Part 17

Minden oldalról megfontolta a dolgot s úgy intézte el a tervét, hogy ne csak egy embert tegyen boldoggá, hanem mint a jó vigjátékban, a végén az összes személyzetet «tojáshajba kerekítse». Cumulativ jó tetteket akart elkövetni.

A bájakban gazdag Persephone grófnőnek volt egy régi állhatatos imádója: egy rokkant huszárezredes. Igaz, hogy az egyik lába fából volt, az egyik szeme üvegből volt, s az egyik füle ezüstből volt. Ez a «torsója» egy antik Seladonnak azt tartá Persephone grófnő felől, hogy a női erények mintaképe. Természetesen, mivelhogy az ő csábjainak ellent tudott állni. A mint a grófné özvegységre jutott, egész komolyan fellépett az ezredes s felajánlá kezét és szívét. Az özvegy a szeme közé nevetett.

Ezt tudta Gabi apó. Régi jó czimborája volt a hadastyán, odament hozzá a végzetes mariahilfi búcsú napján s megismerteté vele a Lenczi fráter hadi tervét. Elárulta neki az egész terepet. Itt egy sétány, ott egy malom, onnan egy ösvény, végre egy erdészlak. A terv strategice tökéletes. Az erdészlakkal szemben van egy bagolyvár, egy vadászles; abba a cernirozó fél beül, megvárja míg a szerelmes pár megérkezik az erdészlakhoz, engedi őket bemenni, akkor előrohan, eclát csinál, a tettető nőt leálarczozza, az elvetemült fiatal embert lehordja, elkergeti; végre a foglyul ejtett várőrség iránt kegyelmet gyakorol: nagylelkű lesz; amnestiát ád: legyen felejtve a hűtelenség, akkor végre a nyilvános csatány után a szép Persephone grófnőnek csakugyan nem marad más menekülése, mint elfogadni legkitartóbb imádójának a kezét, hogy ismét megjelenhessen a világ előtt.

És így Persephone boldog lesz, mert kap egy derék férjet, a kinek csak fél füle és fél szeme van; az ezredes is boldog lesz, mert kap egy derék feleségét, a kinek palotája van; Lenczi fráter is boldog lesz, mert megkapta az ezer forintot: és Gabi apó lesz a legboldogabb, mert megszabadul attól a nehéz adósságtól, hogy a régi imádottját elvegye.

Ha az nem áll rá, az ő baja: a botrány meglesz, s ez őt feloldja a kötelezettség alól.

Hát még ha a cserét is hozzágondolja? a «zöld kakas» hamis jérczéjét! Ez az ő extra bonificatiója.

Erősen neki is készült: a búcsú délutánján a szokott czimboráit mind lerázta a nyakáról; azt mondta mindenkinek, hogy estére egy haldokló nagynénjéhez kell mennie testamentumot írni, a felügyeletet rábízta a testőrkáplárra (a ki rang szerint kapitány), ő maga civilruhát öltött, czilindert vágott fel a fejére, a huszárjának azt mondta, hogy éjjelre nem fog haza jönni, s azzal fiakkerbe vetette magát, s utasította a bérkocsist, hogy hová vigye. Nem ismer irgalmat.

Hanem bizony Gabi apó már este tíz órakor megint otthon volt a testőrpalotában: más fiakkerrel érkezett vissza, mint a melylyel elment. A szobája ajtaját természetesen lakatossal kellett felnyittatni; mert a huszárja elment kocsmázni, helyette az ordináncznak kellett kiszolgálni.

Éktelenül mérges volt a vitéz úr. Jó szerencse, hogy a szolgálattevő kapitányon kívül senkit sem talál otthon.

– Embert eszem, embervért iszom! dörmögé magában, s futtatta az ordinánczot a porkolábhoz. Jőjjön ide mindjárt a profósz! Becsukatom a gézengúzt!

Az sem jöhetett azonnal, mert kinn volt a feleségével sétálni a wurstlpraterben.

Akkor aztán az is gézengúz lett neki: azt is becsukatja.

A pipája nem akart szelelni, annak is azt igérte, hogy kurta vasra vereti.

Az ordonáncz azt kérdezte tőle alázatosan, hogy ne hozzon-e neki valami vacsorát?

– Mit? Vacsorát? Embert eszem, embervért iszom! Keresd a profószt, hozd az auditort, haditörvényszéket tartok! Micsoda fegyvernemmel emészszem el a gézengúzt?

Egész éjjel nem feküdt le; a pipaállványának valamennyi fegyverét mind sorra próbálta: tajtékot, selmeczit, csibukot: egy sem füstölt a kedvére. Járt, dúl-fúlva a hosszú, szobrokkal ékes vívótermében, egyedül. Meg-megállt az ajtónál hallgatózni: jön-e valaki? Dehogy jön: mikor mind valamennyi tudja, hogy a principális egész éjjel kinn fog maradni. Egy sem kerül az haza reggelig. Pedig úgy lesett a közeledőre, mint az éhes oroszlán. Csak az ordináncz került elő mindig.

– Hát jön-e már az a profósz?

Még az sem jöhetett. Emberi dolog történt vele. Odakinn a práterben jó ismerősökre talált. Az egyik megtraktálta idei karczossal, a másik ráerőltetett egy pár krigli sert; azután elcsábították egy kis rácz ürmösre, végül nem tudott ellenállani a felajánlott bischofnak, s ezektől azután olyan jól meg lett teremtve, hogy most a mennyország ajtaját nyitogatja a tömlöcz-kulcsokkal.

Ezt is meg akarta enni; hanem aztán meggondolta; ilyen állapotban nem jó lesz.

Végre úgy hajnal felé hall valami közeledő lépéseket a hosszú folyosón az ajtaja felé. Könnyen rá lehetett azokra ismerni. Az egyik lépés olyan csizmacsikorgással jár, mintha kis macskának a farkára léptek volna, a másik lépés ellenben hasonlít ahhoz a hanghoz, mikor a bakának «bei Fuss»-t vezényelnek, s a mangalétát zörrentve lecsapja. Ez a falábú ezredes. No még ez kellett csak ide.

Egyszerre nyitották mind a ketten az ajtót, s majd feltaszították egymást a találkozásnál. Gabi apó tüzes dühös volt, a hadastyán pedig hideg dühös.

– Szolgája az úrnak! döczögteté ki magából a keserű hangot az ezredes; daczosan behúzva a tokáját a kravátlijába. Mondhatom, derék ember az úr!

– Honnan tetszik jönni?

– Honnan tetszik jönni? Hát onnan a bagolyvárból, a leskunyhóból. Oda plántált az úr, az erdő közepébe, hogy ott álljak a falábommal, ott nézzek az üvegszememmel, ott hallgassak az ezüstfülemmel. Én ott állok, nézek és hallgatok estétől hajnalig. És nincs belőle semmi! Ezer tüzes farkú üstökös!

Most aztán megfordultak a szerepek: a hadastyán kezdett tüzes haragba jönni, Gabi apó játszotta a márványhideg dühöst.

– Tudom. Mondá nagy röviden, s elkezdte a pipáját megtömni a dohányzacskóból.

– Tudjaaa? förmedt rá a hadastyán s nagyot zörrentett a falábával. Hát e szerint szándékosan tett engem bolonddá? Akkor a gárdista-strázsamester úr nekem elégtételt fog adni azonnal.

– Nem fogok biz én.

– Nem fog az úr nekem elégtételt adni? Hisz akkor az úr gyáva.

– Persze, hogy az vagyok. Még ma beadom a quietálásomat és holnap elmegyek Bukovinába.

– Buk-kovinába? Minek?

– Megházasodom.

– Farsang utolsó napja van most, vagy mi? Bolondok estélyéről jövünk? he!

– Rám nézve csakugyan farsang utolsó napja van, hamvazó szerdával vegyest, s mi ketten valósággal a Carneval legnagyobb bolondjai vagyunk. De már most hagyd abba a haragot pajtás, ülj le és gyújts rá: te is elfáradtál az állásban, én még jobban, a ki itt nyargalok alá s fel tegnap este óta, mint a ketreczbe zárt tigris; s lesem azt a gézengúzt, a kit ha megkaphatok, s ha meghagyok belőle akkora kis porszemet, a mit microscopiummal lehet meglátni, hát azt neked hagyom, hogy törd apróbbra. Hallgasd meg, hogy mi történt én velem.

A hadastyán csakugyan le hagyta magát ültettetni, s a szájába engedett dugni egy csibukot, akkor aztán nem lármázhatott. Gabi apó azonban nem tudott két perczig ülve maradni, s sorba ült minden széket és ottománt, a míg a catastropháját elmesélte.

Hát ismered ezt a nagyorrút; ezt a borsevőt a szárnyatlan kétlábú állatok között. Ez a sátánivadék! hallgasd csak, hogy adta el az édes apját az ördögnek fél pénzért. Hát a mellett, hogy azt a mesét kigondolta, a minek te lettél az ártatlan áldozatja, még egy másikat is kifundált; annak meg én estem bele a kelepczéjébe. Elmondta nagy sóhajtozva, hogy ő neki ugyanerre a napra a szép Juliska is légyottot adott, itt meg itt egy erdei lakban. Tudod: én nagyon tisztelem annak a leánykának a szülőit, meg akartam őket kimélni attól a nagy szomorúságtól; elvállaltam, hogy magam megyek oda, s szép erkölcsi beszédekkel visszatérítem az ártatlan hajadont az erény utjára.

– Ismerjük ezt.

– Én rámegyek szépen a lépre, mint egy vörösbegy. Egész nap otkolonnal mosom a tarkómat. Délben nem eszem semmit, hogy karcsúbb legyek: csak egy kis szelet zsemlyét kaviárral, meg fél tuczat osztrigát; új géhrokkot veszek; czivilnek öltözöm; megrágok három darab cachou aromatiséet, hogy a számból elvegye a pipaszagot; fiakkert fogadok; azzal elvitetem magam a kápolnáig, onnan neki indulok gyalog, keresztül a bozóton, márcziusi ibolyákat keresni: az erdőre.

– Márcziusi ibolyákat?

– Igen is. Valahányszor lehajoltam egyet leszakítani, mindannyiszor azt képzeltem, hogy én vagyok a miss Baba elefánt, a ki a letérdeplést produkálja. Egy egész csokrot szedtem össze, a míg a kis kertészlakig elértem, a hol a légyottnak kellett lenni. Megálltam az ablak előtt s elkezdtem énekelni.

– Énekelt az úr?

– Igen is, egy nótát, a mely jeladás volt arra, hogy az ajtót kinyissák. Erre a nótára is ez az ármányos tanított meg.

A hadastyán erre kezet nyújtott Gabi apónak.

– Bocsánat, uram: «ezt» én nem tettem.

– Arra kinyilik a házikó ajtaja, én belépek, az ajtót bezárom, a kulcsot a zsebembe teszem. A konyhában vagyok, sötét van; kaparászok; rátalálok az ajtóra: azt benyitom s ott találom magam előtt az én Persephone grófnőmet.

– Ah?

– Az istentelen gonosztevő! Megmondta, hogy eladta ezer forintért a párduczbőrt; de nem a magáét, hanem az enyimet!

– És aztán?

– És aztán a tüzes tatárba is! Meg voltam fogva, mint az egér. Persephone régi ideálom. Az a baj, hogy nagyon régi. Nem csak antik, hanem klasszikus. Most már nem futhattam meg előle. Kompromittáltam: rehabilitálnom kellett; holnap esküszünk s aztán megyünk Bukovinába, a feleségem jószágára. De csak én azt az ugrifüles rinoczeroszba ojtott kéngurut megkaphassam, hogy megfizethessek neki ezért a jó barátságért.

Erre az elbeszélésre a hadastyán egyenesre igazította a meghajtott géplábát s utána egyenesedett egész termetével, s még egyszer kezét nyujtá Gabi apónak.

– Uram! visszaveszem a kihivásomat. Én megkaptam az elégtételt. Mert tudja meg az úr, hogy nekem nem az volt a szándékom, ha ama hölgy csakugyan megjelent volna azon a helyen, a hol én lestem rá, hogy attrapáljam, convincáljam, és rehabilitáljam; hanem hogy dehonestáljam, repudiáljam és abandonáljam. «Madame! megismertem Önt; megvetem Önt!» Ezt akartam vala neki mondani. Gratulálok az urnak.

Ezzel félig csikorogva, félig csörömpölve ellépegetett.

Gabi apó a haját tépte dühében, mikor az ezredes elment.

«Hazajött-e már a huszárom? Megjött-e már a Naso? felébredt-e már a porkoláb?»

Az ordináncz, a ki még mindig egyedül volt a szolgálattevő lelkek közül jelen, tisztelkedve jelenté, hogy a kérdezettek közül egyiket sem szolgáltathatja fel a prezentirtálczán; hanem ha úgy étvágycsillapítónak beérné vele a főstrázsamester úr, hozhatna be a számára egy halandó embert, a ki nagyon sürgetősen óhajtana vele beszélni. Úgy hívják, hogy Meerengel.

– Ereszd be!

Nem úgy jött, de esett be az ajtón az ifjúság jóltevője.

– Kegyelmes, méltóságos uram! Én vagyok az a szerencsétlen, a ki nem tudom, hogy élek-e, vagy már meghaltam. A míg innen ki nem dobat az excellencziás úr, addig nem hiszem, hogy én vagyok a Meerengel.

– No hát mi törött el?

– Mi törött? Minden eltörött. Az igazság trónusa törött össze; a mennybéli firnamentum lyukadt ki; Jákob lajtorjája törött ketté, a min az angyalok a földre lejárnak. Elszökött a Lenczi fráter az én ezer forintommal.

– Ez nagy szó.

– És a «zöld kakas» kisasszonyával.

– Hüh! Canis tota mater. Ez még nagyobb szó.

– De nem nagyobb, mert a «zöld kakas» kisasszonya még bizonyosan visszajön, de az én ezer forintom soha sem jön vissza.

– Hová szöktek?

– Hát mondták nekem? A Héthy úr truppjával mentek el, mint virtuóz komédiások; egyenesen Amerikába, extrapostával. Végem van, odavagyok. Mit csináljak most a kötelezvényemmel?

– Kenj rá irósvajat, s úgy edd meg.

– Vége a világnak! Hét gyerekem, feleségem mind koldusbotra jut; kis házacskám ott Sechshausban, a mit becsületesen exequáltam el egy adósomtól, utána megy a Lenczi úrfinak.

– Te még könnyen beszélsz; mert téged csak megházatlanitott; de engem megházasított a pernahajder. Hanem valljuk meg az igazat, Meerengel: hogy jó tréfa volt tőle.

LENCZI FRÁTER ANGLIAI ÉS DÁNIAI VISELT DOLGAI.

Héthy úr énekes társasága szerencsésen megérkezett Londonba: ámbátor Hamburgból vitorlás hajón utaztak: nem lett útközben semmi bajuk. Még sohasem láttam, hogy szinésznek valami baja történt volna a víztől.

Természetes, hogy Lenczi fráter volt az egésznek a lelke. Valamennyi között ő tudott angolul. Egy hónapig tanult, s úgy beszélt, mint egy britt. Elbeszélt félóráig is angolokkal úgy, hogy azok egy szót sem értettek belőle, hanem azért elismerték, hogy a kiejtése tökéletes. Aztán az angol szokásokat is ő ismerte alaposan.

«Nem úgy kell ám ott fellépnetek, mintha Nyiregyházára mennétek, szép alázatosan, sorba járni az előkelő uraságokat a czédulával, megtekintetesuramozni a boltost, meg a patikárust: hanem feszíteni karakán módra; a hogy nemes urakhoz illik.»

Úgy is tettek. A legelső lepedőnagy szinlapra legfelül oda volt pingálva Magyarország czimere, a társországokéval, s valamennyi társasági tagnak a nevéhez oda volt csatolva elől a «honorable» hátul az «esquire, a mistress». Kivételképen a Lenczi fráteréhez a «Lord of Gibernyúz» (családi birtokáról) s a Juliskáéhoz a «mylady of Zöldkakas»; s a legelső előadás előtti napon már értesülve volt a közönség, hogy a Conventgardenben fellépendő énekestársaság a hungarian gentrynek legválogatottabb bokrétája. Lett is óriási közönség, exorbitans belépti dijak mellett. A színpad előfüggönyére ki volt festve Héthy úrnak a nemesi czimere, két hatalmas géniusztól emelve, alatta háromszínű szalagon e szavak: «arma Héthy.»

S ha már a függöny sokat igért, az előadás fölülmult minden előreszárnyalt hiresztelést. A quartett tagjai festői nemes viseleteikben méltó tárgyai voltak a közbámulatnak; szép délczeg fiatal legények, karcsu, deli, tűzszemű hölgyek; köztük legszebb virágszál a Lenczi Juliskája; hattyúprémes mentéjében, gyöngyös fűzött derékkal, szalagos pártával. Csak a ránézéstől oda lett minden ember.

Hát még mikor rázendíték a maguk nótáit! Bezzeg nem kimélték ezek a hangjukat, mint a hogy a közönséges komédiások teszik, a kik, mikor belefáradtak az ordításba, elkezdenek lassan énekelni: úgy hívják, hogy «piano»; pedig csak arra való, hogy kipihenjék magukat. Világcsalás! Bezzeg az én magyarjaim nem fukarkodtak az Isten adományával; hanem kiadták teljes tüdejükből azokat a szép hazai nótákat, a mikhez hasonló nem terem a földön. Igaz, hogy mind friss üde hang volt: elénekelt volna az valamennyi mind reggelig, a nélkül, hogy berekedjen.

Az is egészen új valami volt az angol publikumnak, hogy egy nagy énekestársaság karmester nélkül énekelje végig a legnehezebb kardalokat; senki sem üti itt a taktust, s nem tartja a két kezében az énekes a kótát, mégis gyönyörüen összevág az egész. Aztán mikor egyszerre jeladás nélkül elhallgat valamennyi énekes, csak két hang folytatja a dalt; a bassus és althang: az meg olyan rendkívüli szép volt, hogy még a köszvényes mylordok is felugráltak, s kitapsolták magukból a spleent.

S a tapsokért és koszorúkért nem maradt háládatlan a magyar énekestársaság; mikor a programmját végig énekelte, akkor rázendíté a «God save the Queen»-t, a mi az angol közönség legnagyobb rokonszenvét vívta ki; úgy hogy végül el sem akart menni a szinházból, hanem még a «Rule Britannia»-t követelte.

Az pedig még nem volt betanulva a társaságnál.

Ezuttal csakugyan Lenczi fráter menté meg a nemzeti becsületet. Ő tudta ezt az angol «szózatot». Maga kiállt egyedül a szinpad elejére s egyik öklével megütve a mellét s aztán magasra lódítva fel mind a kettőt, rázendíté hatalmas hangjával, soloban a «Rule Britannia, rule the wawes: Englishmans shall never sclaves!», a mi azután frenetikus tapsvihart idézett elő.

És ezzel be volt véve London.

A magyar torok tehát «győzött»; de nem «győzte».

(Ime ismét egy más nyelvre lefordíthatatlan mondat!)

Győzött a hangversenyben; de nem győzte az ivást.

Az Anglia számára elkészített borok nagyon erősek; az angolok úgy szeretik.

Ha egy nap nagy bevétele volt Héthy úr társaságának, másnap, harmadnap pausalni volt kénytelen, mert a nemes művészek nem voltak e világról valók: azokat a paradicsomból kellett visszavárni, míg kijózanodnak. Ez nagyon csorbította a sikert. Hanem ennek az az átkozott sherry és madeira az oka.

Kivételt képezett csupán a Lenczi fráter. Ő ugyan, ha mindjárt boreső kezdene szakadni az égből, még csak a a parapléját sem feszítené ki ellene; ő abban el nem ázik.

Annál több ideje maradt eljárni a billiárdklubba, a hol Britannia és a szárazföld matadorjai tartották nemes tornáikat. Aztán Lenczi fráter is értett hozzá valamit.

A játék nagyban ment ott; nemzetközi verseny volt: franczia marquisk, spanyol grandok, muszka herczegek versenyeztek angol mylordokkal. Két híres mester, mikor összeakadt, olyan lelkesülés volt a betting-roomban, mint akár a turfon, mikor két hirhedett Derbywinner futtat egyszerre. Rendesen piramidlipartiet játszottak; ez volt Angliában a divat. Egy lord Pollyson volt a «bajnok», a kivel senki sem mérkőzött büntetlenül.

Egyszer eszébe jut belekötni Lenczi fráterbe, nem kisértene-e meg vele egy játszmát: a magyar név becsületéért.

– Szivesen.

– A tét csak ezer font.

– Bagatelle! Annyi pénz ugyan nincs most nálam; hanem lekötöm zálogul a magyarországi «aranykert»-ben létező aranymosó bányámat.

– Nemesi szavára mondhatja ön, hogy van ilyen aranymosó bányája Magyarországon?

– Nemesi szavamra mondom.

És Lenczi fráter ez állításával legkisebb csorbát sem ejtett a karakterén; mert csakugyan valósággal volt a csallóközi birtokuknak a dunaparti füzesében egy zátony, a melyen egy czigány család aranyat mosott, s fizetett érte a földesurnak évenkint haszonbérül egy egész körmöczi aranyat.

Tehát az aranybánya be lett jegyezve lord Pollyson fogadásos könyvébe. A koczka határozott, ki kezdje a játszmát. A piramidlipartienál nem csupán arra kell ügyelni, hogy a játszó találjon, hanem egyuttal arra is, hogy az ellenfelének rossz állást készítsen elő. Az itt divó szabály szerint ugyanis a lökés sora mindenkor egyesével váltakozik: nem áll az, hogy a ki talált, újra lökhet; mert akkor a kitanult mester, ha egyszer a kezébe vette a dákót, addig le sem teszi, míg a harminczhatot ki nem csinálta; az ellenfele nézheti, s még csak hozzá sem férhet a billiárdhoz. Lord Pollyson épen nagy mester volt a rossz helyzetek adásában. Ennek tulajdonítható, hogy Lenczi fráternek még csak 24 pointje volt, mikor már ellenfele harminczötöt számított. Senki sem fogadott volna mellette többé egyet tízre; pedig eleinte, a mikor egy pár igen szép lökést csinált, nagy volt iránta az érdeklődés: 2 = 1 ellen. Később ez alább szállt 1 = 1-re. Vége felé már csak 1 = 10. De az utolsó lökés előtt minden mellette fogadó feladta a reményt, s nyult a cheks-es könyve után. Következőleg állt ugyan is a helyzet. A kik értik ezt a tudományt, (s ugyan ki ne értené?) nagyon érdekesnek fogják ezt találni.

A fehér gömb a Lenczi labdája, a háromszög a piramidli, a fekete gömb jelzi a verest, a pontos kerekség az ellenfél labdáját. A fehér olyan közel állt a fergetyűhöz, hogy azt semmi mérnöki tudomány nem volt képes olyan combinatióba elindítani, hogy az ellenfele golyóját megüsse vele; pedig ha nem talál, ezzel el van vesztve a játszma: oda a csallóközi aranybánya.

A kik a pártján voltak, azt a tanácsot adták neki: vegye «falsch» triplára a golyót, így talán megérinti az ellenfélét; csakhogy akkor aztán ez bizonyosan megcsinálja a hiányzó számot.

Ekkor aztán megmutatta Lenczi fráter, hogy mit tud? A nevezetes eset veres tintával van felirva a billiard-clubb évkönyvébe. Csak a ki oly hosszú karokkal rendelkezik, az képes ezt megkisérteni, mert regula, hogy a tekeasztalra nem szabad úgy ráfeküdni, hogy az egyik lába az embernek ne érje a parquettet: pedig a dákóval 38° fokú szögletben kell lefelé lökni a golyóra, hogy az felugorjon. (Ilyenkor hasítja ki a juratus a billiard posztóját.)

Tehát Lenczi fráter megcsinálta ezt a mesterlökést. A fehér labdát keresztül ugratta mind a fergetyün, mind a piros labdán, a fehér megtalálta középen a pontos labdát, arról rekuzéval visszapattant, karambolt csinált a veressel s a veres felbillentette a piramidlit. Ez tizennégy point egyszerre, s ezzel meg volt nyerve a partie.

Lord Pollyson ijedtében összecsapta a feje felett a kezét, s minthogy neki is hosszú karjai voltak, leütötte vele a feje felett függő lámpást, abból is mind a nyakába ömlött az olaj. Azzal kifizette az ezer fontot. Ennyit csakugyan nem jövedelmezett még a csallóközi aranybánya a czigányok bejövetele óta Magyarországba.

Lenczi fráternek aztán első gondja volt a nyert pénzből megküldeni Persephone grófnénak a becsületbeli tartozásul tekintett ezer forintot; Gabi apónak pedig küldött ajándékba egy pompás amerikai bölényszarvból készült vadászkürtöt. (Hony soit, qui mal y pense!) Az apjának pedig visszaküldé amaz emlékezetes bőrzacskót, megtöltve aranyszínű manilla-dohánynyal.)

– Hát úgy-e, hogy van aranybánya?

Hanem ez a csodálatos nyereség lett aztán az alapja az egész énekestársaság veszedelmének. Mert a míg Lenczi fráternek a keblét egy arany sovereigne melegíté, addig a traktának, a dinom-dánomnak se nappala, se éjszakája nem volt, a hol elvégezték, ott újra kezdték. Héthy úr lamentálhatott, a mennyit akart; fenyegetései, rimánkodásai falrahányt borsók valának; ha nagyon lármázott, Lenczi fráter neki is betömte a száját egy kis pénzzel. A nagy mulatságnak az előadásokra is volt káros befolyása, s ezzel karöltve járt a közönség részvétcsökkenése (riporternyelven írva).

De még más veszedelem is származott e diadalból Lenczi fráterre és a társaságra. Lord Pollyson érzékeny revancheon törte a fejét s hamar kitalálta a módját és legérzékenyebb részét támadta meg szerencsés vetélytársának. Elszöktette a mylady Juliette of Zöldkakast s megesküdött vele a gretnagreeni kovácsnál. Aztán elvitte magával nászútra Skócziába.

Lenczi fráter nem hagyta magán száradni ezt a gyalázatot, utána iramodott a szökevény párnak; nem kimélte a postára a pénzt; nyomrul-nyomra üldözte őket, míg végre utólérte boldogsága elrablóját. Akkor azután megverekedett vele gavallérosan; természetesen: ökölre. Mert az angol nem olyan impraktikus, hogyha párbajozni akar, előbb még pisztolyra, kardra vesztegesse a pénzt, mikor ott van az embernek a két jó ökle.

Lenczi fráter a lovagias elégtételadás közben kiütötte a mylordnak az egyik szemét, ő maga ellenben kapott attól az orrára egy olyan ütést, hogy ha eddig az arczának ezen alkatrészét csak az északi hosszúság szerint volt szokás meghatározni, most már a nyugoti szélesség szerint is érdemes volt róla geografiai felméréseket venni.

És ez alatt az idő alatt Héthy úrnak nem volt se bassistája, se altistánéja. A két fővonzerő elszaladt világgá.

E nehéz körülmény miatt az énekes-társaság kénytelen volt a fényes Coventgarden helyett alsóbb rendű helyiségekben fellépni, olyat is nehéz volt találni, míg végre egy német szintársasággal kötötte össze a sorsát, úgy hogy azok játszanak Schillert és Shakespearet, közben pedig a felvonások alatt énekli Héthy úr társasága a «Mi füstölög ott a síkon távolban?» Felvonások alatt az ő függönye lesz használva, a melynek czímeres feliratát «arma Héthy» a német közönség így olvasta: «armer hätt’i’».

Végre nagy sokára előkerült a várva-várt híres bassista; de egyedül, az altistáné nélkül. Dehogy egyedül! Egy akkora orral, mint egy anyányi uborka. Ezzel a megszaporodott figurával megint nem lehetett neki a szinpadra lépni.

Várni kellett vele, a míg æskulapi segélylyel ismét visszaveszi hajdani dimensióit.

Még ez sem volt elég a bajból.

Egyszer csak előáll lord Pollyson ügyvéde s nagy processust akaszt Lenczi fráternek a nyakába a kiütött bal szemért.