Part 19

– Topinambúr csiflik Kapudán basa topcsider kaikdzsi bosztandzsi ulema?

Az ájtatos dervis felvette a földről a levetett papucsát s megcsókolta a talpát. Így tesz az igazi ozmanli, mikor a hazájáról kérdezősködnek, s aztán beszélt mély torokhangon.

– Jildiz kioszk medresz kadunkiet khuda karagüz nizám iftikhár baltadzsi muezzim gökksü csirágán kizláraga joldás.

Kalákás uram nagy füstfelleget fújt a makrapipából s onnan tolmácsolá rendén.

– Szörnyű messzeségről jött, a hol a szentjánoskenyér terem; a szerviánok országából, a kutyafejű tatárok szomszédságából: a mi olyan közel van már a naphoz, hogy az emberek, ha folyvást jeget nem ennének, mind megsülnének tőle.

A rektor azt szerette volna tudni, hogy honnan veszik a jeget, ha olyan közel vannak a naphoz?

Kalákás úr azt is kérdésbe tette.

– Pehlivan gházi offerum defterdár ilhámi izoglán keremet vakúf nakara nargileh muezzim?

A dervis e szókra a két tenyerét a térdeihez csapta, a mi a törököknél a csodálkozás kifejezése.

– Allah akbár! gyaúr köpek domusz hedzsira alkorán alsiráth iráde thuhared abdeszstan hattiseriff dzsindzsi.

Kalákás uram sokáig nevetett, a míg ezt lefordította magyarra:

– A dervis azt mondta, hogy ha a nap közel van, hát a hold is közel van, s azt már csak minden ember tudja, hogy a jégeső a holdból szakad alá.

E közben a nagy csodára még többen érkezének; a patikárus, a borbély, a materialista, a nótárius, a lódoktor s mindnyájan intézének kérdéseket a tolmács által a jámbor török zarándokhoz.

Az egyik arra volt kiváncsi, hogy szabad-e már a törököknek a borfélét meginni? a mi török nyelven eképen hangzott:

– Afferum fermán alkorán szúra ozmanli tepelenti sorbet?

Mire a dervis a szája elé tartva a markát, a mi a törököknél az ivást jelenté, e szókkal ada választ:

– Derebég szadakát offát millei szaffai, Allah buffai chrestinái padisáh csok jah sa:

– Igenis szabad, de csak úgy, ha a kérdező is iszik vele együtt, még pedig a szultán egészségére.

Erre azután Kalákás uram megbizatott, hogy az áldomásváltást teljesítse, a hozzávaló fáin idei karczossal.

– Pejnir! – Teszkere! Hodzsa. Bülbül! – Bogcsa tütün! (Mondogaták egymásnak felváltva pohárkoczintásnál.)

Hát ez mi volt?

Ezt csak mi ketten értjük.

Biróné asszonyom azonban azt szerette volna megtudni, hogy vannak-e a dervisnek feleségei otthon és hányan? A válasz elől azonban kiküldte a leányait, hogy azok ne hallják, csak a kulcslyukon át hallgassák.

Kalákás uram tehát csak úgy a tenyere mögül suttogva kérdezé:

– Bairám odaliszk hárem feredzse kadina aszszeki valide szerály?

A dervis megcsóválta a fejét, a mi törökül igenlést jelent, s komoran mormogá a diskrét választ:

– Sekerbuli, Sekerpára, Zoraide, Leila, Zuleika, Fatime, Atahualpa.

– Van neki hét!

– Ohó! kiáltá közbe a rektor. Svihákság van a dologban. Az az Atahualpa egy mexikói császárnak a neve.

Erre aztán Kalákás uram megharagudott.

– No ha jobban tudja rektram, hát beszéljen vele maga törökül.

– Beszélek is! Azzal kivett a zsebéből egy krajczárt s odatartá a zarándok elé: «mi ez?»

– Oszpora.

– No ez az. – Hát ez micsoda? mutatott neki egy piczulát.

– Piaszter.

– Igazán az.

– Hát ezt hogy hivják törökül? (mutatván egy papiros florest.)

– Kajmesz. (Richtig!)

– Oda kell neki adni! oda kell neki adni! kiabálta az egész társaság.

– Hát ezt hogy hívják? kérdezé a materialista, egy tízforintos bankót tartva az orra elé.

– «Bim!» felelt rá a dervis.

– Isten ucscse igaz! hüledezett a szatócs. Ezer krajczár!

– Oda kell neki adni, rivalltak rá valamennyien, s kifacsarták a kezéből a kegyes adományt a szegény török számára.

– Hát magam mi vagyok? volt kiváncsi megtudni a szatócs.

– Mameluk.

Ez meg annyira igaz volt, hogy senkinek semmi kétsége se lehetett többé az iránt, hogy a legvalódibb tőrülmetszett dervissel van szerencséje együtt mártogatni a tálba. Végül nemzeti collectát szedtek össze neki, s biró uram kisérő levelet irt a számára, pecsétet is ütött arra, melyben a hazai helységek becsületes előljáróinak lelkesen pártfogásukba ajánlja a derék Ali Csavaroglu Mehemeth bey hodzsát, a sztambuli Sheik ul Izlám küldöttjét, a kinek fogadása tartja: gyalog a szent Gül Baba sírjához elzarándokolni.

Mikor Lenczi fráter kívül volt a kapun, utána loholt Kalákás honpolgár s megfogta a kaftánja lebernyegét.

– Ugyan te édes öcsém, honnan a pokolból szedted össze azt a sok bolond török szót?

Lenczi fráter e szóra kiesett a szerepéből.

– Hát csak onnan, a hol urambátyám szedte.

– Nem osztanád meg velem a kapott baksist?

Erre ismét bele talált a szerepébe.

– La illah, il Allah, Mohamed razul Allah.

S rögtön nem értett többé magyarul.

De egész odyszszeát lehetne össze irni Lenczi fráter életének lefolyásából, ha valaki nyomról-nyomra utána járna, minden helyet fölkeresve, a hol ez az eltévedt lángész megfordult.

A szabadságharcz alatt guerillavezér volt, végefelé felavandzsirozott szalmakomiszárusnak.

Aztán beállt emigránsnak, bejárta Törökországot, Angliát, volt tábori markotányos, törzsorvos és nyelvmester. – Járt egyszer négy lovas hintón, másszor felemás rongyos csizmában.

Megint hazakerült politikai emigránsnak, kétszer elfogták, kétszer megis szökött; s e jogon megállapítá a sorsát mint martyr, a kinek minden hazafi adósa ebéddel, vacsorával és fekhelylyel, a kihez beállít. Üldözött hazafi volt egész az új szabadság kiütéseig.

Ez azonban egészen semmivé tette a hivatalát. Más életmód után kellett látni. Divatba jött a «hazafiság és nemzetiség». – Most virágzott a buzája a «nemzet napszámosainak». – Szinésztruppot toborzott össze; maga írt hazafias szellemtől ragyogó darabokat, a mikben Bem, Klapka, Petőfi declamáltak és ágyukat sütögettek. Óriási lelkesedést költött országszerte. Mindenütt tárt karokkal fogadták. Ez volt életének legfényesebb korszaka. A mit fel is használt arra, hogy háromszor vagy négyszer megházasodjék. Az sem tarthat örökké. Mikor aztán bekövetkezett a provisorium, egyszerre vége lett az aranjueczi szép napoknak. A császári komiszárusok nem ismertek irgalmat a Thália papjai iránt. Censura alá vették a darabjaikat. Lenczi fráter hősdrámái be lettek tiltva. Ő azért azokat mégis csak adatta. Egyszer aztán a komiszárus nyakon fogta, becsukatta. Azzal fenyegette, hogy elküldi Josefstadtba. Azonban mikor megtudta, hogy Lenczi fráter előkelő származású nemes család ivadéka, más húrokat kezdett el pengetni. Megkinálta szolgabirósággal. Akkoriban úgy fogták azt kötéllel. Nem lesz egyéb dolga, mint adót exequálni katonai karhatalommal. Hisz ez nagyon kellemes hivatal! Lenczi fráter felcsapott és elfogadta a kineveztetést. Aztán elment adót exequálni a cserepárokkal. S olyan ügyesen vitte a dolgát, hogy a saját viczispánját is megadóexequálta; bekvártélyozva magát a falusi kastélyába hatvanad magával. Ezért a félreértésért aztán menten el is csapták a hivatalából.

Ezzel a diversióval azonban alaposan elrontotta a renomméeját. A régi jó ismerősök, a kemény hazafiak bezárták előtte az ajtajukat; ha valahol bevetődött egy vendéglőbe, nem úgy, mint hajdan: «gyere ide Lenczi fráter! szorítunk számodra helyet!» – s aztán «igyál bort, nem vizet! lesz a ki megfizet!» de bizony, ha leült egy asztalhoz, minden vendég felkelt onnan, s otthagyták magára – az apostatát!

Nem maradt más hátra, mint ismét nyakába venni a gitárt és sorba járni falut, várost, a hol még senki sem ismeri. – De ezért nem látta őt búsulni senki.

Egy magában járt; soha sem volt szerződtetve, csak vendégszerepelt. Ha megszorult, a szemfényvesztés mesterségét is elővette. Egy párszor megis halt, collectát csináltatva a temetési költségeire a mindig kész adakozó szinészek közt.

Legutoljára itt találkoztam vele a fővárosban.

Magyar nemzeti ruhában járt, sarkantyús csizmában, darutollas süveg a fején. Épen olyan délczeg magatartása volt, mint ezelőtt, ne is mondjuk hány esztendővel.

– Hol jársz itten Lenczi, a hol a madár se jár?

– Segítek a francziáknak győzedelmeskedni.

(Ez történt 1870-ben, a nagy franczia-német háború idején.)

– Talán bizony szabad csapatot toborzasz össze?

– «Höher Péter!» A Marseillaiset énekelem az orpheumban. Öt forintot kapok érte minden este. Meg egy portio «Gollascht mit Gurkensalat». – A publikum lelkesül, én pedig testesülök tőle. Gyere el egy este, hallgasd meg. Meglátod, hogy verjük szét sörös üvegekkel az egész német ármádiát, mikor én nekieresztem, hogy «Allons enfants de la patrie! Le jour de gloire est arrivé!»

Megigértem neki, hogy majd valamelyik nap hozzájárulok magam is a kiadáshoz. Még ugy sem voltam az orpheumban eddig.

Ez a valamelyik nap azonban nem következett el.

Nem csak azért, hogy Napoleont elfogták, hanem egészen más sajátságos körülmény miatt.

Lenczi fráter Marseillaise-e szokott az orpheumban a pièce de resistance lenni, a mit legutoljára hagynak. Már pedig azt kivánni egy művésztől, hogy étlen-szomjan végig várja, míg a többi kollégái és kolléganői virginálnak, kankánolnak, levegőben bukfenczeznek, tudós malaczokat abriktolnak, határos volna a lehetetlenséggel. «Csak egy halbszájtli» ez volt a jelszó. A programm végeig természetesen megtelt az asztal félmesszelyesekkel, üvegekkel.

De azért nem volt semmi baj.

A szinpad közepén volt egy nagy szálfa felállítva, «a szabadság fája». (Az akrobaták előadásánál ugyanaz a mászókaró.) Lenczi fráter, mikor rákerült a sor, ehhez a fához támasztotta a hátát, s e biztos positióból harsogtatta el azt a hatalmas nagyszerű csatadalt, a mi valóban képes még annak a vérét is felforralni, a ki egy szót sem ért a szövegéből. A közönség háromszor szokta azt elénekeltetni, s utoljára minden vendég együtt énekli a nótát.

Esős idő volt, a szokottnál is nagyobb hőség a teremben. Az esti lapok kebellázító hireket közöltek. A publikum türelmetlen volt már s alig akarta végig nézni a kaucsukember nyavalygásait: «a Marseillaiseit! a Marseillaiset!» kiabálta a tűzvérű fiatalság.

Lenczi fráter odaállt a fához s neki veté a hátát. Belekapott gitárja húrjaiba s elverte az első akkordokat.

Akkor aztán rázendíté azzal a hatalmas mély hangjával, mely még most sem vesztett el semmit a csengéséből.

«Allons enfants de la patrie! Le jour de gloire est arrivé!»

Itt egyszerre félbeszakadt a dal.

Lenczi fráter kezei nem verték az akkordokat többé.

A szája nyitva volt, de hangot nem adott; az a két tündöklő fehér fogsor hiánytalanul ragyogott elő, karikára felnyilt szemei a csillárba bámultak. Nevetni látszott, de ez a nevetés valami kisértetes volt.

A szinfalak közül sugták neki a következő sort; azt hitték, hogy elfeledte. Nem hallá azt. A türelmetlen közönségből felkiáltottak hozzá: «Ne vigyorogj Lenczi fráter, hanem fujadd tovább: «l’ètandard sanglant de tyran…» De biz azt csak nem mondta tovább Lenczi fráter; csak állt ott felnyitott szájjal, bámuló szemekkel, és nevetett.

Végre oda lépett hozzá a rendező, hogy kivezesse. A mint megfogta a karját, Lenczi fráter egyszerre végig esett a szinpadon, homlokával megütve a padlót, az összetört lant húrjai utolsót zendültek. Meg volt halva.

Így tréfálta meg a világot, még akkor is, a mikor végkép megvált tőle.

A szinházak tagjai ezúttal utoljára csináltak a temetési költségeire collectát, s most már valósággal eltemették.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kár volt érte, szegény Lenczi fráterért! Az idén milyen jó képviselőjelölt vált volna belőle!

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ma is őrzöm azt a saját utlevelemet, melyben a kiállító rendőrhivatalnok a bediktált polgári állásomat «Schriftsteller» ezzel a szóval jegyzé be: «Schäfställer» (Juhaklos). Komáromig utazhattam vele.]

[Footnote 2: Hol «bárónő», hol «grófnő». Megszólítva mindig azon rangfokot adják a családanyának, a mely őt születésénél fogva megilleti; de irva a férje rangja szerint czimezik. És így czimezve «báróné», szólítva «grófnő».

J. M.]

[Footnote 3: Ő magát nem tartotta idegennek, hanem a csehet igen.

J. M.]

[Footnote 4: Oláh táncznóta.]

[Footnote 5: Coup de Jarnac-nak nevezik azt a vágást, mikor a bajvivó az ellenfelének a lábaszárát vágja meg, a hogy Jarnac lovag cselekedett.]

[Footnote 6: Hotelier.]

[Footnote 7: Chartreuse.]

[Footnote 8: Affaire.]

[Footnote 9: Nevezetes, hogy a három magyar nemes ifjú közül, a kire a sors esett, kettőből magyar miniszterelnök lett az újabb korszakban.]

[Footnote 10: «Cognac» – és nem lovak.]

[Footnote 11: Lesznek, a kik a poétai fantázia képtelenségei közé fogják számítani azt a tényt, hogy egy világhirü művész hazajőjjön czigányprimásnak a szülőföldére. – Hát ennek a szülőföld iránti ragaszkodásnak egy megható példájául följegyzem a mi hirhedett I. Rácz Palinknak az élettörténetét. Ez is honvéd volt 1849-ben. Kimenekült a külföldre. Olaszországban nagy feltünést gerjesztett a hegedüjátékával. Virtuóz volt. Városról-városra hordták; ünnepelték. Egy előkelő hölgy, olasz grófnő, belészeretett, megajándékozta a kezével. Házasságuk egy fiuval és egy leánykával lett megáldva. Egyszer aztán a művésznek nem hagyott békét a szive, hogy ő hazajön a hazájába. A neje hiven követte a gyermekeivel együtt. Itthon a magyar hazában azonban az olasz grófi család sarja nagyhamar rájött, hogy a hirhedett művészt itt senki sem tekinti másnak, mint hires czigányprimásnak. Ez sértette a büszkeségét. Visszakivánkozott ősei palotájába. S minthogy a czigány művész a maga szalmafödelü házát nem akarta azzal elcserélni, elváltak, szépen egyetértve, törvényes úton. Rácz Pali maga kikisérte az elvált feleségét a vasutra, a két kis gyermekével, a kiket a grófnő szintén magának tartott meg. S mikor már a vonat indult: az apa még egy búcsúcsókot adott a waggonablakból kihajló kis fiának s ekközben a fiu ott maradt az apa ölelő karjai között. A vonat tovarobogott az anya és leányával. – Rácz Pali azután újból megnősült: lett huszonkét fia! Mind valamennyit fölnevelte úri embereknek. De a hegedüjét és a zsenijét II-ik Rácz Pali örökölte; az olasz grófnő fia. – Ilyenek a magyar czigányok.]

[Footnote 12: Régi módi vasállvány a tűzhelyen.]

[Footnote 13: Gyermekjáték. A legnagyobb a gunár, abba kapaszkodnak a kisebbek, az védi valamennyit a róka ellen.]

[Footnote 14: Gyerekek közt szokásos szójárás.]

[Footnote 15: Vasut még nem volt, de villanytáviró már volt.]

TARTALOM.

I. Fejezet. A fekete asszony 3 II. « Az aranymosó kunyhója 10 III. « A «Vatermörder» 20 IV. « A megyefőnök 38 V. « Bárdy Zoltán 42 VI. « Aranka 51 VII. « Estély a kegyelmes úrnál 67 VIII. « A méreg-vetés 99 XI. « A fényes elégtétel 109 X. « Jótékony művészet 120 XI. « A rákfordító nap 147 XII. « A művész gunyhója 153 XIII. « A kettős árnyék 157 XIV. « A hét szem paszuly 161

Lenczi Fráter 187

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

22 |Méltságos báró úr |Méltóságos báró úr

25 |melyen annyisszor |melyen annyiszor

31 |Barkó Palí arcza |Barkó Pali arcza

32 |vem vájja ki |nem vájja ki

45 |O is |Ő is

87 |O az! Ő! |Ő az! Ő!

110 |mosolylya nézett |mosolylyal nézett

144 |On nem |Ön nem

154 |muszikus otthona |muzsikus otthona

155 |a te kidedóvód |a te kisdedóvód

163 |Arulják azt |Árulják azt

167 |carniolgombos budában |carniolgombos bundában

182 |azczvonásai elárulták |arczvonásai elárulták

185 |«Hahahaha!« |«Hahahaha!»

222 |elégge soha |eléggé soha

222 |mikor parirosra |mikor papirosra

225 |En most |Én most]

End of Project Gutenberg's A fekete vér; Lenczi fráter, by Mór Jókai