Part 21

– Onus probandi semper privato incumbit – válaszolt kis szürke szemeivel pislogva a főügyész, ki vastag hasával alig juthatott az asztalhoz.

– Igazság! – kiáltott Sóskuty – incumbit privato, azaz, uraságod dolga megmutatni nemességét. A nemességet meg lehet mutatni – itt elakadván, a főügyész által váltatott föl.

– Van-e az úrnak királyi adománylevele, armalisa, vannak-e authenticus transumtumai, vagy csak statutoriái «cum nos» záradékkal, vagy legalább, mint azt Verbőczy I. rész 6. czímében kívánja, a quartalitium fizetésérőli bizonyítványai?

– Kérem önt – szólt Tengelyi türelmetlenül ennyi kérdésre, mely, mint sok kérdés a világon, nem azért tétetett, hogy reá felelet adassék – senki Magyarországban jobban nem tudná nemességét bebizonyítni, de – – –

– Hát csak tessék – szakítá félbe a főügyész – talán majd a hatvan éves usust fogjuk bebizonyítani; de ne feledje el uraságod, hogy ehhez is irományok szükségesek. A genealogia bizonyíttatik authenticus osztály- vagy keresztlevelekkel, hitelesített tanubizonyságokkal, csak tessék Tengelyi uramnak.

– Irományaim házamnál vannak.

– Méltóztassék elhozni. Ugy-e méltóságos báró, mihelyt Tengelyi úr irományait elhozza, mindjárt szavazhat? – S erre a főügyész nevetett.

– Igen, csak az irományokat méltóztassék elhozni – kiáltott Sóskuty biztatva.

– De hisz mindig nemesi kiváltságokkal éltem, nemesi pénztárakba fizettem.

– Fraus et dolus nemini opitulatur – vágott közbe Sáskay, – miért nem hirdettette ki Tengelyi uram nemességét a megyében? –

– De mikor nemességemen nem kételkedett senki – vága közbe haragjában reszketve a jegyző – mikor szolgabirónak jelöltettem, esküdtnek neveztettem ki.

– A nemesség publicátiója mindig jó – szólt oktatva a főügyész, hihetőkép tudva, mi hasznos, ha ily esetekben az ügyészi hivataltól vélemény kívántatik, – lássa ön, ha azt teszi, most nincs baja. Egyébiránt, hogy candidáltatott, sőt nemesi hivatalra kineveztetett, mit sem bizonyít; hány hasonló eset van ott, hol a főügyészek nem vigyáznak, hogy a nemesség az adózók terhére törvényellenesen ne szaporíttassék.

James nem nyomhatá el az érzelmeket, melyeket ez utolsó szavak szivében gerjesztének. – Ejh be nemes teremtés a tekintetes úr! ha az adózónak mindig ily védője találkoznék!

– De időnket nem veszthetjük – szólt Sóskuty türelmetlenül, – folytassuk a szavazást s Tengelyi uram menjen haza irományaiért.

– Én szavazni akarok – szólt Tengelyi nyugodt méltósággal, – nemes embert puszta előadásra nem lehet jogától megfosztani s nemességi pernél, míg a per tart, mindenki előbbi állapotában marad.

– Tengelyi úrnak igaza van – szóla közbe egy fiatal ügyvéd, azon kevesek egyike, kik az egész jelenet alatt a jegyzőnek pártját fogták, – a királyi resolutio –

– De 21. Julii 1785 – szólt a főügyész, fejét hajtogatva.

– Azt parancsolja, – folytatá a másik – hogy mindenki, míg nemesítő pere lefolyt, előbbi állapotában maradjon.

– Azaz, paraszt állapotában, mint jegyző uram, míg irományait elő nem hozza – válaszolt Slacsanek.

– Mindig nemesnek tartattam. Szóljon ön, – mondá Macskaházyhoz fordulva, ki az alatt szintén az asztalhoz közelített – majdnem harmincz éve ismerjük egymást.

– Csak annyit mondhatok – válaszolt a megszólított kezeit dörzsölve – hogy a tekintetes alispán úr jegyző úrral mindig mint nemes emberrel bánt; egyébiránt a teins úr, mint tudva van, igenis kegyes úri ember, kinek jóságát bizony sokan hálátlansággal fizetik. Tengelyi úr irományait sohasem láttam, csak azt tudom, hogy nemessége a megyében kihirdetve nincs, másunnan jött s vannak esetek –

– Üssétek le! Ki a paraszttal! – ordított a tömeg, s Karvaly, kinek szava a többiek közül kihangzott, előre tolakodva, Tengelyi ruhájához kapott. – Ide a ki életét szereti – kiáltott most Kálmán, ki az egész jelenet alatt egyiktől a másikhoz fordulva, Tengelyinek pártolókat keresett. – Tengelyi úr barátom; ki egy újjal nyúl hozzá, halál fia, ha tizenhat élettel teremtette is az Isten.

Karvaly ijedten visszavonult, az öreg Kislaky fia mellé sietve a Rétyekhezi viszonyára emlékezteté. Báró Sóskuty nagy méltósággal inté, mily helyen van, s a főügyész, torkát köszörülve, actiókról beszélt.

De Kálmán nem tartozott azon egyediségek közé, kiket, ha vérök felforrt, ildomos tanácsokkal vezetni lehetne; víg, sőt könnyelmű a mindennapi életben, ez ifjú keblében volt valami, mi őt a mindennapi emberek sorából kiemelé; s ki őt e pillanatban látá, a mint lángoló arczczal annyi ellenség között az öreg jegyzőt védelmezé, ki szavának meghatástól rezgő hangjait hallá: érzé, hogy azon emberek egyike előtt áll, kik mint némely aranyaknak, annál gazdagabbak, minél mélyebben juthatunk belsejökbe. Maga az öreg Kislaky nem tudta volna megmondani, nem öröm facsarta-e a könyeket, melyek szemeibe tolultak, midőn fiát ekkép hallá beszélni: – Mit nekem viszonyok! bánom is én; ha méltatlanságot látok, minő ez, csak egy viszonyt ismerek, mely minden becsületes emberek közt létezik, s nekik kötelességül teszi, nem engedni, hogy egy közülök gaz fondorkodások által elnyomassék.

– De, domine spectabilis, kérem alásan, a megyeháznál vagyunk – szólt szemeit ég felé emelve Sáskay.

– Isten engem, az ember elfeledhetné, hogy ott van – szólt növekedő haraggal Kálmán – e ház a közcsend s bátorság fentartására épült, s becsületes ember leütéssel fenyegettetik benne; itt minden polgár igazságot vár, s nem talál mást, mint mely a közmondás szerint a borban találtatik; itt birákat keresünk s fütykösöket találunk; bizony latrok barlangjában gondolhatná magát az ember, ha itt körültekint.

– Micsoda! a fütykösök ellen szól? – riada föl egy nemeshadnagy – szidja a nemességet. Actió! – Az egész tömeg actiót ordított, míg Tengelyi, ki soha életében magát inkább meghatva talán nem érzé még, mint Kálmán váratlan viselete által, félni kezde, miszerint nemes indulatától elragadtatva, magának árthat, s azon kérést intézte hozzá, hogy őt a megyeházból kivezetve, valami alkalmatosságot szerezzen, melyen irásaiért Tiszarétre elmehessen.

– Actiót? Jól van nemes uraimék – szólt Kálmán gúnyosan, a nemességhez fordulva – csak actiózzanak meg, hogy a perbeli irományokból legalább megmutathassuk, miként Taksony-megyében elég, ha ily ember, minő ez – s itt mondhatlan megvetés kifejezésével Nyúzóra mutatott – becsületes emberről valamit mond, hogy az azonnal minden jogaitól megfosztassék. – S ujjáról lerántva pecsétgyürűjét, az asztalra veté, s Tengelyit kezénél fogva kivezeté.

– Menjünk barátom, lovaim két óra alatt Tiszarétre kapnak, magam hajtok, estig az irásokkal itt leszünk.

A jelenvolt nemesek zúgtak, s Slacsanek, Kálmán apjához fordulva, félig halkan mondá: – Ha Kálmán úrfi szolgabiró nem lesz, minket a teins úr nem vádolhat. – Mire az öreg nagyot sóhajtott, s a titkos szavazás, noha a spanyol-falak rég felforgattattak, tovább folytattatott.

XVI.

A jegyző házánál az utósó történetek óta szomorúság s aggodalom uralkodott. A lövés, mely Ákosnak csak karját érte, nem volt ugyan veszélyes, s az ifjú, hamar magához térve, önkivánatára még azon éjjel a kastélyba vitetett; de a lopás, melynek kárát Erzsébet megítélni nem tudá; Vilma állapotja, ki a szerencsétlen pillanat óta, melyben Ákos földre borult, majdnem szünet nélkül reszketett és sirt; főkép pedig az, hogy Ákost férje tilalmának ellenére házánál titkon fogadta, s hogy az egész történet elferdítve, mint az kétségen kívül elő fog adatni, leányának jó hirét megronthatja: a jámbor asszony szivét mély aggodalommal töltötte el. Vilma ágyában feküdt, a cselédek ide s tova futostak. Liptákné alig birá elutasítni a kérdezősködőknek nagy seregét, kik kiváncsiságukkal a már létező zavart még inkább nevelék, s ki e házat huszonnégy óra előtt látá, s most, méltán elszomorodhatott emberi végzetünkön, mely a véletlennek nem csak azon szerencse felett, melyet a külvilág kincseiben keresünk, de még a felett is, melyet csak szivünk nyújt, ennyi hatalmat ád.

A családnak egyetlen vigasztalója Vándory vala, s csak szelid intéseinek lehete köszönni, hogy Vilma végre nyugodtabbá lett s dél felé kissé elszunnyadott; s maga Erzsébet asszony valamivel bátrabban nézett a pillanatnak elébe, melyben férjével találkozni fog. Vándory, ki, mióta a szerencsétlenség után a házhoz jött, azt nem hagyá el, s a feltört ládát megvizsgálva látá, hogy saját irományai egészen, Tengelyiéinek pedig nagy része elraboltatott, jól tudta a kár egész nagyságát, de meggyőződése, hogy Isten a jó embert e világon nem hagyja el, elterjedett a többiekre is, s maga Erzsébet is, ki hosszú házassága óta férje jöttét először várá remegve, legalább némikép megnyugodott.

– Alszik – szólt Erzsébet, midőn a mellékszobából kilépve, az ajtót maga után halkan betevé, s Vándoryhoz jött, ki az ablak mellett olvasott – szegény alszik. Oh Istenem! ha Jónás ily halványan látja leányát! Mily vig, mily piros máskor! – – És az anya szemeibe könyek tolultak.

– Mikorra Tengelyi haza jön – szólt a lelkész megnyugtatólag, könyvét bezárva – Vilma ismét jól lesz. Ákos eltiltotta, hogy cselédei közül valaki hirt vigyen, s a jobbágyoknak több dolguk van a vetéssel, semhogy jó kedvből elmennének, s így barátom a tisztujítás vége előtt alig jő haza, addig pedig bizzunk Istenben, Vilma kiépül.

– Oh én örökre szerencsétlen vagyok!

– Nyugtassa meg magát Erzsébet asszonyom – szólt, kezét a nő karjára téve Vándory – hála Istennek! Ákos baja nem veszedelmes, s a rablás által történt veszteség sem lesz helyrepótolhatlan. Nagy részint irásokat vittek el s azok visszakerülhetnek.

– Igen, de a bizodalom, melylyel Jónás eddig irántam viseltetett, ki fogja azt visszahozni? Ki fogja nekem visszaadni szerelmét, becsülését, azon egész boldogságot, melyet birtam s melyet elvesztettem? Kérlek, ne fogadd el Ákost házunkban, ne engedd Vilmával szólni, lányom nyugodalma, becsülete kivánja, így szólt többször, s én megigértem, hogy kivánatát teljesítni fogom, és most! Leányom becsülete! Oh, hogy nem fogadtam szavát! – És Erzsébet zokogott fájdalmában.

– Baj, nagy baj! – mondá vigasztalva a másik – de Tengelyi jobb, semhogy megbocsátani ne tudna. Legyen nyugodtan, szólni fogok vele. S a mi leánya becsületét illeti, nincs mit aggódnia. Vilma s Ákos jegyesek, ki tudja, talán a gyönge seb, melyet az ifjú kapott, javára van, mert legalább sem a Rétyek, sem Jónás nem ellenezhetik a házasságot többé.

– Oh a Rétyek! – viszonzá Erzsébet sirva.

– A Rétyek? Erzsébet asszonyom őket rosszabbaknak képzeli, mint érdemlik. Réty gyönge ember, de nem romlott szivű, s az asszony – – van-e asszonyi teremtés, ki ily történet után fiát abban, hogy vigyázatlanságáért mint becsületes ember eleget tegyen, akadályoztatná? Még minden jól mehet.

– S ha meggondolom – szólt Erzsébet szemeit törülve, keserű kifejezéssel – hogy mindezt Viola hozta házunkra, kinek feleségét s gyermekét legnagyobb nyomorúságában fölvettük.

– Ki tudja, ő volt-e? – mondá a lelkész komolyan – nem kell mindjárt ítélni.

– Nincs kétség. A zsidó, mihelyt kissé magához jött, elbeszélte, hogy éjjel haza felé ballagva, midőn kapunkat nyitva látá, tudván, hogy férjem Porváron van, mindjárt valami rosszat gyanított s bejött. Férjem szobaajtaját szintén tárva találta, oda ment, megtudni, ha az úr haza jött-e? E pillanatban Violától, ki zsákmányával ép az ajtón kijött, földre teríttetett. A kovács, ki a gyilkost üzőbe vette, esküszik, hogy az Czifránál, Viola egyik czimborájánál nem volt más; s maga Liptákné megvallotta, hogy Viola ugyanez este a faluban, sőt Liptákné házánál volt. Nincs kétség! A zsidó Viola ütésétől még most is betegen fekszik, maga is megkérdezheti ha akarja.

– A zsidó hazudik – szólt egy asszonyi hang, melyre Erzsébet ijedve, Vándory nyugodtan visszafordulván, Viola nejét, Zsuzsit látá, ki beszélgetésök alatt halkan belépett, s az ajtó mellett állva, Erzsébet végszavait hallá, – Viola a nemzetes asszony házában soha sem rabolt, s nem fog rabolni soha, ha száz esztendeig élne is.

Erős meggyőződés szavai ellentállhatlanok, s ha annyi ezerek közül, kik mióta földünk forog, létünk titkait új meg új vallások felállitásával iparkodtak megmagyarázni, alig van egy, ki legalább néhány hivet ne talált volna: ezt azon hatalomnak tulajdoníthatjuk, melyet Isten azoknak, kik nem kételkednek, mások felett adott, s ilyen vala az, melyet szegény Zsuzsi szavai e pillanatban még Erzsébet felett is gyakoroltak.

– Legyen áldva az Úr neve, hogy úgy van – szólt Vándory, ki mindent, mi az emberekben való hitét gyöngítheté, mintegy személyes veszteséget tekintve, örült a hatáson, melyet az asszony szavai Erzsébetre tettek.

– Úgy van úgy, hígye el a tiszteletes úr – szólt Zsuzsi, s szavának mély s mégis nőileg gyöngéd hangja reszketett e szavaknál, – Viola szegény, szerencsétlen ember. Házától, földjétől elűzték, kergetik, üldözik helyről helyre, mint a fenevadat, de ezt Viola nem tette. Darabokra téphetik, szivét szakíthatják ki testéből, de háládatlanságot nem fognak benne találni.

– Szép tőled Zsuzsi – mondá Erzsébet meghatva – hogy férjedet védelmezed, hisz megesküdtél, hogy el nem hagyod bajban s nyomorúságban; magam is szeretném hinni, hogy igazat mondasz, de hiába, minden férjedre mutat és Viola, nem akarlak sérteni jó asszony, mit tehetsz te róla, de férjed mégis csak zsivány.

Látva a kifejezést, mely Zsuzsi arczán e szavaknál átvonult, Erzsébet maga megbánta, hogy kimondá. Vándory néhány vigasztaló szóval biztatá a szegény asszonyt, ki azalatt elébbre lépve az asztalhoz támaszkodott, mely mellett azok ültek.

– Igen, igen, Viola zsivány – szólt végre keserűen s összevont homlokának redői, s a pirosság, mely arczán átfutott, mutaták meghatását; – hagyja el tiszteletes uram, nótáriusnénak igaza van, férjem zsivány, én lator felesége vagyok; hisz az egész falu, egész megye tudja, fejére vérpénzt tettek, minden gyermek arról beszél! De ha majd a végitélet napja eljő s Isten meg fog jelenni trónusán, körülötte angyalai, mint szent irásomban írva áll, s ha ítélni fog a jók s gonoszok felett s mindenkit érdeme szerint megjutalmazni, nem Violától fogja számon kérni, miért lett zsiványnyá, hanem azoktól, kik őt reá kényszerítették, kik őt üldözték, mielőtt vétkezett. Isten örökké igazságos, előtte nincs különbség szegények s gazdagok között, ő látja a sziveket s Viola meg fog állhatni előtte.

E szavaknál Liptákné, ki azalatt fejér kendővel fején s kis bundájával vállain a szobába lépett s az asztalig jött, midőn magát köszöntve meghajtá, Zsuzsi vállára tette kezét s így szólt: – Igazad van leányom, bizzál Istenben s el nem hágy, – a többiek meghatva hallgatának.

– Igen, igen, bizzam Istenemben – szólt Violáné, midőn a belépőt megismeré, szemeit szomorúan maga elébe meresztve – kend nénémasszony százszor mondta, s mit is csinálna ily szegény ember, ha nem biznék Istenében; de hígyék el, ha néha meggondolom egész szerencsétlenségünket, ha eszembe jut, hogy bennünk senki e világon nem bízik többé, hogy a legbecsületesebb emberek, mint itt a tiszteletes úr s a nótáriusné, azt hiszik rólunk, hogy legnagyobb jóltevőink iránt judássá válhatunk: akkor, néném, elhágy jó angyalom, s néha szinte azt hiszem: a szegény embernek Istene sincs e világon.

– Ne beszélj ilyeneket Zsuzsi – szólt Liptákné komolyan, – írva áll: könnyebben megy keresztül teve a tőlyukon, mint gazdag mennyeknek országába. Nekünk szegényeknek nincs miért kételkedni az Úr kegyelmén, hisz Isten fia szegények közül választá apostolait. Ha a nemzetes asszony valami olyat mondott, mi neked rosszul esik, gondold: jóltevőd, s a legjobb ember, ha károsodott, igazságtalan; maga férjem, Isten nyugoszsza békében, egyszer, midőn tehenünket elhajtották, Peti czigányra gyanakodott. Viseld el nyugalomban keresztedet, mint üdvözítőnk.

– Igen, de ő Isten fia volt – szólt Zsuzsi sóhajtva – én gyenge ember vagyok, s tudja-e valaki, mit szenvedtem én? Szegény, árva leány voltam, apám s anyám jókor meghaltak, s ha kend, néném, nem fogad házához, talán elveszek, mint a gyermekek, kiknek anyjok nincs, ki rájok vigyázzon. Igy, Isten áldja meg érte, felnőttem a többiekkel, s a faluban nem volt vígabb leány, mint én. Édes anyám, midőn szült, meghalt, de néném asszonynál soha sem jutott eszembe, hogy valaki lehetne, ki engem inkább tudna szeretni.

Vándory s Erzsébet meghatva hallgatának, Liptákné szemeiben könyek ragyogtak.

– Igen, én víg voltam – szólt mindinkább lelkesülve Zsuzsi – azt hittem, hogy boldogabb nem is lehetnék, s reggeltől estig áldottam Istenemet ennyi szerencséért. S mégis, mindez nem volt semmi. Csak mióta Violával megismerkedtem, tudom mi az, mennyországot birni e világon. Eleinte nem is gondoltam, hogy oly ember, mint ő, engem szeretni tudna. Viola gazdag volt, reá apjától egész telek maradt, háza a nótáriusén kívül legszebb volt az egész faluban, marhája czimeres, és én, szegény árva leány létemre miként hihettem, hogy engem fog szeretni. Ha künn a mezőn aratásnál voltam, s ő négy ökrével, ott hol én dolgoztam, megállt, kévéimet kötözni segített; vagy ha a Tiszánál ő merített vizet vedrembe, vagy néha lakadalmakon szép rozmarint is hozott s velem tánczolt, gondolám magamban: Viola jó ember; de az, hogy elvesz, nem jutott eszembe, s imádkoztam, hogy Isten őrizzen meg ily kevély gondolatoktól. De midőn Viola karácsonkor hozzánk jött s kérdezett: szeretem-e? s mikor nem szóltam, de csak úgy lesütöttem szemeimet s ő derekamon fogva magához szorított és mondá, hogy farsangra elvesz, velem megfordult a világ s hivém, hogy az angyalok irigylik szerencsémet.

– Szegény asszony – szólt Erzsébet, szemeit törülve.

– Oh akkor nem voltam az! – folytatá lángoló arczczal emez. – Akkor az egész világ egy nagy lakadalomnak látszott, szivemet öröm szorongatta, sírhattam volna ama pillanatban, mint a gyermek. S mégis mindez csak egy csöpp volt a tenger boldogsághoz képest, melyet később férjem házánál találtam. Mikor első gyermekünk született s a kis Pista javára gazdálkodhattunk, Isten áldása volt házunk s vetéseink fölött, marhánk szépen tenyészett, buzánk tizszeres maggal fizetett. Ej hány menyasszony lép boldogan férje házába, de nekem minden nap az előbbinél szebbnek látszott, nem is emlékeztem lakadalmomra, oly szerencsésnek érzém magamat.

Violáné, mintegy elnyomva az érzés által, melyet e boldog idők emléke keblében gerjesztett, pillanatig hallgatott, végre elfojtott hangon időről-időre félbeszakasztva beszédét, mintha feszült keble nem birna annyi lélekzettel, hogy egész bánatát kimondja, ekkép folytatá: – Igen, s lássák, hogy mind ennek vége van, ez az, mi fáj. Mi nem voltunk kevélyek boldogságunkban, mi nem bántottunk senkit e világon. Férjem megfizette portióját, leszolgálta ötvenkét marhás napját, s ha szegényt látott, utósó darab kenyerét megosztotta vele. Isten mégis elhagyott nyomorúságunkban. Viola jól birta magát, de csak paraszt volt és az urak között haragosai támadtak. A fiscális, Isten verje meg, – szólt Zsuzsi s keze ököllé szorult össze – gyűlölte férjemet, mert valahányszor a többi parasztoknak bajuk volt, ha például illetőségöknél többször hajtattak ki, vagy más valami, mindig őt választák szószólónak; és a főbíró boszút esküdött, mert a semmirevaló utánam járt, s én becsületes asszony létemre kiűztem házamból, mint kellett; s én mindig féltem, ámbár férjem azt mondta, hogy míg kötelességének eleget tesz, addig a fiscális és főbiró haragjától nem fél. De az urak mind összetartanak, s a szegény embernek ártatlansága haragjok ellen nem használ. Most őszkor két éve, hogy kis leányom született, reggel már rosszul éreztem magamat, férjem s nénémasszony nálam voltak, akkor küldött a fiscális, bizonyosan mert helyzetünket a bábától megtudta, házunkhoz, hogy Viola menjen mindjárt négy lóval az udvarba, mert a nagyságos asszonyt fogja Porvárra vinni. Férjem kiment s megmondta a hajdúnak, hogy ma nem mehet, hisz annyit forspontozott már az esztendőn át, mint senki a telkes gazdák közül, de hogy mégis szivesen elmegy akármikor, csak ma nem, mert gyermekágyban fekszem. Gondoltuk, minden jól van, de fél óra mulva a hajdú megint visszajött s mondta, hogy akármint legyek én, férjem kötelessége alól nem mentheti fel magát, s hogy jőni kell, mert senkinek sincs a faluban jobb lova. Viola boszankodott, de midőn kértem, hogy minden izgága elkerülése végett küldje lovait legényünkkel, megtette, pedig igen kedve ellen, mert lovait nem szivesen bizta másnak gondviselésére. S ismét nyugodtan maradtunk. Nálam már a vajudások közeledtek, akkor jött a hajdú kocsisunkkal vissza s mondá: hogy Viola jőjjön, mert a nagyságos asszony minden más kocsissal fél. Viola látta fájdalmimat, s hogy nem maradhatok nála nélkül, s mondá, hogy bármit tegyenek, elég ha lovait odaadta, ő maga nem megy el tőlem a király fiának sem. Mire a hajdú is azt mondta, hogy maga sem cselekednék máskép, de hogy mégis jobb lesz elmennie, mert a szolgabiró az udvaron van s megesküdött: ha jó szántából nem jő, erőszakkal viteti az udvarba, s akkor majd meglátja, mi vár reá. Férjem maga is indulatos s néha fejes ember volt, megboszankodott s azt üzené a szolgabirónak, az idei forspontját leszolgálta, s hogy ő ma nem megy Istenének sem. A hajdú elment; azután mi történt, nem tudom, oly rosszul lettem, hogy nem láttam s nem hallottam magam körül semmit, de mint a szomszédok s itt nénémasszony mondják, mihelyt a hajdú a kastélyba ment, a főbiró pandurjaival jött házunkhoz s Violát káromkodások közt kirántva a szobából, hol magamon kívül feküdtem, kötözve a kastélyba czipelteté.

– Úgy van – szólt közbe Liptákné, ki most Zsuzsi helyett a történetet, noha a jelenlevők azt ismerék, mint sokszor cselekszünk, ha valami nyomja szivünket, tovább beszélé, míg Zsuzsi szemeit kezeivel takarva hallgatott, – egészen úgy történt, mint Zsuzsi mondja. Mikor Violát elvitték, én utána mentem. Szörnyű volt látni. Menni nem akart, s haragjában földre vetette magát, a hóhérok úgy czipelték, mint a marhát, az embernek hajszála borzadott. Az egész falu szomorúan követte őt, de nem volt, a ki segíteni merne, s csak úgy magunkban sirtunk s szitkozódtunk, hogy az ártatlant, csupán mert menni nem akar, bottal, fokosokkal agyba-főbe verik. A szolgabiró káromkodva s fenyegetődzve ment a többiek előtt, hogy Viola majd meg fog lakolni makacsságaért. Én Zsuzsiról csaknem megfeledkeztem s velök mentem egész az udvarig, mintha előre éreztem volna a bajt, mely történni fog. Alig értünk oda, a főbiró kérdé a hajdútól valamennyiünk előtt: elment-e Viola házához és hányszor? megmondta-e, hogy az uraság szolgálatára hivatott? és Viola miket felelt? S mit tudom én hány kérdést. – No várj, – szólt végre derest hozatva – meglátjuk, nem jösz-e uraságod szolgálatára máskor, majd adok én neked káromkodni, majd adok mondani, hogy Istenednek, hogy a teins vármegyének sem mégy, parancsolatára. Huzzátok le. Viola ott állt a pandurok között; ha száz esztendeig élek, sem fogom elfeledni a képet, melylyel az udvaron állt. Feje két helyen fokossal beszakasztva, arcza véresen, ajkai, melyeket összeszorított, csupa méregtől szinte kéken. Kötözött kezei az udvaron föloldattak, most kiragadva magát a hajdúk kezéből, mint oroszlán ugrott előre. – A kinek lelke van, kiáltott, ne jőjjön közel. Mind hátráltak. De Nyúzó káromkodva lelkére esküdött: ha nem huzzák le mindjárt, valamennyiöket felvágatja, s mind neki rohantak. Akkor Viola körülnéz, meglát egy fejszét, melylyel ép mielőtt az udvarba jött, fát hasítottak, s melyet az ördög útjába vetett, felkapja, maga körül vág s egy pandúr s az ispán vérökben fekszenek a földön. Viola az emberek között, kik eliszonyodva félrementek, elszaladt, házához futott, lóra ült s ki a sz.-vilmosi erdőségbe, mint Kain, kit Isten átka üldöz. Az ispán meghalt. Violának emberek között nem volt maradása többé.

– S azóta Viola zsivány – szólt Zsuzsi, kezeit görcsösen összekulcsolva, míg Liptákné az egész testén remegőt székre ülteté s Vándory sóhajtva ég felé tekintett.