Part 4

Sokszor, ha apja a szomszéd falukba ment, vagy hivatalos foglalatosságiban eljárt, Jónás kiment a hegyek közé, czél s ösvény nélkül tévelyegve a sötét erdőségben, míg lelke kedves ábrándjait követé. A lakosok sokszor a bárdi rom mellett látták a gyermeket, majd az erdős hegyeken jártatva szemeit, melyek azt egy részről környezék, majd a távolban határtalanul terjedő rónaságon, míg az est pirosan elvonult a határ fölött s ábrándjaiból fölébredve hazatért. S ki képzeli a boldogságot, mely lelkét e pillanatokban eltölté? Nincs magasabb öröm e világon, mint az, mely romlatlan szivet egy valóban nagyszerű tett vagy ember emlékénél áthat. Mint minden nép kifejlődése első korszakában: úgy a gyermek félistent lát minden nagy férfiúban, s Jónás azon korban vala még, hol e gyönyört egész tisztaságában élvezheté.

Valamint az anyagi távolságról csak később támadnak fogalmaink, úgy van az a szellemi világ körében is. A gyermek, a mit csak lát, azt egyenlőn közelnek tartja, s bátran terjeszti karjait minden után. Az életet, melyben még azt is, mi úgy szólván mellettünk áll, sokszor csak hosszú kerület után érhetjük el – ő nem ismeri még; ő nem tudja, hogy a világ magaslataira többnyire csak egy oldalról juthatni föl, s hogy mi egynek könnyű, másoknak lehetetlen, s pedig csak azért, mert azon helyről, hol ők állnak, út nem vezet a tetőre. A nagy férfi, kit bámul, a gyermeknél egyszersmind példa, mely után törekszik, remény, melynél szive földobog, s ez teszi boldogságát. Mint minden magánosan, azaz más gyermekek társasága nélkül nevelt gyermek, – mert csak hasonlók társaságában nem állunk egyedül, – úgy Jónás is ábrándozóvá s komolylyá vált, s ha valaki a gyermeket hallá, midőn a Periklesekről s Gracchusokról szólt, meggyőződött, hogy azok egyike előtt áll, kiket a végzet elítélt, hogy nagyok vagy szerencsétlenek legyenek embertársaik közt; úgy is e kettő nem igen távol áll egymástól!

Szerencsére e gondolat az öreg Ézsaiásnak nem zavará nyugalmát. A lelkesedés, melylyel fia a régiek erényeiről szólt, a lángoló gyűlölet, melylyel az emberi nem elnyomói ellen kikelt, s szánakozása mások szenvedései iránt, az apát csak arról győzék meg, hogy fia jó lelkész lesz. De az, hogy e lelkesedés másban, mint lángoló egyházi szónoklatban törjön ki: gondolatainak körén kívül feküdt. Sőt maga is csak azon fáradozott, miként erősítheti meg fiát még inkább e nemes érzelmekben. Sokszor szólt a szegények szenvedéséről, a gazdagok szivtelenségéről, az embereknek Isten előtti egyenlőségéről s hogy mennyire kötelessége mindenkinek embertársai javára szentelni életét. S így lőn, hogy mikor Jónás tizenhárom éves korában a debreczeni reformált főiskolába küldetett, minden jó s rossz tulajdonai, melyek őt később jellemzék, már kifejlődve voltak lelkében. Határtalan lelkesülés minden jó s nemesért, minden alávalóságnak lángoló gyűlölése, rokonszenv minden szenvedés iránt, bátorság mindig s mindenütt, hol igaztalanság ellen szóval vagy tettel fel kelle lépni, de egyszersmind azon elvbeli szigor, mely néha maga igaztalansághoz vezet: egy szóval mindazon tulajdonok, melyek Utópiában Jónást a polgárok legerényesbikévé, magas civilisatiónk közepett pedig tűrhetetlen vagy legalább oly emberré teszik, kit kerülni szoktak. Az iskolában azonban, hol minden férfinak nyilvános élete kezdődik, mindezen tulajdonok még tiltva nincsenek. Gyermekek között az erény mindig többségben van, s azért nem csudálhatja senki a méltányló szeretetet, melyet Jónás mind tanítói, mind pajtásai között talált. Azok örültek gyors előmenetelén, melyet növendékjök, nagyravágyása által buzdítva, a tudományokban tett; ezek tisztelték igazságszeretetét, bátorságát, s habár komoly pajtásuk ritkán osztá gyermekjátékaikat, mihelyt egymás közt összevesztek, vagy valakinek tanácsra vala szüksége, ő volt békebirójok, tanácsadójok.

Igy mult el majdnem öt év boldog változatlanságban. Jónás éltének legszebb, legtisztább élvezetű korszaka, azon korszak, melyben szíve a világ követeléseivel még ellenkezésben nem állt, s a büszkeség és nagyravágyás, melynek csiráit lelkében hordá, szabadon követheté czélját a nélkül, hogy valakinek gyűlölségét fölébresztené. Maga a tanulás is, mely más ifjaknak legnagyobb, sőt egyetlen kínja, tudomány után szomjuzó lelkét azon gyönyörrel tölté el, melyet a tudományos pályának csak kezdetén találhatunk, midőn – mint a hajós, ha duzzadó vitorlákkal megindul – csak azt érezzük, hogy haladunk, s még nem gyanítjuk az elem mérhetetlenségét, melynek magunkat átengedjük, s nem gondolunk arra, hogy nehéz napok várnak reánk, melyek alatt nem érezve haladást, nem látva czélt s partot magunk előtt, tévelyegni fogunk a véghetetlen síkon.

Az öreg Ézsaiás az alatt nyugodtan folytatá életét. A szerény lak még csöndesebb vala ugyan, mióta a kedves fiú köréből távozott, s az agg lelkész, kinek már ezüst fürtök környezék homlokát, kertének gyümölcsfái alatt, hol egykor gyermekének játékait nézé, most magánosan járt körül; de lelke nem veszté derültségét. Mint a könnyű felleg, melyet a nap ragyogó sugarai átvilágítanak, maga a vágy, mely távol kedvesei után szivében néha támadott, csak egy örömmel több vala e tiszta kebelnek. De, valamint a folyó bármily nyugodtan haladva végre a tengerhez jut; s a virág szellő nélkül is elveszti leveleit, ha az idő lefolyt, mely a természettől illatozására adatott: úgy az emberi élet szintúgy múlik csend, mint vészek között. Ezsaiás érzé, hogy napjai számítvák, és e gondolatban nem vala semmi, mi lelkét nyugtalansággal töltené. A halál eszméje csak addig rettentő, míg benne az elválás eszméjével a viszonlátás gondolata nem egyesül, s Ézsaiás meg vala győződve halhatatlanságáról. Mint a fa, míg él, zöldelni meg nem szűnik, úgy e jámbor kebel el nem veszté reményeit végső leheltéig, csakhogy azok most egy más szebb hazából intének feléje.

Egy kivánata vala még: az, hogy fiának karjai közt végezze életét, s az ég teljesíté e kivánatot is. – Jónás az őszi szünnapokban Bárdra jött. Tiz hónapig nem látták egymást, s midőn a fiú apját oly évtörötten s gyöngén, ez fiát oly épen s erősen látá, sirva szoríták egymást karjaik közé, amaz fájdalomnak, ez örömnek könyeit hullatva. Jónás nem volt pessimista. Valamint az emberek, úgy sorsunk iránt csak a tapasztalás tesz gyanakodókká, s ő még azon boldog korban állt, hol minden fájdalom váratlanul éri sziveinket, de mind a mellett apjára nézve nem kétkedett, hogy e kedves lénynek napjai meg vannak számlálva. S Jónás nem csalódott.

Egy hét – melyet apa s fiú szeretetöknek élvezetében töltöttek – elmúlt, a nyolczadik nap első sugárai a jámbor öregnek hideg arczaira veték fényöket; s a bárdi közönség könytelt szemekkel kiséré barátját nyughelyére, melyen paraszt kezektől faragva, egyszerű kő jelöli a helyet, hol a legnemesebb szívek egyike hamvad el, mely valaha emberi kebelben dobogott.

Jónás egész életének új irányt adott apjának halála. Ismerve apja kivánatát, eddig a theologiára fordítá egész szorgalmát. Minden életpálya szép, mely által azt, kit szeretünk, boldoggá tehetjük, s ha apja él s neki a bárdi lelkészséget átadja, ő kivánatinak kielégítésére helyet s alkalmat talált volna ezen körben is. De most, miután az ok, mely őt az egyházi pályán visszatartá, többé nem létezett, szabadon követé saját vágyait s ezek őt zajosabb mezőre hívák. Azon korban, melyben Jónás akkor állt, keveset találunk, ki nyugodt életpályát választana magának. Az ifjú csak a hullámzó s nem a csöndes tengernek érzi nagyságát, s erejének érzetében csaták s küzdelmek után vágyódik. Jónás tehát a politikára szánta magát, s miután e pályán nálunk jogtudomány nélkül haladni nem lehet, a jusra veté magát egész erejével; s rövid cursusa alatt annyira haladt, hogy tanárainak ajánlatára ösztöndijt nyerve, jogi tanulmányainak bevégzésére német egyetemre mehetett.

Valamint kevés ember van, ki a honvágyat nem ismeri, s ha hazája határain soha túl nem lépett is, nem érzene néha leirhatatlan vágyat legalább azon hely után, hol született vagy ifjúságát tölté: úgy ritka, ki főkép ifjú korában hazája határain túl ne vágyódott volna, s a kálvinista diákok közt talán egy ilyen sem található. Természetes, hogy ez érzemény Jónásunknál sem maradhatott el. Pénzzé tevé tehát mindenét, mi apjától rá maradt, s mintegy hatszáz forinttal zsebében, útnak indult egy pár társsal Németország, a tudományok ezen áldott Kolchisa felé, hol mogorva arczú német professorok által őrizve, a speculativ philosophia arany – s ép ezért oly nehezen emészthető – almái függnek, s honnan tógátusaink aranygyapjú helyett az egyetemi matriculát s bizonyítványokat hozzák magokkal. Mondám, elmene ő is tudományt keresni, s három évig ülte a német egyetemek collegiális padjait. E három év részleteitől azonban keresztyén szeretetből megkimélem olvasóimat, csak azt említve itt, hogy idejének nagyobb részét Heidelbergben tölté, s a többi között, mert hisz mely ifjúnak ne volnának számos barátai, Rétyvel, ugyanazon teins alispán úrral, kinek falujában őt most mint jegyzőt találjuk, a legszorosabb barátságban élt.

E három év – kétségen kívül a legboldogabb, mely e becsületes szívnek a világon jutott – elmúlt, s Tengelyi Jónás egy pár forinttal zsebében Pesten, azaz gyakorlati pályája küszöbén találta magát.

Egy öreg barátom – (szegény jámbor ember, míg élt, mindig azt hittük, sokat beszél, csak most tudjuk, mi nagy baj az, hogy oly egészen elhallgatott) – valahányszor egy-egy fiatal ember bohóságot követett el, vagy ellenkezőleg valamely öreg ember oly czélt ért el, mely után soká fáradott, azt szokta mondani: – Beh kár, hogy nem mint aggok születve, visszafelé éljük létünket, az agg koron kezdve s hideg téli napjaiból a férfikor derült s az ifjúság forró napjai felé haladva. Ha agg fővel, hideg kebellel lépnénk az életbe, könnyen s olcsóbban nyernők tapasztalásainkat, s midőn fáradságaink után végre czélt érünk, legalább volna még erőnk szerencsénk élvezésére. – Az öreg, ki csaknem mindig ily hasznos tárgyakkal foglalkozott, sokat törte fejét e thesis bebizonyításán, s ha a világ kormánya csak oly constitutióval birna is, mint hazánk, kétségen kívül indítványba hozta volna retrograd rendszerét, – de én nem osztozhatom véleményében. Meglehet, kevesebb ostobaságot követnénk el e rendszer mellett s egyenesebben haladhatnánk czélunk felé, de törüld ki életedből bohóságaidat, vedd el azon tévedéseket, melyek között haladtál, s ha csak a czél maga marad s azon poros egyenes országút, melyen azt elérhetnéd – megelégszel-e? Igaz, nem fogsz megbotlani, nem fogsz felbukni soha; de ha például, midőn rókavadászatra készülsz, az elfogott rókát akkor adják kezedbe, mikor épen lóra ülsz – örülni fogsz-e? s nem épen azon botlások s fölbukások lehetősége-e az, mi vadászatodban legtöbb gyönyört ád? A világ, mint dr. Pangloss mondá, legjobb úgy, mint Úristen teremé. Igaz, sokat tévelygünk, sokat botlunk, sokat esztelenkedünk rajta, de végre e botlás és tévelygés közt nem hiányzanak örömeink, s még nagy kérdés: ki irigyelhetőbb, az-e, kinek léte legédesb gyümölcsöt hozott, de mint a fügét virág nélkül, vagy kinek bájos, de gyümölcstelen virágzása juta osztályrészül? Én az utóbbival tartok, s valahányszor bohóságaim eszembe jutnak, mindig áldom Istenemet, hogy nem teremtett józanabbnak. Tizenegy év alatt, meddig iskolába jártam, többet tanulhattam volna; s mint jurátus sokkal hasznosabban tölthettem volna időmet; de hová lettek volna mindazon szép labdázás s verekedés, séta s pajkosság és később édes ábrándaim, ha szorgalmasabban járok iskolába s mint jurátus többet az ülésekbe? Még egyszer mondom: legjobb a világ úgy, mint teremtetett.

De most, miután kis kerüléssel ismét a jurátusokhoz értem, térjünk vissza Jónásunkhoz, (Ne vegye rossz néven senki, hogy többesben szólok, mint az más, nem tudom hamarjában melyik magyar irónak rossz néven vétetett – én mindig legalább tízezer olvasót képzelek hátam mögött, kik történetem tekervényes útjain lépésről lépésre követnek, s azért nem szólhatok máskép.) Nálunk magyaroknál a politikai, mint a házas élet, mindig esküvéssel kezdődik, s pedig, mert Pythagoras elődeinknél hihetőleg nagy tiszteletben állt, a hallgatás esküjével, melynek azon sikerét nem tagadhatja senki, hogy jurátusok magok között törvényes tárgyakról nem szólnak. Jónás tehát fölesküdött s másfél évig csörögteté kardját a fölséges curia lépcsőin föl s alá; s így elkészülve ügyvéddé vált.

Ezen egész idő alatt hősünk életében semmi rendkívüli nem történt, mit följegyezni szükségesnek tartanék, kivévén azon egy negativ csudát, hogy Tengelyi jurátus létére másfél év alatt csak kétszer volt kávéházban, senkit meg nem vert s ki nem fütyült, minek természetes következése az volt, hogy tekézni nem tanult, s csakugyan kevés barátot számíthatott pajtásai között. Említhetném még az érdekes események között azt is, hogy a censurán fáradozásainak daczára csak dicséretest kapott, de miután ennél sokkal csudálatosabb az, hogy egy pár úrfi, kiket ő készített a vizsgálatra, kitünővel bocsáttatott el, – kár volna tovább tartózkodni e ténynél, főkép miután Jónásnak ez első igaztalanság, melyet a gyakorlati életben tapasztalt, fájt ugyan, de csak épen addig, míg szekerére ülve szerény alkalmatosságán Taksony-megye felé indult, mi még ugyanaznap délután történt. Szekere első döczögéseinél, melyekkel az ifjú ügyvéd éltének szinhelyéhez közelgett, a jövő fényes ábrándai tölték el lelkét, s a multnak nem maradt helye annyi gondolatok között.

Kiváncsiak lesznek kérdésen kívül olvasóim, miért választá Jónás épen Taksony-megyét jövő tetteinek szinhelyéül? s azt hiszik: vagy birtok, vagy hatalmas összeköttetések várják e megyében, melyek nélkül, mint valamennyien tudjuk, törvény s mindennapi tapasztalás szerint semmire sem mehetünk; de kénytelen vagyok megvallani, hogy olvasóim ez egyszer csalódnak. A legfőbb ok, mely hősünket e határozatra birta az vala, mert Magyarország ötvenkét megyéje közül nem volt egy, hová menni több oka lett volna, mihez még az járult, hogy minden taksonyi ismerőinek állítása szerint míveltebb megye az országban nem található, míg a szomszéd megyékből való pajtásai mind azt vitatták, hogy a hazában nincs tövényhatóság, mely az értelmiségnek nagyobb szűkében lenne, s így mindkét esetben ily szép készültségű ifjúnak, mint Jónás, jövője biztosítottnak látszott; az elsőben, mert érdemei el fognak ismertetni, a másodikban, mert szükég lesz reájok. Végre Réty, kivel még mint jurátus a legregényesebb bárátságban élt, Taksony-megye alispánjának fia lévén, aranyhegyeket igért, ha e megyében telepedik le.

Dobogó szívvel s mindazon érzeményekkel, melyek ifjú kebleket azon számos pillanatokban eltöltenek, melyeket tapasztalatlanságukban fontosaknak gondolnak, ért végre hősünk Porvárra, Taksony-megye főhelyére. Ha ép vásárkor jő, az utas észrevehetné, hogy városban van. Köznapokon Porvár közönséges falunak látszanék, ha az emeletes megyeház, melynek kapuja előtt naponkint több javítandó gonosztevő hirdeti a deresről jajgatva a magyar törvények hatalmát, nem emlékeztetne mindenkit, hogy azon helyek egyikén áll, hol az igazság sujtó karja pihenni nem szokott.

Átadta leveleit, melyekben a fiatal Réty őt apjának és porvári ismerőseinek ajánlá, a kántornál egy kis szobát bérelt magának, kihirdetteté ügyvédi oklevelét s munka után látott.

Orvos s ügyvéd mindig szegények testén s birtokán próbálják mesterségöket, s azért hősünk is csak ezen kezdheté munkásságát; de szíve kedvessé tette a nem jövedelmező munkát és soha szegények ügyvéde több lelkesedéssel, több örömmel nem folytatá nemes mesterségét, mint ő. Az ember- s igazságszeretet kisebb-nagyobb mértékben megvan minden ifjúban, mindenik a jó s nemesnek egy kis tőkéjét hozza magával, melyet küzdései közt később néha elveszt, de melyet egészen nem nélkülöz senki. Jónásnál ez érzemények egész lelkét tölték el. Benne minden elnyomott, minden szenvedő, kit mások elhagyának, barátot s védelmezőt talált. Ő martyrja, vagy mint Porváron nem sokára mondák, egész bolondja volt az igazságnak. Most mindenki gondoljon önmegyéjére s képzelje, mily sebes előmenetelt tett volna hősünk azon körben. Porváron nem sok sikerrel dicsekedhetünk.

Eleinte, míg csak büntető perekben dolgozott, állása még meglehetős maradt. Igaz, hogy az egyik rab, kit ártatlannak tartott, halálra itéltetett, s hogy egy pár más, kinek tettét menthetőnek állítá, a közönségesnél szigorúbban fenyíttetett meg, mert mint a táblabirák mondák: – Az ember csak megboszankodik, ha egy ily jött-ment prókátor az egész törvényszéket leczkéztetni akarja, s ép azért meg kell neki mutatni, hogy haszontalan beszédre nem hallgat senki, – de legalább ő maga nem üldöztetett s csak vállat vonító szánakozással tekintetett még. Miután azonban polgári perekben is megkezdé ügyvédi tevékenységét s egy fő-fő táblabiró ellen, ki egy szegény adósának fizetni nem akart, oly hatalmas replicát irt, hogy az perét még a taksonyi törvényszék előtt is majdnem elvesztette: akkor a közbotránkozás nem ismert többé határt s tizennégy napig, valahányszor két porvári az utczán egymással beszédbe állt, nem volt szó másról, mint az ifjú ügyvéd szemtelenségéről. Az ifjak, kikkel eddig megismerkedett, visszavonultak tőle, a kántor maga fölmondá lakását, s kétségen kívül silentiumot kapott volna, ha az alispán, fia kedvéért, nem szólal föl mellette s nem teszi figyelmetessé a rendeket, hogy még ifjú, s kétségen kívül, ha egy ideig köztük lakik, ifjúságának ezen hibáit megbánva, kitünő ügyessége által igen hasznos szolgálatokat tehet a nemes publicumnak.

Ezek valának Jónás ügyvédi pályájának első léptei, s noha nem kedvező körülmények között történtek is, hősünk talán tovább folytatja e pályát, ha egy becsületes collégája, kinek ezennel mind magam, mind kiadóm nevében köszönetet mondok, őt más gondolatokra nem hozza. Minden ember fején – Gall szerint – a küzdés organuma (l’organ de combativité) kisebb-nagyobb mértékben kifejlődve található, s ez organum, mely békés századunkban csak szóvitákhoz vezet, sokszor ellenállhatlan hatalmú. Tisztelt olvasónőimre hivatkozom, nem tapasztalták-e ezt – nem magukon, mert hisz erről szó sem lehet – de férjeiken, rokonaikon? s nem boszankodtak-e, hogy minden szelidségök mellett szóvitázni kényteleníttettek? Ez vala Jónás főhibája is. Nincs ember, ki szivesebben vitatkozott, mint ő, s természetes, hogy az ügyvédi pálya, mely e hajlandóságnak oly tágas tért nyit, annyival kedvesebb lőn előtte, mert rajta azon másik szenvedélye kielégítésére is alkalmat talált, mely őt az elnyomott igazság pátolására készteté. Ezen kívül még egy ok vala, mely őt e pályán visszatarthatá. A Kályhásy-család táblaügyvéde ép akkor halt meg, s miután ezen becsületes ember az irás szavai szerint, semmit sem vihetett magával, a Kályhásyak pereit is itt hagyta, s a családfő, ki Porváron Tengelyivel megismerkedett, majhnem eltökélte magában, hogy törvényes ügyeit reá bizza.

A mint mondám, egy embernek köszönhetjük, hogy ez nem történt. – Hajtó Pál, Porvárnak eddig leghíresebb ügyvéde (megkimélem olvosóimat leirásával, hisz megyei ügyvédeink nagyrészint ép úgy hasonlítanak egymáshoz, mint pereik, egyik valamivel hosszabb, másik rövidebb – a physiognomia ugyanaz) Hajtó Pál, mondom, rendkívüli hajlandósággal viselteték hősünk iránt. Ha mások hevességét rosszalák, ő (ha maguk voltak) egyre biztatá, hogy még élesebben támadja meg a törvényszéket, ő őrzé meg erényét most is azon veszélyektől, melyek, mint sokan hiszik, az ügyvédi pályát környezik.

– Barátom, te nem vagy ügyvédnek való – így szólt ifjú kedveltjéhez, – téged magasabbra teremtett az ég. Ha úgy lennék, mint te, egészen a politikára adnám magam, hisz látod, csak ez úton használhatsz igazán. A mint a dolgok állnak, minden iparkodásod daczára egy pert vesztesz a másik után, s fáradságod nemcsak hogy nem jövedelmez, hanem még haszontalan is. Magyarországot reformálni kell, s erre épen te születtél; hisz a politikával együtt űzheted ügyvédségedet.

E szavak sokszor s mindenféle alakban ismételtetve, végre meggyőzék Jónásunkat; s a kinek ifjúkorában ily dolgok mondattak s ki el nem hivé, az bátran hiú bohócznak vagy akárminek nevezheti; elég az hozzá, hogy gyűlés közelgvén, egész komolysággal készült új hivatásához.

A nap eljött, Tengelyi elmondá beszédét, s az egész közönség elbámult rajta. Nem a beszéd maga, mely, mint mindenki gondolhatja, diákul tartatott, s melynek nyelve Ciceróét utánozva, annyira elavult, s elvei annyira újak valának, hogy bámulásra már ez is elég okot nyujthatott, hanem hogy egy fiatal ügyvéd, alig huszonnégy éves, nem is táblabiró s még kevésbbé birtokos, szólni mert, ez oly meglepő, oly hallatlan dolog vala már magában véve is, hogy a nemes táblabirói sereg első pillanatban alig találhata szót indignatiója kifejezésére. Végre a sokáig visszatartott nemes harag kitört egész hatalmában. Alispán, főjegyző, főügyész és a fő-főtáblabirák egész serege fölzúdult a szerencsétlen ellen, ki nemes czéhök körében kontárkodni merészelt. Tengelyi, mindenről megfeledkezve, viszonzá csapásaikat s mosott alispánt, főjegyzőt, ügyészt s fő-főtáblabirákat, egészben s egyenként, míg e hosszú vita végén az egész közönség actiót kiáltott fejére. Utolsó huszonöt forintja, melyet magával hordott, ott maradt a kegyetlen főügyész kezei közt, s Jónás haragtól lángoló arczokkal tért vissza lakába, esküdve, hogy bosszút áll e méltatlanságokért.

A mint látjuk: hősünk politikai fölléptében sem volt sokkal szerencsésebb, mint az ügyvédi pályán, s első jutalmul, melyet fáradozásaival kiérdemelt, a huszonöt forinton kívül, csak azt nyeré, hogy Kályhásy, kit a gyűlésben különös szorgalommal oktatott, pereit Hajtó barátjára bizá. De szilárd lelke nem csüggedett el azért. Minden alispánnak, főügyésznek, jegyzőnek van mindig legalább egy ellensége: az t. i., ki utána alispán, ügyész vagy jegyző akarna lenni; így vala az Taksony-megyében is; s midőn a jelen tisztviselők ellen kikelt, Jónásnak természetesen nemcsak ellenei, hanem barátai is támadtak. Főkép Konkolyi, kit Réty ellenei alispánnak jelöltek ki, nem győzé eléggé dicsérni eszét s bátorságát, melylyel föllépett. Konkolyi büszke volt, vagy legalább annak tartatott, s azért a kisebb nemesség közt kevés népszerűséggel birt. Réty e részben az ország minden alispánait sokkal felülmulta, senki szivesebb hangon valakit uramöcsém vagy bátyámnak nevezni, nejéről s gyermekeiről kérdezősködni, vagy végre egy pohár bort ajánlani nem tudott – s ez utolsó népszerűség dolgában a főpont, mert hisz szeretetünknek, mint a rét füvének, öntöztetni kell, hogy nőjön: – senki több nemes társat egy huzamban kebléhez szorítani s megcsókolni nem birt. Félni lehetett tehát, hogy ámbár Konkolyi részéről minden megkisértetett, mi a nemességet érdemeiről meggyőzhette, s a szegényebb nemesség csapszékekben, az előkelőbbek barátságos lakomáknál eleget tapasztaltak, mi őket az alispán-jelölt hivatalképességére figyelmezteté, mégis Réty népszerűsége a választásnál győzni fog. Konkolyi ügyvéde Hajtó, ki e viszonyokat mindenkinél jobban ismeré s tudta, hogy jó bor, minő principálisa szőlejében termett, szép kastély, húszezer forint jövedelem s hozzá még a kamaráskulcs, a lehető legszebb tulajdonok arra, hogy valakiből tökéletes alispán váljék, de hogy ezekhez mindenek előtt még az is szükséges, hogy az annyi érdemmel fölruházott meg is választassék; éjeket virrasztott a dolgok ily aggasztó állása felett, midőn Tengelyi föllépte egyszerre új reménynyel tölté szivét.

Elment tehát még aznap, midőn beszédét tartá, Jónásunkhoz. Elmondá, mennyire fölindult azon méltatlanságon, mely rajta elkövettetett, mennyire meggyőződött, hogy azon tisztviselői karral, mely ma vele is érezteté zsarnokoskodását, tovább élni nem lehet, hogy mindennek csak Réty oka, hogy bosszút kell állniok ezen alávalóságért, s hogy Konkolyi ő nagysága is osztozik e nézetekben s örvendeni fog, ha egy ily kitünő fiatal emberrel megismerkedhetik.