Part 3

– Hm! S ez a mese mind igaz! Mire nem viszi egy czigány egy hegedüvel! De hát akkor minek jösz hozzánk ha már megkaptad Bécsből az utleveled?

– Mert a feleségem is velem akar jönni s annak a nevét és személyleirását itt kell beleirni az utlevelembe, a hol született.

– Ah! A kis Citerácska is vele akar menni az urával? Ugyan hová gondolsz te Palkó? Asszonyt vinni olyan hosszú utra! Hagyd itthon! Ne busulj, majd gondját viseljük.

Ez a szó a menyecskének is feloldotta a nyelvét.

– De köszönöm alásan a gondviselést. Már csak úgy illik az, hogy a merre az uram jár, én is arra járjak. Mindig azt hallottam, hogy ha a férj meg a feleség különválva élnek, az egyiket elkapja az ördög.

– Még én előttem senki sem tett panaszt az ördög ellen.

– Nem ám, mert tudja, hogy egyik varju nem vájja ki a másik szemét.

– Ejh, de hegyes nyelvecskéd van Cziterácska.

– Hát a milyen a mosdó, olyan a törülköző.

– No hát állj ide elém, hadd irjam be a személyleirásodat az urad útlevelébe. Vedd le a kendőt a fejedről, hadd látom a hajad.

Citerának le kellett venni a piros kendőt a fejéről.

Simon nem állhatta meg, hogy meg ne simogassa a haját.

– No no! meg ne tépászsza.

Simon beirta az útlevélbe: «haja rőtbarna, sürű, göndör, elől hunczutkákba csavarva».

– Nyisd fel szemedet és nézz rám.

«Szemei sötétkékek, nagyok, tüzesek, szemöldökei vékonyak, félhold alakuak. Arcza tojásdad, arczszíne aranyosbarna, piros zománczczal.»

Itt egy ütést kapott a kezére.

– Azért nem szükség azt megcsipni.

Simon tovább folytatta az oculátát.

«Szája korallpiros, fogsora ép, fehér.»

– Mutasd a kezedet!

«Kezei finomak, keskenyek.»

– Nem kell azért úgy megszorongatni.

Még tovább is irt.

«Termete karcsu. Két araszszal átérhető.»

– No azt ne irja bele! Ne irja bele!

– Miért?

Az asszony még pirosabb lett e szóra.

– Hát csak azért, hogy no…

«Lábai?»

Ekkor meg aztán egyszerre leguggolt, hogy a viganója elrejtse a lábait.

– Ahhoz meg már senkinek semmi köze.

A sekretárius úr nagyot nevetett. Szép asszonyok előtt félre kell tenni a hivatalos méltóságot.

(«Oh milyen áldott jó ember! Milyen nyájas hozzánk!» rebegé Manga a bárónőhöz fordulva.)

– No ez meg van. Mondá Simon. De hát ezért nekem fizetség jár.

– Hát mit fizetünk?

– Egy csókot.

Akár kettőt, mondá nevetve a menyecske.

Simon azután szaván akarta fogni, de Czitera kisiklott az ölelése alól s a napát tolta előre.

– Anyámasszonynál áll a kasszám. Anyuskám, a méltsás urnak két csók jár az útlevélért.

A vén asszony arcza gyönyörteljes mosolyra derült, azt hitte, igazán úgy van.

– Eredj banya a pokolba! szólt Simon mérgesen. Megállj te kis boszorkány! Elteszem az adósságodat. Majd lesz ennek nagy kamatja.

Pali közbelépett.

– Félre asszonyok! Én tudom, mi a taksa.

S azzal leszámlált három ezüst huszast a méltóságos urnak az asztalára. Ennyi dukál egy útlevélért. Urasan viselte magát.

Simon mégis csak fenn akarta tartani a suprematiáját.

– No hát Barkó Palya. Kezedben a passzus. Mehetsz vele Muszkaországba. Hanem aztán becsületesen viseld magadat, azt mondom! Ne garázdálkodjál! Bele ne keveredjél valami rossz társaságba, mert Szibériába kerülsz!

– Azon leszek, hogy becsületet valljak.

– Úgy vigyázz, hogy vason ne jőjj vissza.

– Köszönöm a kegyes figyelmeztetést.

– Most várjatok még. Nem lehet még elszaladni. Elébb be kell vezetnem a dolgotokat a protokollumba.

Azzal az álló iróasztalhoz ment, mely festetlen fenyőfából volt, az alsó rekeszei nagy könyvekkel megrakva; a támlányán hevert egy rubrikás könyv kitárva.

Pali azt hitte, hogy utána kell mennie.

Simon ráförmedt:

– Ne hágj a sarkamra! Maradj ott, a hol állsz. Nem vályogvető ez, se nem taposó malom.

A czigány hátra huzódott, a titkár úgy tett, mintha irna.

Az alatt halkan hátraszólt:

«Manga!»

A czigánynő örvendezve sietett hozzá:

– Parancsolj te drága uraság!

Simon elővette azt a rózsaszínű levélkét s odasugott a nőnek:

– Ezt a levelet dugd a kendőd alá s aztán vidd el a színházba, add át annak, a kinek szól. A bárónénak ne szólj felőle semmit.

A czigánynő átvette a levelet s elrejté azt a keblébe.

– Be van irva a számotok, most már mehettek. Mondá Simon, átadva az útlevelet a zenésznek.

Pali átvette az irást s azzal odalépett a bárónéhoz.

– Köszönöm a kegyes közbenjárást, grófnő, Isten áldja meg érte.

S tiszteletteljesen kezet csókolt az úrnőnek.

Anna pedig rátette a kezét a fiú fejére. (Nevelt gyermeke volt.)

– Isten vezéreljen az utadon, jó Pali.

Manga szemei kidülledve bámultak e jelenetre.

Egészen elképedt. Mintha valamit nézne, a mit rajta kivül senki sem lát. Magában motyogott: «Hát már ennek a fiúnak ki sugta azt meg, hogy annak az asszonynak megcsókolja a kezét? Hát annak az asszonynak ki mondta, hogy a fejére tegye a kezét és megáldja? Látott volna valamit a «Devla szeme» odafenn?»

– Menjünk édes anyám! hangzott Pali lágy, melancholikus szava.

Manga felrezzent, mint a kit álmából riasztottak fel. Visszafordult, Simon bárót találta a háta mögött. «Édes fiam!» rebegé.

– Be vagy te pálinkázva? vén majom! Rivallt rá a méltóságos úr.

Ekkor tért eszére az asszony.

– Bocsánat! Elkáprázott a szemem.

A mint a czigánycsalád eltávozott, Simon bárónak az arcza ismét visszanyerte előbbi apathicus kifejezését.

Tudta éreztetni mindenkivel, hogy ő neki hatalmában áll kellemetlennek lenni; különösen az anyjával.

– Nos? Hát elég tejtestvérileg bántam a védenczeddel? Mondá a bárónénak. Kegyenczed no! Mikor kis kölykek voltunk is, azt beczézted jobban.

– Megköszönöm a készségedet.

– És ezzel vége az audencziának?

– Még nincs, fiam. Mikor beléptem a szobádba, épen egy levélkét borítékoztál be. A rózsaszinű papir sejteti a levél tartalmát.

– Ejh de éles tekinteted van. Kitaláltad.

– S abból, hogy te véletlen belépésem fölött olyan nagy indulatba jöttél, azt is kitaláltam, hogy az a levél kinek van irva.

– Kitalálhattad. Arankának.

– Te szerelmes vagy e nőbe?

– Azt nem tudom; hanem nőül fogom venni.

– Az én beleegyezésem nélkül?

Simon báró cynikus phlegmával ült le a karszékébe az anya előtt, a kit állni hagyott s elkezdte a körmeit csinosítani; aztán meg a két zsebébe mélyeszté kezeit s csak úgy beszélt ki a vatermörderei közül.

– Kedves mamám! Ha te Bárdy grófnő volnál, és én fiad, egy Bárdy gróf, akkor a te áldásod, vagy átkod sulyt vetne a latban. De te most özvegy Lenke báróné vagy s Lenke Simonra nézve anyai beleegyezésed vagy tiltakozásod pusztán akadémiai diskusszió.

A báróné megtörten beszélt fiához.

– Soha sem voltam terhedre szemrehányásaimmal. Néma türelem volt irányodban egész életem. Se neked, se másnak nem mondtam el soha, hogyha valami fájt, pedig te én nekem arra bőséges okot adtál. Azért én nem szüntelek meg téged szeretni. Fiam! Édes fiam! Nem állhatom meg, hogy meg ne ragadjam a kezedet, mikor az örvény szélén látlak járni. Tudod te, hogy ki az a nő?

Erre dölyfösen ugrott fel a székéből Simon.

– Grófnő! megtiltom önnek és bárkinek is a világon, hogy azt a nőt előttem ócsárolja.

A grófnő szelid lemondással beszélt.

– Egy szót sem fogok felőle szólni. De annyit mondok te neked, fiam, hogy a mely órában te azt a nőt mint feleségedet e házba behozod, én abban az órában elhagyom ezt a házat s visszavonulok falusi magányomba.

– Azt pedig nagyon okosan fogod tenni. Ott igen jó lesz laknod. Itt a székvárosban te csak galibát csinálsz. A mit a férfiak meg nem tehetnek, azt a szerepet mostan elvállaltátok ti asszonyok. Ha azok nem demonstrálhatnak, ti demonstráltok.

– Hogyan?

– Hát ez az öltözet, melyet viselsz, ez a kékre festett «honi» karton ruha nem demonstráczió-e? A kalikót a magyar mágnásnők rendes divatja? Ti ezzel a nemzeti velleitásokat ébresztgetitek.

– Hát az bűn? A saját nemzetünk iránti vonzalom?

– Hóbort! Hát az a mindenféle nagy hangzású nőegylet, mely szép szin alatt összejöveteleket tart, gyülésezik, spicsel, határozatokat hoz, pénzt gyűjt és osztogat, hiveket toborz, mind annak nem te vagy-e a főfő megindítója, vezetője?

– Hát a betegek ápolása, a kisdedek megóvása, és a nyomor enyhítése…

– Hóbort! S nagyon jól fogsz tenni magaddal s velem, ha abba hagyod.

Simon báró olyan önérzettel beszélt, mintha ő egymaga verte volna le az egész forradalmat.

Anna mélyen el volt keseredve.

– Akkor, édes fiam, úgy elválnak az utaink egymástól, hogy soha össze nem találkozunk többé. Tégy a mit akarsz. Az én átkom nem fog téged érni soha. Hanem az az áldás, a mit az oltár előtt adnak rád, a mikor le fogsz térdepelni kéz kézben azzal a nővel: az lesz a te átkod. Isten irgalma legyen veled.

Anna megfordult s csendesen távozott a szobája felé. Még egyszer megállt az ajtóban és visszafordult. Összekulcsolta a kezeit. Az igaz fájdalom hangján kiálta föl:

– Fiam! Édes fiam! Esdeklek hozzád.

– Hajthatlan vagyok. Rikácsolá az, karjait összefonva a mellén s úgy állt ebben a törhetlen jellemű stereotyp poziturában, míg a báróné be nem tette maga után az ajtót. Vasból vagyok.

IV. FEJEZET. A MEGYEFŐNÖK.

Hanem aztán egyszerre megszünt vasból lenni, a mint a középső ajtó megnyilt. Pedig csak egy öt láb magas emberke lépett a szobába.

Az volt a megyefőnök.

Lebegut Ottokár három év óta volt már e nevezetes Bezirknek a főnöke. Abban külömbözött a többitől, hogy szeretett alkalmazkodni az itteni lakossághoz és szokásokhoz. A magyar nyelvet is elsajátítá, s azt minden alkalommal használta; hibás kiejtéssel, de helyes syntaxissal.

Kedélyes kicsi emberke volt. Gömbölyű arcza, piros ábrázatja, hirtelen szőke haja hegyes üstökbe csavarintva, kurta kis bajusza, mely nem ért a száj szögletéig, s ahhoz kifli forma pofaszakáll incselkedett az arcza közepén. Tisztességes hosszú tubákszin kabátot viselt, s annak a gomblyukában veres érdemrend-szalagot.

– Jó reggelt! jó reggelt! Mondá beköszöntve.

E varázshangra a törhetlen vasember egyszerre kétrétt görnyedt.

– Ah, méltóságos megyefőnök úr! Milyen kiváló szerencse! Ezer bocsánat, hogy ilyen negligeéeben talál. Azonnal, azonnal!

S nagy sietve kapkodva veté le a bársony hálókabátot s rántá fel a fekete salonrokkot, nem mulasztva el folyvást hajlongni, bókolni.

A megyefőnök úr pedig azzal volt elfoglalva, hogy erősen szitt egy szivart, mely nem akart a hatóságnak engedelmeskedni.

– Kialudt, kialudt. Szivhatom, szivhatom. Nem szelel, nem szelel.

A megyefőnök úrnak az a szokása volt, hogy a szavakat gyakran megduplázva ejté, a mi külömben nem kellemetlen. Az operában gyakran halljuk ezt. Ő maga természetesen nem vette ezt észre.

Simon báró készséggel futott a gyufatartóhoz s sietett tüzet gyujtani s azzal a főnök úr szivarját működésbe hozni.

De biz az tovább is megmaradt a passziv ellentállásnál.

– Átkozott szivar! Úgy hivják, hogy dragaderos, dragaderos. Eleinte azt hittem, hogy spanyol szó spanyol szó, mikor aztán magyarul megtanultam, megtanultam, akkor megtudtam, hogy magyarul van; azt teszi, hogy «drága, de rossz; drága de rossz!»

– Szolgálhatok? Talán ez jobb lesz? Kinálkozék Simon báró, az iróasztala kis fiókjából elővéve egy világos pettyes szivart. Mindjárt gyufával is szolgált.

Lebegut Ottokár úr elvette az ajándék szivart, a magáét kioltá s a zsebébe tette, aztán kerekre nyilt szemekkel megnézte a kapottat, meggyujtotta, egyet huzott belőle, a füstöt kifujta, azután a tenyerével az arcza felé vissza terelte, ajkait gömbölyűre csücsöríté s egy ravasz oldalpillantást vetve Simon báró felé, fejcsóválva mondá:

– Ej, ej, ej, ej, ej, ej! Csempészett szivar? Csempészett szivar?

– Konfiskált szivar. Igazítá helyre a balvéleményt Simon.

– Nagyon jó, nagyon jó. Ezután minden reggel idejövök kollaudálni, kollaudálni.

– Legyen szerencsém, legyen szerencsém.

Már Simon báró is duplázta a szót. Lehet, hogy ragad önkénytelen ez a beszédmodor, de az is feltehető, hogy csupa kedvkeresésből tette.

A főnök urnak nagyon derült kedve volt. Valami adoma furta az oldalát, a mihez embert keresett.

– Nagyon nevetnem kell, nevetnem kell ezeken az idegeneken, idegeneken, a kik még nem tudnak a nép nyelvén, a nép nyelvén. Az a cseh járásbiró,[3] a Mikuláj, a minap egy kriminalitásban inkvirál, inkvirál. Kérdezi a delinkvenstől, delinkvenstől, ki volt még ott rajta kívül? Azt mondja, nem volt ott más, csak a komondor, csak a komondor. Azt mondja erre a Mikuláj, a Mikuláj: «Komondor lépjen be! Komondor lépjen be!» Hahaha! Azt hitte a Mikuláj: valami «komandőr».

Simon báró is erőltette a nevetést. Ostobaság volt. De ha a főnök úr anekdotázik, akkor muszáj nevetni.

– Igazán nevetni való! nevetni való.

A főnök úr nagyot nézett rá s elkomolyodott. Gondolta magában, de furcsa szokása van ennek a szekretáriusnak: minden szót kétszer mond el, kétszer mond el.

Rátért a tárgyra.

– Hát ezuttal a feleségem küldött, a feleségem küldött, a báró urhoz. Még nem tetszett vele beszélni. Nem is lehet, nem is lehet. Áldott teremtés, áldott teremtés. Süket és néma, süket és néma. Hanem igen jól tudja készíteni a Nudlpflanzlt, a Nudlpflanzlt. S ez az én Leibspeisom, az én Leibspeisom.

– Én is imádom.

– Ma az lesz ebédre. És ebéd után a feleségemmel Langepuffpartie.

– Az nekem passzióm.

Igazán jó fiú ez a bárócska!

– Szabad refarálnom a beadványokról?

– Ráérünk, ráérünk! Monda a főnök. Nem kell sietni! Ez a regula. Inkább még én is hoztam egy irást, a mivel tudom, hogy meg fogom örvendeztetni kedves barátocskám.

«Kedves barátocskám!» mondá magában Simon báró. Ez bizonyosan előléptetésem.

– Oh kérem! Mindig hálásan emlékezem pártfogó kegyességére a méltóságos urnak.

A megyefőnök kigombolta a kabátját s előhuzott a zsebéből egy paksamétát.

– Kellemetlen história! Nagyon kellemetlen. A báró úr bátyja, gróf Bárdy Zoltán, valami nagyon kompromittáló levelet irt külföldre, külföldre, kompromittáló levelet. A titkos megbizottja, a kire a levelet bizta, átadta azt nékünk. Itt van az akta: a species facti. Ennek az alapján én nekem gróf Bárdy Zoltánt rögtön el kellene fogatni, elfogatni, haditörvényszék elé állíttatni. Tíz évi sánczfogság és birtokvesztés lenne jutalma, lenne jutalma. Én azonban, tekintve a rokonságot; a báró úr testvére, testvére, mondok, ne csináljunk belőle lármát, belőle lármát. Mai világban sok a delátor, sok a delátor. Csunya egy fajzat! Simitsuk el a dolgot, simitsuk el a dolgot. Fogja barátocskám ezt az irást. Vegye elő négy szem között az urabátyját. Vigyázzon magára, meg ne üsse a lábát, üsse a lábát! Az egész levelet aztán dobja a tűzbe, dobja a tűzbe. Nem kell protokollumba vezetni. Szeretem a békességet. Igazság helyett kegyelmet, kegyelmet. Ez az én elvem, az elvem.

Simon báró fanyar képet csinált az egész dologhoz. Jobb szerette volna, ha a főnök az előléptetési decretumát huzta volna elő a zsebéből. Beletekintett az átadott irásba s átfutott rajta.

– Fölöttébb lekötelez méltóságod ezzel a nagy grácziájával. Bátyámuram igazán nagy bajba keverhette volna magát ezzel a levéllel. Az amerikai dollárjegyekről van benne szó. Flagrans perduellió! Én azonban, mint afféle subalternus hivatalnok, nem tehetem azt a saját hajlandóságomból, hogy egy ilyen kezembe akadt ügyiratot, csupa testvéri szeretetből, a rendes útjáról félretérítsek; hanem ha méltóságod kegyeskedik ide az akta szögletére ráirni ezzel a kék plajbászszal, hogy «supprimatur». Legalább ha megmutatom a gróf urnak, majd az is abbahagyja az élczelődést az új hivatalnokokra.

– Hagyja el! A kik élczelnek, jó emberek, jó emberek. Voltam én már olyanok között is, a kik szembe hizelkednek, hátul leszurkálnak, hátul leszurkálnak.

S azzal egész jóhiszeműleg ráirta az ügyirat hátára a maga ismeretes hátradülő irásjegyeivel a hivatalos «supprimatur»-t (Elfojtandó).

E mellett teljes tudatával birva annak a jó szolgálatnak, a mit e discrét eljárásával tett a báró családja grófi ágának, még egyszer igénybe vette azt a szivarrejtő fiókot egy pettyegetett havanna erejéig.

Régi közmondás, hogy «apró ajándékok tartják fenn a jóbarátságot».

V. FEJEZET. BÁRDY ZOLTÁN.

Megint nyilt a középső ajtó s bejelentetlenül lépett be valaki.

(Ilyen baj az, ha az irodaszolga ex abruptó mondja fel a szolgálatot.)

A belépő azonban, a mint észrevette a megyefőnököt, vissza akart huzódni.

– Ezer bocsánat! Nem tudtam, hogy a megyefőnök úr itt van. Senki sincs az előszobában.

– Csak az én kalucsniaim. Tessék bejönni. Kiálta eléje a főnök. Nincs semmi titkos dolgunk, titkos dolgunk. Lupus in fabula, lupus in fabula. Épen gróf Bárdy úrról beszéltünk.

Bárdy Zoltán gróf mostoha testvére volt Lenke Simon bárónak.

Két ellentétesebb alakot alig lehetne képzelni.

Zoltán athletai termete, mely közel egy öles lehetett, teljes összhangban volt szelid férfias arczával. Határozott, egyforma jellemre valló vonásai voltak, nyugodt tekintete, sötétszőke haja és szakálla. Az egész arcznak nagy hasonlatossága volt az anyjáéhoz. Európai öltözetet viselt, minden különlegesség nélkül. Daczára annak, hogy olyan kurucz hirben állt, nem volt se veres nyakravalója, se halálfej melltűje.

– Rólam méltóztattak beszélni? kérdé csodálkozva. Hogyan ért ez a szerencse?

Lebegut Ottokár megkinálta a grófot a szivartárczájával.

– Szabad szolgálnom egy szivarral, egy szivarral?

– Köszönöm. Én nem szivarozom.

– No hát erről beszéltünk, erről beszéltünk. Hogy a gróf úr, a mióta a trafikát behozták, a trafikát behozták, nem dohányzik többet. Én bámulom Mucius Scaevolát, Mucius Scaevolát; de jobban bámulom azt a magyart, ki a tyrannismus boszujára lemond a dohányzásról, lemond a dohányzásról.

– Hát már én ilyen vagyok.

– Magukra hagyom önöket uraim, uraim.

Azzal felszedte az esernyőjét, kalapját a megyefőnök és távozni készült. Látszott az arczán, hogy szeretne is kezet nyujtani a grófnak, de fél is tőle. Ez karakán ficzkó! Mindenki tudja róla, hogy mikor Bécsben találkozott egy ünnepélyen a mindenható miniszterrel, ki hajdan ügyvédje volt, azzal szólítá meg: «nun lieber Doktor (!), was haben Sie neues vor?»

Zoltán gróf azonban észrevette a tétovázást s őszinte nyájassággal nyujtá a távozni készülő elé a kezét.

A mit aztán Lebegut egész elérzékenyülten fogadott, mind a két kézzel megszorongatva s háromszor is megrázva.

– Gróf úr! Gróf úr! Csak annyit mondok, csak annyit mondok…

Azzal kiment az ajtón, az előszobában kiabálva:

– János! Johann! A kalucsniaim.

De biz ott se János, se Johann nem jött elő, magának kellett felhuzni a sárellenző telekes-bocskorait.

– Jó napot öcsém. Monda Zoltán, egy karszékbe leereszkedve.

Simon nem hagyhatta észrevétel nélkül, hogy «de nagyon megszorongattad a kezét a megyefőnöknek».

– Ez egy becsületes idegen hivatalnok, a ki a kötelességét teljesiti.

– Az «idegen» szó nekem volt apostrofálva?

– Semmi vonatkozás nem volt benne. Én most te hozzád egy igen kényes és bizalmas ügyben jövök s mint testvér testvérhez akarok veled beszélni.

Simon féloldalt sandított Zoltánra.

– Azt előre is kijelentem, hogy ha Arankáról akarsz beszélni, én veszem a kalapomat s itt hagylak egyedül a szobámban.

– Egy szót sem fogok szólni a «te» Arankádról. Hanem elmondom neked a saját életem tragikomediáját, a miben senki sem lesz nevetségessé, csak én magam. Hogy megtudjam róla a véleményedet. Ezt megengeded, úgy-e? Te olyan higgadt, komoly férfiu vagy, hogy bölcs itéletet mondhatsz az én hebehurgyaságom fölött.

– Hallgatok rá.

– Mikor én olyan idős voltam, mint te most, én is halálig szerelmes voltam. Ugy látszik, hogy mind a ketten «aus dem Geschlechte Azra» vagyunk, a kik meghalnak, ha szeretnek. (Lásd Heine.) Ideálszépség volt, márványból kifaragva sem láttam soha mássát.

– Hát márványnak is láttad?

– De eleven márványnak! És a mellett szellemes, csupa bűbáj, szikrázó elmésség, ha rá jött a kedve, szilaj volt, mint egy menád; ha meg a mélaság szállta meg, tul emelkedett a földön s magával vitt. Azt csinált belőlem, a mit akart. Szentföldre vándorló zarándokot, vagy Fra Diavolót. S úgy tapasztaltam, hogy ő is szenvedélyesen szeret engem.

– Nem tetted próbára?

– Dehogy nem. Mind fényesen kiállta. Ez tartott két évig. Paradicsomi élet volt. Ki is vettem a jussomat a gyönyörből ez alatt az egész életre; úgy, hogy utóbbra semmi sem maradt. Te akkoriban külföldi egyetemen voltál, minderről nem tudsz semmit. Mi örök hűséget esküdtünk egymásnak s én megfogadtam az imádottamnak, hogy a mint nagykoruvá leszek, azonnal nőül fogom venni. Addig is elláttam minden kényelemmel és pompával s a miatt csináltam annyi adósságot, hogy a mama nyilvános tiltakozást bocsátott közre a megzabolázásom végett.

– Anyánk haragudott e viszonyért?

– No de mennyire! Fenyegetőzött, hogy elhagyja a házat, ha akarata ellenére ide hozom a mátkámat. Meg is átkozott, ha jól tudom.

– Veled is így bánt?

– Természetesen. Csakhogy én rászolgáltam, mert én korhely, garázda, tékozló fiu voltam, nem ilyen józan, szorgalmas, munkás ifju, mint te. Hát persze ezek a mamák azt szeretnék, ha az ember valami szükmellü, vérszegény, klastromban nevelt imádkozó bábot hozna nekik a házhoz, a ki fölött szuverén jogaikat gyakorolhatnák! Haha!

Simonnak egészen inye szerint volt ez a beszéd! Ő is tódított rajta, nevetve.

– És a kinek legalább három ezer hold várandósága van s hét őse apa-anyai ágon. Haha!

– Hanem én hát ebben a tárgyban nem hagytam a fejemmel beszélni; megmondtam magyarán a grófnőnek, hogy ha nem tetszik neki a nő, a kit feleségül veszek, visszavonulhat a falusi kastélyába s ott uralkodhatik minden élők fölött.

– No úgy-e? Kapott rajta Simon.

– Az volt hozzá a végszavam, hogy «hajthatatlan vagyok!»

Simonnak tágult a keble. Vannak közös családi tulajdonságok. «Erély a mamával szemben.»

– Mielőtt azonban a nagykoruságomat elértem volna, kiütött az országban az a szerencsétlen mozgalom, melybe aztán magam is belekeveredtem.

– Nem tudtál külföldre menni?

– Nem tudom én azt megmondani, mi volt? Valami szent düh, valami járvány, a mi az embert meglepte. Felcsaptam huszárnak. Tetszett az a nyalka egyenruha, aztán meg a könnyelmü tábori élet, a veszélylyel járó izgalom, kalandos csatározások, strapácziák utáni dinomdánom. Egy néhány derék ütközetben is részt vettem. Tudod, ez a legélvezetesebb neme a sportnak. Félig medvevadászat, félig akadályverseny, a mellett párbaj en masse.

– Egyikhez sincs kedvem.

– Mikor aztán vége volt a hajczihőnek, akkor besoroztak a császári seregbe, elvittek Lombardiába, megismertem a szép Olaszországot, ingyen, a császár kenyerén.

– Hát a mátkád?

– No hisz arról akarok beszélni. Ez alatt folyvást levelezésben álltam az én jegyesemmel. Leveleink áradoznak a szerelemtől s annak minden édes fájdalmaitól. Mikor aztán megkaptam az obsitomat, vágtattam a szenvedély tüzes szekerén haza a mi városunkba. Itt aztán nagy bámulatomra értesültem róla, hogy az én ideálom réges-régen, rögtön a harcz bevégezte után, az uj rend beálltával, a legbensőbb baráti viszonyba lépett azzal az emberrel, a kit én a világon legjobban gyülölök s a ki olyan magasan áll fölöttem, hogy megtorlást nem vehetek rajta. S ez a szirén ez egész idő alatt folyvást irta hozzám a szenvedélytől lángoló leveleket, sőt a miniatür arczképét is megküldte, a legeszményibb jelmezben. A levelei mind itt vannak ebben a tárczában, az arczképe a tárcza borítékán. Most adj nekem tanácsot, öcsém, mit tegyek én ezzel a nővel?

Ezzel odanyujtá a zsebéből kivett tárczát Simonnak.

Ilyen lehet a viperacsipés hatása, mint mikor Simon azt az arczképet meglátta.

– Ez Aranka!

– Én nem mondtam ki a nevét, szólt a gróf hidegvérrel,

– Miért adtad ezt a tárczát a kezembe?

– A tárcza le van pecsételve. Egészen rád van hagyva, hogy fölbontsd-e, vagy fölbontatlanul hagyd? Ha akarod, megismered a tartalmát, ha nem akarod, tárczástul, arczképestül a tüzbe dobod.

– Ez szép kelepcze volt tőled!

– Őszintén megmondtam, hogy én csak a saját tragikomédiámról fogok beszélni, ha akarsz, okulsz rajta, ha nem akarsz, nem okulsz.

Simon végig járt a szobában s azután karjait összefonva a mellén, odaállt a bátyja elé.

– Mondd meg, miért akarjátok ti a grófnővel együtt, minden kigondolható furfanggal utját állani az én házasságomnak Arankával?