Part 14

Ez akkoriban új intézmény volt. Az egész tudomány fejezetekre volt felosztva, s minden fejezetnek a czíme egy czédulára felirva. Azokat a papirlapokat nagytiszteletű esperes úr sajátkezüleg keverte össze, s azután belehajította egy kis asztalon álló vaskalapba: a vizsgálatra szólított szittyák egyenkint járultak e kalaphoz s kihuztak belőle egy schédát, mely épen a kezükbe akadt. A mi abba volt irva, arra kellett nekik megfelelni. Részrehajlás, kedvezés nem eshetett így meg.

De még azonkívül is szabadságában állott minden egyes visitátornak kérdéseket intézni a rigorozálóhoz, s e jogát különösen szerette gyakorlatba venni a nagytiszteletű esperes úr, a kinek orczájára maig is rettegve emlékezem. Az examináltnak a szemébe kellett nézni, és végig kiállni azt a torturát, a mit mozgékony arczának váratlan változásaival elkövetett rajta, egyszer felfujta a két orczáját gömbölyüre, aztán meg nagyot fujt, mintha el akarná a szegény diákot röpíteni a levegőbe; aztán összecsücsörítette az ajkait, feltolta az orrához, s mozgatta jobbra-balra; mikor nem tetszett neki a felelet, a félszemét behunyta, a szája félszegletét felhuzta, leskelődve, mikor kilátásba volt helyezve, hogy a diák most mindjárt belekeveri magát a hinárba, ha pedig nagyon meg volt elégedve, karikára felnyitotta a szemeit, feltátotta a száját, s mikor vége volt a pensumnak, hirtelen összecsapta a fogait, bekapta az embert.

Engem már bekapott. Félig megfőve, de nem lefőzve kerültem a helyemre haza a purgatoriumból.

Rögtön a nyomomban következett Lenczi fráter.

A mint kilépett a padból, valami várakozásteljes nyüzsgés, mozgás zsongott fel mind a hallgatóság, mind a classis soraiból. Csak az ő arczán nem látszott meg semmi emótio. Olyan biztosan lépett ki a középre, mintha csak cotillonfigurát előtánczolni hivták volna oda, meghajtotta magát udvariasan köröskörül az egész hallgatóságnak, s a legmosolygóbb önbizalommal nyult a kalapba a schédát kihuzni.

Mit rántott ki magának?

«Az örökösödési jogról.»

Fitymálva nézett oda neki: «az öröködési jogról!» s azzal összecsavarintotta a scartétát, mint egy borsos papirtölcsért, s felhuzta a balkeze középső ujjára, aztán mindvégig azzal actiózott az előadás közben.

De úgy folyt belőle a tudomány, mint a csergedező patak.

Semmit abból, a mit Acsády megirt. Az ő tudománya túlterjedt azon. Felölelte a kerek föld minden nemzeteit.

– Az örökösödési jog minden népek szokásai és minden korszak szerint különböző volt. A régi etruskoknál a leányoknak nem adtak semmi örökséget, azt tartva, hogy férjeik tartoznak őket ellátni; ellenben a spartaiak csak a leányokat részesíték az örökségben, azon elvből indulva ki, hogy a férfiak úgy is meg tudnak élni a maguk keze munkája után, de a leányok nem kereshetnek. A longobardoknál a fiak örökölték az apa hagyományát, ellenben a leányok az anyáét, az egyptomiaknál minden hagyomány a papoké volt, a kik tartoztak ezért az árvákat felneveltetni. A törököknél mindent a padisah örököl, ellenben a szultán gyermekei, hogy az örökségen össze ne veszszenek, apjuk halála után, az elsőszülött kivételével mind a Bosporusba hányattatnak; a régi zsidók szerint az a fiu örökölte az apa összes vagyonát, a kit az apa megáldott s a kinek e czélból az anyja kecskebőr keztyüt huzott a kezére. A hajdani szittyák nyilat húztak az örökség eldöntése czéljából, ellenben hunnus őseinknél a fegyverre volt bízva, hogy ki örökölje az apát, s a melyik a verekedésre bocsátott testvérek közül életben maradt, az lett az örökös, mint ezt Attila fiainak története bizonyítja. A lex bajovariorum szerint végre egy tarka tehénre volt bízva az eldöntés: a melyik testvérnek a szénájához a tehén hamarább hozzáfalt, az lett az általános örökös… (és így tovább szakadatlan folyamatban!)

Maig is előttem áll a proteusi kép, a mi a pensumfelmondás alatt az esperes úr ábrázatjából alakult. Bámult, hüledezett, boszankodott, nevetett, prüszkölt, csak épen nyájas nem volt.

– Álljon meg! kössön ki! vessen horgonyt, domine fráter! Hisz ön olyan dolgokat tud, a miket soha senki sem tudott; de a mikből egy szó sem foglaltatik Acsádyban. Térjen rá arra a kérdésre, hogy miben áll az örökösödési jog in specie, loco, itt helyben Magyarországon.

Erre a szuttyongatásra Lenczi fráter manói mosolygással fordult a kérdező felé, s fél bajuszát felpödörve, a másikat a szája szögletébe aláhuzva, igen szépen felfejté a jogelvet, nem a theoria, de a praxis nyomán.

– Hát minálunk Magyarországon az örökösödési jog, hogy az apa annyi adósságot csinál életében, hogy a fiaknak nem marad semmi okuk az örökösödés feletti viszálkodásra.

Ezt a találó feleletet általános hahota követte minden zugaiból az auditoriumnak.

Csakhogy ez a tetszésnyilvánitás a milyen megbecsülhetetlen egy vígjáték előadásánál, annyira kárhozatos egy rigorosum alatt.

Ilyen átalakulását az esperesi ábrázatnak még soha sem láttam. Szokott az gömbölyű is lenni, narancslapossá, ötszegletüvé válni, de most egyszerre hosszukás lett: az álla lefelé, a szemöldöke felfelé szaladt, a szája szélei befelé horpadtak. Boszusan forgatta a fejét jobbra-balra, két kezével csendet integetve a profán kaczagóknak. De jó idő telt bele, a míg abba hagyták.

Magának az esperes úrnak huzamosb idő kellett, a míg az ábrázatja visszakapta azt a normál kifejezést, a midőn az összeszorított száj, mint egy horizontál vonal kétfelé osztja a fejet s a kiülő szemek szorítják vasvilla hegyeik közé az exorcisált fejét.

Csak ez maga, a főbünös, nem mutatott semmi változást az arczán. A frakkja szárnyait simogatta a tenyerével szőrmentében, mintha csak a sajátja volna.

Végre csak elpihent a közös nagy derültség, az esperes úr összeszorított ajkai ismét szólamok kiadására nyiltak fel.

– Nagy–gyon jól van, domine frater! Úgy látom, hogy ön sokkal versátusabb a külföldi juridicában, mint a hazaiban. Tehát ha ön olyan nagyon járatos in jure utriusque alienorum, mondja meg nekem, hogy mit neveznek Magna chartának? Mi az a Magna charta?

Lenczi fráter, mintha csak az ördögök csiklandozták volna, erre a szóra nagyott nevetett s ex templo megfelelt a kérdésre:

– Mi az a «magna charta?» Hát tizenkét tarokk, tuletroával, hét primőr, kézben, forhandban.

De már erre a feleletre nem várta be a bekövetkező elismerést Lenczi fráter; hanem egy pompás oldalugrással bebizonyítva tornászati ügyességét, kezébe kaparintotta az auditorium ajtajának a kilincsét, s mielőtt valakinek eszébe juthatott volna, hogy üldözőbe vegye, úgy el tudott tünni, hogy nem látta azt senki, merre ment ki a collegiumból.

Nagy fényesen megbukott az examenen, az világos volt.

Az esperes rögtöni kicsapatását követelte. Az megis volt érdemelve!

A senior azzal vigasztalta magát, hogy csak nem szökhetik világgá, mert hisz az ő frakkja van rajta, s a tíz forint útiköltség az ő fiókjában fülel. Hanem az nagy optimismus volt tőle. Mintha nem megtalálná az a sárgagombos frakk az utat az Amslihoz? van már annak ott elég elvtársa, a ki szereti a társaságot. Lenczi bevágta az egész díszöltözetet tíz forintért a zálogba. A pénzt megkapta egy darab veresszínű bankóban. Akkor aztán az Amsli arra unszolta, hogy váltsa ki a tegnap zálogba tett gubáját. Azt Lenczi fráter nem találta czélszerünek, hanem kikeresett magának a zsibárusi czókmókból egy teljes ócska katonai mundért, kék hajtókás fehér frakkot, foltos térdű kimondhatatlant és hozzávaló bakancsot. Elég rongyos volt valamennyi. Az egész costümöt kialkudta egy tizesben. Fizetett készpénzzel. Az Amsli azon a véleményen volt, hogy az a tizes hamis, s nem akarta elvenni, inkább majd visszaád a tíz forintosból.

– Ha el nem veszed, feladlak, hogy tőled kaptam, megesküszöm rá, hogy te fábrikáltad, két esztendeig ki nem kerülsz a tömlöczből.

Így aztán magkapta ingyen az egész hábitust. A hamis tizest is megtarthatta. Végig akarja ő azzal utazni a félországot. Azt minden korcsmában vissza fogják neki adni, miután előbb megvendégeltette magát.

De hát akkor minek neki az a tízforintos bankó, a mit gondosan elrejt a bakancsa orrában, mikor azt a lábára felhuzza? Ott az igaz, hogy legbiztosabb helyen van a pénz, de hát mi szállta meg Lenczi frátert, hogy egyszerre takarékoskodni kézd?

Azzal ő, a szemére huzva a holczmüczlit, vígan fütyörészve, kiballagott a városból.

Mikor a Dunántulra ért, ott elfogták, mint szökött katonát.

Nem is tagadott semmit.

Ezelőtt két héttel gyilkolták le kegyetlenül a komáromi sírásót, megtakarított kis pénzecskéjéért. Nagy eset volt az! A rablógyilkos a kéményen ereszkedett le; ott maradt utána egy sárga mundérgomb, a mi a frakkjáról leszakadt, arról gyanították, hogy szökött katona volt, s azonnal üldözőbe vettek minden katonaruhában kóborgó vándort. Lenczi fráter az első kérdésre bevallott mindent: ő gyilkolta meg a sírásót; az elrabolt pénz most is ott van a bakancsa orrába dugva, rátaláltak, megismerték rajta a vérfoltot. Lenczi frátert felvitték kocsira ültetve, három katona kiséretében Komárom várába, ott nagy hirtelen kimondták fejére az itéletet statarialiter. Megmondta, hogy kinek hivják? Mivelhogy nemes ember volt, nem akasztják, hanem főbe lövik. Ki is tették a siralomházba.

Ott pedig az a jó szokás divik, hogy a szegény halálra itélt bünöst három napig mutogatják a közönségnek, a szánakozó lelkek aztán összehordanak a számára minden jó enni, inni valót, hadd lakjék jól utoljára életében.

De nem maradt ez a dolog annyiban. A senior nem feledhette a sárgagombos frakkját. A kudarczos examen után azonnal sietett Lenczi fráter uraatyját stafétai úton értesíteni, hogy az örököse megbukott a rigorosumon s aztán a kapufélfától vett bucsut. Ellenben az ő nagybecsű frakkját is magával vitte, melyet ő ezennel ünnepélyesen reclamál.

A mint ezt a levelet megkapta az öreg, szörnyű dühbe jött rá, esküdött mennyre-földre, hogy csak kaphassa azt a gézenguzt puska végire, irgalom nélkül főbe lövi. Mindig a vállán hordta a dupla puskát, annak a jeléül, hogy fenyegetését brutusi szigorral kész beváltani.

Egyszer aztán egy czimborája, a ki oda benn járt a városban, jön szaladva, ijedt képpel hozzá.

– Hej komám, ugyancsak lövik ám már a rajkódat főbe odabenn a komáromi várban! Ő volt az a szökött katona, a ki a szegény sírásót meggyilkolta, már két nap óta ki van téve a siralomházban.

Erre a hírre aztán vágtatott az öreg rémülten a várba, fel a generálishoz.

– Uram! kegyelmes uram! meg ne lövesse a fiamat! Nem szökött katona az, hanem szökött diák! Nem gyilkolt az meg senkit, csak engem, az apját! A gézenguz! Semmirekellő. Hiszen mikor azt a sírásót meg kellett volna neki ölni, épen az nap bukott meg a collegiumban, a Tiszántúl, a rigorosumon.

Erre aztán a kivégzést felfüggesztették, s miután szerencsére az igazi gyilkos is kézre került, Lenczi frátert kiszolgáltatták az ölelő atyai karoknak.

– Mit tettél? Te országos apagyilkos! dorgálta az apa a bűnben lélekző magzatot.

– Hát csak meg akartam mutatni, hogy nem félek a főbelővéstől, a mivel apám uram fenyeget. Aztán egész életemben nem volt olyan úri dolgom, mint most három napig a siralomházban.

III.

Lenczi fráterrel ez eset után nem lehetett okosabbat tenni, mint beadni gárdistának, oda jó lesz. Ott nem követeltetik se tudomány, se szép irás, csak daliás termet és onnan hazulról tisztességes ellátás havi pénzzel. A vármegye ajánlata is könnyen kieszközölhető volt, ez volt a lépcső a testőrranghoz.

Lenczi frátert maga az uraatyja vitte fel Bécsbe, a saját négylovas hintaján s eljárta vele a magas uraságokat, a kiknél be kellett assentálni. Azok között legfeljegyzésre méltóbb alak volt a «Gabi apó.» Az egész neve nem lényeges dolog. Azt csak a jebuzeusai ismerték irásból. Ő volt a magyar nemesi gárda őrmestere. Mindenki tudja, hogy ez annyi, mint az őrnagyi rang a közös hadseregnél, miután a gárdánál maga a közlegény is főhadnagy, a gárdai hadnagy tábornok s a kapitány altábornagy.

Gabi apó csakugyan a legidősebb volt a magyar királyi testőrök között. Ő maga ugyan tagadja, de az adatok bizonyítják, hogy már Napoleon ellen, mint huszárhadnagy harczolt, és így az ötvenet átugrotta. A fejét egész simára szokta nyiratni (nem kopasz az!) arczát mindennap kétszer borotválja; egy szál ősz szakáll nem árulkodhatik ellene, a bajusza pedig a legszebb fekete kenőcscsel van hegyesre kifenve. Csak egyet nem lehet elpalástolni, a termetnek azt a részét, mely ellen a római mese szerint egykor a többi tagok fellázadtak, hogy az emészt meg mindent. De ő azt sem engedi a rendkívüliségek számába vétetni. Ilyennek kell lenni egy igazán kinőtt férfitermetnek. Azért ő jobban megüli a lovat, mint akármi karcsú suhancz, s a tánczra is vállalkozik, birják az oszlopok az épületet.

A többi gárdisták mind «apámnak» hívják.

Megis érdemli e czímet.

Ő ügyel fel valamennyire s vezeti őket a világi viszontagságokon keresztül. Ő az úttörő. Kényesebb természetü kalandoknál bizton lehet számítani a jó tanácsadására. A hazulról küldött havi pénzt ő veszi gondviselése alá s szigorú pontossággal szolgáltatja ki apránkint az urfiaknak, számon kérve, hogy mire költik?

Gabi apó nem volt valami könnyű ember. S ez alatt nem a testi sulyát értjük, a miről beszélhetnek a bécsi fiakkerek (csak a Nro 9-es volt képes vállalkozni; a többi letörött alatta); hanem azt az indulatját, a mivel az új embert fogadni szokta. Valami kifogást csak kellett benne találni. Lenczi fráternek első látására kifogásolta az orrát.

– Hát’szen legény volnál a talpadon, fiacskám, csak ezt a veszedelmes nagy orrodat ne hoztad volna magaddal. Hisz ezzel, ha én «linksz schaut!» kommandérozok, hát leütsz a lábamról; ez az az orr, a kiről bölcs Salamon azt énekli, hogy olyan, mint a Gileád tornya, mely néz Damaskus felé. Mikor walczert tánczolsz, senki sem marad a szálában, úgy elsepred az óroddal; ha háborúba visznek, sisakot kell rá huznod; s ha pedig sarkantyút üttetsz rá, hát úgy küzdhetsz vele, mint egy rinóczerósz, s ha kilövik alólad a lovadat, felkaphatsz az orrod nyergére s azon nyargalhatsz tovább.

Gabi apónak sajátszerű kiejtése volt: az «r» és az «sz» magánhangzókat «ch»-nak ejtette, furcsa sejpítéssel. Még a nyelve is meg volt hizva. – Hanem azért tiltakozott ellene, hogy nevessenek a beszédén. Azt komolyan kellett venni.

Lenczi fráter még e felől nem volt informálva s elkezdett mosolyogni.

– De ne röhögj azon, a mit én mondok, (gólya legyen a bábád!) mert én nem azért szoktam fogyasztani a hangomat, hogy valaki nevessen rajta, akárki fia. A ki pedig előttem áll, mint subalternusom, az ha nem kommandirozom, hogy «iny fel!» hát nekem ne mutogassa a fogait! Nem vagyok én szobacziczus, a kire kötelessége vigyorogni a gárdistának! Mikor velem szemben állsz, akkor «száj befelé, fül kétfelé, szemeket előre!» s még ha baraczkmagot török a fejeden, akkor se nevesd el magad! Tudod? Ha én azt mondom, hogy az orrod nagy, hát neked kötelességed azt viselni, mint a hogy viselik számos excellentiák, a kik ex offo kapják a nagy orrokat. Azt pedig, a mire most nézesz, hiába nézegeted. Mert tudom én jól, az ilyen fiatal kölyökgárdista mire gondol! Magam is az voltam egyszer (tegnapelőtt). Te most azt gondolod magadban, hogy a mit a természet egynek orrban adott ki, azt másnak hasban szolgáltatta ki. Hát tanuld meg, hogy ez nem has, hanem «termet»; ilyen a normális férfitermet. No már most elég volt a leczkéből. Csapj a tenyerembe, aztán hivj ezentul apádnak. Én leszek ezentúl az apád.

Lenczi fráternek nem nagy fáradságába került elfogadni az apacserét.

Akkor aztán leültette Gabi apó s pipát dugott a szájába.

– Hát aztán van-e jó gyomrod?

– Akár a tevének.

– No majd kipróbáljuk a legközelebbi «füstös misénél».

«Füstös mise» czímét bitorolták a Gabi apó által rendezett vidám mulatságok a «zöld kakas»-nál, a gárdisták kedvencz vacsoráló helyénél. Hogyne hallotta volna azoknak a hirét Lenczi fráter?

– Ministrálok benne; felelt nyugodt önérzettel.

– Ministrálok benne! ismétlé Gabi apó, gúnyosan utánozva Lenczi fráter gordonkahangját. Azt gondolod ugy-e, hogy majd megmutatod te, hogy mennyit bir el a gyomrod? Nádi veréb! Várj csak! Majd megtudod te, hogy hogyan próbálják ki a gárdista gyomrát? Azután azt kérdem: verekedtél-e már valaha?

– Hiszen azért csaptak ki három iskolából.

– De nem úgy ám, fokossal, fütykössel; hanem kifent karddal, párbajban.

– Mindegy az.

– No majd meglátod, ha átesel rajta. Hát azután – tudsz-e adósságot csinálni?

– De már ebből eminentiám van minden testimoniumban.

– Figyelmeztetlek rá, hogy a gárdistának nem lehet ám úgy adósságot csinálni, mint a juristának. A gárdistáról, ha rosszul csinálja az adósságot, lehúzzák a párduczbőrt. Ha ki nem találod a módját, hogyan kell «jól» csinálni adósságot, úti füvet kötünk a sárgacsizmás talpadra. Végtére voltál-e már szerelmes valaha?

– A mióta csak magam tudom felhúzni a csizmámat.

– Zöld beszéd. Csinos pofák után szaladgálni! Elhiszem. No majd erre is rákerül a sor; s akkor megtudod, hogy mit tudsz. Mert nem ám az a legény a talpán, a ki a kinyilt rózsát le tudja szakítani, hanem a ki a csipkebogyót meg tudja enni nyersen.

Ez volt az első tájékoztatás az új pályán Lenczi fráterre nézve.

Nemsokára következett egy nagy udvari bál, a hol a magyar és osztrák gárdistáknak teljes parádéban kell kirukkolni, hat-hat legény számban. Ők állnak őrt a császári várpalota termei minden ajtajánál, egyik oldalon a magyar, másikon a német.

Tudva van, hogy V. Ferdinánd királyunk idejében az udvari bálok alkalmával csupán édességek lettek felszolgáltatva; az újabbkori szilárd tartalmú buffet, bordeaux és pezsgő mellékletével, már a dualistikus epocha vivmánya. Ennélfogva igen jó megérthető szokás volt az, hogy a szolgálattevő hat magyar gárdistát a kötelesség végeztével Gabi apó meghivta egy kis barátságos magyar vacsorára, (bevett czímen «füstös misére») a «zöld kakas»-hoz. Ennek a korcsmárosnéja tudta a legpompásabb paprikás csirkét készíteni, tejfölösen, csipedettel, a hogy Kecskeméten szokták. (Meg másutt! Betüszedő.)

Mikor Gabi apó odaizent: «heten leszünk!» akkor a korcsmáros szakácsnéja leölt tíz csirkét. Gabi apó maga megfelelt négynek. Azonkivül még az ő osztályrésze volt minden csirkének a mája, azt nem volt szabad másnak kivenni.

A testőri szolgálat addig tartott, a míg a felségek a tánczteremből lakosztályaikba visszavonulnak, a mi rendesen 11 és 12 óra között szokott megtörténni. Akkor aztán a magas társaság is oszlani kezdett.

Lenczi fráter is a hat meghivott gárdista között volt. Neki jutott osztályrészül a gyülekező terem ajtajánál őrt állani, a hol phoenomenális orrával mindenki figyelmét magára ragadta.

Ki volt már adva a jelszó a megtréfáltatására.

Lássuk a próbát: mit áll ki az ujoncz gárdista gyomra?

A mint a fölségek visszavonultak, Gabi apó oda járult az ajtó mellett álló gárdistához, s merev parancshangon szólt hozzá:

– Főhadnagy úr, kövessen nyomban.

Azzal elvezette Lenczi frátert az előszobákon keresztül, végig egy hosszú folyosón, mely mind a két oldalán tele van aggatva herczegek képeivel, annak a legvégső végén van egy nagy szőnyegajtó, a mi tulajdonképen nem átjárás, hanem csak álczázása egy elfalazott mellékfolyosónak. Ez előtt állította fel Gabi apó az ő legujabb fiacskáját, Lenczi frátert.

– No fiacskám. Fontos és nevezetes pontra állítalak mostan. Ez itten a hátad mögött ő fölségének a háló-szobája. Ezt az ajtót megőrizni, a te erős kötelességed. Itten megállsz, mint a bálvány. Se előre, se hátra. Aztán nem az egyik lábadról a másikra, mint a lúd a jégen, hanem egyenesen mind a két csánkó: a kenyeres-magazin befelé, a fujtató kifelé, a kivont kard markolatja a három ujjad között, a pengéje a másik mancsodba fektetve, az állad a nyakravalóba húzva. Ha uniformis közelít, szalutálsz, ha slepp jön, összeütöd a sarkantyút, ha komisz frakk jön, keresztbe teszed előtte az orrod sorompóját s passust kérsz tőle. És addig innen meg nem mozdulsz, ideragadsz, a míg érted nem jövök és fel nem váltalak.

Azzal megfordult Gabi apó s odább ment, ott hagyva a rekrutát az embertől nem járt folyosó zugában. Ő maga pedig sietett a másik öt gárdistát összeszedni s aztán mentek mind valamennyien nagy nevetve a fiakkereiket keresni. Gabi apónak egymagának kellett egy egész bérkocsi: a Nro 9-et messziről ki lehetett ismerni a többi közül, annak két fehér lova volt és lángveres kocsija.

Volt nagy nevetség a «biztos állásban» hagyott nagyorrú fölött. Az most ott állhat kora hajnalig, a míg a kollégái mulatnak és dobzódnak a «zöld kakas»-nál.

Így próbálják ki az ujonczot, hogy «van-e jó gyomra?» Győzi-e a koplalást és szomjuhozást bál után reggelig?

Csakhogy ezuttal a «gazda» csinálta a «vendég» nélkül a számadást.

Lenczi fráter csak azt várta, hogy Gabi apó súlyos lépteinek hangja elveszszen az előszobában, dugta a kardját a hüvelyébe, leosont a lépcsőn; átkerült a József-térre, ott felkereste a saját bérkocsiját, s azt mondá a bérkocsisnak:

– Ismeri a Nro 9-est?

– Hogy ne! A két fehér lóval. Most döczögött ezen végig.

– Öt forint borravaló, ha eléje tudunk hajtani, mielőtt a «zöld kakashoz» ér.

Soha könnyebben nem szolgáltak meg öt forintot.

Gabi apó víg lelkű czimboráival a gárdisták szobájában a «zöld kakas»-nál, letelepedett a hosszú asztalhoz, melyen hét teríték volt. A legalsó üresen maradt.

Az üres teríték hőse képezte a tréfa tárgyát, arra mindenki tudott valami élczet mondani: mit fundál az ott most egymagában az üres corridor végén. Appetitoriumnak pirítós járta jó szilvapálinkával.

A más rovására ment tréfálkozásnak csak a nagy bogrács vetett véget, melyet a korcsmáros, azon módon, a hogy a tűzhelyről leemelt, hozott be az úri társaság számára, hogy annak a felszinén még ott uszkáltak az egész veres paprikák, az elefántcsontszínű csipedett között, melyből egy-egy kakasnak a taréjos feje emelkedett elő.

Legalul kezdték a kinálást, az asztalfőn ülő Gabi apó volt a legutolsó, mint szokás házi gazdánál, ki-ki merített magának, amennyi a tányérjára fért, egy öblös czinkanállal. Csak azt az egy regulát kellett megtartani, hogy ha valakinek egy csirkemáj akadt a kanalába, azt, mint köteles tributumot, azonnal kiszolgáltassa Gabi apónak, a ki azt menten el is fogyasztotta, egyre magasztalva, hogy ettől támad az emberben az istenerő.

Hanem ezuttal körül is járt a bogrács és Gabi apó még mindig hiában várt felvont villával a kezében, a minek a végére egy darab kenyér volt tűzve, a maga kedvencz falatjára. Csirkemáj csak nem jött.

Mikor aztán hozzá került a bogrács, elkezdett a kanállal keresgélni benne. Egyre haragosabb szikrákat szórtak a szemei. Micsoda ez már?

Végre kitört belőle a nehéz harag.

– Urak, úrfiak! válogatott czigánylegények! Hát ti mind kiszedtétek előlem a csirkemájakat?

Mind az öten készek voltak esküt letenni, hogy ártatlanok ebben a merényletben.

– De tíz csirkének csak volt egy mája! Korcsmáros! Most mindjárt, halálbüntetés terhe alatt, menjen a konyhába: adja urát, hová tette a szakácsné a májakat?

A korcsmáros nemsokára visszatért azzal a mentegető szóval, hogy a csírkének a májára ráfakasztották az epéjét, azért nem lehetett feladni.

– De mind a tíz csirkéére?

– Igen is, mind a tizére. A szakácsné a leányára bizta a baromfiak felbonczolását, s az még járatlan az ilyenben.

– Hát minek bízza ilyen éretlen tacskóra az ilyen fontos feladatot? Kell is ennek még kés a kezébe? Hiszen még tizenhat esztendős sincs. Mit tudja az még a külömbséget a mája meg a zuzája között. Három napi konyhaáristomot az ilyen szakácsnénak!

Gabi apót az egész lakoma alatt nem lehetett kiengesztelni a kárbaveszett inyenczfalatok miatt.

Hanem azért csak elmulattak reggelig.

A paprikás csirke is csak úgy elfogyott hat ember között, mintha a hetedik is segített volna hozzá.

– Úgy kell neki, miért nem tartja itt az orrát? Tarde venientibus ossa! Ne hagyjatok neki egyebet, mint a lábakat, meg a fejeket. Érje be azzal, ha megérkezik.

Úgy öt óra felé mégis csak megszánta áldozatját Gabi apó s gondolva, hogy az már eddig jól kipróbálhatta a gyomra éhezési és szomjazási tehetségét, azt mondá a fiatalságnak, hogy csak mulassanak tovább, ő elmegy a silbakját ablözolni.