Part 9

Még éjfél sem volt, mikor az automobil ablakaiban már megcsillantak a fővárosi utcák lámpasorai. A kocsi a józsefvárosi régi Pankotay-ház előtt állott meg. Amióta beteg volt a báróné, bérbeadták ezt a házat, a báró csak két szobát tartott meg magának a földszinten. Félig legényszállás, félig gazdasági iroda volt, a falak sivárak, a bútorzat egyszerü, az asztalok teli vannak számlákkal, árjegyzékekkel és magmintákkal, az egész szállás dohányszagu és kissé nyirkos, mivel éjszaknak fekszik és a gondozással megbízott házmesterné nem igen töri magát a szellőztetéssel.

– Tehát itt volnánk!

A házmesterné meggyújtotta a gázlámpát és kiment megint. Amint magukra voltak, a báró szenvedélyesen magához ölelte a leányt. Mariska nem védekezett, úgy gondolta, hogy ennek a dolognak megvan a maga etikettje, melyen nem lehet már változtatni. Neki különben is az a furcsa érzése volt, hogy ő csak mint néző van itt, a fehérruhás nő, aki az asztal előtt áll és a báró vállára hajtja fáradt fejét, más valaki, egy idegen és közömbös nő. Kedve lett volna rákiáltani a fehérruhásra: Most már ne affektálj, érted úgy sem kár, de ezt az embert nem szabad megcsalnod! – Mert van a becsületességnek egy neme, amely így gondolkozik.

Pankotay észrevette, hogy a leány didereg. Eleintén arra gondolt, hogy becsöngeti a házmesternét és füttet, de utálta most a vénasszony arcát és inkább a meleg automobil-köpenyegét adta Mariska vállára.

– Maga nagyon fáradt. Üljön le.

A leány leült és szórakozottan tekintett körül. Érezte, hogy dermesztő hideget áraszt magából, kissé szégyelte magát ezért, sőt sajnálta is a bárót.

Vele szemben, rikító ellentétként a sivár berendezéshez, ovális keretbe foglalt, művészkéz festette arckép függött a falon. A kép egy magyarruhás, gyöngypártás fiatal nőt ábrázolt. Dióbarna haja, csodálatosan lelkes szeme, bájos és pátétikus profilja volt. A fenkölt szépségével, a rajongó tekintetével és a vonásain elömlő szomorúságával megkapó és jelentőségteljes benyomást tett. Ilyenfélének képzelte Mariska a fiatal Szilágyi Erzsébetet vagy Zrinyi Ilonát, akikért kisleánykorában rajongott.

És ekkor egyszerre úgy érezte, hogy nincs már kettesben a báróval. A légyottjukat megzavarta ez a harmadik. Bár jól sejtette, hogy kit ábrázol a kép, mégis megkérdezte:

– Ki az?

Pankotay arca elborult.

– A feleségem, – mormogta kedvetlenül.

– Ma is ilyen szép még?

A báró egy lemondó kézlegyintéssel válaszolt.

Egyszerre valami szomoru kiábrándulást érzett ő is. Azt hitte, hogy lerázhatja magáról, de most megint itt van és hideg vasmarokkal szorítja össze a szívét. A betegség, a gond, az élet nyomorusága. Nem, ő nem volt az az acélidegzetü, tüzes és kíméletlen egoista, aki néha szeretett volna lenni. Ő maga sem tudta, hogy kicsoda ő. Egyszer ilyen, másszor olyan, többnyire kétféle. Most már megint csupa kishitűség, töprenkedés és aggodalom. Mi lesz a kaland vége? Hiszen ezt a leányt nem a szenvedélye, hanem az öngyilkos ösztöne hozta ide. Ha tulajdonába veszi, tönkre teszi őt is, talán magát is. Mit kezdjen vele _aztán?_ Kitegye az utcára?

Ott ültek és kerülték egymás tekintetét. Megértették egymás gondolatát és mind a ketten szégyelték magukat. Végül megszólalt a báró:

– Mariska, maga nem született arra, hogy valakinek a szeretője legyen.

A leány nem válaszolt, hanem elpirult, mintha sértést mondtak volna neki. A zavart tekintete később megakadt egy sakkjátékon. Kétszer is szólásra nyitotta a száját, de újból elharapta a szót. Végül mégis csak megtörte a kínos csendet.

– Szokott sakkozni? – kérdezte alázatosan, szinte könyörögve.

Pankotay méla iróniával mosolygott.

– Néha. Maga szokott?

És elkezdtek sakkozni.

Hajnali három sem volt még, midőn lassan cammogó kocsi állott meg az ablak alatt. Kapunyitás, léptek zaja, fojtott beszéd az előszobában… A házmesterné, a világ legügyetlenebb asszonya, bekopogtatott a lakásba.

– Kezét csókolom, egy úr van itt… Mondtam neki, hogy most nem lehet –

Valaki félrenyalábolta az asszonyt az útból és belépett a szobába. Egy rettenetes jupiteri szempár szórta villámait a báró, Mariska és a sakkjáték felé. Manliusz könyvelő úr volt. Nemcsak a haja, de köcsögkalapjának szőre is föl volt borzolva. Öklében vastag esernyőt tartott, melynek nyele buldoggfejet ábrázolt.

– Bocsánatot kérek, – mondta, – én az éjjeli vonattal jöttem!

Többet nem mondott, csak a villámló tekintete cikkázott nyugtalanul ide-oda, mintha még keresne valamit, talán egy bünjelt, amiről a sakkjátékkal akarják elterelni a figyelmét. Mariska hozzálépett és megfogta a karját.

– Manliusz, mesélje el hamar, mi történt odahaza… Megijedtek? Dühösek rám? De mielőtt belekezdene, én mondok magának valamit. Bármi történjék is, én nem megyek többet Varjasra!

A könyvelő végre leült egy szék sarkára és hajlandóságot mutatott a beszédhez. Ez azonban nem volt olyan egyszerü dolog, mint hihetné az ember. Olykor két-három kemény kérdést is neki kellett feszíteni, hogy lepattogjon róla egy morzsányi kis válasz. A leány mozaikba rakta össze ezeket a kurta válaszokat és végül mégis csak megtudott mindent. Úgy volt, hogy sokáig nem vették észre a szökést. Viola később keresni kezdte Mariskát és ekkor megtudta Bénitől, a mindenestől, hogy a kisasszony elment a méltóságos úr automobilján. Jóideig még azt hitték, hogy valami hóbortos tréfáról van szó és hogy hamar vissza fognak kerülni, miután a kisasszony még kendőt sem vitt magával. Az öreg elefánt volt az első, aki megsejtette a valót. A képviselő nem akarta elhinni, sőt gorombáskodott is az édesapjával, hogy mer ilyet mondani. De aztán, mikor már elmúlt egy óra is, nagy pánik tört ki a házban. Tollék elvonultak, az öreg lilaszínü volt a haragtól és még az utcán is kiáltozott. Viola néni sírógörcsöt kapott. A centaurok és a lapithok kora óta ennél gyászosabban nem végződött még békelakoma. Péter úr befogatott és elhajtatott a báró topolysági kastélyába, ő pedig, Manliusz, Budapestre jött…

A derék könyvelő évek óta nem beszélt annyit, mint ma.

– És az édesapám? – kérdezte Mariska bizonytalan és halk hangon.

Manliusz kissé kertelt, végül megmondta:

– A főnök úr annyit mondott csak, hogy neki nincs többé leánya.

A könyvelő is szeretett volna egyet-mást megtudni, de nem igen tudott magával megállapodni a kérdések szövegezését illetőleg. Mariska eltalálta a gondolatait és kérdezetlenül is megadta neki a kívánt fölvilágosításokat. Azt mondta, hogy ő ezentúl a fővárosban fog lakni. Ha Manliusz szíves lesz reggelig vele maradni, akkor majd együtt keresnek valami családi penziót, ahol szállást vehetne.

A könyvelő belátta, hogy ez a legokosabb dolog, amit egyelőre tehet. Hogy teljék az idő, megint sakkozni kezdtek. Manliusz úr kiváló sakkjátékos volt – ő az _Ueber Land und Meer_ föladatait mind meg szokta oldani – és leereszkedő érdeklődéssel nézte a laikus pár zavaros csatáját. A köcsögkalapját és az esernyőjét azonban egy percre sem tette le a kezéből, ezzel mintegy jelezvén, hogy ő nem szívesen, hanem csak kötelességből van itt. Ő egyébként nem igen törődött embertársai dolgával, a Fehérpáva-cég régi jóhírneve azonban nagyon a szívéhez nőtt, mint rendszerető szász ember pedig gyülölt mindent, ami szokatlan és föltünő volt.

A báró nagy lelki megkönnyebbüléssel fogadta a fordulatot, mely fölmentette őt a további felelősség alól. Az a kellemes érzése volt, hogy a kedves véletlen valami nagy veszedelmet hárított el a fejéről.

Végül hajnalodni kezdett és ekkor némileg megváltozott Pankotay lelkiállapota. Odaát, az utca tulsó során, vörös reggeli fényben ragyogtak az emeleti ablakok, a báró szívébe pedig édes, biztató melegség lopódzott. Mariskára nézett és utólag édes rémülettel töltötte el a gondolat, hogy a leány néhány órára az ő kezébe adta a sorsát. Milyen elragadó a fejedelmi termetéhez simuló fehér ruhájában, az éjjelezéstől bágyadt szemével és a szelíd, titokzatos mosolyával! Amint fáradtan és mégis jókedvüen ott könyökölt a karosszékben, arra az ifju bakhánsnőre emlékeztette, akinek képét valahol látta.

– Milyen fölségesen szép lehetne az élet, ha az ember nem okoskodnék! – sóhajtotta magában a báró.

Egy könyörgő, mámoros pillantást akart vetni Mariskára, de a tekintetét kiparirozta Alberich, a rettenetes kincsőrző.

A házmesterné kocsit hozott. Mariska kezet nyújtott a bárónak és elment Manliuszszal. A kocsiban így szólt magához:

– Nem, ő nem az igazi.

XII.

Varjas városa aznap úgy festett, mint Páris a július 14-iki nemzeti ünnep napján. De persze kicsiben. Aki csak tehette, künn volt az utcán, hogy újabb részleteket meséljen és halljon Mariska szökéséről. Néhány órára lehullottak a társadalom válaszfalai, az urak és a májszterek, a gazdák és a cselédek testvéri egyetértésben pletykáztak. Régi ellenségek kibékültek, büszke urihölgyek szóba ereszkedtek ismeretlen férfiakkal, hogy a botrányról beszélhessenek. Az igazgató úr félnapra megfeledkezett a fegyelmi ügyéről, a patikus pedig a repülőgépéről. Gondos családapák és gyöngéd fiúk a délelőtt folyamán tízszer is kivágtattak a főutcára, az alsó városból a felsőbe, hogy újabb hirekkel megrakódottan térjenek haza szeretteikhez. És csodás események is emelték a nap fontosságát. A kilencven esztendős Rumszky Szabina, aki az 1863-iki nagy szárazság óta nem mutatta magát a főutcában és akiről az alsóvárosiak azt hitték, hogy régóta meghalt már, most megjelent az akácfák alatt, fekete viklerben és fekete-gyöngyös kapisonnal a fején. Szúrós szemeit kimeresztve, hosszu nyakát behúzva, oly komor méltósággal úszott végig az utcán, mint egy nagy kondorkeselyü. Páváékhoz ment. A kíséretében volt Irma kisasszony, az esperes úr gazdasszonya. A vice-adminisztrátorné különben semmi pénzért sem mutatta volna magát ilyen rendezetlen társadalmi állásu nőszeméllyel az utcán, a mai nap izgalma azonban mindent érthetővé tett, még a lehetetlent is. Irma kisasszonynak láthatólag eszét vette a mámoros boldogság. Villámgyorsan röpködött Szabina néni körül, előresietett, visszamaradt, átcsapott az utca másik sorára, mint a cikkázó fecske, hogy aztán egy-egy újabb hírmorzsával a csőrében visszatérjen megint.

A fehérpapok temploma előtt egy érdekes párral találkoztak a hölgyek. Egy aranytól ragyogó, hatláb magas katonatiszt jött karonfogva egy virágos kalapu, toreádor-piros selyembe öltöztetett, karcsu hölggyel. Préglyné volt a fiával, aki, mint tudjuk, a méntelepeseknél szolgált. Ez a mordbajszu, lomha nagy katona igen csodálatos karriért csinált. Az édesanyja – saját bevallása szerint – éppen tizennégy esztendős volt, mikor férjhez adták. Tizenöt éves korában már megvolt a fia. Bubika valóságos csodagyerek volt, még tizenhat éves se volt, mikor már kinevezték hadnagynak, tizenkilenc éves korában pedig főhadnagynak. Aki ért az egyszeregyhez, az kiszámíthatja, hogy ennek a hatalmas legénynek a mamája ma alig-alig harminchárom esztendős…

Szabina néni különben nem igen kedvelte a polgármesternét, most azonban – tekintettel a rendkívüli eseményre – mégis szóba ereszkedett vele.

– No hát, lelkem, mit szól az Ábel Mariska esetéhez?

Préglyné olyasmit mondott erre, amit senki sem várt volna tőle, Szabina néni legkevésbbé. Azt mondta:

– Édes Szabina néni, Mariska a szökésével nem ártott sem nekem, sem önnek, csak saját magának. Ezért mi nem is panaszkodhatunk rá, legfölebb csak sajnálhatjuk.

Szólt és tovább billegett, kissé mámorosan a fia arany-attilájától és a saját új ruhájától.

Szabina néni egy gyilkos pillantást vetett utána.

– Érti maga ezt? – kérdezte a papkisasszonytól.

– Hogyne! Az ilyenek nem vájják ki egymás szemét. Ha Mariskának olyan ura volna, mint Préglynének, akkor neki sem kellett volna megszöknie.

A papkisasszonynak azonban nem volt igaza. Az igazság az, hogy Préglyné a sok cifra kacat alatt, mellyel telitömködte az életét, becsületes, jó szívet rejtegetett. Ezt azonban senki sem tudta, ő maga sem, mert ő is szívtelen démonnak tartotta magát.

Fehér páváéknál nagy és szinte babonás ijedelem támadt, midőn Szabina néni hosszu, fekete árnyéka megjelent a hátsó üvegajtóban. A kanári madár azonnal belesült a megkezdett trillájába, a fehér macska pedig, mely eddig békén dormogott a divány sarkában, ész nélkül kiiramodott az ajtón.

Rumszkyné, nem tudni, hogy miféle mandátum alapján, fölebbviteli fórumnak tartotta magát a polgári tisztesség kérdéseiben és most sem mint részvétlátogató, hanem mint itélő bíró lépett Pál úr elé. Ő már azt sem helyeselte, hogy Ábel Pál annak idején elvette a lengyel asszonyt és miként a trójai háboru Lédával, úgy minden baj, ami a családot érte, a Lihnovszkával kezdődött. Szabina néni eddigelé hallgatott, mert nem akart pletykát csinálni, de most már szólni kellett, mert az események fényesen igazolták őt. Ha Pál úr huszonhét esztendővel ezelőtt ráhallgatott volna és elvette volna Csupor Lencsit, akkor olyan asszonyt kapott volna, aki rendben tartja a gazdaságot és legalább nem cigarettlizik, mint a lengyel asszony. Némelyek ugyan azt hiszik, hogy az finom dolog, ha egy nő dohányos, de a megboldogult Rumszky is csak értett az előkelőséghez, hiszen a nagybátyja tábori vikárius volt és Zsófia főhercegnő gyóntatója, ő utálta a dohányző nőket és mindig azt mondta, nem a vikárius, hanem a viceadminisztrátor mondta, hogy macskafarkát nekik, nem cigarettlit! Szabina néni nem akar rosszat mondani a lengyel asszonyról – nyugodjék békében, ahol van! – de az már bizonyos, hogy dolgozni nem dolgozott semmit, hacsak nem a zongorán. A Szabina néni leánykorában is szerették a zenét, de csak vasárnap délután, az urak furulyáztak, a nők gitároztak, zongora azonban nem is volt Varjason, csak Kucsévniéknál volt egy spinét, de azok nem voltak polgáremberek, hanem földes uraság és rossz véget is értek. A polgárleányok akkor még sütöttek-főztek, Szabina nénit az édesanyja odaállította a mosóteknő mellé is, pedig nagyon gyönge teremtés volt, de azért nem volt pardon, télen-nyáron reggeli ötkor ki az ágyból! De Ábel Pál is hibás a dologban, mert úgy nevelte a leányát, mint valami hercegnőt és Szabina néni előre megmondta, hogy a sok zongorázásnak meg a hétköznapi sétálásnak rossz vége lesz, arra vannak is tanui, akik képesek ezt minden pillanatban bizonyítani. És most már itt a szósz és hiábavaló minden beszéd. Arról ne is álmodozzék Pál úr, hogy a báró el fogja venni a lányát, mert először is házasember, másodszor meg bolond is volna, ha elvenné. Régen is jártak itt grófok meg bárók, svalizsértisztek, azok is udvaroltak a Kaszás-leánynak (az édesanyja Ánis-leány volt), mikor aztán már hírbe hozták, nevettek egyet és lóra ültek és azt mondták: Ein andres Städtchen, ein andres Mädchen! És Toll Jenő is bolond volna, ha elvenné, mert ő diplomás ember és előtte nyitva áll a világ.

Ezeket mondta Szabina néni és még egyebeket is mondott. Egyenesen ülve beszélt, az arca merev volt, a szája alig mozgott, a hangja oly tompa és hideg volt, mintha fát vágnának lenn a pincében.

– Ne beszéljen a leányomról, – szólt Pál úr, mikor Rumszkyné már végleg kifogyott a szóból. – Nekem volt leányom, de most már nincs.

Szabina néni egyszerre föltette a szemüvegét az orrára és előrehajolva kezdte nézegetni a nagy üvegszekrényt. A sok holmi között megismert néhány csecsebecsét, melyet Etelka nénitől kapott Mariska. Hát ez mind Éber-tulajdon volt. Szabina néni ekkor oly keserü méltatlankodást érzett, mintha Ábelék az ő szívét, máját és lépét őrizték volna üveg alatt.

– Kiátkozta már? – kérdezte később.

Pál úr nem tudott erre válaszolni.

– Pedig azt meg kell tennie! – kattogta Rumszkyné.

És mindjárt hasznos útbaigazításokkal is szolgált.

– Írjon neki egy ajánlott levelet. Megszólítás nélkül. Írja meg neki, hogy nem ismeri többet, nem akarja látni, se élve, se halva. Ennek ez a módja.

Váratlan vendég érkezett, Sturz Bandi. A főkapitány adta a jól értesült rendőrt, aki többet tud az esetről, mint amennyit el akar árulni, a valóságban persze nem tudott semmit, azért jött csak, mert megigérte a pajtásainak, hogy friss pletykákat hoz nekik a kaszinóba. Az ő tiszteletére aztán Rumszkyné elejétől végig még egyszer elmondta az egész történetet, kezdve Lédán, illetőleg Lihnovszkán, nem felejtve ki a tábori vikáriust, aki Zsófia főhercegnő gyóntatója volt és végezve Toll Jenőn, aki előtt nyitva áll a világ. Később megkérdezte Sturz Banditól, hogy nem tudja-e, mi lett a legkisebbik Kucsévni-fiúból? (Azok közül való volt, akiknél spinét volt a házban.) Sturz azonban nem tudta, ő későbbi ember volt.

Viola néninek is kétszer kellett végighallgatnia a bonyodalmas históriát, mert ő azalatt a szomszéd szobában csomagolta a ruhákat, amelyeket Mariska után akart küldeni. Egyszer-kétszer abbahagyta a pakkolást és fölszisszent mérgében. Ha hallgatott volna a szíve szavára, akkor bőszülten berobogott volna az ebédlőbe és úgy lepocskondiázta volna Szabina nénit, hogy kihallatszott volna a felsővégre is. De nem mert hallgatni a szívére, mert az agg amazon igen hatalmas asszony volt, a polgári erény pallosa pedig, melyet a csontos kezében tartott, szinte legyőzhetetlenné tette. Viola tehát búsan folytatta a csomagolást, könnyeivel áztatván Mariska habos fehérruháját. Később azonban mégis benyitott az ebédlőbe, mert nem tudott ellenállni a vágynak, hogy fölvilágosítsa Szabina nénit a legkisebbik Kucsévni sorsát illetőleg. Az katona lett és a hatvanhatos háboru idején meghalt a tábori kórházban kolerában. Szabina néni elégedetten bólintott. Láthatólag igen örült, hogy kiegészíthette a Kucsévni-családra vonatkozó tudását.

A fehér páva még az este acélosra keményítette apai szívét és megírta a kiátkozó levelét. Mikor megnyalta és leragasztotta a borítékot, szomoru volt és büszke. Szomoru, mert meg kellett írnia, büszke, mert meg tudta írni a levelet.

XIII.

Azt mondják, hogy negyven napig tartott a zivatar, melyet a fehér páva Mariskájának botránya fölkavart, negyven napig, mint az özönvíz. Azalatt szakadatlanul zuhogott a pletykazápor. Az emberek azt hitték, hogy ez most már örökké így marad, soha más botrány nem fog történni a világon és az ő fülük mindig csak Ábel Mariska nevétől fog zúgni. De azután közbe jött a Prégly polgármester dolga és más egyéb és megint csend lett a városban, csak a távoli tanyákon morgott még valami és a Topoly völgyében dübörgött mélán a visszhang. A szertelen mohóságnak, mellyel a botrányt megúszták, általános elbágyadás lett a következménye és ha később találkozott olyan falusi ártatlanság, mely a Mariska-esettel összefüggésben pikáns részleteket szeretett volna hallani, akkor unottan menekültek előle a varjasi szélkakasok.

Az emberiséget akkoriban Prégly polgármester úr lemondása izgatta, de nem túlságosan, mert a Mariska-eset elkényeztette és blazirtakká tette őket. A polgármester tekintélyének nagyon ártott, hogy annak idején az új vasút megnyitása alkalmával belesült az ünnepi beszédébe. Némelyek állítása szerint „a központban“ akkor már elejtették. Még jobban ártott neki, hogy a képviselőválasztás alkalmából azt mondta a városi tisztviselőknek, hogy szavazzanak csak a meggyőződésük szerint. A fekete elefánték az utóbbi nyilatkozatában ellenük irányuló perfid támadást láttak és bosszút lihegve kiadták a jelszót, hogy „modern adminisztrativ erőt“ kell a polgárság élére állítani. És nagy kiáltozás támadt a város falai között. Amióta Budapest magába hörpintett mindent, ami Varjason érdekes és értékes volt, (egyebek között Ábel Mariskát is), azóta a kis fészek különben is abban a rögeszmében szenvedett, hogy ő most rohamosan halad.

Prégly úr lemondása után dr. Jaskó lett polgármester, egy fiatal ügyvéd, akinek nem igen voltak kliensei, de azért sárga aktatáskával járt-kelt a városban, a táskájában pedig az epés cikkeket őrizte, melyeket a helybeli hetilap számára írt. Az új polgármester első tette az volt, hogy aszfalttal rakatta ki az egész várost, még a kolera-kápolna előtt levő libaúsztatót is és hogy behozta a villámos világítást.

Prégly úr ugyan végleg lemondott már a reményről, hogy boldogtalan szülővárosát megállítsa a veszedelmes lejtőn, amelyre jutott, de nem mondott le ama kötelességéről, hogy szigoru és igazságos bírálatot gyakoroljon az új rendszer fölött. Most már reggeltől-estig ott állott a fehér papok temploma előtt, egy-egy ijedten pislogó polgártárssal a karmai között és számadatok segítségével bizonyítgatta, hogy Varjast olyan katasztrófa fenyegeti, amelyhez fogható talán a trójai veszedelem óta sem fordult elő a városok történetében.

Az új polgármester azonban áskálódásnak minősítette elődjének viselkedését és állítólag megbízást adott volna Sturz Bandinak, a főkapitánynak, nyomozná ki, hogy kik azok, akikkel Prégly úr a főutcán beszélgetni szokott. Ennek az intézkedésnek az lett az eredménye, hogy a békésebb természetü polgárok nem mertek a fehér papok temploma előtt elmenni, inkább megkerülték a félvárost is, csak hogy Prégly úrral ne találkozzanak, a további eredménye pedig az lett, hogy a volt polgármester spionnak nevezte Sturz Bandit.

Azután megint csend lett. A nyár elmult, ahogyan normális viszonyok között a varjasi nyár múlni szokott, minden napnak huszonnégy órája volt és a nappali órák, főleg a délutániak, jóval hosszabbak voltak, mint az esteliek, amikor már el lehetett menni a sörház kertjébe, vagy a főutcai korzóra.

Az ősszel megint emlegetni kezdték Ábel Mariska nevét. Ez is látta, az is, mikor Pesten járt. Az egyik kútfő szerint csinos és jókedvü volt, a másik szerint feltünően megöregedett és oly levertnek látszott, „mintha valami nagy teher nyomná a lelkét“. Az egyik azt mondta, – és ez az, amiért érdemes volt fűzőt meg kalapot venni és az alsóvárosból a felsőbe szaladni és útközben bekopogtatni a plébánia ablakán és megállani a patika és Tollék boltja előtt – az egyik azt mondta, hogy a pesti Kigyó-utcában látta, egy országosan ismert kegyelmes asszony társaságában, amely kegyelmes asszony akkoriban oly hatalmas volt, hogy talán az időjárást is ő csinálta Pesten. A másik a virágkiállításon látta, egy kövér egyetemi tanárné kiséretében.

– Mi ez? – kérdezték a varjasiak.

Hogy Budapest a léha elvek és a lenge erkölcsök városa, azt valamennyien régóta tudták, de hogy ott az erkölcsi züllést széditő társadalmi emelkedéssel jutalmazzák meg, azt még sem hitték volna. Akadt aztán valaki, aki megmagyarázta az elszomoritó rejtélyt. Ez a valaki Alpárfy Zelma volt, az alsóvárosi állami tanitónő. A papkisasszonynak mondta el, mikor az fekete táskájával a kezében a hetivásárról jött, de ez éppen annyi volt, mintha a varjasi fórumon állva, az egész város népéhez beszélt volna.

– Én mostanában minden héten bemegyek Pestre, – kezdte Zelma kisasszony, – mert tagja vagyok az országos nőegyesületnek. Az igen szép mozgalom és ha sikerül kivívnunk a nő egyenjogusítását, akkor a jövő férfiai nem a külső szépséget és a gazdagságot, hanem a lélek kincseit fogják bennünk keresni…

– No és Mariska? – türelmetlenkedett Irma kisasszony.

– Mindjárt szó lesz róla!… Tehát a multkor volt a tulajdonképpeni alakuló gyülésünk. A mi kegyelmes asszonyunk elnökölt és minden jól ment volna, ha ellenzéki hangok nem hallatszottak volna. Az ellenzék vezére egy másik kegyelmes asszony volt. A mi kegyelmes asszonyunk ugyanis katolikus, a másik pedig protestáns és bár felekezeti kérdésekről nincs szó az egyesületben, a két kegyelmes asszony mégis szeret borsot törni egymás orra alá. Ezúttal is a protestáns kegyelmes asszony kezdte, mindenféle kifogásokat tett és paragrafusokat idézett, a mi kegyelmes asszonyunk eleintén mosolyogva válaszolt, de aztán csipősségeket mondogattak egymásnak, mindegyikük elfelejtette, hogy miért vagyunk tulajdonképpen együtt és végül már mindenki beszélt és általános lett a zűrzavar…

– No és Mariska?

– Éppen akkor emelkedett szóláshoz. Igen jó ruha volt rajta, egérszürke angol kosztüm, szürke kalap toll nélkül. Egyszerü és drága.

– Hát beeresztik oda az olyat? – kérdezte elkeseredetten a papkisasszony.

– Ugyan, hát miért ne eresztenék be? Eleintén nagyon félénken beszélt, de azután belemelegedett és szépen elmondta azt, amit mindegyikünk tudott, ami azonban csodálatosképpen egyikünknek sem jutott eszébe. Mert esze, az van Mariskának.