Part 13
– Ez a párbajsegédek fedezése végett szükséges. Tetszik tudni, az osztrák törvények a párbajozók irányában nagyon szigoruak. – Ezt a czédulát: tessék csak szórul-szóra lemásolni a gróf uréról. Mindegy, ha plajbászszal van is irva, ugy is érvényes. Ezt a czédulát annak a zsebébe teszszük, a ki halva marad. S aztán itt hagyjuk, míg valaki rátalál. Így a segédek menten maradnak, nem üldözhetők. Legyen szives, ha úgy tetszik. Így teszszük bolonddá a németet!
Simonnak minden idege fel volt lázadva ettől a gondolattól.
Itt hagyatni a száraz faleveleken fekve, zsebében az öngyilkossági nyilatkozattal. A míg rátalál valaki. Talán napok mulva.
A félelem csába vigyorgása jelent meg az arczán.
S ez a rémmosoly azt hitette el a szekundánssal, hogy a báró nagyon tréfás ötletnek találja azt, hogy egy ilyen czédulával majd bolonddá teszik a németet. Igyekezett még jobb kedvet csinálni neki.
– Az ám! Nehogy úgy járjunk, mint a R * * y Szevér szekundánsai, a kik szintén használták ezt a elővigyázati rendszabályt, s ott hagyták az agyonlőtt pajtásukat az erdőben, a zsebébe tett öngyilkossági nyilatkozattal, de a mellett takarékoskodni akartak, a párbajpisztoly helyett egy ócska mordályt nyomtak az elesett kezébe. Aztán a hivatalos obductiónál kiderült, hogy a golyó, mely a fiatal embert megölte, nem fér bele a kezében maradt pisztolyba! Rajtavesztettek. Most is ülnek! De ilyen ügyetlenség!
Ezzel az anekdotával még jobban fokozva lett Simon ideges izgatottsága.
Még nevetnek is azon az emberen, a ki párbajban elesett.
S a szekundánsai ott hagyják, elfutnak tőle.
Pedig hátha nem halt meg? Hátha még megmenthető volna? Hány embert emlegetnek, a kin keresztül ment a golyó, s életben maradt, felépült?
De nem szabad mutatni a félelmet.
Reszkető kézzel leirta a nyilatkozatot, kiszakította a jegyzékéből a lapot s átadta a párbajsegédnek.
Az szépen megköszönte francziául: «merci!»
S eltette mind a két czédulkát a zsebébe.
Azzal visszament a saját feléhez.
Zoltán olvasta a mai reggeli lapot. Magával hozta.
Nagyon meg volt elégedve Ollósival, hogy azt a históriát kihagyta a tárczából. A többi czikkek igen érdekesek voltak.
Különösen a telegrammok.[15] Budáról úgy, mint Bécsből.
Kalászi várt, míg Zoltán elolvassa a legérdekesebbeket.
Csakugyan boszuság volna az embernek meghalni a nélkül, hogy megtudná a tegnapi nevezetes nap országos eseményeit.
– Sennyei Pál tárnokmester! Vay Miklós cancellár!
Ilyen két nagy név érdemes rá, hogy az ember tíz percznyi késést okozzon érettük a másvilági gyors utazásban.
Hanem ez a tíz percz elég volt Simonnak arra, hogy a lelkét elveszítse.
Ott ült mozdulatlanul; az arczvonásai elárulták a zürzavaros visiókat, melyek egymást kergették az agyában.
A szemgolyói kidülledtek, kitágult pupillái mereven bámultak a lombok közé, szemhéjai fel voltak dagadva. Halántékain lüktettek az erek. Arcza viaszsárga lett s galvani mosolyra torzult.
Mi járt a lelkében belül? mi kínozta az idegeit? Mi kergette ereiben a vért?
A leküzdhetetlen félelem a haláltól. És minő haláltól? Látta röptében a golyót, mely egyenesen a szemének repül, mint egy bőszült darázs. Felé legyintett «hess!»
S aztán miért kell neki most meghalni?
A magas nagy urakért. – A kik őt most eldobták, mint egy kiégett szivarcsutkát. Felrugták, eltaposták.
Hát még miért?
Azért, mert az az ember ott – hajdani testvére – egy sértő szót ejtett ki ellene. – Hát csak ez mondott és többet nem mondtak? Nem szidalmazta-e az utczán végig egy egész néptömeg? Ezeren voltak! – Nem egy nyomorult pisztolylyal; kartácscsal, mitraljőzzel kellene elégtételt venni a nagy ellenfélen, a közönségen. Tűzaknát a szinház alá s aztán a levegőbe robbantani valamennyit a hegedűssel együtt! Ez volna az elégtétel!
Hát még miért kell neki meghalni? Ezért a hegedűsért? Hogy ne foglalja el a helyét. Az ősz asszonynál és a szép asszonynál is ennek van a követelt helye.
Hogy fog az nevetni, mikor ő a földön hentereg!
A fülében egy forró zsírtenger zúgott; a világ tele volt a szeme előtt tánczoló torzalakokkal.
S a zavargó rémchaos közül előtünt az ijesztő. A zenész maga. Ott állt előtte.
Két pisztoly volt a kezében, agyával előre fordítva.
– Tessék uram. – Öné a választás.
– Aha. Hisz ez a párbajsegéd.
Gépies mozdulattal nyult az egyik pisztoly után.
– Ezt a gyutacsot pedig tegye a bal kezébe. Ha a pisztoly nem találna elsülni, ujat tehet rá.
Azt is a markába hagyta nyomni.
A segédje behajtá a fehér fátermördereit a fekete nyakkendője alá.
Azt is engedte megtörténni.
A kabátja gomblyukából kiviritott az érdemrend veres szalagja.
El lehet dobni.
Semmi fényesnek nem szabad rajta maradni.
A másik segéd is figyelmezteté a maga védenczét…
– Kérlek, gombold be az attiládat, a fehér mellényed kilátszik.
– Inkább egészen kigombolom. Hadd legyen neki jó czéltáblája.
S azzal Zoltán végig felgombolta az attiláját s kétfelé vágta a szárnyait, hogy a mellénye egészen kifehérlett alóla.
– Urak! Foglalják el helyeiket, mondá Kalászi. Háromszor fogok tapsolni. A harmadik tapsolás után egy másodperczig szabad czélozni, akkor lőni kell. A hely iránt választás dönt.
Azzal kivett a zsebéből egy ezüstforintost.
– Fej, vagy irás? – A báró úr választ.
– Irás!
A feldobott ezüst pénz az irásos lappal esett fölfelé fordítva.
– A báró uré az árnyék, a grófé a nap.
Az előnyös hely Simonnak jutott, háttal a napnak; Zoltán szemközt a nappal.
– Tessék a helyeikre menni. A ki akar, a tapsolás alatt elmehet a barriérig.
Simonnak meg kellett mutatni, hogy hol a helye. Annál az asztalnál, a hol a czigányok tanyáztak az elébb.
Milyen hosszú volt odáig az út.
Mintha minden lépésnél egy sírgödröt kellene átlépni.
Magában motyogott:
Azt mondta az az asszony: «lőjj a szivébe az átkozottnak». – De hátha ő lő az én szivembe! – Miért dobog olyan sebesen ez az ostoba szív? Miért reszket a fegyver a kezemben? Mi zúg a fejemben? Félek én? – Még tegnap én tőlem féltek. – Hát ki vagyok cserélve? – Nem én vagyok-e én? – Hát ha én nem félek, ki félt engem? – Senki. – A czigány asszony sem? – Megátkozott engem az a czigány asszony! – «Áldott legyen az a fegyver, mely ezt a te fekete véredet kiontja!»
Egyszerre csak elkezdett az arcza rémvigyorgásra torzulni. Már fenhangon dadogott.
– «Fekete vér?» – Hiszen nekem fekete vérem van nem kék!
Elkezdett kaczagni. Rikácsolt.
– Nem kék az én vérem, hanem fekete! Hahaha!
Ekkor megakadt a szeme valamin. Az asztalon hevert Palinak a hegedűje – odarohant, a pisztolyt az asztalra dobta, felkapta a hegedűt s elkezdett rajta zűrzavaros nótát húzni, hamis rikácshangon danolva hozzá:
«Czigány asszony sátora, Kigyulladt a hátulja, Beleégett a vajdája, A vajdának a leánya, Ihajja hajja.»
S aztán egyszerre megint a hóna alá csapta a hegedűt vonóstul együtt s lekapva a kalapját, kéregető hunyászkodással fordult az urak felé:
– Instálom a nagyságos, méltóságos urakat. Adakozzanak a szegény czigánynak. Öt éhező purdém van odahaza.
– Ez az ember megőrült! kiáltá Zoltán s eldobta a kezéből a pisztolyt.
A két párbajsegéd odafutott Simonhoz és megfogta két felől a karját.
De az örjöngő nem hagyta magát akadályoztatni. Tovább hegedűlt, tépve, ütve a hurokat s danolta mellé a nótát. És Aranka mindezt hallotta és látta.
Olyan kőszive volt, hogy szinlelt eltávozása után loppal visszasettenkedék s elbujt egy fatörzs mellé. Látni akarta, hogyan ölik meg azt az embert, a kit gyülöl.
S a helyett látta az urát megőrülni.
Simon folytatta a hegedülést, virginálást:
«Én a vajdát nem bánom; De a lyányát sajnálom. Piros bársony topánkája Jól illett a… Jól illett a…»
Itt nem jutott eszébe a szöveg, hogy van tovább, csak bámult rémségesen felnyitott szemekkel, tátott szájjal a semmibe, saját lelkének a sötétségébe.
Aranka kétségbeesetten tört elő a rejtő bokrok közül.
A mint őt meglátta Simon, egyszerre féktelen kaczagásba tört ki, kétrétt görnyedve röhögött s a nyirettyüvel Arankára mutatott: «hahahahahá!»
Mintha az csiklandozná az idegeit, hogy ezt a dámát most ugyan csak jól megtréfálta! «Hahahaha!»
Aranka iszonyattal rohant a kaczagó rémalakhoz, a kit a két férfi alig birt megfékezni s nagy kendővel leborít a fejét, hogy ne lássa az őrült tekintetet.
Zoltán megfogta Aranka kezét, erősen, mint egy vasbilincs s a szemébe mondá:
– Ez az ön műve, asszonyom. Miért takarja el?
LENCZI FRÁTER
REGÉNY
I.
Volt ennek igazi neve is, széphangzású vezetéknévvel, s három predikátummal; a nagyapjának meg annyi titulusa volt, hogy nem fért rá a levélboríték egyik oldalára; assessor «ülnök» volt megyékben, kerületi táblán, egyházmegyei gyűlésen, mindig ülve sok vagyont és nagy tekintélyt szerzett; hanem az apja már elhagyta az ülés biztos methodusát. Ő már lépett, föllépett, restauratión, követválasztáson, majd szolgabiró, majd alispán, majd követjelöltül lépett föl, mindig megbukott; ha volna ilyen szó «lépnök» azt használhatta volna titulusnak, – így azonban nem ismert mást: csak a «titulus bibendit», a mi magyarul «czím az ivásra», az unokát már senki sem nevezte másként, mint «Lenczi fráter».
«Fráter» ez a megszólítások legolcsóbbika; valamivel selejtesebb még, mint az «amice»; a «fráter»-ben igen szépen van kifejezve együtt a bizalmasság és a gyanakodás, s a kit egyszer az a czím meglep, olyan az, mint a ragya, holtig le nem kopik róla.
Már az apja kezdte úgy hivni hogy: «Lenczi fráter». Maga nevelte a gyermeket, saját methodusa szerint, már négy éves korában ott kellett neki lenni a czimborák minden tivornyáin, s csupa gyönyörüség volt elnézni, mikor a kis kölyök ott tánczolt a borozó asztal közepén kalamajkát s danolta hozzá a csintalan dalokat, a miket mosdatlan száju kortesektől tanult; káromkodott, mint egy verbunkos, s az apjának a tajtékpipájából futta a füstöt karikára, mint egy török.
Hét éves korában már olyan jól fogott rajta a rendszer, hogy elcsente az apjának az arany zsebóráját, eladta a görögnek, s az árából restauratiót játszott, megtraktálta a nemes compossessoratus valamennyi iskolakerülő magzatait, kikiáltatta magát viczispánnak, s aztán a felbiztatott társaival együtt kivonult a nádasba, ott egy fűzfás szigeten új telepet alakított; a városba hetivásárra menő asszonyokat pisztolylyal a kezében rohanta meg, s vajat, túrót, meg tojást sarczolt tőlük: az apja alig birta, valamennyi bérese és jobbágya segélyével, kifogdosni a nádasból.
Akkor azután zárdába dugták. Onnan a toronyból a harangkötélen aláereszkedve szökött meg; úgy fogták el Styriában. Haragjában az apja beadta egy lakatoshoz inasnak, meghagyva, hogy csak jó keményen bánjanak vele: hát nem rágyujtotta a szegény lakatosra a házat, mindjárt az első éjjel? Maga is majd odaégett.
Én is siheder voltam, mikor a Lenczi fráter kamaszkalandjairól beszélt már minden ember. Ej, de féltem vele összekerülni. Rendkívül erős gyerek volt. Nagy bajuszos emberek, s még nagyobb szakállasok (akkor még csak a zsidók viseltek szakállt) jöttek hozzánk mutogatni a bevert fejeiket: a Lenczi fráter cselekedte.
Egyszer azután a ***-i kollegiumban kerültem össze vele: a jogászi tanfolyamon.
Itt is bizony ritkán találkoztunk, mert az auditoriumba, a hová én jártam naponkint, Lenczi fráter csak a tanóra vége felé, katalogus olvasásra szokott besompolyogni; a hova meg ő járt rendesen, a kávéházba és a korcsmába, nekem elveim tiltották a személyes megjelenést.
Hanem annál többet hallottam felőle beszélni. A mikor a «lisztes zsákokkal» valami híres verekedés volt (ez volt a dragonyosok népies elnevezése), abban Lenczi fráter vitte a főszerepet, s a czigányokkal utczahosszant muzsikáltatni magát, nem volt nála rendkívüli eset. Vagy a billiárdon hált, vagy az ivóasztal alatt, de otthon az ágyban soha.
Minthogy ritkán találkoztam vele, úgy tetszett, mintha mindig más-más embert látnék magam előtt: a milyen évadja épen volt, a saját naptára szerint. Egyszer elegans gavallérnak jelent meg; legujabb párisi divat szerint öltözve, fehér mellényében arany gombok, nyakkendőjében rubintos melltű, kezein jaquemar keztyük. Egész magatartása, fejhordozása urias volt, arcza nemes jellegű, felbodorított hollófekete hajfürtökkel, nagy rábeszélő fekete szemekkel, szép mosolygó szája felett felkunkorított bajuszszal, kétfelé váló állát göndör szakáll köríté; az egész arcz eszményi lett volna, ha a kiülő sasorr túlságos emelkedése meg nem zavarja a symmetriát, mely bizonyos fenyegető, vad, satyr kifejezést kölcsönzött az egésznek.
Hanem ezt a kihivó orrt el tudta felejtetni ilyenkor szeretetre méltó modorával: oly sima, oly hajlékony, mindenki iránt nyájas, figyelmes tudott lenni, ha akart; előadása elragadó volt: ötletei élczesek, nyájassága behizelgő; férfit és nőt, öreget, ifjat elbűvölt; s ha megeredt nála a beszéd, az ember azt hitte, hogy ez a világnak a legnagyobb tudósa: ismert ez minden tudományt; hol vette? az titok: lángész volt; elég volt neki egy könyvet végig lapozni, hogy tudja «körülbelül» mi van benne: a saját fantaziája kiegészítette a többit.
Máskor megint előállt, mint hetvenkedő betyár, szétszórt hajjal, fejébe nyomott turi süveggel, a mit az «apja lelkének» sem emelt meg, pitykés rajthuzlival, ólomgombos viktoriában, fokossal a kezében, ilyenkor be volt rugva. Jó volt kitérni az útjából mindenkinek, mert belekapczáskodott még a szentekbe is, s virtuositással tudott káromkodni. Ilyenkor azok a beszédes nagy fekete szemek maguk is segítették a tüzet szórni, s az a nagy sasorr igazán fenyegető állást foglalt.
Aztán megint másformának láttam. Kopott, szurtos köntösben, a mi nyilván nem az ő termetére volt szabva. Bizonyosan elkártyázta az utolsó rajtalevő ruháját is, s a nyertes bankadó ajándékozta meg becsületből ezzel a parádéval. Ilyenkor aztán olyan alázatos tudott lenni: sírt, kunyorált, nem szégyelte magát, hogy a könyöradományt kicsalja az ismerőseiből; lehuzta a fejét a vállai közé; a szemei egészen kicsinyekké lapultak, a bajusza lekonyult s eltakarta a száját, s az erős sasorr a föld felé huzta a fejét; a melle beesett, a kezei a kabátja széleit huzták elől össze, mintha köhécselés bántaná, s a térdei csámpásan fenődtek egymáshoz, megrogyott minden lépésnél, még a hangja is megvékonyodott.
Pedig olyan gyönyörű bassus hangja volt, a mihez hasonlót soha sem hallottam életemben. Nemcsak én mondom ezt; de bizonyítják mindazok a népek, a kik előtt a hangját dalnak eresztette.
Ez volt megint egy új fajta alakja, a melyben megláttam.
Szinészek jártak ***-en: Lenczi pajtás beleszeretett a primadonnába s annak a kedvéért a jutalomjátékára rendezett quodlibetben vállalkozott Nabukkóból a zsidó főpap nagy áriájának eléneklésére:
A ki Jehovához veti bizalmát, Az nem csalatkozik meg soha.
Előttem mindig a bassus volt a minden hangok tökéletes ideálja. Ez a földrengésnek, a tengerzúgásnak, a vulkánkitörésnek, az égzengésnek a szava, emberi ajkról hangoztatva.
Mikor Lenczi fráter nekiindította a szinpadról ezt az ő iskolázatlan őserejű mély hangját, lágyan ringatozó, és mégis érczcsengésű folyással, az ember elfelejtette egyszerre minden bűnét és hibáját; még a professorok is megbocsátották neki az elmulasztott órákat, s az egész közönség el volt bűvölve, s mikor a végszavaknál: «Megsegíta-ha-haz é-hég u-hu-ra-ha!» felcsap a dal a magasba, az olyan volt, mint mikor a recsegő villám hasítja végig a viharfülledt levegőt. Az egész közönség általános tombolása volt rá a követő visszhang.
Micsoda kincs van ennek az embernek a birtokában, ha ez tanulni akarna valamit!
Hanem hát a tanulás – az nem fért össze a természetével, se szép szó, se kecsegtető igéret, se iskolamester pálczája, se a sors korbácsa nem volt képes Lenczi frátert arra birni, hogy ő valaha valamit tanuljon.
Hiszen elég volt neki az, a mit tudott.
Hogy mit tudott? Azt majd elmesélem egymás után.
II.
Az iskolaév vége felé járt, a közvizsgák kezdődtek.
Lenczi pajtás nem törődött azokkal.
Szörnyű nagy «pech»-je volt. A «Cserepes»-ben elvesztette a makáon az utolsó utravaló forintját is: ott aztán összeverekedett a «Spieler»-ekkel, egy párnak beverte a fejét, arra kidobták; akkor éjfélben felverte az Amslit az álmából, bevágta nála a gubáját három huszasban, azzal elment az «Ürgés»-be, vigasztalást keresni a «Persidá»-nál. Ott megint holmi kozákokra talált, a kik meghivták birbicselni. Nem volt elég, hogy elvesztette közöttük a három huszasát; hanem azonfelül még a tolvajok fekete tubákot kevertek a seres poharába, s attól úgy elnyomta az álom, hogy azt sem tudta, diák-e vagy lakatosinas? akkor aztán még a viktoria dolmányát is lehúzták róla, úgy hagyták ott pőrére levetkőztetve.
Nagy volt azután a Lenczi fráter álmélkodása, mikor másnap délben felocsudva mély álmából, a mint a szemeit felveté, a pokolban találta magát. Tudniillik egy nagy terem közepén, melynek mind a négy falát rengeteg szekrények fedik el, s minden szekrény sűrűen megrakva, sarkaikat kifelé fordító könyvekkel; alul a szörnyetegek, borjubőr kötésben; feljebb-feljebb kontignácziónként az apróbbak, sűrűn egymás mellé sorakozva, hogy még csak egy akkora kis hézag se maradjon közöttük, a mennyin egy elkárhozott lélek innen kiosonhatna. Ez már csak a pokol!
Rosszabb annál! Hisz ez bibliotheka.
– De hogy kerültem én ide? kérdezé szemeit dörzsölve Lenczi fráter. Hiszen nem vétettem én ezeknek soha!
A pokolnak azonban Plutója is van, a collegium seniora volt a bibliothekarius. A mint Lenczi fráter neszt adott magáról, megnyilt az oldalajtó s belépett rajta a senior. (Csak a neve a vén, azért fiatal ember ez.)
– Jó reggelt, Lenczi fráter.
– Ha jó, edd meg! Hogy kerülök én ide?
– Én kerestem fel a frátert az Ürgésben, én hozattam ide.
– S mi jogon merészkedett ön a habeas corpus aktának ily flagrans megsértését rajtam elkövetni?
– Ugyan jó, hogy a habeas corpus aktáról kezd ön beszélni, így majd a Corpus Jurisra is rákerül a sor. Hallgassa ön csak végig ezt a levelet, a mit tekintetes édes atyja irt hozzám.
Ezzel a senior elővesz a zsebéből egy csunyául összemázolt levelet, a minek vastagon irt sorai egyik oldalról másikra átitták magukat, s elkezdett belőle olvasni:
«Tiszteletes Senior úr!
Az úrhoz intézem levelemet, mert ha a fiamnak irnék, a gézenguz kötelezvényt csinálna az aláirásomból. Itt küldök az úrnak tiz pengő forintot a számára utiköltségül. Többet nem kap. De azt se adja oda neki elébb, mint mikor az exament letette. És aztán tudassa vele, hogy ha az exament rendén le nem teszi, ha én nekem becsületes testimoniumot nem hoz haza, hát akkor nekem a szemem elébe ne kerüljön, mert én sonica főbe lövöm.»
– Eddig a levél. Már most édes Lenczi fráter, egészen a helyzet magaslatára van ön emelve, a honnan tökéletesen körültekinthet. Három nap az examenig. Ön lángeszü szellem. Itt a könyvek: Kövi, Acsády, jus publicum, Verbőczy. Egyszer végig olvassa, mind a fejében marad. Ellenkező esetben kitagadás, főbe lövés és minden egyéb terhes következmények. Az atyai levél tartalma félreérthetetlen.
– Hanem ön nem olvasta fel azt az atyai levelet egész terjedelmében; annak még egy utóirata is van.
A senior elbámult. Hisz ő nem fordította azt a levelet Lenczi fráter felé, hogy bele pisloghatott volna.
– Hát már ön azt hogy tudja?
– Csak nem vesztegettem tán hiába az időt a ferbli asztal mellett, hogy bele ne lássak az ellenfelem gyomrába? Abba a levélbe még az is van irva: «ha senior úr bemagoltatja a lurkóval a pensumot annyira, hogy átesik szerencsésen az examenen, adok önnek száz forintot».
– Nem igaz. Csak ötvenet igér.
– No hát mondok egy ajánlatot. Csináljunk halbe bankot. Én nekitehenkedem az Acsádynak, bemagolom három nap alatt csűstűl az egész just, s aztán ha diadalmasan megrigorozáltam, megfelezzük az ötven forintot, a mit az öreg a senior úrnak igért.
– Üsse part! Ráállok. Csak tanuljon hát szorgalmasan.
– Alá van irva. De még egyet! Azt látja senior úr, hogy én micsoda állapotban kerültem ide.
– Bizony önnek, Lenczi fráter, nagyon hiányos az öltözéke.
– Pedig otthon sincs, a mivel tökéletesítsem. Így pedig csak nem mehetek az exament letenni.
– Hát mit csináljunk?
– Adja ide nekem, senior úr, kölcsön addig, a míg az exament leteszem, a báli frakkját.
A seniornak volt egy gyönyörű szép sötétkék frakkja, bársony gallérral, sárgaréz gombokkal. Azt ő csak nagy ünnepélyes alkalmakon szokta felvenni.
Erről a frakkról volt szó.
A senior nagy nehezen állt rá legbecsesebb testi hüvelyének kikölcsönzésére, de az ambitio, hogy egy elveszett fiut a társadalom számára megmentsen, mégis győzött az aggodalmain s megigérte Lenczi fráternek, hogy oda adja neki kölcsön a sárga gombos kék frakkját, de csak épen arra az időre, a míg az examen tart; azután mindjárt levesse, s ha jól ütött ki a vizsga, azokból a bizonyos huszonöt forintokból vegyen magának egy tisztességes öltözet ruhát, a miben útra kellhessen.
A kölcsönös egyesség e szerint ratifikáltatott.
Lenczi fráter kötelezte magát, hogy neki fekszik a studiumnak s három nap alatt bemagolja az egész just. Csak ne háborgassák.
Ez még abban az időben nem tartozott a lehetetlenségek közé. Még akkor a magyar törvényhozás nem hozta létre azt a mostani jogászgyilkos paragraphusözönt. Hisz a mi törvényt a honatyák az utóbbi húsz esztendő alatt beczikkelyeztek, az egymás mellé rakva, kitesz kétszázötven kilométert, távgyaloglónak meglépni is sok! hát még megtanulni? Az én időmbeli «Acsády» nem volt vastagabb, mint a két ujjam, de benne volt abban minden tudomány; lett volna ugyan egy vastagabb kézikönyv is, a «Kövy», de mi tartottuk magunkat azon jogelvhez, hogy a rosszból az a jobb, a mi kevesebb.
A pedellusnak meg volt hagyva, hogy Lenczi frátert el ne hagyja szökni; akárhová megy, utána menjen, a könyvtárba vissza terelje; ebédet, vacsorát oda hordjon neki, s éjszakára készítsen el a számára két szál öntött gyertyát.
De hiven meg is tartotta a fogadását a deliquens, nem követett el semmi szökési kisérletet, egész nap a könyveket bujta, előhuzgálta az ócska pandektákat, különösen a mikben képek voltak, dobzódott a tudományban, begyébe szedett tudós Wagner Kristófból százféle curiosumot, delektálta magát Klimius Miklós földalatti utazásain; csak épen hogy az Acsádyhoz nem nyult hozzá egy ujjal sem. Harmadnap reggel a pedellus örvendezve jelenté a seniornak, hogy a fogoly az utolsó szál gyertyát is elfogyasztotta a nagy éjjelnappali tanulmányozásban.
Vezettessék elő!
Lenczi frátert aztán assistentia mellett átkisérték a senior szobájába, ott az tartott neki egy velőkig ható erkölcsi tanítást, melyet a tékozló fiu látható töredelmességgel fogadott. Ennek megtörténtével bekövetkezett a külső átalakítása; megkapta az egész kölcsönzött fényt, mondta is a seniornak: «most ön az én napom, s én vagyok önnek a holdja!» A hold felszedte magára a napnak a fénymázos czipőit, melyeknek sárga szarvasbőr volt a betétje; a galambszin pantalónját, világos zöld sávval a két szárán, s a sárgagombos kék frakkját; a senior maga kisérte őt fel az auditorium ajtajáig az első csengetés után. Odabenn természetesen minden ember rögtön ráismert a senior diszöltözetére, mert olyan jelmeze senkinek másnak a városban nem volt, de ez Lenczi frátert csak annál kevélyebbé tette.
Máskor mindig a leghátulsó padba szokott ülni; most oda ült le a legelsőbe, épen mellém.
Rigorosum napján, valljuk meg őszintén, hogy minden akadémiai és egyetemi polgár bizonyos lázt szokott érezni. Magamnak is meglátszhatott az arczomon az izgalmas szégyenlet! – Ne félj, pajtás! biztatott Lenczi fráter, majd sugok én, ha belesülsz!
Az, hogy ő vele mi fog történni, egy cseppet sem aggodtatta.
Lassankint felgyülekezett a díszes hallgatóság s ódon bőrszékeken helyet foglalt szemben a classissal: középen az esperes úr, selyem tógájában, mellette a város tekintélyei: főkurátor, presbyterek, városbiró, főfiskális és protonotárius, doktorok, honoratiorok és kegyes atyák.
A jogtanár rövid beszéddel üdvözölte a vizsgálatra megjelent tudós urakat, s azzal letelepedett a kathedrájába, átengedve a küzdtért tanítványainak.
A diákok betürend szerint lettek kiszólítva a középre s schédát huztak.