Part 1
Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project
JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
LXXXVI. KÖTET
A FEKETE VÉR * LENCZI FRÁTER
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1898
A FEKETE VÉR
REGÉNY
LENCZI FRÁTER
REGÉNY
IRTA
JÓKAI MÓR
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA
1898
A FEKETE VÉR
REGÉNY
I. FEJEZET. A FEKETE ASSZONY.
Először jelent meg Európában.
Hogyan jött? hogyan támadt? azt nem tudja megmondani senki. Úgy utazott egyik országból a másikba, vidékről vidékre. A hol egyszer megtöltötte a temetőket, odább ment, nem tért többé vissza.
Erdélyben hivták «csumának», a tótságon «kiszelának», a magyarok «epemirigynek», az orvosok «cholera morbusnak», az egész világon «fekete asszonynak».
Próbálták gyógyítani, védekezni ellene. Megtiltották megyeszerte a dinnye-, uborka-, gyümölcsevést; a pálinkaivást; a szobák padlójára chlormeszet hintettek, kámfort kötöttek zsacskóba s azt viselték nyakba kötve; füstöltek fenyőmaggal és köménynyel, mosdottak boreczetben; ittak czitromfű-herbatét. Mind nem használt semmit.
Megkisérték elzárni az utját. A vármegyék felültették a nemességet, a városok fegyverbe öltöztették a polgárőrséget, «kordont» húztak a határokon; a hidakat elállták. Mind nem használt semmit. A fekete asszonynak nem kellett se komp, se repülőhid: egy lépéssel átugrott Tiszán, Dunán, Szamoson.
A falukon szalmával kitömött bábot hordoztak körül, azt elnevezték csumának; nagy énekszóval kivitték a temetőbe s ott czihertüzön megégették; másutt meg levetkőzött leánykákat fogtak eke elé s azokkal körülszántatták a falut, az sem használt semmit.
A hol már egyszer megjelent, ott megtiltották a harangozást, a templomokat bezárták, minden összejövetelt megszüntettek; a kit a fekete asszony lehellete ért, azzal a tudós doktorok viszmuthport itattak, forró téglákat rakattak az ágyába, dunna alá takartatták, két embert mellé állítottak botokkal, hogy ha kezét, lábát kidugja a dunna alól, kommantsanak rá. Az sem használt semmit.
Hogyan jön? Honnan támad? Senki sem tudta kitalálni, Egyetlen hirlap volt az országban, melyben azt lehetett olvasni, hogy az a titokteljes rém valami apró, szemmel láthatlan férgecskéktől származik, melyekkel telítve van a levegő: azért olyan sárga az ég nappal. De hogy ezeket a «monas»-okat mi viszi előre? holott sohasem fúj a szél, azt senki sem tudta megmondani.
Olyan volt annak a járása, mint egy pusztító hadjárat.
Egyszer aztán az a hir terjedt el a nép között, hogy az urak és a zsidók szövetkeztek a parasztság kiirtására: ezek mérgezik meg a kútakat meg a pálinkát. A bujtogatók több helyen fellázították az alsóbb néposztályokat, s a felbőszült tömegek elkezdték az úri kastélyokat és korcsmákat ostromolni; urakat és nőket brutális kegyetlenséggel gyilkoltak le vidékszerte. A megyei nemesség nem birta elég erővel magát a pórlázadás ellen megvédelmezni; a kormány a katonai rendes haderőt lett kénytelen a zendülés elnyomására kirendelni s az igazságszolgáltatást a katonatisztekre bizni. Néhol elég volt egy százados is; de egyes országrészekben tábornokra volt szükség.
Lenke Lőrincz báró tábornok magyar indigena volt, ki a honosságot valóságos érdemeiért nyerte; derék katona volt; magyarúl is beszélt; fiatal korában deli legény lehetett, de még negyvenöt éves korában is hódító alak volt.
Férfias kitünő tulajdonságai nyerték meg a számára a vidék legszebb asszonyának a szivét, a kit nőül is vett. Özvegy asszony volt; előbb gróf Bárdy Ferencz neje, a kitől egy fiúgyermeke maradt: Zoltán. Első férje után nagy jövedelmű birtoka maradt, melyet mint gyermekének gyámja kezelt. A tábornok ellenben a tiszti jövedelmén kivül semmivel sem birt.
Házasságuk második évében történt az, hogy az ordinarius azt a kedves titkot közölte a tábornokkal, miszerint örvendetes családi esemény van közeledőben, a mi ajánlhatóvá teszi a bárónénak a falusi magányba kivonulást.
A Bárdyak birtokán szép barokk stilben épült kastély volt, pompás parktól környezve, melynek folytatását rengeteg őserdő képezte, tele mindennemű vadakkal; az erdőt egy hegyi folyam szelte át, kanyargó folyással, melyen nagyobb vizállásnál fákat úsztattak le; alacsonyabb viz mellett pedig a zátonyos medrében aranyat mostak a czigányok.
Ebben az esztendőben a tartós szárazság miatt csaknem ki volt száradva a folyam, a miből az aranymosó czigánynak az a dupla haszna lett, hogy a fennakadt szálfákból, deszkákból ingyen felépíthette, be is butorozhatta a kunyhóját a part szélében.
Anna bárónő áldott állapota a beteljesüléséhez közeledett már. Férje, a tábornok, a mint a tiszti szolgálata megengedé, sűrűen ellátogatott hozzá a székvárosból. Előre volt gondoskodva minden segítségről. A tudós asszony hetekkel elébb ott lakott állandóul a kastélyban. Az istállóban éjjel-nappal fölnyergelve állt a mokány paripa, hogy ha orvosért kell bevágtatni a városba, s a posta-galamb ott volt a kalitkában, mely az örömhirt gyorsan megvigye a tábornoknak.
János volt a neve a hajdúnak (hajdan huszár volt), a kire a galamb őrzése volt bizva, a komorna értesítésére ő irta volna meg a postaczédulát.
Az utolsó napok alatt azonban a tábornok utasítást kapott a főkormányszéktől, hogy siessen rögtön a rendelkezése alatt levő csapatokkal a szomszéd megyében kitört pórzendűlést elfojtani. Nem is volt ideje erről hirt adni a nejének. De tán szándékosan is mulasztá ezt el. Nagy indulatrohamoktól, különösen ijedtségtől ily állapotban levő nőt meg kell óvni. A tábornok bizton hitte, hogy pár nap alatt erélyesen föllépve a lázadók ellen, az egész zendülést el fogja nyomni.
Ez be is következett: a lázongó csőcselék az első szurony láttára szétfutott az erdőben; a lázító főczinkosokat kézrekeríték a huszárok. A vármegye kihirdette a statáriumot.
A szétkergetett lázadók azonban annál dühösebbek lettek a tábornokra, s hogy boszújokat töltsék rajta, nem kellett egyéb, mint átkelni a hegyháton s a tulsó völgyben fekvő Bárdy kastélyt megrohanni, a hol a tábornok felesége lakik.
Abban a kastélyban ugyan volt annyi fegyverfogható cselédség, hogy ha azok bátran szembeszállnak a lázongó csőcselékkel, annak a támadását visszaverhetik. Azonkivül a faluban lakó jobbágyságra is lehetett számítani, melynek Anna valóságos jóltevő angyala volt.
Hanem a rendkivüli események egyszerre megváltoztatták az egész népkedélyt.
Az epemirigy a faluban is megjelent. Reggel még látták az ép, egészséges férfit, a mint kiment a mezőre kaszálni, s este már halva hozták haza. Pedig csak egy korty pálinkát ivott, attól lett rosszul. Mintha a szivét szakították volna ki. Az özvegyek kiálltak a tornácz-kapuba s tele sikították az utczát s jajveszéklésükkel átkozták az urakat.
Az ijedelem meg a düh ragadós.
A bőszült félelem elharapózott a kastély cselédsége közé.
Elkezdtek suttogni.
A tábornok, épen úgy, mint sokan mások, orvosok tanácsára valami prophylaktikus patikaszert küldött le a városból. Keserü volt az nagyon, volt benne china, ipekakuanha, aloe, opium összevegyítve. Ezt biztos szernek mondták a járvány ellen. A bárónő gondoskodott róla, hogy abból minden házi cselédje kapjon egy üvegcsével; s a falubeli jobbágyoknak is osztott belőle.
Az első halálesetnél aztán elkezdték suttogni, a másodiknál már kimondták, a harmadiknál már ordították, hogy az uraság mérgezteti meg a parasztokat.
Épen vacsoránál ültek a kastélyban.
A bárónő, a társalkodónője, a pópa, a nevelőnője, a tudós asszony, a tiszttartó. A János hajdú hordta körül az ételt. A kis fiút, Zoltánt már aludni küldték.
A második étekfogásnál a hajdú valamit sugott a bárónő fülébe, mire az fölkelt az asztaltól s nyájasan mondta az asztaltársaságnak, hogy csak folytassák a vacsorálást, neki sürgős elintézendője akadt. Azzal fölkelt és kiment az étteremből.
– Minden úgy van, a hogy mondtam, szólt a hajdú. A zendülők követei fölbujtogatták a falubeli jobbágyságot. A vadászokat kinn az erdésztanyán már lefegyverezték. A kastélybeli cselédség meg van rémítve, ezek az első puskalövésre elbújnak a pinczébe.
– Hát a kocsisok?
– Azokban még volna lélek. De ha mi most hintóval hajtatunk végig a falun, ott bennünket feltartóztatnak. A hidat kaszás őrök tartják megszállva, s úgy hallom, hogy a gerendákat is fölszedték.
– Mit akarnak a lázadók?
– Mindenek fölött rabolni, dorbézolni. De azonkivül a kolomposaiknak az a szándékuk, hogy a bárónét kézrekerítsék. Akkor aztán azzal fogják fenyegetni a tábornok úrat, hogy ha az elfogott czinkostársaikat szabadon nem bocsátja, sőt föl is akasztatja, a feleségén állnak kegyetlen boszút.
– Merre lehet még menekülnünk?
– Csupán csak az erdő felé. A parkon keresztűl szabad az út s onnan a vadaskert palánkja mellett látatlanul lehet végig osonni. A lázadók benn vannak a vadaskertben. Arra nem is gondolnak, hogy mellettük lehet átbujni. Onnan aztán a vizmosáson végig haladva, elérhetni a folyampartot. A viz sekély, átgázolhatunk rajta, s aztán a pásztorok ösvényén föl a hegynek. Reggelre a városba érhetünk.
– Csak kibirjam odáig erővel.
– Oh a báróné nagyobb gyalogolásokat is tett már, mikor egy huzamban fölmentünk a Bucsesre. Siessen fölvenni a köpenyét.
A bárónő hálószobájába sietett a köpenyét magára venni. Mikor a hímző asztalkája mellett elhaladt s megpillantá rajta a kész hímzetet (valami nagyon kis embernek való köntös volt az), megszállta a nehéz sejtelem, hirtelen összecsomagolta a felkapkodott ingecskét, pólyácskát meg a horgolt selyem főkötőcskét, s elrejté a köpenye alá. Azzal visszafutott a tornáczba.
– Hát a Zoltán fiam hol van?
– Ő fel van öltözve s odalenn várja a bárónét a hátulsó ajtónál.
– Van valami fegyverünk?
– Nekem van két pisztolyom, a kis grófnak meg a vadászkarabélya.
– Az egy gyermek.
– De tud az lőni, volt már medvevadászaton is. Siessünk, báróné!
– Értesíteni kellene az asztaltársaságot.
– Az Istenért! Ne nagylelküsködjék most a báróné! Ha ezek mind velünk együtt futnak, abból olyan lárma lesz, hogy el leszünk árulva. Itt van a pópa, az megvédelmezi őket.
Ezzel a szóval durván, erőszakosan ragadá meg a hű cseléd úrnője karját s magával hurczolá a hátulsó lépcsőn le a parkra nyiló veranda ajtajáig.
A kis Zoltán gróf ott várt reájuk.
A puskája vállára volt vetve, a kezében két hegymászóbotot tartott.
– Itt a botod, suttogá az anyjának. János elől megy, én hátul, te középen.
Mikor kiléptek a kastély hátulsó ajtaján, előbb óvatosan szétnéztek a széles oszlopok mögül: nem les-e rájuk valaki? Senki sem vette észre menekűlésüket.
Az ég is kedvezett nekik: egészen be volt borulva; a szélzúgásban elveszett a léptek hangja.
A míg a parkon áthaladtak, a kavicsozott út elég jó kalauz volt. A vadaskerthez érve pedig vezetőül szolgált nekik a palánk, mely hosszan levonult egész a vizmosásig. Volt gyalogösvény, a mit a gyümölcsszedő asszonyok tapostak a palánk mentén.
Csak a tapasztalt huszárnak, a minő János hajdú volt, juthatott eszébe az a vakmerő terv, hogy a közeledő ellenséggel szemben, annak az oldala mellett lehet legjobban elmenekülni.
Az erdős hegyháton lehetett látni a föllobogó jeltüzeket, melyeknek lobogványából sötét emberalakok silhouettejei tüntek elő.
A mély vizmosásnál el kellett hagyni a palánkot s abba alászállni.
Nappal igen regényes ez az út a páfránnyal és szederindával benőtt kövek között; de éjjel, sötétben ez mind akadály. Az ember nem lát a lába alá.
El kezdett villámlani. A pillanatnyi fény csak elvakít, de nem világít.
A hajdú valamit gondolt ki.
A dörzsgyufa még akkor nem volt kitalálva.
De volt aczél és kova.
A János egyre csiholt s a szikrák megvilágosítottak nehány lépésnyi tért. Zoltán pedig segített az anyjának fölhágni s leszállni, a hol görgeteg kő állta el az útat.
Így haladtak lefelé a vizmosás vágásában.
– Mingyárt ott leszünk, báróné, a partnál, biztatá úrnőjét a hajdú. Ott látom már a «kővé vált barátot», az a magas koloncz a vége felé van. S ott már csupa kavics a vizmosás medre, mintha csinált út volna.
Csakhogy annyi kapaszkodás, ugrálás veszedelmes volt a hölgyre nézve.
– Nem birok tovább menni! lihegé egy kőrisfába kapaszkodva. Megfulladok.
Nyilaló fájdalmak vették elő.
– Ez kellett még! Dörmögé a hajdú. S aztán nem sokat teketóriázott, hanem átnyalábolta az ingadozó nőt, aki abban a perczben eszméletlenül esett a karjai közé. No most úrfi, maga vegye a kezébe a tűzszerszámot s mutassa az útat; mert ha én most elesem, akkor hárman esünk el.
Így haladtak tovább: elől a gyermek, a tűzkővel, aczéllal csiholva, nyomában a hajdú az elájult bárónéval.
Elérték végre a kővé vált barátot s azontúl járható volt a hegyszakadék medre. Apró kavics, kőzsurma volt az alja.
Szerencsére az ég is kitisztúlt: a zivatar elvonult másfelé. A tele hold bevilágított helylyel-közzel a szakadékba. Ennek a vizmosásnak a torkolata közelében van az aranymosó czigánynak a tanyája. Talán a záporok rohamai hordták alá ezen az úton a kőzetben rejlő telérből a sáraranyat?
II. FEJEZET. AZ ARANYMOSÓ KUNYHÓJA.
A vizmosás mély vápát szakított a hegyoldalban s a hol a völgyet elérte, széles területen görgeteg kövekkel teríté be a talajt, melyen az egyedüli növényzetet az a nagy kerek levelű, ernyős virágú bazsamint képezte, mely a tömpölyökben szeret lakni.
A hegyi folyam e helyen nagy kanyarúlatot tesz, az ellenkező oldalon mélyen benyúlva a bazalt sziklába, míg az innensőn messze benyúló szürke zátonyt képez.
Ennek a zátonynak a szélét körűl szokták állani a gázló madarak: gólyák, gémek, kócsagok, a kik ott úri kedvteléssel űzik a halászatot, nem törődve vele, hogy a zátony tulsó oldalán egy félmeztelen ember meregeti lapáttal az iszapot s töltögeti teknőbe, lugozza hosszú vályún keresztül. A czigány meg a vadmadarak megszokták már egymást.
Az aranymosó egy arany évi bért fizet az uraságnak; de azt is visszakapja busásan ajándékokban.
A kunyhója ott van a part szélében, felét az áldott természet, felét a jó szerencse adta. Néhanapján a zátonyon megrekedt faderekakból került ki a szelemenfája, ahhoz vannak kötözve a nádkévék a paticsra, az egészet befutotta az iszalag, meg a szederinda: tele van virággal s az emberi indusztriát képviseli a fölfuttatott tök, melynek sárga virágai ugy világítanak, mint a fáklya zöld sötétség közt. Drága növény! Azok a nagy turbán oldalú kobakok, amik piros pofáikkal a tetőről alá mosolyognak, képezik a téli eleségét az egész családnak.
A czigánynak felesége is van.
Akkor bizonyosan porontya is lesz. Fiatalok mind a ketten.
A János hajdú jó emberük volt; sokszor hozott nekik egyet-mást a kastélyból. A bárónő pártfogolta őket.
«Haricská»-nak hivták a jó embert.
Furcsa név biz az! De hát «rizskásának» csak nem híhatták; mert az úraknak való csemege, szegény emberé a haricska. Jó név az a czigánynak! Csak abból is volna mindig elég!
A kis Zoltán gróf is jól ismerte ezeket az embereket; le szokott ide járni kócsagot lőni s olyankor összetették a lakomájukat: a czigány halat sütött cserepcsikon, a kis gróf meg szalonnát pirított.
A mint a vizmosásból kijutottak, Zoltán előre sietett a kunyhóhoz.
János hajdú lassan tudott haladni az ölében tartott drága teherrel: vigyázni kellett minden lépésre; ki is fáradt, többször kellett pihenőt tartania. Zoltán segélyül akarta hivni az aranymosót. Két férfi egy hárságyon könnyebben és biztosabban szállíthatná el az eszméletlen bárónőt.
A mint a zátonyhoz érve, a fényes holdvilágnál széttekinte a fiú, megdöbbenté az a látvány, a mi utjában állt.
Máskor a zátony szélét lepték el a gázlók, azok holdvilágnál is szeretnek halászni, most pedig szerteszét feküdtek a földön; némelyik a hátán hevert s a szárnyaival vergődött, hosszú lábait összehúzva.
Mi lelte ezeket?
Hát a fekete asszonynak a lehellete. A hol a cholera megjelenik, ott szarka, csóka, vizi madár mind elpusztul. Még a minek szárnya van, az sem tud előle menekülni. A cholera még magasabban repül! Annak a rémfeje a felhőkig fölér!
Zoltán sietett a kunyhóhoz.
Az aranymosó ott feküdt az ajtó előtt keresztben egy gyékényen. Ébren volt, a szemei nyitva voltak. És még sem tápászkodott föl fektéből, mikor a kis grófja előtte termett; pedig az igen szépen köszöntötte.
– Mit csinálsz itt Haricska?
– Halódom. Mondá a czigány. Olyan volt a hangja, mintha pinczebolt alúl hangzanék föl.
– Csak nem teszed azt?
– Én nem, de teszi a Devla. Megyek már, útban vagyok.
– Mi lelt?
– A «csuma». Délben megkapott, éjfélre megölt.
– Mid fáj?
– Most már semmim. Mert már kiadtam a lelkemet. Jaj de rossz volt! Még a születésem óráját is megátkoztam. Megvakultam, megsiketültem. Most megint látok, hallok. Nem fáj semmi, csak nagyon félek. A szunyog akkora előttem, mint egy griffmadár. S azt énekli a fülembe: «nem látod meg többé a hajnali csillagot Haricska!» jól hallom.
– Hát a feleséged hol van?
– Odabenn a kunyhóban.
– Hát mért nincs melletted, hogy ápoljon?
– Mert annak meg eltörött a kereke.
Ezt a virágos mondást nem értette meg az úrfi. Parasztok szokták magukat így kifejezni.
Be akart nyitni a kunyhóajtón, hogy a czigányasszonyt kiszólítsa.
De odabenn egyszerre csak kis gyermek nyivákolását hallá s attól visszariadt.
– Gyermek van odabenn?
– Az ám.
– Hogyan?
– Hát az a gólya hozta, a ki ott vergődik a nád között. Azt is megölte a csuma. Még a madarak is megdöglenek, ha a csuma rájuk fuj; varjuk, gémek, mind lepotyognak az égből. A csivasz duhajok azt kiabálják, hogy az uraság rontja meg őket! Hát a repülő madarakat is az uraság rontja meg? Jaj! A csuma szuflája az. Érzem én azt az ujjam hegyével. Nem hideg, nem forró; nem csikland, nem is fáj; mégis érzem: érzem a szagát, nem füst, nem bűz, mégis érzem; a nyelvem érzi az izét: nem édes, nem keserű, hanem halálos… Fogd be a szádat, kis gróf, be ne leheld.
Eközben megérkezett a János hajdu. Úgy sietett, hogy az arczán csurgott a veríték kétfelül.
– Gyorsan! Gyorsan! Nyissa ki az ajtót, úrfi! kiabált Zoltánra.
– Nézze! Haldoklik a Haricska! Rebegé Zoltán.
– Bánom is én most, hogy mi történik a Haricskával! A báróné dolga az első. Tudtam, hogy veszedelem lesz!
Azzal átlépett a haldoklón s berugva a kunyhó ajtaját, bevitte magával az ölében tartott urnőt, a kinek a feje hátra volt szegve, ajkai, szemei nyitva; hosszú haja a földet seperte.
Odabenn a czigányasszony «Jézus Mária» sikoltása hangzott. Azután a hajdu halk dödörgése, vegyülve az asszony sápitozásával.
Néhány percz mulva kilépett az ajtón a hajdu.
– Siessünk, urfi! Siessünk! Míg ránk nem virrad.
– Hát az anyám?
– Annak itt kell maradni, nem jöhet tovább.
– Akkor én is itt maradok az anyámat megvédelmezni.
– Jobban megvédelmezi azt ez a haldokló czigány itt az ajtóban. Ha azt meglátják az üldözők, világgá szaladnak ijedtükben.
– Hogy hagyjam itt az anyámat, egyedül, elájulva?
– Azon az urfi nem segithet. A kunyhóban semmi helye most. Nem érti? siessünk! Mentől hamarább odatalálunk a katonasághoz, annál elébb visszajöhetünk a segítséggel. Elébb itt lehetünk a katonákkal, mint a lázadók.
Ez a magyarázat győzött. Zoltán fogta a puskáját s követte a hajdut.
A part szélén volt kikötve a Haricska lélekvesztője: egy fűzfaderékből kivájt ladik; azon ketten átvádoltak a tulsó partra s aztán siettek az erdős ösvényen fölfelé a hegynek.
A haldokló czigány dideregve motyogott magában.
– Az elébb semmit se láttam, se hallottam; most meg kettőt is látok, kettőt is hallok. Egy denevér röpked előttem s két denevért látok. A kunyhóban két gyermeksirást hallok. Hallod-e, Manga?
Öklével bezörgetett az ajtón.
Arra félig kinyilt az ajtó s egy buglyos fő tekintett ki rajta: barna czigányasszony képe.
– Mi kell drágám? suttogá az asszony.
– Hagyd nyitva az ajtót, nyögé fogvaczogva a haldokló.
– Nem lehet, mert belátnak.
– Ki látna már be?
– Az ott ni! szólt az asszony egy fényes csillagra mutatva. A «Devla szeme».
– A «Devla szeme». Hát mit lát meg? Mit csinálsz odabenn?
– A porontyokat fürösztöm.
– Mi a? Mit mondasz? Az is kettő?
– Egy purdé van, meg egy báró.
– Ne mondd?
A haldokló arcz mosolyogni próbált. Olyan furcsa volt ez, hogy nevetni lehetett volna rajta. Milyen tréfák vannak a világon!
– Fiu? suttogá kérdezve.
– Hát mi volna?
– Hadd lássam.
– Csak várj. Elébb bepólálom.
– De nem várok ám soká. Visznek!
– Dehogy nem vársz! Mit adjak, drágaságom?
– Ajh, ha én még egyszer uborkalével jóllakhatnám.
– Hozom, édes. Hogyne adnék, ha kivánod.
Azzal kihozta az egész fazék savanyított uborkát s letérdelve a haldokló mellé, odavette annak a fejét az ölébe s a szájához tartva a fazék szélét, megitatta az uborkalével.
– Jajh! De jól esett, nyögé a beteg. Egész emberré lettem tőle. No már eredj dolgodra.
A czigányasszony betette maga után az ajtót. Mit csinált odabenn hosszú ideig? az az ő dolga. Neki kellett helyt állni kettőért. Az a másik folyvást eszméleten kívül volt.
A Haricska azalatt alkudozott a feje fölött röpködő denevérrel.
– Jaj, csak addig ne vigy el, a míg meg nem látom a purdét. Az én kis angyalkámat. Aztán vihetsz már. Olyan könnyű vagyok, mint egy falevél. Héj Manga! Manga!
Nem tudott már az ajtón dörömbölni, nem volt se keze, se lába.
Megnyilt az ajtó, a czigányasszony kihajolt rajta. Egy kis ujszülött volt a két kezében, pólyába burkolva, főkötőcskével a fején. Mind egyformák azok, czigánypurdé, báróurfi, az első napján az életnek. Hanem a pólya himzett patyolat volt s a főkötőcske selyemből.
– Nézz rá! De hozzá ne érj! Suttogá a nő, a haldokló feje fölé tartva a csecsemőt.
A Haricska arcza gyönyörre torzult: szemei ezüstfényben ragyogtak, az ajkai szét voltak nyilva. Elkezdett imádkozni czigányul:
… Amáró dáde…
Elvitte az amenig.
Aztán nagyot fohászkodott.
– Ki viseli majd gondodat, szegény féreg, ha én meghaltam?
Az anya ravaszul mosolygott s odasugott neki:
– Nézd, milyen szép selyem főkötője van! Hát ez a gyolcs pólya! hé!
A haldoklónak nagyot villant még egyszer az elméjében. A repülni készülő lélek még szünetet tartott. Azon a mélyből jövő hangon kérdezé:
– Hol vetted azt?
Erre a szóra a czigányasszony mind a két kezével fölemelé a feje fölé a csecsemőt.
– Hohó! A te fiadból úr lesz! Méltóságos, exczellencziás úr! Nem lesz ennek semmiben fogyatkozása.
A haldokló nagyot vonaglott, a szemei fölfelé forogtak.
– Manga! Te! hörgé.
– Egy szót se szólj! – dörmögé a nő, tenyerével letakarva a férje száját. Ha kérdezi odafönn Szent Péter apostol, el ne mondd, a mit tudsz.
Az még egyet hörgött, azzal összehuzódott görcsösen, mint egy téli álomra készülő marmota. Az volt a halál.
Az asszony bement a gyermekkel a kunyhóba; aztán visszajött, lefogta a halott szemeit, mindegyik szemére egy kétgarasost tett nyomtatóul, az állát felkötötte. Azután a görcsösen összehuzódott karjait, lábait kinyujtóztatá. Megmosdatta, lepedőbe betakargatta. A két kezét a mellén összekötötte, egy kis rézkeresztet téve a kettő közé.
Azután visszament a kunyhóba, mind a két siró gyermeket lecsillapítani. Azok már az első táplálék után kiabáltak.
Más asszony ilyenkor maga is megfekszi az ágyat.
Neki csak egy ágya volt s azt az uri hölgy foglalta el. Az pedig a halál révén volt. Neki azt is kellett ápolnia.
Szürkülni kezdett már. Manga kiment az erdőre gyógyító erejű füveket keresni, vérelállító fekete nadálytőt, tejoszlató bürköt, halálélesztő nárdusgyökeret. Ismerik azokat a czigányasszonyok. Nem felejtett el egy garabót teleszedni málnával, üdítő italul a fölocsudó betegnek.
Mire visszatért, az uri nőnél az ájulást fölváltotta a delirium. Addig kötözgeté áldott jó füvekkel, a míg elcsillapult, megitatta málnavizzel, elaltatá.
Azután a tűzhelyhez látott; készített magának málélisztből mamaligát. Jól lakott vele. A ki két csecsemőt táplál, annak magának is táplálkoznia kell. Volt egy fazék uborka is. De ahhoz nem nyult. Ezt el fogja vinni magával a Haricska az utra egész fazekastul. A hogy az ősemberek szokták.
Akkor aztán előjött a fürészszel és a baltával s két szál deszkából készített az urának koporsót.
Azzal megint bement a kunyhóba, megszoptatta a két fiucskát, az úrnőnek megdörzsölgette a karjait, lábszárait, a mitől az mélyen elaludt.