Part 18

Fogas prókátor volt! Tudta csavargatni a törvényt. Bebizonyítá, hogy a jus romanum azt mondja ugyan, hogy «szemet szemért», de sehol sem mondja, hogy «szemet orrért». De ellenben az angol «habeas Corpus» világosan kimondja, hogy mely esetekben tartozik valaki a testi sértésért anyagi kárpótlással. Egy olyan testi alkatrész elvesztésénél, mely a megkárosítottnál a keresetmód eszköze volt. «Lord Lenczi of Gibernyuz»-nál ez eset nem fordul elő. Mert vagy szükséges az orr a keresetmódjára, vagy nem szükséges; ha szükséges, akkor a kapott ütés által kétszer akkorára nőve, még kétszerte alkalmasabb; ellenben lord Pollysonnál megfordítva áll a dolog. Mert miután a természet azért adott az embernek két szemet, hogy az egyikkel a maga kártyájába nézzen, a másikkal pedig a szomszédjáéba, s miután lord Pollysonnak az állandó keresetmódja a kártyázás, mely számára évi kétezer font sterling jövedelmet hajtott ez ideig: ettől megfosztatván, kéri megkárosítóját ezen lucrum cessansnak megfelelő birságban elmarasztaltatni.

Erre Héthy úr kap egy hivatalos meghagyást, hogy azonnal tegyen le a perbe fogott bassistájáért személyes cautióképen birói kézbe tízezer font sterlinget.

– Micsodát? száz mázsa sterlinget! kiálta fel ijedten Héthy úr; s úgy elszelelt ködben éjben Albion fővárosából, hogy még az armalisos kurtináját is otthagyta. Áteveztek egyenesen Dániába, annak a fővárosába Koppenhágába.

Az úton a jó tengeri levegőtől, meg a józan élettől szépen helyreállt Lenczi fráter globusán a hajdani térkép körrajza.

Koppenhágában csakhamar rájöttek Héthy úrék annak a shakespearei titokteljes mondatnak az értelmére, hogy «valami bűzlik Dániában!» A kifizetetlen adósság az, oh Hamlet, a mi bűzlik. «Tengerre magyar!» lett a jelszó. Egy napon összebeszélének, hogy minden búcsú-ünnepély nélkül, éjben ködben elvitorláznak a ködös skandináv partokról boldogabb éghajlat alá.

Mint a legsötétebb összeesküvéshez, ki lett adva a jelmondat: «Hönyebró», az úszó híd: itt fognak találkozni pontban éjfélkor a hívek, málháikkal, s onnan szállítják őket csónakosok a horgonyon libegő kétárboczos «Trekronerre».

A ki azt a jelszót elfelejtette, az Lenczi fráter volt. Ő úgy értette, hogy a Knipplesbrón kell neki beülni egy pálinkás butikba, s a korcsmáros likörjeit sorba kóstolni, hogy melyik erősebb? Azok csakugyan erősek voltak. Hősünk ott maradt a csatatéren. Héthy úr leste, várta éjfél után két óráig a bassistáját, akkor már a hajós patron zugolódott, neki is sietni kellett, hogy a dugáruját még jó sötétben a hajóra csempészsze: nem akart várni tovább. «Szükség törvényt ront.» Héthy úr kénytelen volt sorsára hagyni Lenczi frátert s nála nélkül szállni hajóra argonautáival. Gondolta, hogy «rosz pénz nem vész el».

Reggel, azaz másnap délben, mikor Lenczi fráter kitörülte a szeméből az álmot, volt neki valami homályos sejtelme, mintha ő neki éjféli órákban valami találkozója volna valakivel valahol, de hogy kivel és hol? a felől nem volt tisztában, csak arról az egyről volt bizonyos, hogy éjfélben kitámolygott a Knipplesbróo járkájára; nagy köd volt: látta, hogy valami nagy fehér tányér ott bujdokol az égen a gomolygó légiszap között. Megszólított egy matrózt, a ki ott hajolt ki a kikötő mellvédjén, szájában gyüszünyi kurta pipával: «Mi az odafenn, atyafi? a nap, vagy a hold?»

– Nem tom, felelt rá a megszólított, én nem idevaló vagyok.

Lenczi fráter aztán elkezdett járkálni a Knipplesbróotól a Hönyebróig: a míg a friss tengeri szél elfujta az égről is, meg az ő fejéből is a ködöket, s akkor aztán világos lett előtte, hogy dél van, s hogy a Trekronerre elvitorlázott, és ő itt maradt egyes-egyedül, a ködös Dániában, elhagyva galádul honfitársaitól.

Kihez forduljon most? Nincs egy ismerőse sem. Sem egy árva fillér a zsebében. Más közönséges emberen az a sors teljesült volna, a mi a mesebelin, a kinek «szakálla volt kender», «közel volt a tenger», «beleugrott az ember». De Lenczi frátert még e fatális helyzetben sem hagyta el a kedélye.

Fogta magát, fölment a királyhoz, a Christiansborg palotába: audienciát kért és megkapta azt. Bátran, mint magyar nemeshez illik, előadta a derék VIII. Keresztélynek a nehéz helyzetet, melybe egy nemes nemzetnek a fia jutott, ki azért jött ide, hogy a nagy Skandinávia egyesüléseért énekeljen, s ki az európai reactiónak és a szent szövetségnek esett áldozatul. Szavainak igazolásául mit hozhatott volna fel ékesszólóbb tanubizonyságul, mint: hogy ott az audientiás teremben elénekelte, hatalmas harangszó-hangjával a király kedvencz dalát, az «Igdrazill gyertyánfa» románczát. A dán királyt úgy meghatotta ez előadás, hogy az udvarmestere által kétszáz Rikszdalert tett folyóvá Lenczi fráternek útiköltségül.

Azt mondják, hogy ez volt a «megszivattyúzás» tudományának a non plus ultrája! Pedig dehogy ez volt.

Megadóztatni egy idegen ország királyát. (A kivel monarchiánk a legmélyebb békében él.)

Lenczi fráter azonnal sietett helyet foglalni a legelső indulásra kész angol gőzhajón (már akkor az angoloknak voltak ilyen jármüveik), s két nappal hamarább odaért Hamburgba, mint az előre elindult énekes társaság a maga vitorlásával, ott beszállásolta magát a legelőkelőbb stintfangi hotelbe, a honnan a kikötő bejáratára van felséges kilátás; fogadott magának egy extrainast, még pedig igazi szerecsent; azzal hordatta maga után a tábori széket, meg a csibukot, hogy a hol elfárad, leülhessen és pöfékelhessen, s ezzel a parádéval várta be a Treekronerével megérkező truppot, mely két napos viharban elázva, tengeri nyavalyától elgyalázva, szállt ki a partra. Héthy úr csak elámult, mikor Lenczi fráter, amerikai plantageurnek öltözve, havanna szivarral a szájában s a feje fölé szerecsen rabszolga által tartatva a napernyőt, ezzel az üdvözlettel fogadta:

– Nos, hát maguk «is» megérkeztek, Héthy barátom?

Még maradt meg nála a dán király munificentiájából annyi, hogy hazavergődhettek vele csapatostul a szép Pannóniába.

Hanem a mikor Győr városába megérkezének, az egész nemes kompánia zsebében nem volt összesen annyi mammon, a mely egy fekete kávé szerény követelményeinek megfelelt volna.

Már pedig pénzt okvetlenül csinálni kell, ha az ember directiót akar alapítani.

Volt azon időkben Győr városában két hirhedett uzsorás, az egyiknek a neve volt «Mucskó», a másiké «Nucskó». Csak egy betű volt közöttük a külömbség, nemis egy egész betű, csak egy betűnek a lába. S ez annyiban volt jó rájuk nézve, hogy mikor egyszer-egyszer arra került a sor, hogy vagy az egyiket, vagy a másikat meg akarta döngetni egy-egy elkeseredett apa, a kinek a tékozló fia a kezükbe került, azzal vághatta ki magát, hogy «kérem szépen, én nem a Mucskó vagyok, hanem a Nucskó!»

A praxisuk különösen abban kulminált, hogy a hamis váltókra kölcsönöztek. Ha jött hozzájuk holmi jó családból való gavallér, megszorult nemes úr, pénzt kérni, azt mondták neki: «hja, az úr neve nekem nem jó firma, hanem írja alá ennek vagy annak az uraságnak a nevét, arra adok pénzt». Az ilyen váltót azután lepecsételte az adós saját nemes czímeres gyürűjével, hogy senki meg ne lássa. Lejárat napján, ha elhozta a pénzt, visszakapta a váltóját, elégethette; soha sem tudta meg még a légy sem, hogy hamisítást követett el. De ha nem hozta el a pénzt, akkor azzal fenyegették, hogy presentálják a váltóját az aláírt nevű firmánál, az hamisnak nyilatkoztatja, s akkor az urat, úrfit becsukják, mint hamisítót. Ezen az úton növekedtek aztán fel száz valóságos kölcsön adott forintok tízezer forintokká.

Ezt a két derék embert szemelte ki Lenczi fráter mindkettőjük közös jóltevőjének. Mikor már Héthy úr leszaladgálta a két lábát a pénzkeresésben, eredménytelenül, azt mondá neki Lenczi fráter:

– Itt van Mucskó és Nucskó.

– Itt ám! sohajtja fel Héthy úr, a tarkóját vakarva, de ezek nem adnak, csak hamis váltóra.

– Hát hisz az a jó.

S közölte vele az egész tervét.

Héthy úr nagyon kivitelre érdemesnek találta ezt az ötletet, mely valóban érdemes a feljegyeztetésre, hogy majd ha egyszer az egyetemen külön cathedra lesz felállítva a «megszivattyúzás» hasznos szaktudománya számára: ez a paragraphus ki ne maradjon belőle.

Tehát «egy» napon Héthy úr bekoczogtatott Mucskó úrhoz, előadva neki, hogy bizonyos számú száz forintokra volna szüksége, melyek nélkül a társaságát együtt nem tarthatja. Az összeget azonban, a mint a bérletet beszedheti a publikumtól, azonnal vissza fogja fizetni.

– S kinek a nevét fogja az úr a váltóra aláírni? kérdezé Mucskó úr; nemis reflectálva arra az eshetőségre, hogy tisztességes ember a saját nevét kuspitolja holmi adóslevél beszennyezésére.

– Van nekem egy elsőrendű művészem, tetszik az uraatyját ismerni: Gibernyúz földesura.

– Elég. Hozom a pénzt.

S átadta a stipulált összeget; természetesen nem mind kivert bankóczédulában, hanem nagyobb részt paraplékban, tölténytartó-szíjakban és köszörűkövekben, a miket igen könnyű értékesíteni, vagy akár a szinpadon elhasználni.

Ugyanabban az órában Lenczi fráter is hasonló üzletnek fekteté le az alapját Nucskó uramnál. Tőle nem is kérdezték, hogy kinek a nevét választja a hamis aláírásra, úgy diktálták neki Héthy direktor úr nevét a tolla alá. Semmi kétség, hogy Lenczi úrfi ura atyja nem fogja engedni, hogy a fiacskájának a neve a Sedria elé kerüljön s utczát söpörtessenek vele a győri piaczon. Ő is kapott a kölcsön fejében elégséges mennyiségű gubicsot és egy egész katonacsákó-raktárt.

Mikor aztán eljött a lejárat napja, magától értetődik, hogy se Héthy úr, se Lenczi fráter nem jelentette magát a két (kicsi hiján) névrokon Dioscuroknál. Minélfogva azok jelentették magukat ő náluk. De egyik sem akart semmit se tudni a fizetésről. Azok fenyegetőztek, hogy presentálni fogják a docéikat az «illetőknél». «Tessék!»

Ekkor derült aztán ki a pokoli cselszövény.

Mikor Héthy úrnak bemutatta Nucskó úr a Lenczi fráter által az ő nevére hamisított váltót, Héthy úr, nem hogy a suffitákig ugrott volna haragjában, nevének hamis aláirását meglátva, hanem a leghidegebb flegmával mondá: «valóban, ez az én aláírásom».

– Az úr aláírása! förmedt rá Nucskó uram.

– Igen is, az enyim! folytatá Héthy úr. Hiszen csak tetszik rá emlékezni.

Sohase látták egymást.

– Hát az úr elismeri, hogy ez a saját keze irása?

– Nem volnék becsületes ember…

– Gézenguz az úr! Bocsánatot kérek! Az az úr, a ki ezt aláirta az úr helyett! De hát akkor fizet helyette az úr.

– Tessék az executióhoz látni. Itt van tizenkét faggyúgyertya-tartó pléhből, két cachirozott torta, egy partitura a «Garaboncziás diák»-ból, egy eleven mókus kalitkástul. A többi a feleségem nevére van irva.

Csekély változatokkal épen így végezte a dolgát Nucskó úr Lenczi fráternél. Ez is elismerte valódinak a hamis aláirást, s aztán liquidált lefoglalási objectumul egy pár himzett papucsot, meg két fehér egeret. Volt egy gitárja is; hanem azt a törvény, mint az iparüzletéhez szükséges szerszámot az adós számára szent és lefoglalhatatlan tárgynak nyilvánítja.

A közönséges ethika szabályai szerint az ilyen gonosztettnek megérdemlett büntetést kell vala maga után vonni, hanem Lenczi fráter számára extra törvények voltak szentesítve. Ezzel a nevezetes csalafintasággal egyszerre kedvenczévé lett az arany-fiatalságnak, mind a két nemet ide értve. Nem győzte a meghivásokban való válogatást, s az édes levelekkel vánkost tölthetett volna meg, minden föllépését a szinpadon koszorú- és bukét-hullás jutalmazta. Azok között legállhatatosabban visszatérő volt egy rózsaszín szalaggal átkötött dahlia koszorú, melybe nem ritkán egy összehajtogatott czédulka volt eldugva: Juliska aláírással.

Ez a Juliska egy gazdag buzakereskedőnek volt az egyetlen szülöttje; halavány arczú teremtés, égbenéző szemekkel, repülni készülő termettel, mindig ott ült az első zártszéksorban középen, világoskék merinó-ruhában, à la giraffe fésüre tüzött lenszőke hajjal, az ujjai tele gyürűkkel (ekkoriban újjnélküli keztyű volt a divat). Az egész város tudta már, hogy halálosan szerelmes a Lenczi fráterbe. Csak az apa nem tudta még, a derék Pánczélos Pál uram. Természetesen, neki hol a Bánátban, hol Mosonyban, hol Bécsben volt dolga. Ha rájön, hogy Lenczi fráter elbolondította az ő leányát, bizony agyoncsapja mind a kettőt. Nagyon dühös ember. Még a Lenczi frátert nem látta, mert nem szokott komédiába járni soha.

Egy reggel aztán, úgy tíz óra felé, mikor Lenczi fráter épen azon alkudozott magával, hogy vajjon fölkeljen-e az ágyból, s e közben a két lábát föltette a falra, s a hosszú pipát a szájából alálóggatva, gitározott: benyitja rá valaki az ajtót, minden koczogtatás nélkül.

A reggeli látogató öles magas férfi, széles zsákhordó vállakkal, nagy simléderes sipkával a fején, egyébként magyarosan öltözve, öreg ezüstgombos dolmányban, sarkantyús csizmákkal; a kezében egy rezes végű vadkörtefa pálcza, csontfogantyúval, mely gólyafejet ábrázol, minden újján egy pecsétnyomó gyűrű. Kemény, mély ránczokba osztott ábrázat, borostás tokával, kétfelé vágott kegyetlen állal; vastag két nagy szemöldök árnyékozza vérben forgó szemeit, ellenben a nyirott bajusza keskeny vonalat képez az ajkai fölött, úgy, hogy az első tekintetre az ember azt hiszi, hogy nini, ez az úr tévedésből a bajuszát tette fel szemöldöknek, s a szemöldökét bajusznak!

– Ismer az úr engem? No hát én vagyok az a Pánczélos Pál. Az a bizonyos.

– Nagyon örülök. Tessék leülni, kérem.

Egy szék sem volt, a mire leülhetett volna.

– Köszönöm, majd inkább csak tánczolok. Az úr majd muzsikálhat hozzá.

– Mivel szolgálhatok a nemzetes úrnak?

– De majd inkább én szolgálok. Csak tessék fekve maradni ott azon a deresen.

– Halljuk.

– Fujom. Hát azt akarom én az úrnak röviden megmondani, hogy én ismertem az úrnak az uraatyját, aztán meg a nagyatyját, sokszor volt velük dolgom, azok derék becsületes úri emberek voltak; hanem az úr nagyobb imposztor és országos csaló, mint az apja, meg a nagyapja együtt!

Ez a minden logicai rendet nélkülöző mondat (már csak a hibás constructiójánál fogva is) ellenmondást keltett volna fel akárkinél is, de Lenczi fráter nem volt az az «akárki».

E szavakra nyájas örömmel nyujtá oda a kezét a goromba látogatónak.

– Köszönöm, Pánczélos Pál úr! Még így meg nem dicsértek életemben soha, mint a nemzetes úr.

– Micsoda? Hát elértette az úr, hogy én most dicséretére szóltam? Akkor az én emberem az úr. Akkor beszéljünk egymással szépen, barátságosan.

Azzal letette az asztalra a sipkáját és a pálczáját s oda ült Lenczi fráter mellé, az ágya szélére s diskursus közben hol ő pengette a gitárt, hol a másik.

– Ilyen embert keresek én régen, mint az úr. Mert hát az embereket rászedni, megcsalni, lefőzni, megmeszelni, a bolondoknak a szeme szőrét kiszedni: nagyon szép virtus. Magam is szivesen élnék vele, ha értenék hozzá; de hát engem azzal vert meg a sors, hogy nem tudok más lenni, mint becsületes ember; ha mást akarok; mindjárt rajta kapnak. Hazudnám én szivesen, de olyan vörös lesz egyszere a pofám, a mint hozzákezdek, mint a kanpulykáé. Pedig ehhez a mi hivatalunkhoz ez nagyon megkivántatik. Már a Celláriusból azt tanultuk, hogy «imposuit nobis Sempronius mercator», «beadott nekünk Sempronius kalmár». Tehát a kereskedőnek ehhez kell érteni. Az urat a gondviselés ilyen talentummal ruházta fel. Hagyja el a komédiát. Legyen kompanistám. Az úrnak adom a leányomat.

Erre a váratlan fordulatra csakugyan kiesett a hosszúszárú pipa Lenczi fráter szájából.

– Tudok ám én mindent. Régóta látom már, hogy az én georgináimat, a miket magam hoztam Bécsből, hogy pusztítják a legszebb virágjukban. Hát nem ott áll most is egy bukét georgina az úrnak az ablakhídján köcsögben? olyan büdőskőszinű georginája ebben a városban senkinek sincs; mert azt én hoztam Bécsből. No hát! A tagadás nem használ semmit. Dictum factum. Az úr elveszi a leányomat. – Különben leütöm a derekát. Tisztességes ember nem bolondít egy leányt, ha el nem akarja venni. A mióta a Zsani az urat meglátta, az óta egészen el ment az esze. Hát nem bánom, vegye el. Hanem ettől a mostani mesterségétől váljék meg. Mert én nem arra neveltem a leányomat, hogy a mikor a férje bukfenczeket hány, az alatt ő meg tányérozni járjon. Nem! Van más fajtája is a világbolondításnak: az úrnak van talentuma hozzá, válogathat benne. Legyen az úr kereskedő.

Lenczi fráternek nagyon megtetszett ez az eszme.

– Az volna az én legforróbb kivánságom.

– Micsoda? Volna az úrnak valami dunstja a buzakereskedésről? Meg tudja az úr különböztetni a banátusi búzát a székesfehérváritól?

– Nagyobb eszmém van nekem annál. Ha én kereskedő volnék, azon lennék, hogy én lennék az első a hajómmal a bécsi vásáron.

– Hát aztán hogy csinálná el ezt az úr? Több furmányost fogadna fel?

– Egy sem kellene ahhoz. Csinálnék a hajómból gőzhajót.

– Micsodát?

– Olyan hajót, a mit nem lóval vontatnak víz ellenében, hanem gőz hajt.

– Hallottam én már ilyennek hírét, sőt láttam is egyet lepingálva. Eleget is töröm rajta a fejemet, hogyan húzzák fel azt a masinát belül, hogy az, mint a pecsenyeforgató, folyvást forog magától.

– Hát én már olyanon utaztam.

– Igazán?

– Még pedig a tengeren.

– Az antlantikum tengeren? Hát látta a masináját belül?

– Hogy ne láttam volna? Nagyon egyszerű praktika az. A hajó közepén van egy nagy gőzkazán. No tudja az úr, olyan, mint a milyenen pálinkát főznek. Csak látott olyat?

– Hogy ne láttam volna? A feleségemnek is van; azon szokott rózsavizet főzni.

– Hát mikor abban a vizet felforralják, a sebes gőz kifujtat egy hosszu csövön.

– Értem.

– Átellemben meg van egy szélmalom. Olyanforma, mint a kerepelőnek a kelepelője. Csak látott olyat?

– Hogy ne láttam volna? Magam is csináltam gyerekkoromban eleget.

– No hát! a kazánból kilövellő gőz folyvást fújtatja a szelet a keleplőre, az mozgásba hoz egy korongot, az bele kap két fogaskerekűbe, azok elkezdenek forogni, kívül a tengelyen meg ott van a két lapátos kerék, azok belekapaszkodnak a vízbe s tolják előre a hajót.

– Tökéletesen értem. Hát meg tudná az úr nekem egy hajómat ilyen gőzzel járóvá csinálni?

– Nem kell más hozzá, mint egy kolompáros, egy lakatos, meg egy molnár. Ha én lerajzolom nekik a masinát, stante pede utána csinálhatják.

– Ezt meg kell még gondolni. Mert hátha a kazán szétpattan, a hajó az ördögé lesz. No hát csapjon ide a tenyerembe az úr. Lesz vőm és kompanistám. Átadok az úrnak egy hajót, a mi Szentágota névre van keresztelve. Hatezer mérő tiszta búza van rajta: Bécsnek indúl; az lesz a leányomnak a móringja. Az úrra bizom az eladását. Majd meglátom az első próbából, hogy milyen kereskedő lesz a fiam uramból. Később majd azután beszéljünk a gőzös hajóról is. Ma pedig eljöjjön hozzánk vacsorára. Ebédre nem hivhatom, mert egész nap schiftöltetek s annál magamnak ott kell lennem. Az úr is ott legyen mindig, a mikor schiftöltet.

– Mindig ott leszek atyámuram.

S ezzel mint apa és fiu váltak el egymástól.

A többit aztán magától is kitalálhatja a tisztelt olvasó. Lenczi fráter a lakodalom estélyén megszökött a menyasszonyától, felvágtatott Bécsbe gyors parasztokkal, ott eladta a moringul kapott tölgyfahajót búzástól együtt, a hogy vették s addig ki sem mozdult Bécsből, a míg a pénzt mind el nem verte. Akkor aztán csakugyan komolyan kellett arról gondolkoznia, hogy életpályát válaszszon magának. Meg is találta, a mi legjobban illett a természetéhez, Skalápcza úr szárnyai alatt.

Ez a Skalápcza úr vidéki szinigazgató volt, abból a fajtából, a melyet falusinak neveznek. Mindig falun, városban soha sem. Mentül rongyosabb a gárderób, annál nagyobb a művészet. Orchestrum a guitár. Mikor a Csikósban előjön Bandi a hős bojtár, árvaleányhaj a kalapja mellett, czifra szűr a vállán, ott van a guitár a nyakában, úgy énekli: «ezt a kerek erdőt járom én!»

Ezzel a móddal elbujdokolhatott Lenczi fráter szerteszét az országban, hogy a haragos apósa rá ne találhasson. Hiába currentáltatta a búzakereskedő; minden vármegyében más neve volt annak.

Végre azonban Skalápcza director uron is megesett a fátum. Megbukott, kridába került. Ez nem lett volna baj, csak olyan faluban ne tette volna, a hol épen friss szolgabiró székelt, a ki tapasztalatlan fiatal ember létére azt a tévhitet ápolta, hogy ő neki a keze ügyébe került pert azonnal el kell intézni. A boldogtalan! rövid kézből összehivta a hitelezőket, se tömeggondnokot, se perügyelőt nem nevezett ki, se terminust nem tüzőtt ki, se Közlönybe nem hirdetményezett, se nem fasciculált, hanem lefoglalta a csődtömeget s szétosztotta a hitelezők között; a korcsmáros kapta a decoratiókat (ez jó lesz annak az ivószobáját feldiszíteni), a szinészeknek pedig átszolgáltatta a garderobot, ki nem fizetett gázsik fejében. – Lenczi fráternek jutott a zsarnoki kegyetlenségű Abdurrahman pasának a kaftánja, turbánja és salavárija, a ki Szapáry Pétert eke elé szokta fogatni.

Most ő ezzel mit csináljon? – Keresetmódot csinál belőle. Uj, még eddig fel nem fedezett életmódot; legalább itt Magyarországon még eddig nem ismertet. Felvette magára a török pasai jelmezt s kiegészítve egy hosszú vándorbottal, meg egy ivó kobakkal, neki indult vele az országútnak. Beállt török dervisnek, a ki távol Mesopotámiából jön fel Budára, az ott porladozó török szent «Gül Baba» sírjához elzarándokolni.

Tudva van, hogy a törökkel a magyarok nagyon szimpathiáznak, s a zarándok előtt minden ház ajtaja vendégszeretetre nyílik meg.

«La illah, il allah! Mohamed rázul Allah! Gül Baba szelámlik, Cselebim baksis!»

Ezzel a szép üdvözlettel köszönté a házi gazdát. Gül Babát pedig mindenki ismeri. Egyszerre megérték, hogy ez egy török dervis, a ki a Gül Baba sírjához zarándokol, leültették az asztalhoz, s jóltartották. Hiába beszéltek hozzá, mert ő csak a hosszú nagy olvasó szemeit morzsolgatta egymás után, áhitatosan emlegetve Alláht és Mohammedet.

Ezzel a furfanggal szerencsésen keresztül imádkozta magát a bánságon meg a kunságon, hanem mikor Akasztóra ért (még a neve is ominósus!), ott majd hogy bele nem törött a kése. Biró úram házánál ugyan jól fogadták, megmarasztották török szokás szerint, még lábvizet is hoztak neki, hanem az oda érkező rektor hitetlen Tamás volt; ez azt állította, hogy ha török volna, hosszabb szakállának kellene lenni. Az persze nem nőhetett meg olyan hirtelen. Hátha valami muszka kém. – Végére kell ennek járni! Lakik itt a helységben egy igazi valóságos negyvennyolczas honvédtiszt, a ki odakint járt Törökországban; meglakta Kiutahiát is: azt kell idehívni; majd kikérdezi az; mert az tud törökül.

Előkeresték valahonnan vitézlő Kalákás Sámuel úramat, a ki eleinte nagyon vonakodott e vállalattól, mert ő már igen régen volt Törökországban, nem is igen emlékezik már minden szóra, de csak addig biztatták, míg egy kis jó bor, meg a dohányzacskójának degezzé töltése igérete mellett ráállt, hogy kivallatja a zarándok dervist. Ő is remélte, hogy muszka kémet fog el benne.

A mint azonban meglátta Lenczi frátert, ki az ő «szelim aleikum» üdvözlésére a bal tenyerét a homlokára, a jobbat a mellére tevé, mindjárt kimondta rá, hogy bizony igazi török dervis ez; mert valósággal így köszönnek a törökök.

– Hát kérdezze meg a jámbortól, hogy honnan jön mostanság? kivánta megtudni a biró uram.

A tamáskodó rektor a fél lábát feltéve a székre, kritikusi szemmel őrzé a zarándok arczmozdulatait, míg a háziasszony a két hajadon leányával együtt az ablakmélyedésből figyelt reája, a legkisebb magzat pedig bátran a térdére könyökölt s a kulacsának a dugóját próbálta kisrófolgatni.

Kalákás Sámuel elébb rágyujtott a pipára az asztalon égő gyertyánál, mert össze kell az embernek elébb szedni a fejében a szavakat, aztán így szólt, méltóságos hangon:

– Hát, effendim, dzsehangir isfahan dolma bagdzse, mohabbétir?

Lenczi fráter hasonló komoly ábrázattal felelt rá, kevés vártatással:

– Kandahár bujukdére atmeidán kazanlik bokhara Sahara Mekka.

Kalákás uram magyarázá a mondatot.

– Ugyan helyesen ejti ki, hogy most jön a Sahara pusztán keresztül, Mekkából, a nagy karavánnal: három hétig utaztak, majd meghaltak szomjan, a tevéiket mind levágták, azokat «itták» meg.

– Ejnye; de rövid szavakkal mondá el. S valyontén hol vagyon az ő hazája?

Kalákás uram megkérdezé azt szépen.