Part 7

Az öreg elefánt a vacsora elején föltünően szófukar és borongós volt, mintha nagy bánat nyomná a szivét. Valamit forgatott az elméjében. Hogy micsodát, az kitünt a sült malacnál, mikor is fölemelkedett székéről és a félelemtől rikácsoló hangon felköszöntötte a szeretve tisztelt jegyespárt. Miután elmondta a pohárköszöntőjét, nagyon megkönnyebbült és olyan jókedvü lett, mintha nagy veszedelemből szabadult volna. De ekkor meg a fehér páva merült zord hallgatásba. Magába mélyedve gondolat-vadászatra indult. Ő is csak akkor nyerte vissza lelki egyensúlyát, miután már ékes szavak kíséretében a Toll-családra ürítette poharát.

Most már világos volt, hogy Péter bácsin a szólás sora, de neki könnyü volt, mert volt egy kész beszédje a magyar emberről, aki fehér asztal mellett sem feledkezik meg mindannyiunk édesanyjáról, a hazáról és ezt a beszédet épp oly szívesen hallgatták eljegyzési lakomákon, mint keresztelőkön. Mialatt még a képviselő megható és férfias pátosza zengedezett az asztal fölött, a szomszéd szobából bősz üvöltözés és dobogás hallatszott be. Olyan félelmetes hangzavar volt, mintha a pusztai bika védekeznék a farkascsorda támadása ellen. Odaát vacsoráztak az ifju Toll-csemeték, több specerájos-tanonc társaságában. Az öreg elefánt baljóslatu arccal kezdett fülelni és miután sokatmondó pillantásokat váltott élete párjával, döngő léptekkel átment az ifjusághoz. Valami éles csattanás hallatszott az ajtón keresztül, aztán csend lett. Toll uram visszajött megint, a szeme úgy csillogott, mint a jóllakott oroszláné.

A vacsora valahára véget ért és a háziasszony szükségét érezte, hogy elméleti visszapillantást vessen az egyes fogásokra, miközben tiszteletreméltó szerénységgel leszólta saját főztjét és töredelmesen bocsánatot kért Ábeléktől a szegényes vendéglátásért. Ezt természetesen csak ravaszságból tette, hogy kihívja a hölgyek ellentmondását, mert szó, ami szó, nagyon félt a nénik utólagos bírálatától, főleg az Etelkáétól.

Az öreg elefánt ekkor a jegyesek tervei iránt kezdett érdeklődni.

– Ha házat akartok venni Pesten, tudok egy szépet a Ferencvárosban, egy háromemeleteset, – mondotta.

A Jenő fiához beszélt, de úgy nézett az öreg pávára, mintha tőle várná a választ. Pál úr azonban csak rejtelmesen mosolygott.

– Szép parádés lovakat is tudnék, ha hintót akartok tartani, – mondta később és megint Pál úrra szegezte kicsi porcellánszemét.

Az elefánték láthatólag olyasmit képzeltek, hogy Mariska hozománya fölér egy aranybányával. Miklós bácsit dühbe is hozták a sóvár kezek, melyek Ábelék pénzes szekrényét körültapogatták. Az öreg egész este föltünően hallgatag volt, de most kibuggyant belőle a méreg.

– Olyan szépen keres a mérnök úr, hogy már kocsitartásra is gondolhat? – kérdezte kaján naivitással.

A háziasszony, bár a nénikkel társalgott, fél füllel mégis odahallgatott és most úgy elkezdett nevetni, mintha Ábel Miklós valami nagyon sikerült élcet mondott volna.

– Szépen keres a mérnök, akinek ilyen gázdág lyány a mátkája! – vágta oda kedves és magyaros szókimondással.

Toll uram addig-addig dícsérgette sajáttermésü sillerborát, míg néminemüleg el nem ázott tőle. Ekkor fölébredt benne a Három rózsa-bálok gavallérja és negédeskedni kezdett a hölgyekkel. Mariskának azt mondta, hogy ő még ma is különb legény a Jenő fiánál és ha szép szerével szabadulni tudna az oldalbordájától – haj, mi lenne akkor! Később paprikás adomákat kezdett mondani. Ábelék sóbálvánnyá dermedten ültek az asztal körül, Tollné azonban exploziószerü kacagásokkal fogadta a vastag tréfákat.

– Micsoda lókötő ez az én uram! – ismételgette őszinte elragadtatás hangján.

Mariska azalatt figyelmesen nézegette a háziasszonyt és a gazdát. Azokra a torzképekre gondolt, melyeket egykor egy angol mesekönyvben látott. A gyermekmese hőse, az eltévedt kisleány, idegen országba vetődik, ahol minden embernek sertésfeje van. Kövér kis alakok a sertésemberek, a szemük kicsi és alattomos, a szájukból rettenetes fogak meredeznek ki, arcukon a hideg és kegyetlen falánkság kifejezése ül. A sertésemberek a földet túrják gombák után. Semmi sem érdekli őket, csak az, amit meg lehet enni. Kedélyes röfögéssel szaglásszák körül az idegen kisleányt és őt is föl akarják falni. Ezek a Tollék afféle sertésfejü emberek. Még Toll Jenő is, bár csinos férfinak nevezhető, ott viseli széles, piros ábrázatán a kegyetlen falánkság bélyegét. Amit ő szerelmének nevez, az is a brutális falánkság egy neme. Biztos, hogy meg fogja enni a leányt. Máris lerágott róla mindent, ami előkelő és büszke volt rajta. Mariska ezt érzi, szégyeli is, de nem tud már menekülni. Ha tudna, talán nem akarna. Ez az ember bilincsekben tartja, ő csak sóhajtozik olykor, mint az alvó a lidércnyomás súlya alatt, de erő nincs a tagjaiban.

IX.

Megvolt a képviselőválasztás is. A mérnök ismételten megígérte, hogy nem tesz egy lépést sem a jó Péter bácsi ellenére, ha azonban a nép bizalma önként feléje fordulna, akkor természetesen nem térhetne ki előle. Végre is mindennek van határa, a családi gyöngédségnek is. Egyébként nem szeretett a menyasszonyával erről beszélni, azt mondta, a politika nem nőknek való, Mariska pedig nem igen merte szóba hozni a dolgot, mert Jenő újabban igen ideges volt, a leány pedig sokat vesztett hajdani bátorságából.

A májszterek mindenáron Toll Jenőt követelték. Ezek az emberek te-tu-barátjai voltak a mérnöknek és a tűzbe is elmentek volna érte. Egyáltalában különös volt, hogy mennyire megváltozott a varjasi közönség. Úton-útfélen azt mondták, hogy Ábel Péter tehetetlen és tudatlan ember, vén mihaszna, tőle meg kell szabadítani a várost. Fiatal és bátor emberekre van szükség, Toll Jenőkre. A telkesgazdák között ijedelmet okozott a hír, hogy Ábel Péter, ha újból megválasztják, nyugdíjképes lesz és a képviselői nyugdíját pótadóba fogják kivetni. Ettől a veszedelemtől meg kell szabadítani a várost. Az alsóvárosiakkal, akik legújabban azt mondták, hogy ők szocialisták, elhitették, hogy Toll Jenő meg fogja nekik szerezni a papok földjét. Az alsóvárosban pedig épp úgy folyt az itatás a Toll-párt csapszékeiben, mint a felsővárosban és senki sem tudta, hogy kinek a pénzén. Jenő legalább nem tudta. Ábelékkal szemben többízben is hangoztatta, hogy únja ezt az egész alkotmányos komédiát és ha Mariska nem volna, akkor most külföldre szöknék. Egyelőre azonban az egész elefánthad állandóan ott járt-kelt a májszterek és a gazdák között, esténkint Toll Jenő is megjelent egy-egy korcsmában, riadó lelkesedést keltvén.

A jó Péter bácsi méltóságosan és tehetetlenül tipegett ide-oda. Érezte, hogy sarkantyus csizmája alatt süpped a talaj, de sokkal büszkébb volt, semhogy elárulta volna aggodalmait. Jenőre nem haragudott, az tisztességes fiu. Az öreg ismételten biztatta is, hogy csak tartsa fönn jelöltségét, ez nemcsak joga, de talán kötelessége is önmagával szemben, a varjasiak háládatlansága azonban megvérezte a szivét. Egyébként pedig együgyü dolgokat beszélt, azt mondta, hogy neki csak tiszta szavazat kell, ő nem ígér senkinek semmit és nem költ egy krajcárt sem, szóval ő volt a világon a legkellemesebb ellenjelölt.

A fehér páváék bizalmasai, a városi magisztrátus is, áthúzódtak Toll Jenő táborába. Világos volt, hogy Ábelék maguk is a vejüknek szánták a mandátumot. Az öreg urat alkalmasint azért léptették csak föl, hogy más jelölt ne vessen szemet a kerületre. És ha nem így volna, akkor is tanácsosabb a mérnök mellé állani, mert Ábelék a légynek sem tudnának véteni, az elefánték azonban bosszuálló emberek.

A választás eredménye alig lepett meg valakit, hacsak magát Péter urat nem. Kitünt, hogy alig van pártja. Egypár régimódi ember szavazott csak rá, afféle tubákos, paraplis, peckes járásu öregek, akiket gúnyos derültséggel fogadott a Toll-párt. Délfelé Péter úr, két testvérének rábeszélésére, elküldte a városházára lemondó-levelét.

A varjasiak nagyon megörültek a könnyü győzelemnek, melyet önmaguk fölött arattak. Mikor az elnök kihirdette az eredményt, olyan ujjongás támadt a városháza előtt, hogy elhallatszott egészen a Fehér páva-házig, melynek erkélyén Mariska állott. Később lobogó zászlók alatt és harsogó zene mellett fekete sokaság hömpölygött az elefánték kis háza elé. Jenőért jöttek, hogy elkísérjék a városházára. Mariska jól láthatta a vőlegényét. Ragyogó arccal, födetlen fővel követte Sturz Bandit, aki utat tört neki az ujjongó tömegben. A tömeg pedig megmámorosodott a tulajdon nagylelküségétől és szinte fejedelmi ünnepléssel vette körül választottját. Mintha Toll Jenő megválasztatásával az örök boldogság kora virradt volna a városra. Az emberek, akik tegnap még közömbösen mentek el a fekete elefánt fia mellett, most boldogok voltak, ha megérinthették a ruháját. Az asszonyok pedig a virágaikkal együtt feléje dobták a szivüket is.

Péter bácsi azalatt csöndesen pipázgatott a Pálék sárga szobájában. Nem volt nagyon szomoru, inkább csak csodálkozott az egész dolgon. A szalón aranyfényü tükrében elgondolkozva nézegette saját magát. Az alakja most másképp hatott rá, mint annakelőtte, kisebbnek, jelentéktelenebbnek és némileg furcsának látta magát. Valami hiányzott erről az alakról, valami külsőség, ami talán senkinek sem imponált annyira, mint magának Péter bácsinak. Ő most egy megborotvált Mózes volt, egy lesoványodott Kinizsi Pál, egy polgári ruhába öltöztetett Zrinyi Miklós. Tíz perc sem mult el azóta, hogy kikiáltották Varjas új képviselőjét és a régi már úgy érezte magát, mint egy leleplezett csaló. Ugyan miért is választották meg hajdanában? Hiszen ő egy együgyü vén ember volt.

Eszébe jutott, hogy jó volna otthon lenni. De nem mert kimenni az utcára, attól félt, hogy az emberek utána kiáltanák az igazságot, hogy csaló, csaló! Majd hazamegy, ha besötétedett.

Az ajtóhoz ment és ott szemben találta magát Mariskával. A leány egy pillantással megértette nagybátyjának lelkiállapotát. Gyöngéden megcsókolta és szomoru mosollyal így szólt hozzá:

– Péter bácsi, tudod-e, hogy mit beszélnek Varjason? Azt beszélik, hogy te azért léptél csak föl, hogy a vőlegényemnek biztosítsad a mandátumot.

Az öreg úr hálásan és boldogan mosolygott.

Ami igaz, az igaz, a fekete elefánték nagyon kiaknázták könnyü diadalukat. Az ujdonsült képviselő maga a fővárosba sietett, de annál jobban szállták meg Varjas városát a többi elefántok. Az egész család úgy viselkedett, mintha évek óta nagy igazságtalanság történt volna velük, amelyért most végre elégtételt kaptak. Az öreg Toll volt a közjogi örömapa. Most már hétköznap is hosszu fekete kabátban járt, az utca sarkán politikai előadásokat tartott, a városházán mindenkit letorkolt és azt követelte a tisztviselőktől, hogy benne valami fölöttes hatóságfélét tiszteljenek. A kiskoru Toll-csemeték is igen kidüllesztették a mellüket. Az ő lelkesedésük oly nagy lendületet vett, hogy nem tudták megállítani a választás után sem és valóságos eretnek-üldözést indítottak minden gyerek ellen, akinek apja Ábel-pártiság gyanujában állott. Úgy nekibátorodtak, hogy most már helyt mertek állani ősi ellenségeikkel, a városi pandurokkal és szőlőcsőszökkel szemben is, megfenyegetvén őket, hogy képviselő-bátyjuk majd elcsapatja őket. Még a Tollék parasztcselédje is kényesebben riszálta mostanában a százráncu szoknyáját. A varjasi májsztereket igen felbőszítették ezek a dolgok. Ki is jelentették, hogy nem szavaznának Toll Jenőre, ha újból kellene választaniok. És a májszterek megint tüntető szívességgel köszöngettek Péter bácsinak, ami fájdalmas, de jóleső elégtétel volt az öreg úrnak.

A következő vasárnapon Toll Jenő eljött Varjasra és ellátogatott a páváékhoz. Ekkor szóba került az esküvő napja. Maga a leány hozta szóba, egy igen óvatos célzás alakjában. A képviselő azt mondta, hogy ő is szeretné, „ha a dolog végre rendbe jöhetne“. Mariska nem értette egészen, hogy minek kell még rendbe jönnie, hiszen ők ketten már tisztában voltak egymással; másnap azonban derengeni kezdett előtte a homályos szavak értelme. Hétfőn délben ugyanis eljött az öreg elefánt és bezárkózott az öreg pávával a bolt üveges ketrecébe. Kezdetben suttogva beszélgettek, később azonban, bárhogyan csitítgatta is a mindig hidegvérü gazda, Toll uram megeresztette a hangját. A segédek, akik a polc mögött regényeket olvastak, – sajnos, az Ábel-cég személyzete újabban sok időt áldozhatott az irodalomnak, – a segédek, mondom, azt hihették, hogy odabenn valami nagy üzleti kötésről van szó, mert a számok csak úgy röpködtek a levegőben. Az üzletfelek valami okból nem tudtak megállapodásra jutni, ami mindakettőjüket erősen fölizgatta. A fekete elefánt arca cinóbervörös volt, mikor elrohant és magára csapta az üvegajtót, a fehér páva képe pedig egészen fakó volt, mikor később kijött a ketrecéből.

A két apa természetesen a hozományon különbözött össze. Toll uram a szokott rusztikus szókimondásával kijelentette, hogy Jenő fia számára százötvenezer forintnyi – forintot mondott, nem koronát! – hozományra tart igényt. Az ámuló és sápadozó Ábel jó ideig szólni sem mert. Végül olyasmit hebegett, hogy készpénzt mostanában nem igen adhatna a leányának, csak valami szerényebb évjáradékot. De majd ha megfordulnak a kedvezőtlen konjunkturák… A másik apa ezt az ajánlatot úgy fogadta, mint valami sikerült tréfát. Ő persze sokkal furfangosabb ember volt, semhogy tisztában nem lett volna Ábelék vagyoni helyzetével, de azért mégis úgy bánt a fehér pávával, mint valami zsugorival, akit fölvet a sok pénze. Ő tudta, hogy miért. Ábel Pál végül is lépre ment neki és nyíltan bevallotta bajait. A fekete elefánt ekkor valósággal trombitálni kezdett mérgében. Hát ennyire vagyunk? Fenn az ernyő, nincsen kas! Minden csak parádé, _flanc_, arravaló, hogy elámítsák az ő Jenő fiát? Mily szerencse, hogy itt van ő, az apa, aki keresztüllát a szitán!

Minden érthető ok nélkül kiabált, és szemmel láthatólag igen szerette volna, ha a gőgös szomszéd valami súlyos, többé jóvá nem tehető sértésre ragadtatja magát Sőt a szíve mélyén ott epedezett a titkos vágy, bár csak szólítaná be a bolti szolgát és dobatná ki őt a ketrecből. Ábel Pál azonban nem volt már az, aki régen. A büszkesége elvérzett az utolsó üzleti mérlegkészítés alkalmával. A lelkiismerete sem volt egészen tiszta. Hiszen igaz, ő tényleg abban reménykedett, hogy a hozomány kérdése csak az esküvő után fog szóba kerülni, akkor aztán lesz, ami lesz… Mennyire nem ismerte a specerájosokat! Bús megadással hallgatta az elefánt gorombaságait és így Toll uram sem tehetett egyebet, minthogy az apai és polgári fölháborodástól lángolva elrohanjon.

Mariska az édesapja hallgatásából megértette az igazságot. Kérdezni azonban nem mert tőle semmit. Ők egyáltalában nem szokták meg, hogy kínos és lealázó igazságokat mondjanak egymásnak. Szó nélkül, búsan mosolyogva ültek szemben az ebédlőbe.

Az elefánt tehát végleg legázolta a fehér pávát. Odáig jutottak, hogy Mariska, a büszke, a hozzáférhetetlen, „a hercegnő“, nem kell a specerájos fiának. Odakünn, a város egén, már gyülekszik a kárörvendő zivatar, mely el fogja söpörni hajdani nagyságuk utolsó rongyait is.

Ettől a zivatartól féltek ők mindenek fölött. Annyira, hogy Ábel úr fölébredt apátiájából és leányának hallgatag beleegyezésével egy utolsó megalázó kísérletre szánta magát. A délutáni vonattal fölutazott Budapestre és fölkereste a képviselőt. Félóráig is föl-alá sétált a kapu előtt, míg végül be mert nála kopogtatni. Otthon Varjason ő ma is előkelő és elegáns öreg úr volt, de itt, úgy sejtette, kissé furcsa vidéki figura és ez a gyanuja félénkké tette. A képviselőt öltözködés közben találta. Plasztronos ing volt rajta és fehér nyakkendő, éppen az új frakkját vette magára.

– Isten hozta, Pali bácsi! Mi ujság Varjason? Üljön le arra a diványra!

Egészen úgy beszélt, ahogyan a népszerü képviselő urak szoktak a választóikkal, az öreg úr pedig egészen úgy érezte magát, mint a választó, mikor a sokat elfoglalt nagyságos úrnak kell alkalmatlankodnia. És úgy is beszélt, mint az instanciás ember, akinek minden reménysége a képviselő úr nagybecsü jóindulatában van.

Jenő úr figyelmesen végighallgatta az öreget, aztán szelid és meleg hangon mondta:

– Az édesapám nem jól tette, hogy ilyen hangon beszélt magával, Pali bácsi. De hiszen ismeri az öregemet. Hirtelen ember, bár jó szíve van. Maga legjobban tenné, ha mosolyogna rajta, Pali bácsi. Hiszen nincs itt semmi baj! Az ilyen dolgot nyugodtan és okosan kell megbeszélni. Idegen embereknek pedig semmi közük hozzá. Nem igaz? Legközelebb lemegyek, ha időm engedi, azután eldiskurálunk a dologról. Furcsa volna, ha nem tudnánk rendbe jönni. Addig menjen nyugodtan haza. Mondja meg Mariskának, hogy csókoltatom a kezét. Ő is legyen egészen nyugodt.

Ábel Pál megkönnyebbült szívvel zónázott vissza Varjasra. Kár is volt így félreverni a harangokat, hiszen tényleg nincs itt semmi baj. A fő az, hogy idegen emberek ne üssék bele az orrukat a dologba. Majd eligazítják ők azt szépen maguk közt. Egyelőre nem is olyan sürgős az egész.

Késő éjjel érkezett haza, fáradtan, de jókedvüen. Mariska ébren várta.

– Csókoltatja a kezedet! – mondta Pál úr sugárzó arccal. – Legközelebb maga fog eljönni.

A képviselő azonban akkoriban nagyon el lehetett foglalva, mert egyelőre nem mutatta magát Varjason.

X.

Karácsony előtt királyi látogatója volt az Ábel-családnak. A halál majestása jelent meg szerény körükben.

Úgy kezdődött, hogy Miklós bácsi a nagy locspocsban sétált, meghült és influenzát hozott haza. Bár hónapok óta nem beszélt már a feleségével, hanem csak írott cédulák segítségével érintkezett vele, Etelka néni mégis elkapta tőle az alattomos betegséget. Mikor Miklós bácsi fölkelt, hogy megint sétálni menjen, Etelka néni ágynak esett. Hétfőn azt mondta az öreg Dudás doktor, hogy tüdőgyuladása van. Ekkor megjelent a házban Viola néni, a családi betegápoló és kezébe vette az ügyek intézését. Viola mindjárt azon kezdte, hogy nekitámadt Miklósnak.

– Igazán bemehetnél hozzá! Szegény igen rosszul van.

Az öreg vállat vont.

– Ha látni akar, szóljon, én magamtól nem megyek.

A beteg azonban nem szólt. Nagy főkötővel a sárga arcán feküdt a fehér párnán. A madárorra most még nagyobbnak látszott, mint máskor. A szúrós szeme mindig a szomszéd szoba ajtaján függött és Miklós bácsi sietve retirált, valahányszor magán érezte a tekintetét.

Ez így tartott péntekig. Ekkor az öreg Dudás csóválni kezdte a fejét.

– Rossztól félek! – mondta a fórházban Miklós bácsinak.

Az öreg – melyikünk tudja, hogy miféle vadállat lappang a szive mélyén? – az öreg szeme fölvillant… Hogyan, hát lehetséges még, hogy lehulljanak róla a rettenetes súlyu láncok, melyeket egy egész életen hurcolt magával?

– Igazán bemehetnél hozzá! – könyörgött neki Viola néni.

– Szólt?

– Nem szólt éppen…

– Akkor nem megyek be!

Az urát nem kívánta a beteg, de igenis a közjegyzőt. A fejébe vette, hogy végrendeletet kell csinálnia. A két sógorát is elhivatta és bezáratta az ajtót. Miklós azalatt epésen dohogott a fórházban.

– Ellenem szól ez a dolog, pedig nekem úgy sem kell tőle semmi!

Cinikus kedvében sétálni akart menni, de azután mégis meggondolta magát és sárga télikabátjában, köcsögkalapjával a fején napestig ott ődöngött az udvar fagyott georginái között.

Eljött az esperes is. Rögtön utána megjelent Szabina néni. Rumszkyné tulajdonképpen azért sietett ide, nehogy „azok az Ábelék“ elhordjanak valamit Etelka holmijából. Mert ami itt van, az mind Éber-vagyon. Ábeléknak semmi jussuk hozzá. Hiszen az urát különben is mindig útálta a kedves jó Etelka. Szóval Szabina néni, aki negyven esztendő óta élvezte az örökhagyó jogait, most örökölni akart…

Azután csend lett, rettenetes, fölemelő csend. Megérkezett ő felsége. És Miklós bácsi kezeiről lehullottak a bilincsek.

Az öreg egy könnyet sem ontott a temetésen.

– Nem tudok komédiázni, – dohogta.

És mialatt a harangok zúgtak, azon töprengett, hogy mit kezdhetne a szabadság foszlányával, amit a sors odavetett neki öreg napjaira. Hátha mégis elmenne Bécsbe?

A temetés után megtudta, hogy mi van a végrendeletben. Etelka néni kitagadta valamennyi fölmenő és oldalági rokonát és mindenét az urára hagyta. „Minden néven nevezendő ingatlanaimat és ingó vagyonomat hagyom az én szeretett uramnak, Ábel Miklósnak.“

Miklós úgy megtántorodott, mintha fejbe ütötték volna. Mi ez: szeretett uram? Se bevezetés, se magyarázat, csak így: szeretett uram, – mintha ez volna a világon a legtermészetesebb dolog. Mintha nem veszekedtek és gyűlölködtek volna egy hosszu életen át.

Szabina néni azonban elkezdett sipítani, azt mondotta, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, ügyvédet keres, pert indít, ő be tudja bizonyítani, hogy ez Éber-vagyon, Ábelékat egy fitying sem illeti meg.

Az ünnepek előtt még lanyha és párás volt az idő, déli szél fújt és attól kellett félni, hogy fekete karácsony lesz, az utolsó napon azonban mégis megfordult az idő, december huszonnegyedikén pedig arra ébredtek a varjasi gyerekek, hogy az ablakokon jégvirágok pompáznak. Áhítatos nagy csöndesség borult az egész városra, csak innen is, onnan is hallatszott egy-egy karácsonyi malac visítása. A kerek lyukon át, melyet meleg gyerekszájak az ablaküveg páfránybokrai közé leheltek, látni lehetett, hogy a város vastagon ki van vattázva hóval és még egyre kavarognak a csillagos pelyhek.

Páváéknál napok óta aggodalmasan emlegették Miklós bácsi különös viselkedését. Az öreg úr nagyon megváltozott. Azelőtt mindig az utcát rótta, most azonban egész nap otthon ült, pedig nem volt már senkije, aki számon kérte volna a kóborlásait. A fórházban ült, a vörösen izzó kis vaskályha mellett, köhögött, krákogott és apró cédulákat rakosgatott a nagy asztalra. A cédulákat mind a szegény Etelka néni irogatta neki, amióta már nem szoktak egymással beszélgetni. Miklós bácsi újból és újból elolvasta a különböző üzeneteket, amelyek oly kurtán és furán voltak megfogalmazva, akár a katonai napiparancsok, némelyiken sokáig el is gondolkozott, mintha valami titkos értelmet keresne a száraz szavak mögött. Nem szerette, ha háborgatják, éppen csak az egy Mariska látogatását fogadta szívesen.

– Téged nagyon szeretett a nagynénéd, – mondta a leánynak.

Mariskának úgy tetszett, hogy a bácsi szemének tekintete is egészen megváltozott. Egypár héttel ezelőtt még igen fiatalos volt a nézése, olykor szinte zavarba is hozta a leányt, most azonban oly tiszta, nyugodt és szomoru volt, mint a téli verőfény. Azt mondta Mariskának, hogy vigyen el a subládából, amit akar, az Etelka ruháit azonban ne bántsa, azok csak maradjanak együtt.

– Téged nagyon szeretett a nagynénéd. Ő nem igen beszélt róla, ha valakit szeretett, de azért elment volna az illetőért a tűzbe is…

Ünnep másodnapján mégis fölkászolódott az öreg úr és elment hazulról. A temetőbe ment. Hazamenet a fehér papok temploma előtt vezetett el az útja és ekkor gondolt egyet és belépett az Isten házába. Ezt már húsz esztendeje nem cselekedte, amióta ateista volt. Az utolsó mellékoltár előtt volt egy pad, ott szeretett ülni Etelka néni. Az oltárkép a Szent Családot ábrázolta. A Boldogasszony és Szent József kézenfogva vezetik a kis Jézust és boldogan tekintenek a mosolygó gyermekre. A családi boldogság derűs képe lett volna, csak ne lett volna a mosolygó anya szíve éles kardokkal teli tüzdelve.

Miklós bácsi azután mindennapos látogatója lett a templomnak. A varjasi szent vénasszonyok kárörvendően allelujáztak, hogy no lám, hát mégis megijedt a vén istentagadó! Pedig dehogy is ijedt meg. Csak az a különös érzése volt, hogy ő most már nem egész ember. Levált róla valami, ami egésszé tette, ami az ő élete és az ő húsa volt. Valami, amivel azelőtt nem törődött, amit gyülölt is, de ami nélkül nem volt élet az ő élete. Ezt kereste ő a templomban és Etelka néni ruhás-szekrényeiben. Egészen belesoványodott és belerokkant az örökös keresésbe.