Part 15

Mire a Nro 9-es a Burg schweiczi lépcsője elé ért, már akkor Lenczi fráter megint ott állt a hosszú folyosó legvégső szögletében az álajtó előtt, az előirt positurában. Már akkor egy vendég sem volt a szobákban, az udvari lakájok a czukedlis papirosokat seperték össze mindenünnen.

Gabi apó hivatalos komolysággal dobogott az őrtálló elé.

– Főhadnagy úr! Nem látott ön kisértetet?

– Látni nem láttam; de a szagát éreztem.

– Hát milyen szaga volt?

– Mint a paprikás csirkének.

Erre nem állhatta meg Gabi apó, hogy ki ne essék a szerepéből, elnevette magát s a vállára ütött a fiacskájának.

– No, fiacskám. Hát már most kipróbáltad, hogy mire képes egy gárdista gyomra. Már most gyere velem a «zöld kakas»-ba, te is vacsorálhatsz.

– Köszönöm, apám, monda Lenczi fráter. Én már jól vagyok lakva.

– Mit ettél, szolgám?

– Semmi mást, mint tíz csirkének a máját.

– Hüh! országos gonosztevő! Te etted meg az én csirkéimnek a májait a «zöld kakas»-ban? De hogy kerültél te oda?

– Hát felültem az orromra s úgy nyargaltam oda, aztán megint vissza.

– Vesszőt futtatnék veled! ha az apádat nem tekinteném. Elhagyni a strázsának a helyét! Toporzékolt a testőrstrázsamester; s aztán megint egyszerre alábbhagyva a haragos hangból, azt kérdezé: «De hát mondd meg, te pernahajder, hogy tudtad elcsízelni az én kedvencz falatomat a «zöld kakas» konyhájából, hisz én tizenhét esztendő óta czirógatom a szakácsnéjának az állát?

– Hát én meg a szakácsné leányának az állát czirógattam meg.

– Oh te pokolravaló gézengúz! Hisz az még csak gyerek! Hát már attól is lehet csirkemájat kapni? No még ilyen válogatott zsiványnyal nem kerültem össze, mint te!

Ezt a csirkemájat (a mit Lenczi evett meg) soha sem birta Gabi apó megemészteni. Példás boszút forralt!

IV.

– No, fiacskám, kérdé egy napon Gabi apó a védenczétől, hát lesz-e már valami, vagy micsoda, mi?

Lenczi értetlenül tekintett széjjel a semmiben: nem akarta tudni, miről van szó.

– Ej de kemény kobakunk van! Csodálom, hogy fel nem futott a fára. Hát nem mondtam? Elfelejtetted? – Duelláltál-e már?

– Kivel? Miért?

– Kivel? Miért? Fajankó! Hát az én dolgom az? Három hete itt lebzselsz már a gárdista palotában s még senkivel sem tudtál összeveszni? Azt gondolják, regementszabó vagy, s legközelebb valamelyik kollegád odaküldi hozzád a bonzsurját, hogy varrj fel rá egy gombot. Mikor én ilyen legény voltam, már három párbajt hagytam a hátam mögött, özvegyek és árvák sírtak miattam. Azt mondod, kivel? miért? Hát nem tudsz nemzetiségi kérdést csinálni abból, ha valakinek a csizmája csikorog? Hát például, ha valaki a nagy orrodra czélzásokat tesz?

– Igazság az! Hát akár mindjárt…

– Mit? Én velem akarnál duellálni? Te csivasz! Először is előljáród vagyok. Kurta vasat, ha velem bajod van! Azután meg apád vagyok. Kotródj, vakaródj! ez a fiunak a neve az apja előtt. Azután ide nézz rám! Az a figura vagyok én, a ki felé karddal szokás vagdalni? A ki engem provokál, azt én megeszem! A fenyőmadarat nem is trancsirozok: lenyelem! Nincs a testemnek egy porczikája, mely egy sebhely emlékét ne viselné (egyet kivéve, azt kitalálhatod: a hátamat), de a kik azokat a sebeket adták, azok mind levegővé váltak! Azokat megettem! Egy eleven kripta vagyok én! Ne akard, hogy tégedet is a gyomromba temesselek, az neked nagy tisztesség volna. Fogj magadnak egy pajtást, a kivel összevessz! Aztán szekundánsnak, nem bánom, elmegyek, s leszek keresztapád, ha megszabdalnak.

Lenczi fráter azt mondta rá, hogy jól van, majd keres magának valami friss verekedést.

Gabi apónak volt egy nagy szalonja, abban a pompás épületben, melyet Mária Terézia emeltetett a magyar királyi testőrség számára. Abban uralkodott ő korlátlan hatalommal. Ebben a nagy teremben ugyan nem volt egyéb butorzat a fal mellé állított kereveteknél: gárdaőrmester úr azt állította, hogy minden egyéb sybarita czókmók nem férfiszobába való. Még pipatartó-állvány sem volt benne. Sőt dohányozni épen nem volt szabad a teremben. Annak az oka pedig az volt, hogy a szobrok be ne füstölődjenek. Mert ha butort nélkülözött is a terem; de annál inkább bővelkedett külömbnél külömbféle gypsszobrokban. Ez volt a gyűjtési szenvedélye a gárdaőrmester úrnak. Ott voltak láthatók, veres sirtinggel behúzott faállványokon az ó- és újkor minden szobrászati remekei egymás mellett. Ott czélozgatott az etrusk diskus hajító a nápolyi ballettánczos felé, hogyan gurítsa le orvul az egy hüvelykén álló lábáról; ott fenyegette Thorwaldsen Jásona Michel Angelo Apollóját, hogy mindjárt összetöri a hegedűjét! míg ez nagyon szabadkozott, hogy azt ugyan ne tegye! Ott nézett le mogorván a buzogányára támaszkodó Farnesi Herakles az ölelkező Cupido és Psychére. Ott birkózott Laokoon két fiával együtt azzal a hosszú mákosrétessel, a mit harmadmagával sem tudott tepsibe tekerinteni. Nem hiányozhattak a társaságból a hős Bayard és Turenne jelmezes szobrai sem. De különösen teljes számban voltak jelen minden kor és nemzet Venus istenasszony szobrai: a medicei, a drezdai, a capuai, a capitoliumi, a Venus felix, a Pio Clementino múzeumából, a Venus Zoëmias, a grátia csoport Thorwaldsentől és Pilontól, még a milosi Venus is; de annak ő a levágott karjai helyett újakat csináltatott, azt a practikus mozdulatot fejezve ki vele, a mint egy kancsóból egy pohárba tölti a cyprusit, vagy nectárt, vagy minek hivták akkor a champagneit! Egyátalában nem tűrhette a letört kezű szobrokat: olyan az, mintha a zsibvásáron vették volna huszadrész árban. Azért a Belvederei Antinous szobornak is kiegészítette a két karját, a lebocsátott kezébe egy sétapálczát adatva, míg a felemelt keze, (a hogy az arczkifejezése világosan jelzi) egy lorgnettet tart maga elé.

Ezeknek a szobroknak némelyikét ő drága pénzen vette, a legtöbbet azonban névnapi ajándékul kapta szerető fiaitól, a gárdistáktól. Voltak közöttük olyanok is, melyekhez gyöngéd emlékek füződtek. Különösen az a remek csoport, mely Proserpinának Plutó által elraboltatását ábrázolja. Ezt ő egy magas úrnőtől kapta. Hanem arról csitt!… Hymen kötelékei közt van… Férje nagykövet… Honnan? Arról szó se legyen!… Régi ismeretség … Még akkor fiatal hadnagyok voltunk… Ő maga egy sylphid… Az idő kikerekíti az embert: – még a sylphidet is… Mai nap már nem ülhetnénk ketten egy hintóban… Hanem azért a gyöngéd viszony folyvást fennáll … plátoi tisztaságban… ha a férj meg találna halni, még súlyos megoldást is nyerhetne… a mitől az egek is óvjanak! – Azért azonban minden új embert megállított Gabi apó a remek szobrászmű előtt s elmagyarázta annak a szépségeit részletesen, különösen a női alakét: «ilyen volt ő akkor tőkéletesen; ezek a felemelt karok! mintha azt kiáltaná: «Gábor segíts! Ne engedd, hogy ez a csunya ember magával vigyen a pokolba!» – Most próbálná meg! – Semmit többet!

Minden ember tudott pedig mindent.

Egyébként azonban ez a tágas terem szolgált arra a czélra, hogy ha a gárdához tartozó ifjak valamelyikének lovagias úton elintézendő ügye volt, itt vígan megverekedhettek.

Az ily gyakorlatokban különös kedve volt Gabi apónak. Ő azt gyakorlatnak nevezte: a párbajt. Mi is volna más? Vivópróba plastron nélkül. Punctum. Egy kis érvágás úgy is szükséges a tüzes ménkű fiatalságnak. Hadd szokjanak hozzá a kard éléhez! Hadd tanulják meg, hogy nem kell mindjárt felsziszszenni, ha az embernek a bőrét megcsiklandozza az éles vas. Aztán a ki katona, az legyen kevély. A mit kimond, azért helyt álljon. S ha az találta mondani, hogy a füstölt kolbász hüvelyes vetemény, a mi babszáron terem, a ki ennek ellentmond, vágja le.

Ki nem állhatta az alamuszi ficzkókat, a kik mindenre azt mondták, hogy «jól van».

Lenczi fráterrel csaknem egyidejüleg lett felvéve a gárdisták közé egy előkelő mágnás urfi, a kinél meg azt a szép sima leányos ábrázatát kifogásolta Gabi apó: «Azt hiszik, hogy valami maskarázott comtesse vagy, fiacskám! Talán herczegnővízzel mosod a fizimiskádat, hogy olyan patyolat? Huzass végig a fáin orrocskádon legalább egy léniát, valami jó barátod spádéjával, hogy lássa a világ valami bizonyítványát férfiui voltodnak. Hát hiába kereszteltek Achillesnek.»

Ezt a két új regrutát szerette volna Gabi apó nagyon összeverekedtetni.

Csakhogy Achilles, akármilyen veszekedő kakas volt is, de hát annak is volt Patroklusa, a kivel jó barátságban élt. S ez volt Lenczi fráter. Olyan jó czimborák lettek egyszerre, hogy semmi kilátás sem volt az összeakaszkodásukhoz.

Kellett lenni!

Egyszer péntek napon szegedi halászlére gyűltek össze a gárdisták a «zöld kakas»-nál.

– Ejnye, de megvan paprikázva ez a halászlé! jegyzé meg a belekóstolásra Achilles főhadnagy.

– Nekem pedig nem elég paprikás! mondá Lenczi fráter, s még egy fél kanállal tett a maga bográcsába a paprikás dobozból.

– Hohó! Ez becsületsértés! kiáltá közbe az előlülő Gabi apó. – Ez most azt vágta a szemedbe, hogy te gyáva vagy! még a paprikától is megijedsz. Ez világos czélzás, hogy a puskaportól még jobban fogsz félni! Sőt nemzetiségi megbántás, az állította rólad, hogy nem vagy igaz magyar. Ezért elégtételt kell kérned.

A kibékítés lehetetlen volt. Becsületbiróságnak semmi helye. A paprika, kinek-kinek meggyőződése szerint – paprika. A párbajnak meg kell történni. Két segéd rögtön megválasztatott; s a viadal föltételei meg lettek állapítva. Minthogy a sértés nem legnagyobb fokú, tehát nem megy a harcz a teljes víképtelenségig; hanem csak első vérre! Szurás kivétetik, ellenben a fejvágás nagyon tanácsoltatik.

– Elébb azonban költsük el ezt a paprikás halászlevet. Soha sem jó duellálni éhomra. Az ember nem tudhatja, hogy nem a száját vágják e meg, s akkor aztán mivel egyék? Ez volt Gabi apó véleménye.

Az ebéd alatt folyvást adta a jó utasításokat hol az egyik, hol a másik hősnek; mikor Lenczi fráterhez szólt, azt arra biztatta, hogy csak azt a faintos kárminnal festett pofácskáját igyekezzék végig rajzolni a karddal az ellenfélnek, vagy a kisasszonyosan csücsörgő száját hasítsa fel tisztességes emberi száj módjára; Achillesnek ellenben mind csak a Lenczi fráter orrát ajánlgatta támadási objektumul, nem lesz baj, ha egy darabot levág belőle, akkor épen emberi dimensiókat kap. – A két fiatal testőr pedig e közben csak nyomogatta egymásnak a lábát az asztal alatt, valami titkos összebeszélés volt köztük.

Ebéd után mind felmentek a nagy szobros terembe; a nézők letelepedtek a pamlagokra, a vívó-feleket övig levetkőztették, a két segéd tisztelgő állásban tartott karddal a terem két oldalán helyet foglalt; maga Gabi apó pedig, mint párbaj-biró felállt egy székre s onnan parancsolgatott.

– Először salutirozni egymást, azután án gárd! balkezet hátra, kard hegyét befelé; balláb könnyen lebegjen. Aztán előre, Isten nevében. A legelső vér kiomlásánál a segédek keresztbe a kardot: vége!

Elkezdték azok a verekedést; de mintha csak szinpadra tanulták volna be, olyan rendesen vágott az egyik, vágott a másik; felfogta az egyik, felfogta a másik. Ha az egyik retirált, a másik utána nyomult; ha az egyik előrenyomult, a másik hátracsoszogott.

– Ne hagyd magad! Lenczi fiam! szedd össze magad Achilles fiam! Ne parirozz, hanem vágj eléje. Ne a pallóba vágd a kard hegyét! Nem vétett az neked semmit.

Lenczi fráter pedig úgy hátrált, mint egyike a Horiátiusoknak; már-már elretirált a terem keleti végéig, a hol Benvenuto Cellininek híres Perseus szobra volt felállítva többek között, ki is nagy dicsekedve mutatja a kinyújtott kezében a levágott Medusafőt. Megis adta az árát a kérkedésének, mert Achillesnek egy nagyszerű csapása, mely elől Lenczi fráter jónak látta félreugrani, úgy levágta a kezét, hogy csakúgy gurult a Medusafő a terem közepére. Azonban Lenczi fráter sem maradt adós, mert ő meg a hátrakapott kardjával úgy csapta le Turenne marsallnak a tollas kalapját, hogy az félfejjel maradt ott.

– Ördög mennykő! ordított Gabi apó rájuk. Ne az én szobraimat kaszaboljátok; hanem a magatok pofáját. Kutyaszánkázta! Csak nem volt hosszabb a Perseusomnak a karja, mint a Lenczi orra, hogy azt találtad el?

Hanem erre aztán Lenczi fráter is dühbe jött; neki fordult az ellenfelének, visszaverte egész Magyarmiskásan, csupa fürészszé vágta a kardját, s utoljára nekiszorította épen annak az emlékezetes Pluto és Proserpina szobornak. Most rettent már meg igazán Gabi apó.

– Hüh! pernahajderek! Még összetörítek a drága szobrokat! Marsch ki onnan a szegletből! Ki a közepére, adta szittyái!

De azok, ugy látszott, föltették magukban, hogy az alvilági istenség láttára fogják megvívni csatájukat; a két kard csak úgy villámlott a szobor körül.

– De bizony a Proserpinámat csak nem hagyom! kiáltá Gabi apó, leugorva az itélőbirói tribünről, s a viaskodók közé rohanva.

Késő volt! Achilles egy szerencsétlen parád mozdulattal hátrafelé csapva, leütötte Proserpina segélyért terjengett öt ujját, míg Lenczi fráter rosszul irányzott primcsapása az ellenfele rózsás arcza helyett a gonosz Pluto fejét érte, úgy, hogy annak fele lehullott, s a másik fél fej félszemével csakugy bámult utána.

Gabi apó odarohant a vaktában hadakozók közé, az egyiket mellbe, a másikat hasba döfte az öklével.

– Kössenek fel a nevetek napján! hát ez duellum? Összetörtétek a Proserpinámat!

De még nagyobb baj is történt.

A közberontó segédek egyike azt kérdé:

– Nini! Gabi apó! Mi történt a hátával?

– Az én hátammal?

– Nem érez semmit?

– De igen. Mintha viszketne egy kicsit.

Azon bizony egy becsületes hosszú seb volt vágva. Akkor kaphatta, mikor a viaskodók közé rohant, valamelyiknek a kardja odatévedt az ő eddig szüzen maradt testrészére. Annak természetesen nem akadt gazdája, hogy melyik tette. Elég, hogy meg volt.

Az első vér meg volt: kiomlott. S ezzel a becsületnek elég volt téve.

– Lánczhordta kölykei! lármázott a gárdaőrmester; még ilyen párbajt sem láttam, a hol a párbajbiró vérével tisztázzák a becsületet.

A vért még nem sajnálta volna; de a Proserpina öt ujját! Ki csinálja azokat megint oda, a hol voltak?

Gabi apó nem volt olyan vastagfejű, hogy a maga eszétől ki ne találta volna, hogy az összekaszabolt statuák, meg a hátára tévedt harczi emlék balladája ugyanabból a fábrikából került ki, mely az eltünt csirkemájak románczát szerzette… Körmönfont csalafinta!… Föl lett jegyezve a rézfokos nyelére – s majd «lesz még diószegi vásár!…» «Háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza.»

Még most zöld a gyümölcs; ha beleharapnak, visszaharap; de majd megérik, s akkor önként pottyan a kertész ölébe.

Hogyan szokott a zöld ifju megérni?

Elmondjuk.

Előre bocsátandó, hogy abban az időben valami sajátságos pusztító ragály dühöngött a gárdista fiatalság között, melyet nem birtak elmulasztani. Ha az egyik kilábbadozott belőle, a másik kapta meg. Majd sporadice, majd epidemice lépett fel; néha az egész kompánia feküdt bele. Orvosi nyelven úgy hivják azt, hogy «erszénysorvadás» vagy helyesebben «tárczavérszegénység».

Az okok és kórtünetek rendesen ugyanazok.

Mikor a fiatal gárdista onnan a falusi vármegyéből felkerül ide a székvárosba, s nyitva látja maga előtt az egész paradicsomot, hát akkor azt hiszi, hogy ebből neki mind kell kapni. Járja a szinház, az opera, kávéház, vendéglő; úri bálok, mulatságok a práterben, a sängereiokban; ismerkedés vidám hölgyekkel, szerelmes kalandok, ajándékozott bukétok, brazletok; összetört tányérok, poharak; nem is ital, ha nem Cliquot, nem is kávé, ha nem Munschtól való; a pinczérnek huszas borravaló, a frizőrnek rendes conventio; – egyszer aztán észreveszi a fiatal ember, hogy nini! az erszénybe egerek jártak, kilyukadt; akkor aztán elkezdi fitymálni a szinházakat, kritizálja az operát, nem lehet az ember fülének kiállni azt a kornyikálást! Kiábrándul a szép arczok iránti hevülésből, nem megy a vendéglőbe, azt mondja: hogy fáj a gyomra; hanem hazaviteti magának a privatdinerrel a szalámit; a mi igen jó a gyomorfájás ellen; azt is «aufschreiben»-re hozatja, s végül símára lenyiratja a haját. Ezek a kórtünetek. Következik azután a crisis. Egy nap a beteg azt mondja magában: «ejh mit? hát azért jöttem én Bécsbe, hogy itt kuczorogjak, mint a Tantalus? Hozzátok azt a pióczát!»

Más okos betegségben a vérbőségnél szokták a pióczát alkalmazni, a gárdista nyavalyája ebben is exlex; az akkor kívánja meg azt a szívó férget, a mikor végfogyatékán van az életerőnek.

Előkerítik a pióczát. Az eleinte nem akar beleharapni: azzal mentegetődzik, hogy megvan tiltva a gárdista uraknak a vérét kiszívni. Végre fel hagyja magát világosítani, hogy most egy ifju emberélet megmentéséről van szó s nagylelkű lesz: kiszorongatja a mulhatatlan száz bankó forintokat, egyelőre nem többet; majd megnő az; de lehuzza belőle előre az egy havi kamatot; nem sokat: csak tíz forintot. Igy szerez pillanatnyi könnyebbülést a piócza a betegnek. Hanem ez a javulás, mint előre tudhatjuk, csak látszólagos; csupán palliativum, mely alatt a baj ujra megnő; egy hónap mulva már két pióczára van szükség; míg végre a baj annyira exacerbálódik, hogy utoljára csak egy nagyszerű érvágás által lehet radicaliter meggyógyítani: az érvágást azonban nem a patiensen, hanem a tekintetes vagy méltóságos papán hajtják végre, odahaza.

Iparkodtak ugyan ennek a pestisnek prophylacticus úton és módon elejét venni. A belépő tagokat mindjárt az első felavatásnál beójtották azzal a rendszabálylyal, hogy a mely gárdista adósságot csinál, a chargeját rögtön elveszíti; miután neki kötelezvényt aláirni szigoruan meg van tiltva. A mint valakit bepörölnek az adósságáért, aló marsch, mehet haza bakternek. Némelyiken épen nem fogamzott meg ez ójtási lympha, azért mégis csak csinált adósságot. Viselhette a következményeit, ha nem sikerült az apát magánlevélben engedékenységre birni.

Hanem egy eset kivételt képezett. Ha az illető becsületbeli adósságot csinált. Az már egészen más!

Az olyan tartozás, a mit valakinek a gavallérszavára, a szép bajuszára adnak: az megbecsülésre méltó. Itt már az egyenruha tiszteletben tartása forog kérdésben. A becsületszóra kapott kölcsön azt bizonyítja, hogy az embernek van becsülete, s a fiu becsülete az apáé is. Ezt tartozik az apa beváltani! – Csakhogy ezt a világnézetet az apával bevétetni tekintély kell. Ilyen tekintély volt Gabi apó. Ha egyszer ő rászánta magát, hogy neki ereszsze a vastagon fogó pennáját a levélirásnak, az nem maradhatott a kivánt siker nélkül. Az ő előterjesztését honorálni kellett.

Ilyenkor lett aztán a zöld gyümölcs megérve. Oh milyen szép vékony hangon, milyen alázatosan tudott a fiatal ember beszélni Gabi apó szine előtt, mikor az intermediatióra volt szüksége. Elnevezték akkor még Jupiternek is. Türték a tetőtől-talpig lekeféltetést töredelmes szívvel: nem vicczeltek vissza.

Csakhogy az ám az eléggé soha ki nem tanulható tudomány, hogyan kapjon az ember egy olyan másik embert, a ki becsületszóra irás nélkül ád kölcsönt? mikor papirosra is olyan nehéz.

Azért volt Gabi apónak ez a második kérdése Lenczi fráterhez:

– Tudsz-e fiam adósságot csinálni?! – Nem olyan komisz, plebejus adósságot, a mi biró elé megy; hanem úri, elegáns, aristocraticus adósságot, a mire azt mondják, hogy «vagy fizess, – vagy meghalsz! – vagy megházasodol!» Lenczi fráter tudott.

Sokféle angyalok vannak a világon, s még többen a világon kívül; de mindannyi között legkellemetlenebbek azok, kiket Oken természethistóriája tengeri angyaloknak nevez. Ez tudniillik a czápáknak legfalékonyabb családfaja, ellátva akkora szájjal, hogy egy ökör belesétálhat s abban alul-felül három sor éles fogakkal, a mik úgy egymásba csappannak, mint a legszebb gőzgép metszőfogai. Az angyal elnevezés nagyszerű uszószárnyaikról ragadt rájuk, a mik az óriási fejből látszanak kinőve lenni. A két nagy szétmeredő karikaszem szintén hozzájárulhat a magasztos külső emeléséhez.

Ezen tengeri angyaloknak legfélelmesebb példánya volt ismeretes a bécsi ifju katonatisztek és gárdisták körében: csakugyan Meerengel-nek hivták. Megszolgálta szép nevét. A leggonosszabb uzsorás volt, a ki csak valaha tékozló fiuk után leskelődött.

Pedig akkoriban nem volt az uzsoráskodás olyan könnyű tudomány, mint most, a mikor ha egy gavallér pénzt akar kapni a szakállára, elébb két jó barátot kell keresnie, a kinek egyike az egyik félbajuszát, a másik a másikát engedi az ő szakállához hozzá köttetni s úgy mennek, hármas ikrekként egy emberszámban, pénzt keresni. S ezt nevezik váltónyargalásnak.

Még akkor csak kötelezvényt adtak a hitelezőnek, azt is aláirta ugyan három ember, de kettő csak tanu volt, a ki azt bizonyította, hogy az adósnak valósággal le lett számlálva a markába a pénz; de nem állt kötélnek helyette, ha az adós elpárolgott.

Nagy hézag esett volna a világtörténetben, ha két ilyen egymásnak született lélek, mint Lenczi fráter és Meerengel össze nem találkoztak volna; a kérdés csak az lehetett, hogy melyik teszi szerencsétlenné a másikat?

Mert az uzsorásnak is megvan a maga catechismusa.

Miért szidalmazzák az uzsorást? Azért, mert a maga marháját természetes úton szaporítja. Hát a paraszt nem azt teszi? Mikor megülteti a kotlóst: alárak tizenkét tikmont, darabja két krajczár; mikor kikelnek, pakene hendli minőségig nőnek, eladja darabját harmincz krajczárért. Hát ez nem uzsora? A tojásnak szabad kikelni, megtollasodni; hát a tallérnak nem?

Azt mondja erre a paraszt: «hátha a tojások megzápulnak?» no hát az uzsorás is azt mondja: «hátha a tallérok megzápulnak?»

A sorsintéző hatalmak által ugyan szigorúan meg volt tiltva a testőr fiatalságnak az uzsorásokkal való megismerkedés. Hát hiszen az ilyen gyöngéd viszonyt nem is szokták a nagy harangra kötni. A hal-evésért is csak akkor ütik az embert hátba, ha torkán akad a szálka: elébb nem.

Ha az uzsorás panaszra ment a fiatal testőr ellen, kifizetetlen adóssága miatt, ezt rögtön quietáltatták. A tilalom tehát csak erősebb hüvelykcsavaró volt reá nézve. A páczba került fiatal ember kénytelen volt minden lehetőt elkövetni, hogy a tengeri angyalának a torkát betömje, ha az egész élettalyigáját ki nem akarta döczczenteni a kerékvágásból. Erre a természetes melegre alapítá a Meerengel a maga egész egyptomi tojáskiköltési methodusát.

Ötszáz forintos kötelezvénye volt Lenczi fráternek a Meerengelnél. Kezdetnek elég. Nem látott ő abból többet kétszáz forintnál.

Pontosan a lejárat napján ott kopogtatott Meerengel Lenczi fráter ajtaján. Szivesen fogadták: – Tessék helyet foglalni!

Meerengelnek nagy kimeredt szétálló szemei voltak: hol az egyikkel nézett az emberre, hol a másikkal, de irgalmat ugyan egyik szeme sem ismert. Ha az egyikkel dolgozott, a másikat reservába tartotta.

– Mi tetszik, édes Meerengel? kérdé Lenczi fráter az angyaltól nyájasan.

– Talán meg tetszett feledkezni arról a kis kötelezvényről?

– Hogyan? Hát ma volna a fizetés napja? Én két nappal későbbre számítottam.

– Bizony Isten ma van, tessék ide nézni, mondá a tengeri angyal, s elővette a zsebéből a kötelezvényt, s széttárta a keblén, azonban mind a két kezével fogta a két szélét. Ha jó szeme van a főhadnagy úrnak, úgy is elolvashatja.

– Igaz! E bizony ma járt le. No hát fizetek.

Azzal odament az asztalfiókjához s kihuzott belőle egy töltött bizony nem erszényt, hanem pisztolyt s odaszegezé annak az üres végét a Meerengel homlokának: épen oda a két szerteszét néző szeme közé, minélfogva a tengeri angyal negyvennégy pisztolycsövet látott maga felé fujni.

Érezte is, hogy fujják a halál szelét.

Előre meghal ijedtében.

– Jaj, nagyságos főhadnagy úr, mit akar azzal a püstölylyel?

– Ha egyet kiáltasz, meghalsz! Azt mondom! Nem lesz kár érted.

– De hát töltött püstölylyel akar engem kifizetni a nagyságos főhadnagy úr?

– Majd megtudod. Most egyelőre azt akarom, hogy edd meg azt a kötelezvényt.

– Megegyem a kötelezvényt? A kire van irva az én ötszáz forintom?

– Az ötszáz forintodért ne legyen gondod, azt megkapod, hanem a kötelezvényt előbb meg kell enned.

– Ezt a papirost megegyem? Soha életemben nem ettem papirost, tintával.

– No látod? Én most megtraktállak olyannal, a mit még soha nem ettél életedben.

– A nagyságos főhadnagy úr tréfál.

– Nem tréfálok. Vagy megeszed, vagy lövök.

– De ha engem meglő a nagyságos úr, akkor a nagyságos urat lenyakazzák.