Part 2

Mikor ismét előkerült a kunyhóból, már a nap kezdett kibukkanni a hegyek közül. Az ég állhatatosan sárga volt, mint az egész cholerajárvány alatt.

Eszébe jutott valami.

Két üres kobak tököt keresett elő, a mik erős kóczmadzaggal voltak összekötve.

Azzal lement a zátonyra, a hol az aranymosó turzások voltak.

A puha nedves porondban meglátszottak az elmenekültek lábnyomai, egész világosan. A kis gróf finom topánkáinak a nyoma; meg a hajdué. Ennek még a sarkantyubevágása is ott volt.

A czigányasszony nagy pontossággal lépkedett bele a hajdu lábnyomaiba s eltaposta azokat a maga mezitlábos ellenjegyeivel.

A partra érve levetette a ruháit, derekára kötötte a két kobakot, s azoknak a segélyével átuszott a tulsó partra. Ott meglelte az elvitt lélekvesztőt, visszaevezett rajta s ismét kikötötte a szokott helyére.

Ott ismét felöltötte a ruháit s visszasietett megint, a Zoltán lábnyomait taposta el a saját lépteivel. Nem tudhatta ki senki, hogy ott járt még más is.

S nagyon jó volt ez a furfang.

Alig pihente ki magát a kunyhóban, midőn zürzavaros lármától kezdett visszhangzani a rengeteg. A zendülők, a kik hajnalban megrohanták a kastélyt, s ott nem találták a bárónét és a fiát, minden irányban szétrohantak az üldözésükre. Ide is eljutott egy csapat.

A czigányasszony, a mint a lármájukat meghallotta, kijött a kunyhóból. Karján hozta az egyik gyermeket. Azt, a melyik rongyokba volt bugyolálva. S aztán letérdepelve a holt ember koporsója mellé, elkezdett hangosan sivalkodni.

A zendülők visszatoppantak a láttára. Egy holt ember meg egy sirató asszony!

Addig takarékoskodott könyzáporával. Kellett az akkorra, a mikor az üldözők megérkeznek. A jajgatásával sem alkalmatlankodott addig az erdőknek. Most aztán neki ereszté. Jajgatott és tépte a haját.

A zendülők közel sem jöttek hozzá. A csuma tiszteletet tud parancsolni.

A czigányasszony kiabált nekik, hogy segítsenek neki az urát eltemetni. Ő maga nem birja elvontatni a koporsót. Sirverem van.

Az aranyásó gödre.

Dehogy mentek oda! Bekerített várnál erősebbé tette azt a kunyhót az eléje tett ravatal.

Csak nagy távolból kérdezősködtek tőle az elfutott báróné és fia meg a hajduja felől. Megátkozta a két szemét, ha látta őket valaha.

A nyomokat sem találták sehol.

S hogy végképen elriaszsza őket, utoljára oda akarta nekik adni a porontyát. Vigyék el, ha már az apját elvitte a devla. Erről meg épen nem akartak hallani. Kilövöldözték a puskáikat. Káromkodtak, fenyegetődztek s aztán visszamentek az erdőbe.

Azzal a Manga is visszament a kunyhóba s ringatta a két gyermeket az egyetlen bölcsőben.

Estefelé érkezett meg egy csapat huszár az átelleni hegy felől, átusztattak a folyamon. Velük volt János huszár, meg a kis gróf.

Anna még akkor is hagymázos lázban volt, senkit sem ismert.

Hordágyra tették s így szállíták gyermekével együtt vissza a kastélyba, a honnan már akkor a vadász-katonaság kiverte a lázadókat.

A Haricskát segítettek eltemetni: czigány szokás szerint kedves szerszámjait, tányérját, kését melléje fektetve.

A Mangát a tábornok háladatosságból felfogadta az ujszülötte mellé szoptatós dajkának s megigérte, hogy az ő purdéjáról is gondoskodni fog, mint a magáéról.

A Manga ott maradt az uri kastélyban s fölváltva a városi palotában, a míg csak a fia annyira fel nem nőtt, hogy maga kereshette a kenyerét, a mi czigány fiunál hat-hét éves korában bekövetkezik.

III. FEJEZET. A «VATERMÖRDER».

Huszonkét esztendő mult el azóta: iránk 1853-at.

A világ nagyot változott ez alatt; gyermekekből férfiak lettek, fiatalokból öreg emberek, nagy urakból földönfutók, nemes emberekből adófizető polgárok; Magyarországból is lett Kronland, Kreisokra és Bezirkekre fölosztva. A hivatalnokokat «Bezirker» név alatt tisztelték.

Tisztelték, de csak úgy távolból: nem igen tartatott népszerűnek a hivatalviselés magyar hazafira nézve. Leginkább csehek és morvák lettek alkalmazva. Minden németül ment: közigazgatás, biráskodás és a többi.

Lenke Simon bárót épen azért golyózták ki a székvárosi kaszinóból, mert elvállalta a szekretáriusi állást a megyefőnök mellett.

De Lenke Simon nem sokat törődött az aura popularissal.

Azt is tudta ő jól, hogy őt senki se hivja Lenke bárónak, hanem mindenki úgy hívja, hogy «Vatermörder».

S erre a névre igen szépen rászolgált.

Atyja, a derék Lenke Lőrincz tábornok, már tíz éves korában, a mikor a szilaj ficzkóval senki sem birt már az atyai háznál, beadta őt a bécs-ujhelyi katonai növeldébe; ott volt tizenhét éves koráig. Már hadnagyként kellett volna kilépnie az intézetből, a midőn kicsapták gyáva magaviselet miatt. Hallatlan eset ez! A Lenke-családnak egy tagja személyes bátorság hiánya miatt megbélyegezve! Valamennyi őse mind derék katona volt! Ez a gonosz hír egy kis gyenge szélhüdést hozott a tábornokra. Kénytelen volt miatta quietálni.

Ekkor aztán az ifju bárót a polgári pályára kalauzolták: kiküldték németországi egyetemre tanulni. Ott tanult is valamit, a rigorozumokon úgy a hogy átgázolt száraz lábbal, de onnan meg elcsapták, mint «delator»-t. A legalacsonyabb bűnért! Árulkodásért! Ugyan kitől öröklötte ezt a virtust. Ettől a hirtől halálos gutaütés érte a tábornokot.

Ezért nevezi Simon bárót minden ember Vatermördernek.

És ő, mintha öklelőzni akarna a közvéleménynyel, kiszámítottan oly horrendus nagy keményített inggallérokat visel, hogy azoknak a láttára, még aki nem ismeri is, egyszerre azt mondja: «ni mekkora Vatermörder!»

Tudja jól, hogy őt mindenki kerüli, de maga sem akar szeretetre méltó lenni. Még az anyja iránt sem. Pedig ez az egyetlen lény a világon, aki őt szereti. Bizonyos jellemerőt vél tanusítani, a midőn kitünteti, hogy még az anyja iránt sem ismer kiméletet.

Az özvegy bárónő első férjének palotaszerű házában lakik.

Az a ház jog szerint az idősebb fiáé, Bárdy Zoltán grófé. A gróf azonban gyöngédségből átengedte azt az anyjának s maga csak egy garszon lakást tartott meg külön lépcsőföljárattal. Soha bérlakó, vagy boltos annak a palotának az ablakán ki nem könyökölt. És Simon báró megtette azt, hogy a Bezirks-Sekretariat bureauját ott ütötte föl a grófi házban. Az előljáróság így kivánta s az ellen nem lehetett kifogást tenni. A kormányzó vaskezű férfiu volt.

A titkár úr hivatalszobájában tüntetőleg keverve van az elegáns butorzat a selejtessel. Brokát függönyök az ablakokon, préselt bőrszékek velenczei márvány asztalok mellett, aztán meg festett iratszekrények nyitott fiókokkal, szalmaszékek, mahagoni iróasztal csunya nagy ólom kalamárissal, meg egy rézfeszülettel, fonott papirkosár, melyből a begyürt kaczatpapir kilóg, ódon remek majolika kandalló antik órával s mellette egy kifeszített esernyő, gyöngyházzal kirakott etagére s alatta egy pár kalucsni. A nagy velenczei tükör rámájába bele ékelve a kézi naptár.

Az óra kilenczet mutat; Simon már az iróasztalánál ül s a hivatalos ügyeket osztályozza.

Lehetne ebből a fejből szép mintát is csinálni, ha azt a természettől göndör hajat üstökbe csavarnák, a homlokot kiszabadítva. Olajbarna arczához jól illenék a kunkora bajusz és a körszakáll; ő azonban mintha szándékosan azt keresné, hogy mi rontja az arczának az összhangját, a haját egész a szemöldökig lehuzva viseli s a bajuszát össze hagyja folyni a pofaszakállával.

Előtte áll egy egész halmaz irat, a plajbászt a szájában keresztbe fogja s az iratokba tekintve, azoknak a sarkára jegyezget: «Ad referendum. Ad retardandum. – Ad acta ponendum. Praeferentissime. Notabene.» – Áh, áh! Ezen meg plane stempli sincs! «Befund!» Passzionatus hivatalnoknak ez olyan élvezet, mint mikor a vadász szalonkát hall huzni a levegőben. Durr! Leesett.

E közben belép az ajtón a hajdu, a János. Az a régi. Ezt is asszentálta a báró irodaszolgának. Szürke már a legénynek a haja is, a bajusza is; de azért tartja magát. Oda megy az iróasztalhoz s katonásan megállva jelenti:

– Méltóságos báró úr, instálom alásan…

– Micsoda parasztság ez! Rivall rá, felförmedve Simon. Egész az orromig jön kend! Mikor tanul már emberséget? Menjen vissza! Elébb kopogtasson az ajtón, s ha én azt mondom «herein!» akkor lépjen be csendesen; egy lépésnyire az ajtótól álljon meg s ott várjon, a míg kérdem, hogy mit akar?

A hajdu szép csendesen kiment az ajtón és kopogtatott.

– Herein.

Arra belépett a hajdu s elkezdé:

– Méltóságos báró úr, instálom…

A titkár nem engedi tovább beszélni.

– Arról az ostoba «instálom» szóról pedig szokjék le kend. Ha instálni akar, adja be stemplis papiroson. – Mondja azt: «Zu befehl.» Értette kend?

– Igen is, instálom.

– No hát mit akar bejelenteni?

– Itt van a borbély.

– Már elkésett öt perczczel. Magam megborotválkoztam. Ezt lehuzom a konvencziójából. Hanem kendet megborotválhatja.

– Instálom, nem instálok. Én már magam elvégeztem.

– Még azt a bajuszt is le kell borotváltatni.

– Méltóságos báró úr! Ez a bajusz együtt őszült meg velem. Soha vas nem érte.

– No hát most tegye el ereklyetartóba. Az irodaszolgának a Vorschrift szerint bajuszt nem szabad viselni, hanem pofaszakállt. Ha nem tetszik a kondiczió, levetheti a libériát s elmehet. Megértette? Hát még ki van az előszobában?

– Méltóságos Kapotnyaki Balambér úr.

– Vezesse be.

A János ajtót tárt a várakozó úr előtt.

Kapotnyaki Balambér úr valódi mintaképe volt az igazi tősgyökeres szittya nemesnek. Széles vállu, egy darabból öntött alak. Domboru előrészén megfeszül a sürü gombos Zrinyi-dolmány, vállán panyókára vetve az ezüst gombos mente; öblös csizmái sarkán ezüst sarkantyu peng, mikor lép; izmos öklében réz buzogányfejü somfabot segit harmadikat lépni. Arcza piros az egészség teljétől; de az orra még azon is tul tesz hajnalragyogásban; fénylő homlokát lesimitott fekete haj takarja, mely nagyon is elárulja paróka voltát: hanem aztán az a mellet verő szakáll, az már igazi.

Barátságos nevetéssel kezdi, (ezzel az arczczal nem is lehet egyebet tenni, mint nevetni) nem várja a kinálást, szétnéz, hogy melyik széknek van legerősebb lába? abba letelepedik, az asztrakán süvegét a térdére teszi.

– Pardon. Grácia! kedves uramöcsém, hogy ilyen korán alkalmatlankodom. De olyan nevezetes titoknak jutottam nyomára, hogy sietnem kellett azt kedves uramöcsémmel közölni. A kaszinóban hallottam.

– A honnan engem kigolyóztak.

– Hiszen meghozok én onnan minden hirt kedves uramöcsémnek azon melegében. Már megint az urabátyja a Zoltán gróf csinált valami subscust. Hogy, «nulla dies sine linea» ne muljon el. Csak hogy valami borsot törhessen a fensőbbség orra alá.

– Az neki már a természetében van.

Balambér úr közelebb huzta a székét Simonhoz, hogy halkabban mondhassa el a veszedelmes titkot.

– Hát tetszik tudni, kedves uramöcsém, a nagyságos gróf úrnak van a havasok közt egy nagy birtoka (ott méltóztatott születni), tizezer hold, csupa őserdő. S ott a gróf úr már tizenöt esztendő óta nem engedett hajtó-vadászatot tartani. Annál fogva ott falkával kell lenni mindenféle vadnak. A Durchlaucht, a kormányzó úr pedig szenvedélyes vadász. Felszólította a grófot, hogy rendeztessen a kedvéért hajtó-vadászatot a birtokán. Tetszik tudni, a Durchlaucht óhajtása parancsolat. Ha a Durchlaucht azt álmodja, hogy velem beszélt, én kötelességemnek tartom ugyanakkor a Durchlauchtról álmodni. A gróf készségesen felajánlotta a vadász-kastélyát s elrendelte a tiszttartójának, hogy az illusztris társaságot pompás lakomára várja. Innen küldték le a servicet és az ezüstöt. A gróf maga nem vadászik; azt mondja, hogy buddhista: az állatokban emberi lélek lakik. Denique hát, hogy egyik szót a másikba ne öltsem, a pompás vacsora után kora hajnalban kivonultak a nimródok az erdőbe s megkezdődött a hajtás. Azonban, a hogy a költő mondja; «De hiába, vad nem tün ki. És haragban ég az urfi!» Egész nap nem lőttek össze-vissza egyebet, mint egy vadmacskát. No jól van! Másnap a hegy tulsó oldalán hajtottak, akkor pedig lőttek egyesült erővel egy borzot. Tovább aztán nem folytatták a mulatságot, hanem visszatértek, re quasi bene gesta nagy boszusan. Este a kaszinóban találkozott a Durchlaucht a gróffal s nem titkolá el a sikertelen vadászat fölötti legfensőbb kedvetlenségét. «Nagyon csodálom, mondá a gróf: hiszen én kiadtam a rendeletet az erdőmesternek, hogy egy hétig mindennap próbahajtást tartasson az erdőben.» E szerint a gróf a vadászat előtt egy héttel minden vadat elkergettetett az erdejéből a tulsó hemisfériumra; a Durchlaucht számára nem maradt ott más, csak a borz meg a vadmacska. A Durchlaucht most dühös, mint egy asceta, s egészen terrorizálva van a gróf ellen.

– Hát ez a bátyám baja.

– De nekem is bajom, monda Balambér úr, vékonyra fogva a hangját, mert épen most ment fel az instáncziám.

– Ahán! Bala bácsi folyamodott valami hivatalért?

– Hát mit csináljon a szegény «romlásnak indult hajdan erős magyar»? Feleséges ember vagyok. A robotot, dézmát elvesztettük. Élni csak kell. Az én elvem csak az, hogy ne engedjük át a hivatalokat az idegeneknek. Azt mondja a költő: «Hass, alkoss, gyarapíts! S a haza fényre derül».

– S aztán mihez ért urambátyám?

No már ez olyan gorombaság volt, hogy Balambér urat felállítá a helyéből. Büszkén ütött az asztrakán süveggel a mellére:

– Mindenhez!

– S kész elvállalni akármi hivatalt?

– A mi csak rangom és kapacitásomnak megfelel és quadrál. Azt mondja a költő: «Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény».

– De már mégis melyik pályát tartaná magára nézve legdicsőbbnek, urambátyám?

– A katasztert. A földbecslést. Azt mondja a költő: «Ez a föld, melyen annyiszor apáid vére folyt. Ez, melyhez annyi szent nevet, egy ezredév csatolt!» Hiba, hogy e szent nevek nem lőnek betelekkönyvezve! Most vége az avitikumnak.

– Hát ért urambátyám a földkóstoláshoz?

Balambér ur igazán haszontalan szószaporitásnak tartotta az ilyen kérdést.

– Kérem. Én az elnökségért folyamodtam.

– Igazság! Hisz az elnöknek nem kell hozzá érteni.

– Azért jöttem, kedves uramöcsémnek a jó akaratát biztosítani magamnak. Tekintse, hogy ágról-végről atyafiak vagyunk.

– De urambátyám a forradalmi kormánytól is sok megbizatást elvállalt.

– Elvállaltam; de semmit sem hajtottam végre. Ez a folyamodásomban is benn van az érdemeim felsorolása között.

– De hisz én nem tehetek semmit. Én nem vagyok a helytartóságnál.

– Jobban tudom én ennek a sorját, kedves öcsém uram. A Durchlaucht leküldi a folyamodást informáczió végett a megyefőnökhöz, a megyefőnök maga nem ismer senkit, átadja véleményadás végett a sekretáriusának. Minden kedves uramöcsémnek a véleményadásán fordul meg.

– A legjobbat fogom véleményezni.

– E szerint számíthatok kedves uramöcsémre?

Balambér úr odaszorítá a mellét takaró szakállához Simon kezét.

– Azonban egyre figyelmeztetem urambátyámat. Ez a nagy szakáll akadályozni fogja ám a földkóstolásban.

– Hiszen ha csak ez a szakáll van utban! Azt simpliciter levágjuk és áldozatul hozzuk a közügyeknek. A hogy a költő mondja: «Oh te nagy szakáll! Rajtad nagy szerencse és nagy átok áll; Kitéplek és szemétredoblak, ha muszáj!» Igy mondatja azt Toldi Miklóssal Vörösmarty Mihály. Ajánlom magam kegyes grácziájába.

Azzal eltávozott a jeles hazafi nagy sarkantyupengés és buzogánykopogás közt.

– S ezért kellett nekem egy hosszu vadászmesét végig hallgatnom! dörmögé boszusan a titkár, visszaülve a hivatalos irataihoz.

Az antik óra szép haranghangjával két negyedet ütött kilencz után. Ez figyelmezteté valamire.

– Fél tizre? Vajjon otthon van-e «még»? Vagy otthon van-e «már»?

Az iróasztal kisebb fiókját kihuzva, levélpapirt és boritékot vett elő. Mind a kettő rózsaszinű volt. Levelet irt. Ilyen papirra aligha irnak hivatalos informácziót.

Annyira el volt merülve a levélirásban, hogy nem vette észre, hogy a szoba oldalajtaja felnyilik s azon egy hölgyalak lép be.

Az édes anyja volt. A saját szobáiból jött ide.

Szép matrona arcz, ezüst fehér haja elől régi divatú csiga fürtökbe fodorítva; azok fölött fekete csipkefőkötő. Öltözete egyszerü babos kék ruha, csipkés köténynyel.

Olyan csendesen jött, hogy Simon csak akkor vette észre a jelenlétét, mikor megszólalt.

– Kedves fiam!

Simon zavarodottan ugrott fel s a borítékba zárt rózsaszín levélkét hirtelen a hivatalos iratok közé keverte el s durván kiáltá:

– De grófnő! Bejelentetlenül!

– Én? Édes fiam!

– Itt ebben a szobában én nem vagyok a grófnőnek fia, hanem megyefőnöki titkár. Rám országos titkok vannak bizva, a miket az anyámnak sem szabad meglesni. Megmondtam már határozottan a grófnőnek, minden órában szivesen látom, a mikor más látogató nincs nálam; de elébb izenjen be az irodaszolga által.

– A szolga eltávozott.

– Hova? Én nem küldtem.

– A világba. Azt mondta, hogy te bocsátottad el. A livreéjét levetette és itt hagyta.

– Akkor vason hozatom vissza! Hogy mert odább állni elbocsátó-levél nélkül?

– Én adtam neki elbocsátó-levelet.

– Az én irodaszolgámnak?

– Huszonöt évig volt az én hűséges cselédem. Ő joggal kivánhatta, s én joggal adhattam ki azt a szolgának.

Simon mérgesen dobbantott.

– Most nincsenek jogok, csak rendeletek! Aztán még is csak türtőztette magát. No de a grófnővel nem perelhetek. Most csak az a baj, hogy a mig más szolgát fogadok, nincs a ki az ügyfeleket bejelentse.

– Hát hisz azt végzem én épen a szolga helyett. Bejelenteni jövök hozzád egy ügyes-bajos felet. A Manga kiván szined elé jutni.

– Az a vén czigányasszony? Hát még sem égették meg? Talán hatósági engedély kell neki szabad kártyavetésre?

– Ne haragudjál erre az asszonyra, édes fiam. Ő neked hűséges dajkád volt.

– Elég hiba volt czigány dajkát fogadni mellém.

– Nem az én hibám volt. Tudod, fiam, midőn másodszor férjhez mentem atyádhoz, Lenke tábornokhoz…

– Bizony okosabb választást tehettél volna.

– Ő igen derék ember volt.

– De szegény ördög.

– S a mi népünket nagyon szerette.

– Hát’ sz én is szeretem a mi népünket: de csak hidegre téve.

– A kolera-járvány alatt a népzendülés idején…

– Tudom jól az egész históriát! Hallottam már elégszer. Az anyámat üldözőbe vették; menekült az erdőbe s én ott születtem egy aranymosó czigánynak a kunyhójában. Rendkívüli eset, de én nem dicsekszem vele.

– Én az életemet köszönhetem annak a szegény czigány asszonynak. Ő téged is igen hűségesen ápolt. Te, mint kis gyermek, igen rossz voltál.

– Mint nagy gyermek még rosszabb.

– S ő eltürte a te kinzásaidat.

– Szegény martyr! Hát mivel tartozom érte?

– Nem magáért jött kérni, hanem a fiáért, a tejtestvéredért.

– Tehát tejtestvérem is van? Egy czigány legény! Igazán előkelő atyafiság. Hát annak mi kell? Kiszabadítsam a katonaságból?

– Nem vihetik el katonának, mert egyik lábára biczczent. Az is a te emléked. Mikor gyermekek voltatok, te letaszítottad őt a lépcsőről s akkor eltörte a lábát.

– Hát még keresztfiam is? S ugyan mi kell neki tőlem?

– Nagyon kevés. Csak a hivatalos pecséted és aláirásod az utlevelére.

– Hát ehhez kell annyi protekczió? Milyen nagy teketória.

– Ő maga is itt van.

– Nincs rá szükségem. Tudom könyv nélkül a személyleirását. Ismertető jel: a balpofáján egy harapás helye. Az is az én fogam nyoma. No hát mingyárt megkapja a pakszust.

(Héj, okos idők voltak ám azok! Utlevél nélkül a szomszédfaluba sem lehetett utazni.)[1]

– De a felesége is vele akar utazni. Az is itt van.

Erre a szóra egyszerre átváltozott Simon arcza. A két szájszöglete satyr mosolyra huzódott fölfelé, a szempillái összevigyorultak. Valóságos faun arcz lett belőle.

– Ah! A Citera is itt van? A Citerácska! Hát mért nem ezen kezdted mindjárt? Ereszd be őket! Enni való kis czigánymenyecske! Igazi csokoládé bonbon!

Ezt már nem hallgatta a bárónő,[2] kiment s nem sokára visszatért az instans felekkel.

Hárman voltak: Manga, az anyjuk, Pali a fiu, és Citera az asszony. Ebben a sorrendben lépegetének is be a szobába. Az ifjasszonynak leghátul a helye.

Manga már tizenkét év óta nem látta Simont. A mióta azt a bécsujhelyi akadémiába elvitték. Csak annyit tudott felőle, hogy most hivatalos úr.

S a czigánynak senki előtt sincs respektusa: egyedül a hivatalnok az, a kit nagyra tart. Gróf, báró, földesur neki mindegy, de a szolgabiró maga a császár s a viczispán maga a «kis Isten». Hát még a «szekretárius». Ennek a czimnek valami olyan szentséges hatása van.

A huszonkét év bizony nagyon megviselte a Mangát. Egész vén asszony lett belőle. Pedig legalább hat évvel fiatalabb volt a bárónénál. S míg az most is délczeg amazoni alak, redőtlen, telt piros arczczal, sima homlokkal, ragyogó szemekkel, a czigány nő arcza csupa redő, a homloka is az s mikor mosolyog, még több ráncz támad az arczán. Ezeket mind a szükség támasztotta, a hogy a sor következett: van ott hizelkedés ráncza, rimánkodás ráncza. Most épen tele van örömredőkkel, a szeme is könybe lábad. Tizenkét év multán ismét láthatja Simont. Urnak láthatja: előkelő urnak, a ki már a méltóságos tituláig felvitte, bársony hálókabát van rajta, selyemzsinórral átkötve. Manga oda megy hozzá meggörbedve és kezet csókol neki s a tenyerével végig simítja a bársony kabát ujját, hizelkedő lepcses hangon üdvözölve:

– Csókolom az aranyos kezedet, kegyelmes, méltóságos szekrementárius uram! A mennybéli Zebaóth Isten tegye azt a te ragyogó orczádat olyan gömbölyüvé, mint a párizs-alma!

Simon mérgesen tolta el magától a hizelkedő asszonyt, letörülve zsebkendőjével a csókja nyomát a kezéről.

– Eredj! Ne nyalj engem! Nem vagyok én mézesbáb!

A tejtestvérével még régebben nem találkozott a báró. A czigányfiut már hat éves korában elvitte a hires Barkó Pista, a székvárosi banda primása magához; már gyerek korában nagy tehetsége volt a zenéhez; később a báróné bőkezüségéből Budapestre jutott. Ott tanulta ki alaposan a zeneművészetet. Már tizennégy éves korában hangversenyekben lépett fel. A kik hallották, azt mondták, hogy hét országra szóló művész lesz egykor belőle.

Az kellett volna neki csak, hogy külföldre kimenjen s ott tökéletesítse magát.

Hanem aztán csak itt ragadt. Megházasodott fiatalon, elvette a nevelő apjának a leányát, Citerát.

Barkó Pali arcza valódi fizionómiai talány volt, vonásaiban és egész kifejezésében egy barna Krisztus-fő; olyan buskomoly, mint a kinek a homlokára van irva, hogy ő szenvedni, türni született. Szép metszésü ajkai körülfolyva göndör bajuszszal és két ágra váló szakállal, finom, hajlott orra, sürü egyenes szemöldei, nagy dióbarna mély tüzü szemei s kétfelől leomló aczélfényü langos haja. Termete karcsu volt, de izmos, csak jártában lehetett észrevenni valami kevés biczczentést, de az is egész előkelő negédet kölcsönzött neki. Nem volt benne semmi affektánczia.

A felesége ellenben tökéletes czigány szépség volt, indus karcsuságu bajadértermettel, keze lába finom vékony, arcza tojásdad, bronczczal zománczozott olajbarna, mély inkarnát pirral, mely szerelemgödröcskéket vesz körül, a haja pedig az az aranyos barna, a minő az ázsiai oroszlánnak a sörénye. Abból különben csak a hunczutkája látszik, a többit takarja a piros selyemkendő s hozzá kökénysötét kék szemek, a miket a hosszu fekete pillák félig eltakarnak. Egész tekintetében, minden mozdulatában az eltanulhatatlan czigányos dévajság.

A szekretárius úr akarta mutatni az uraságát. Czigány volt az ügyesbajos. Megtöltötte a csibukját s rágyujtott a kandallónál s aztán pöfékelve ült le az iróasztalához.

– Nohát, Barkó Palya! Mi dologban jársz itt?

– Kérem alázattal méltóságos szekretárius urat, utazni akarok külföldre.

– Külföldre? Ohó! Ez gyanus dolog! Az emigráczióhoz talán?

– Nem, méltóságos úr. Muzsikálni megyek.

– Értem. Itthon nem szabad a Rákóczit huzni, úgy-e? Olyan helyre igyekezel, a hol szabad lesz.

– Alig hinném. Oroszországba vagyok meghiva, Szentpétervárra. Maga Konstantin nagyherczeg hitt meg, a kinek már itt jártában többször muzsikáltam.

– Hohó fráter! Ekkorát még egy czigánynak sem szabad hazudni.

Barkó Pali e goromba szóra nagy nyugodtan huzta elő zsebéből iratait.

– Itt van az igazságom. Bécsből küldték. A külügyminiszterium által kiállított utlevél az orosz nagykövet által láttamozva. Ugyanazon nagykövet által hitelesített másolata a nagyherczeg megbizásának. Ez pedig itt az orosz impreszárió szerződése három havi idényre.

Simon báró végig nézte az iratokat fejcsóválva.