem-e? Senkit a kerek világon úgy nem szeretek. Csak egy apát ismertem: az ő volt. Csak ő nem éreztette velem soha alacsony származásomat. Azért az emberért meg tudnék halni.

– No hát annak az embernek az élete most a te kezedben van.

– Az enyémben?

– Ha én úgy akarom. Még most én tartom kezemben. Én, a ki őt gyűlölöm. A kit megrontott, megalázott, összetört. Most a fejére téve tartom a lábamat. Ha te most azt mondod: «Eh! hagyjuk a gyűlöletet az okos embereknek! Mi legyünk könnyelmű bolondok! Öntsük ki a méregpohárt s raboljuk el az istenektől azt, a mi édes, a mi meg van tiltva!» hát akkor én összetépem ezt a papirt, a mit itt tartok a kezemben, s elszórom a fejünk fölé, legyenek belőle lepkék.

– Mi van abban az iratban?

– Látod, mennyi bizalmam van hozzád? Ha ezt a titkot közlöm veled, magam is árulást követek el. Mégis megmondom. Orozva loptam el ezt az iratot a báró asztaláról. Ebben Zoltán grófnak egy levele van az emigráczió főnökéhez, melyből kitünik a részvétele az összeesküvésben, melynek czélja az országnak általános fellázítása.

– Nem hiszem, hogy ezt a levelet a gróf irta volna.

– Nem hiszed?

– Nem. Mert ismerem a jellemét. Nyilt szivű, őszinte lelkű, a ki ha ellenségére talál, azt szemben támadja meg, nem a háta mögött. A ki karddal vitézkedni tudott, annak a keze orgyilokhoz nem nyúl soha.

– De ha ez a levél illetékes kézbe talál kerülni, akkor a grófot elfogják, hadi törvényszék elé állítják.

– Majd szabadon eresztik, ha ki fog derülni az ártatlansága.

– És ha az ellenkező derül ki? Ha utóléri a nemezis, melyet maga idézett föl vakmerően és hitszegően? Igen is hitszegően, mert már egyszer amnestia útján szabadult meg a büntetés alól és akkor nemesi szavára fogadta meg, hogy többé semmi összeesküvésbe bele nem ártja magát. És most «ezt» az adott szavát is megszegi.

– Nem tudom elhinni.

– Láthatod, hogy milyen rabnővé teszem magamat, testem lelkem a hatalmadba adom. Ha Bárdy Zoltánt elfogják, te tudni fogod, hogy ki adta őt föl, újjal mutathatsz rá, s a kit ma a közönség lelkesedése a csillagokig emel, holnap a közmegvetés a sárba fogja tiporni. Kényurammá, istenemmé tettelek! Mondd, hogy ne tegyem! Vigy magaddal, hogy ne tehessem. Mondd ki azt a szót, a minek az árában széttépem a Bárdy levelét. Elkárhoztathatsz vagy üdvözíthetsz.

– Zsófia!

– No hogy valahára nevemen szólítasz! Azon a néven, a melyen gyermekkoromban híttak, mikor a szent mise alatt én énekeltem a chorusban az Ave Máriát, s te zenéltél hozzá. Milyen jó fiú voltál akkor, s én milyen rossz leány! Mennyit kinoztalak! S te hogy engedted magadat kinozni!

– Komolyan beszéljünk. Vagy irta valóban Zoltán gróf a levelet, melyből az összeesküvésben való részvéte kitünik, akkor meg is fogja tenni azt, a mit irt. Akkor elfogják fegyverrel a kezében. Vagy nem irta, s akkor föl fogják menteni. Vigye ön vissza azt a levelet oda, a honnan elhozta, nehogy még a vőlegényét is bajba keverje.

– Hát a «vőlegényemet»? Azt akarod, hogy fogadjam el Lenke báró kezét? A tejtestvéredét. Aztán legyek férjéhez méltó asszony. Te is maradsz feleségéhez méltó férj. Jól van. Végeztünk. Eredj, mondd meg az igazgatónak, hogy már kirekedtem. Egy adag arzenikumczukor a szokott módon énekképessé tett. Eléneklem az este Fidest. Kiteszek magamért. Úgy fogok játszani, mint még soha.

Barkó Pali szépen kezet csókolt a primadonnának.

– Még egy szót! Te még ma bizonyosan meg fogod látogatni Zoltán grófot, hogy elutazásod előtt búcsut végy tőle. Mondd el neki, a mit tőlem megtudtál, hogy az elfogatás veszedelme fenyegeti. Még most menekülhet. Reggelre túl lehet a határon: Havas-Alföldön. De csak attól a rossz gondolattól őrizze meg őt a védszentje, hogy a mai estén eljőjjön a páholyába. Mert ha én őt ott ma meglátom, akkor elfelejtem, hogy nő, hogy ember vagyok! Szörnyeteg leszek! Eredj: Időt adok rá, hogy megszabaditsd.

A zenész férfiúi büszkeséggel emelte fel a fejét.

– Arnóti kisasszony. Én öntől utasitást nem kérek. Búcsuzni már voltam Zoltán grófnál s hirt hordani nem szokásom. Nem is tenném a jelen esetben, mert ha Bárdy gróf futni talál, akkor ez által tanubizonyságot szolgáltat a vádlóinak a bünrészességéről. Ő itt lesz az este a páholyában s ha ön szépen fog énekelni, tapsolni fog önnek lelkesen.

Azzal otthagyta a művésznőt.

Az esteli előadás fényesen sikerült. A szinház tele volt válogatott közönséggel. Taps, kihivás, koszorú töméntelen sok.

A parterren már el volt terjedve a hire, hogy ez aligha nem utolsó föllépte az isteni Arankának.

Némelyek azt beszélték, hogy rendkivül fényes föltételek mellett van szerződve a szentpétervári operához. Mások ellenben azt suttogták, hogy Barkó Pali társaságában indul világkörútra, mint Lagrange. A legjobban értesültek azonban kitalálták, hogy egy nagyon előkelő mágnás kedvéért válik meg az Olympustól, a ki őt czímere viselőjévé teszi.

Ma énekli a hattyúdalát.

Zoltán is jelen volt a páholyában. Két idegen vendége volt; azoknak engedte át az első két ülést, maga a háttérben foglalt helyet.

A koronázási jelenetnél azonban előre került s kiült a középső helyre.

Éppen akkor volt Fidesnek az átkozódási jelenete.

Észrevette Zoltánt a páholyban.

A templomban énekelték a «Domine salvum fac regem» zsolozsmáját. Fides közbeénekli: «És légy örökre átkozott!»

De azt mindenkinek észre kellett venni, hogy a kinyújtott karja az átokverő szétnyilt kezével egyenesen Zoltán felé van irányozva.

A közönség suttogott.

Arankát az a suttogás még jobban felingerlé. Remekül játszott. Nem játék volt az már!

E felvonás után rengett a szinház a tapstól; Aranka neve hangzott fergetegként.

A mint előjött a függöny mögül s meglátta Zoltánt, teljes buzgósággal tapsolni, féktelen düh szállta meg testét, lelkét. Fejét daczosan hátra vetve, ökölre szorított kezekkel maga volt a boszúállás istennője. Egész lénye azt mondta: «hogy mersz te énnekem tapsolni.»

Tizenkétszer kihivták a lámpák elé…

… Ezen az éjszakán, éjfél után két órakor elfogták Bárdy Zoltán grófot s vasraverve vitték Gyulafehérvárra.

VII. FEJEZET. ESTÉLY A KEGYELMES ÚRNÁL.

Tiz hónap mult el azóta s ez idő alatt nagy változások történtek.

Lenke Simon báróból «kegyelmes úr» lett. Előkelő születése, atyjának érdemei már előzetesen is ajánlották. (A magyar mágnásokban nem igen lehetett a kormánynak válogatni, mert nem jöttek hivatalt keresni.) Nagy előnyére vált az is, hogy külföldi egyetemeken tanúlva, kellő ismereteket szerzett az európai jellegű közigazgatásról, az ócska magyar törvényeket, a feledésnek átadott közjogot pedig egyáltalában nem ismerte. Nem tudni is érdem! Eként immunis volt mindenféle nemzetiségi velleitásoktól. De legnagyobb érdemül számíttatott be neki az a minden személyes tekinteteket félretevő loyalitás, a melylyel a veszedelmes összeesküvést még csirájában elfojtani serénykedett. A rosszakarói (s kinek nincsenek rosszakarói?) alattomban azt suttogták felőle, hogy az egész őrült szerencséjét annak köszönheti, hogy a koronaország kormányzójának nagy befolyású pártfogoltját nőül vette.

Rövid tíz hónap alatt megyefőnöki titokőrzőből kerületi főnökké lett: Lipót-rendet kapott, kegyelmes titulust és még valami mást.

Zoltán grófot elitélték tíz esztendei várfogságra, el is vitték Josefstadtba. Azon időkben az itéleteket nem szokták közzé tenni. Az elitéltnek felolvasták, de minden indokolás nélkül. Megappellálhatta intra dominium.

A birtokait is elkobozták: provisorie azonban Lenke Simon báró kezelése alatt hagyták. Ezután szerzendő érdemei határozzák majd meg, hogy ugyanezen javak véglegesen az ő birtokául adományoztassanak-e?

S ilyen érdemeket ő nagy buzgalommal igyekezik szerezni.

Fél is tőle minden ember!

S ez fölöttébb szükséges egy kerületi főnökre nézve. Félelem az az enyv, mely az államokat összeragasztja. (Az idealisták ugyan azt állítják, hogy a népek szeretete még erősebb ragaszték, de hát ki kér azoktól tanácsot?)

Tehát Aranka volt az úrnő a Bárdy-palotában. A termek, az előszobák, a konyhák, az istálló és kocsiszin mind az ő rendelkezése alatt állt. Nagy fényűzést folytatott. Hogy miből telik ez a pazarlás? Arról megint sokféle mendemondát lehetett hallani. Mert a Bárdy Zoltán-féle birtokot a fiskus lefoglalta s annak a jövedelméből az özvegy grófnénak kötelezett részt levonva, a többit az aerarium tartotta meg. Hanem hát egy magas állású hivatalnoknak nem mesterség az aranycsinálás.

Csak egyet nem lehetett megvásárolni pénzen: a tiszteletet. A milyen látogatott volt elébb a Bárdy-palota, olyan csendes lett a nagy változás után. Egy úrhölgy sem lépte át a küszöbét többé, a kik nem rég gyűléseket tartani odajártak. Pedig Lenke tábornokné még ott lakott. Nem hagyta el a házat, midőn Simon fia odahozta a nejét, a hogy fenyegetődzött. Nagyon erős oka volt ott maradni. Hanem egészen visszavonultan élt, még az ablakait sem látta senki nyitva.

A kegyelmes úrnak pedig felsőbb helyről utasításúl lett adva, hogy igyekezzék a tekintélyét társadalmi úton is megszilárdítani. Estélyeket kell adni, melyeknek leirását a hirlapok közöljék. A kegyelmes asszonynak, mint ci devant művésznőnek kell azt tudni, hogyan csinálják a concert spirituelleket?

A meghivók szétküldettek a város minden előkelőségéhez.

Ez volt az első próba.

Kik jönnek el?

S ezt előre nem igen lehetett tudni; mert van egy kiváló magyar virtus, a meghivókra nem adni választ. A jelen esetnél ez talán több is volt, mint ősi szokás.

Aranka ideges volt egész délután. A frizernénak és a komornának nagy szenvedései voltak vele. Felvette már a krinolint s az ahoz tartozó vállfűzőt; a szinésznői kosztümöt félre kellett dobni. A szabadon repkedő arkangyalfürtöket is a la Eugenie frizurába kellett kényszeríteni.

A férje még a hivatalban volt, a kormányzó távollétében még azt is kellett helyettesítenie.

Ezt az unalmas időközt, a mi a teljes toilette és az első vendég érkezése között van, azzal tölté el Aranka, hogy Mangával kártyát vettetett magának.

A vén czigánynő mindennapos volt a háznál. Ki tudná az okát, miért. A kegyelmes úr ki nem állhatta. Talán azért.

A jósnő magyarázza a kirakott kártyák horoskopját.

– Nagy szerencse áll a házhoz. Hanem a gyászos asszony megakadályozza. A titkos kivánság még ma beteljesül. Egy titkos bujdosóról jó hir érkezik.

Aranka kedvetlen volt.

– Szedd össze a kártyáidat, Manga. Már a kártyáknak sem hiszek. Ha te az én gondolataimat nem tudod elolvasni, akkor a kártyáidból sem találsz ki semmit. Beszélj nekem a fiadról. Elfogadta a meghivást a mai estélyemre? Külön levelet is irtam neki.

– Elfogadta, de csak az én nagy rimánkodásomra. A mágnás úrak mindenképen le akarták venni a lábáról, hogy ne jőjjön ma ide a mulatságba. Ötszáz forintot igértek neki, ha ma a kaszinóba megy muzsikálni; de az a kis levél még is erősebb volt, lenyomta az ötszáz forintot, meg a mágnás úrak barátságát. Hja, az én fiam úgy hozzá van már szokva a nagyurakhoz, mint a kovács a szikrákhoz. Muszkaországban szóba sem állt herczegen alúl. Még a ki a kótáját forgatta is gróf volt. Hát még mikor Angliusországba átment! Tengeren járt! Ott is volt három hónapig. Még a királyné előtt is muzsikált. A walesi herczegnek egy hétig volt vendége. S a hogy az itteni bandáját is maga után vitette, a sok mylordok haza sem akarták ereszteni többet. Mind per tu lettek a Palival. Mikor a búcsulakomát adták a tiszteletére, valamennyi királyfi mind ott volt, veres ruhában. Aztán a czigányokat oda ültették maguk közé, egy király, egy czigány, egy király, egy czigány! Úgy mulattak. Hát még aztán Francziaországban! Ott volt csak az igazi parádé! A császárné minden nótáját megújráztatta. A császár pedig sajátkezűleg tűzte a mellére a csillagos ordót.

– Hát érdemrendet is kapott?

– Jaj de mennyit! Mikor azokat felrakja, úgy néz ki velük, mint egy generális.

– Hát pénzt szerzett-e sokat?

– Vékával mérték ott az ezüstöt, itczével az aranyat! Hanem hát neki is feszíteni kellett. A sok borravalók, meg az ekvipázsok. Aztán meg a banda. Azt minden városban ki kellett neki váltani a kuhiból. Azért még is csak hozott haza szépen. A mit megtakarított, abból vett egy házacskát, kertecskével. Most ott lakik a maga uraságában.

– Hát a felesége?

Manga bizalmasan súgva mondá:

– Hjaj! Annak már van kettő. Ikrek az angyalkáim! Olyan feketék, mint a fekete rigó. Már meg is vannak keresztelve. Péter és Pál.

– Én meghivtam az asszonyt is az estélyre.

– Azt meg is hivhatta kegyelmes asszonyom, mert az előkelő familiából való. A nagyapja vajda volt, az apja meg primás. Az tanította a Palit is hegedülni kis gyerek korában. Jó nevelést kapott ám a Czitera! Az apáczákhoz járatták: megtanult irni, olvasni és harisnyát kötni. De azért alig hiszem, hogy eljőjjön, mert otthon van dolga a gyerekekkel. Hiszen érti már, tudja már a kegyelmes asszony.

– Értem, de nem tudom. Szólt Aranka nagyot sóhajtva.

– Jaj, ha énnekem megengedné a kegyelmes asszony, hogy én is hallgathassam, mikor a Pali muzsikál! Talán mint kisegítő fraj felszolgálhatnék? Körül hordanám a theát, meg a czukkerpakkert. Nem töröm ám össze a csészéket. Jaj de drágalátos szép porczellán edények! Mindeniken rajta van a méltóságos gróf úrnak a czímere. Ismerem én azt jól. Errűl a fehér hattyúrúl. Most ez a sok szép porczellán mind a báró úré lett? ugy-e? Meg ez a sok ezüst is mind? Ej de nagy szerencse! Ugy-e, a gróf úr nem jön többet vissza? örökre ott tartják a tömlöczben? De jó, hogy van egy derék öcscse, a kire rámaradt ez a sok drága szerdék! Ugyebár ez a palota is a kegyelmes úré lett? Meg az a nagy úri birtok? De jó, hogy azt a nagy ribilliót fölfedezte! Meg van érte a jutalma.

Nagyon kellemetlen volt ez a fecsegése az ős vadembernek Arankára nézve.

– Ne fecsegj annyit össze Manga. Nem bánom, itt lehetsz mikor a Pali muzsikál s körülhordhatod a theát, de a vendégeket ne tegezd. Aztán a férjemet kikerüld: tudod, hogy ki nem állhat.

– Pedig ha tudná a kegyelmes úr, hogy én őtet milyen nagyon szeretem!

A vén asszonynak könybe lábadtak a szemei.

Mig a kegyelmes asszony a nagy álló tükör elé ment a toilettéjét körültekinteni, az alatt a vén asszony összeszedte a kártyáit, magában motyogva:

– No ti szép dolgokat mondtatok el nekem. Ehun van ni! A báróné a muzsikusba szerelmes, a báró meg a czigány menyecskébe. Jó szerencse, hogy ezek ketten olyan nagyon szeretik egymást; mert különben még a Devla «helyrerontana» valamit.

Azzal nagy «kezet-lábat csókolás» mellett kiment a cselédek ajtaján.

A mint a beszélgetés megszünt az elfogadó teremben, az oldalajtón belépett az özvegy báróné.

Teljes gyászban volt: mint a kinek halottja van.

– Kedves leányom, szólt szelid nyájas hangon Arankához.

– Nos? Mamán!

– Nem engedhetnéd el nekem, hogy részt vegyek a mai estélyeden?

– Nem, mamán. Azt magad is fölfoghatod. Mikor a kerületi főnök az első elfogadási estélyre megnyitja a termeit, akkor azokban a kerületi főnök anyjának, Lenke bárónénak láthatónak kell lenni.

Anna nagyot sóhajtott.

– Ma van szegény fiamnak a születésnapja. Lehetetlen rá nem gondolnom. S ha rá gondolok, lehetetlen derült arczot mutatnom a világnak.

– Bárdy Zoltánról épen kedvező hirt mondhatok mamának. Közbenjárásomra meg lett neki engedve, hogy börtönében könyveket és irószereket használhasson.

– Ez nagy vigasztalás lesz rá nézve. Köszönöm, hogy olyan jó indulattal vagy hozzá. De hát «az», a mire kértelek.

– Nem tudom. Mire?

Annának az ajkán nem tudott kijönni az a szó.

– Az, a mit ugy esedeztem, hogy legyen neki elengedve a fogságában. Óh, nem birom kimondani azt a szót! A szivem elszorul bele…

– Ah! Tudom. A «láncz»? Ezt már nem lehet itt helyben elintézni; mert ez a legfőbb fórumhoz tartozik, hogy az itéletben kimondott sánczfogság átváltoztassék börtönfogságra. Ez kissé hosszadalmas eljárást igényel. A férjem vette kezébe a dolgot, s elhiheted, hogy eléggé a szívén hordja a bátyja ügyét. Hanem az ilyesmit sürgetni nem lehet. El kell találni a kedvező pillanatot az irányadó köröknél s ezt csak a beavatottak értik. Légy nyugodt. Én rajta leszek, hogy könnyítsek Bárdy Zoltánnak a sorsán. S mihelyt a férjem megjön, rögtön szólok vele.

Épen jött már.

Teljes szalonöltözetben jött, fekete frakk, fehér kravátli, arasznyi inggallér. Hanem a kalapja a fején volt.

Nem is üdvözölte a hölgyeket; csak a mikor Aranka gunyos hanglejtéssel jó estét kivánt neki, akkor vette le a kalapját; akkor aztán oda vágta az asztalhoz. Az ajkai szederjesek voltak a dühtől.

– Megint egy új paskvill! S nem tudok rájönni, hogy hol nyomtatják? Ha a kalapom leteszem valahol, mire föl akarom tenni, már benne van. Ha a felöltőm zsebébe nyúlok, ott találom. Ha kilépek a hivatalszobámból, oda van ragasztva az ajtómra. Olyan vagyok, mint a hajtásba került medve. Csak kaphatnék valakit, a kit összetépjek!

S minthogy olyan valakit nem kaphatott, hát csak magát a paskvillt tépte össze.

– Uram! Figyelmezteté Aranka.

– Tessék?

– Ne csináljon szemetet a szalonban.

Simon szót fogadott s a papirrongyokat a kandallóba dobta. Szépen égtek.

– Van még más követelése?

– A grófnőnek van egy előterjesztése a kerületi főnök úrhoz.

– Tudom! Tudom jól! A régi nóta Bárdy Zoltán miatt. Legyen nyugodt a grófnő. A fia jó helyen van. Kap jó élelmezést, ruházatot. Van külön zárkája, sétálhat naponkint, esztergályozhat, minden szükségessel el van látva. Hiszen még csak tíz hónapot töltött el odabenn.

Anna szomorúan mondá:

– De mikor az énnekem egy örökkévalóságnak tetszik!

– Én mindent megteszek érte; de hát a grófnő is tegyen valamit. Nem várok valami pozitiv dolgot, csak negativot. Ne rontsa a fiának az ügyét.

– Mivel rontom én?

– Mivel? Hát ezzel az öltözettel. Miért van kiadva most a jelszó a honleányok között, hogy mindenki gyászruhát viseljen? Azt akarjátok, hogy úgy tegyünk veletek, mint a varsói asszonyokkal? a hol csak a rendőrileg számozott hölgyeknek van megengedve fekete ruhát viselni. Én nagyon kérem a grófnőt, hogy a mai estélyünkön kegyeskedjék távolléte által a közfigyelmet magára vonni.

– A hogy parancsolod fiam.

Anna kész volt a visszavonulásra.

Csak hogy ebbe Arankának is beleszólása volt.

– Kérlek, mamán, maradj. Én azt kivánom, hogy a grófnő itt legyen a termeinkben az estély alatt.

Simon ingerült volt.

– Hogy mint egy vándorló sirszobor terjessze a hidegséget a báli társaságban! Egy eleven párticzédula, fekete szegélylyel!

Aranka nem engedett.

– A grófnő jelenléte a mai estélyünkön ránk nézve a renommée kérdése.

Simon a közönséges jellemek durva modorával beszélt az anyjáról.

– Hisz úgy is tudja az egész világ, hogy csak azért maradt velünk a grófnő, hogy az elitélt fiának az ügyét nap nap után zaklathassa.

Aranka megsokalta e szívtelenséget. Talán még őt bántotta.

– Kérem, ne rontsa el a mai napomat!

Az özvegy báróné pedig olyan alázatos volt; az a borzasztó csapás megtörte. Kérlelni kezdte az összekoczczant házastársakat.

– Édes gyermekeim. Kérlek! Én miattam a családi béke meg ne zavarodjék közöttetek. A leányom azt kivánja, hogy jelen legyek a társaságban; a fiam neheztel a gyászöltönyöm miatt. Rajtam a sor az engedésben. Tehát majd öltönyt váltok és visszatérek olyan toilettben, mely nem zavarja meg a fényes társaságot.

– Azt okosan teszi grófnő. Monda Simon.

Ezzel Anna báróné visszavonúlt a szobájába.

A mint ketten egyedül maradtak, Simon odafordult Arankához, mint egy rögtönitélő biró, olyan mord tekintettel.

– Asszonyom! nekem hirül hozták, hogy ön tegnap egyedül sétált végig az allén s ott egy kis czigány leánynak egy levelet nyomott a kezébe.

Aranka gúnyosan nevetett.

– Ah! Ön féltékeny? Ez nevezetes. Vajjon mi czélja lehet vele?

– Nekem Argus-szemeim és Dyonizios-füleim vannak! Ön valami intrikát sző!

– Ugyan kérem, nem gyanusítana még azzal is, hogy a paskvillokat én csempészem önnek a kabátzsebébe?

– Nem járnék hamis nyomon.

Aranka megrántá férjének a karját, halkan dörmögve:

– Vendégeink érkeznek. Tegye ön fel az érdemrendjét.

Simon kivette a mellényzsebéből az aranylánczra akasztott miniatur érdemrendet s a frakkja gomblyukába illeszté.

Érkeztek a meghivott vendégek. A komornyik ajtót tárva, udvari szokás szerint jelenté hangosan az érkezők neveit.

«Ő méltósága Lebegut Ottokár megyei főnök úr és neje.»

Lebegut úr karján vezette a nejét, Fruzina asszonyt. Kellemetes, piros pozsgás arczu asszonyka volt, valamivel kisebb termetű, mint a férje, szokottnál is magasabb fejdísszel és rendkívüli átméretű krinolinban.

– Mi vagyunk az elsők, mindig az elsők! Monda Lebegut úr. Ez nekem szokásom, régi szokásom. Valakinek csak kell elsőnek lenni.

Azzal bemutatta a hitvesét Arankának.

– A feleségem néma, egészen néma, de azért beszél az mindig, de mindig.

S a két hölgy azonnal hozzá látott a társalgáshoz, néma jelekkel. Fruzina asszony értesíté Arankát, hogy neki ugyan a foga fájt, de inkább kihuzatta, csakhogy eljöhessen az estélyre; szereti látni a muzsikát, ámbár nem hall belőle semmit; ellenben tánczolni nagyon szeret, mindent: walzert, hopszot, galoppot.

Aranka viszont ugyanolyan pantomimikával (ez neki hajdani mestersége vala) viszonzá a vendégének, hogy itt nem lesz táncz; ezek a férfiak unalmas emberek; csak inni tudnak, meg a kártyát ütni; egyébre nem valók.

Lebegut úr kedélyes elégültséggel mondá Simonnak:

– A mi asszonyságaink milyen hamar megértik egymást, megértik egymást.

– A nélkül, hogy kétszer mondanának egy szót.

Most már nem ragadt Simonra a szó-duplázás. Ő volt a feljebb való.

A komornyik új érkezőket jelent be.

«Ő nagysága Mikuláj Márton járásbiró úr és neje.»

Tisztességes úri emberek voltak, az úr nagyon rövid derekú frakkban s igen hosszú mellényben, az asszonyság piros selyem ruhában.