Part 8

– Megrontotta az életemet… megölte… megfertőztette… a nyomorult… a nyomorult… hogy neki kellett jönni erre is… hogy magát… kedves…

A szavak töredezetten jöttek ki, rekedten és alig érthetően.

Matolcsy nem mert ránézni s mégis rajta függött a szeme s a testén hideg borzongás futkosott… Nem tudta mért, Ardayra gondolt, a falujabeli földesurra: s valami iszonyatot érzett… ha ennek az asszonynak köze volt vele.

– Akinek megvan mindene… pénze, hatalma, ereje… csak ronda buja állat… az megérzi messziről a tiszta lelket… hogy

Matolcsy egyre jobban megdermedve, meredt az asszonyra, aki most megrázkódott, aztán villogó szemmel nézett a fiatal férfira és suttogva, forrón:

– Magának gazdagnak kell lenni… előkelőnek… nagy tudósnak… sikerének kell lenni az életben… irigyelt embernek… egy nagyszerü férfinak… s… az is lesz!… Maga nem tudja, hogy milyen törpék, milyen törpék az emberek… hogy mi ez az egész undok élet, hogy itt csak a pénz számit, a flanc, az hogy ki hol született, minek született: mindenkinek ki van jelölve egy sinpár, már a születésekor s azon kell haladnia és azon mehet, amerre visz… De vannak lelkek, akik át tudnak ugrani egyik sinről a másikra s akkor a más élete elől veszik el az érvényesülés utját… és az a másik leszorul, kiesik… az nem baj: fő, hogy jó sinre kerüljön valaki… és hagyja ott a maga régi nehéz utját… Én nem tudom, hogy maga mi lesz: de én érzem: maga egy nagy ember!… maga egy nagy lélek, aki az istennel is el tud bánni, hogyne tudna az emberekkel… talán költő, talán tudós… talán… tudomisénmi… talán pap… egy nagy pap… amilyen még nem volt… Ma még a pusztában, mint Keresztelő szent János… Krisztus… mindenkinek kellett a pusztában szenvedni… Mózesnek is… de maga különb náluk: azok szenvedni tudtak másokért, de maga tudni fog kegyetlen lenni… tud dühödött lenni… én megéreztem, hogy maga irtóztatóan kegyetlen ember… de nagy ember… A nagy lelkeknek szabad hóhérnak lenni… csak azok a kis dőzsölők, csak azoknak nem szabad, akik arra születtek, hogy hóhérok legyenek, már a lélekzetükkel másoknak a levegőjét szijják el és minden falat, amit megesznek, a más falatja, de a nagy ember: nem a más levegőjét fogyasztja el, hanem elfogyasztja a Levegőt, hogy nem marad semmi… nem a más falatját nyeli le, hanem lenyeli az Embert… fölszi és lenyel és megemészt mindent: tudomisén, másnak a gondolatát, mint a veréb a kalászból: kiszedi másokból a magot és csak ő van… én látom, hogy maga egy ilyen nagy ember… és én leszek az a váltó sin, nem tudom, hogy hiják a pályaudvarokon, amivel a vonatot áttolják idegen pályára…

Ezt mind oly halkan, gyorsan és szájának oly merev vonaglásával mondta el, Matolcsy teljesen kiegyenesedve és mereven ült a helyén és csak nézte.

– Majd egyszer elmondom… – szólt az asszony és két kézzel két felé simitotta az arcát s ugy hagyta azt a tenyerében, mint egy beteg csibét… Sápadt volt s fakó… s Matolcsy most megint szerelmes volt bele… már ismét gyöngéden és meghatottan nézte s ugy szerette, hogy ennyire öreg és fáradt és ráncos a szeme… ugy szerette, hogy tul van a szerelem lehetőségén s most már kételkedett benne, hogy az asszony megcsókolta őt…

– Kis falu papnéja… mondta magában, – mennyit szenvedhetett, mit élt… egy kis papné… és mi lakik benne…

– Márta, Márta! – kiáltott aztán, kis szünet után az asszony. Mintha kész volna, megönnyebbült volna.

– Anyukám, anyucikám, – kiáltott vissza a tornácról a kislány, aki nem találta őt.

A papné a kézimunkáját ölbe vette, kiteritette. Mosolygott, befelé mosolygott, egyszer sem nézett a fiatal emberre. Valami állandó mosoly volt az ajka szélén, amely emlékeztetett most a keleti szobrok érzékfeletti mosolyára.

– Jé, maga itt? – sikoltott fel Márta.

Matolcsy félszegen állott fel.

– És hogy kuttognak itt!… no de milyen csendben lappangtok, anyuci!

– Kezét csókolom, – mondta Matolcsy, a hangja idegesen rekedt volt.

A papné fel sem nézett, az arcán még erősebb volt a dermedt mosoly.

– S milyen csönd! A tiszteletes ur talán prédikál? – szólt a kislány, aki csak ugy összevissza beszélt s profán volt, mint egy kismadár.

– Mit csinál Margit? – szólt az anya, aki gyorsan felpillantott s a fiatal ember arcán megnézte, mennyire üdült fel a lány csacsogó napsugaras hangjára.

– Jaj, az egy drága teremtés, – szólott Márta. – Ugy hijtam, hogy jöjjön… – s kicsapta az asztalfiókból a saját kézimunkáját az asztalra – tele csapta vele, lányillattal, lányfényességgel a fiatal ember szemét.

– Szeles vagyok anyuci?… Bocsánat: szokásom…

Érezni lehetett rajta, hogy erővel csacsogni akar.

– Miljő kérem, husvétkor kezdtem: husvétra már készen is lesz…

A fiatal ember enyhén mosolygott, mint bácsi a gyereken.

– Egészen az apja, – szólt a papné kissé feloldódó könnyebb mosollyal.

– És ez egészen a mama, – feleselt a lány a kézimunkáját mutatva, – minden öltés anyai felügyelet alatt készült, kérem.

Szélesen és vidáman nevetett, apró fehér foga a piros inyekkel viritott.

A fiatalember ugy türte a furcsa szókat, mintha rozmaringszállal csapkodták volna, minden ütésnél illatot érzett.

– Jaj istenem, csak már egyszer olyan hibát tudnék csinálni, hogy a mama megvonná tőlem az örömet, hogy kézimunkázzam.

Matolcsy kissé fölnevetett:

– Nálunk volt a püspöki hivatalban egy… kollegám… – mondta halkan, simán, – aki nagyon nem szeretett irodában dolgozni s ahányszor berendelték, mindig csinált valami baklövést, csak hogy kitiltsák… Nem szeretett az illető ur az iróasztal mellett ülni, számokat összeadni, azt különösen nem…

– Hát annál jobb is kurizálni, – szólt Márta.

Matolcsy odalesett a papnéra.

– Nem is volt rossz gusztusa, – folytatta pityegve Márta, – gratulálok annak az urnak. Küldje ide.

Ugy tett s ugy kacsintott, hogy egész biztos benne, hogy az „illető ur“ itt ül. Miklós most először életében, magára vállalta egy idegen ember léhaságát.

A papné föl is nézett. Csak egy igen kis pillanatra vetette föl a szemét, de Miklós rákvörös lett.

– Ha találkozik vele, adja át neki szives üdvözletem, – mondta Márta.

– Jó, – bökkentette Miklós csakazértis.

– Kezet rá.

S odanyujtotta kezét. Miklós mit tehetett, nevetősen odanyujtotta a kezét. Abban a pillanatban mikor a lány kemény kis barna kezét megfogta, a papné ujra fölnézett s ő ujra még egy fokkal vörösebbre gyult ki.

A kislány elkapta a kezét s ugy tett, mintha a selymek közt kutatna.

– … Pardon a lábára léptem? – mondta pár pillanat mulva, s a szemébe kacsintott.

– Kérem…

– … s egyszersmindenkorra elengedem, – kacagott fel a kislány végre kibuffanó nevetéssel s a válla közé huzta a fejét. – Mint a multkor Görömbey bácsi… – s elkezdett hahotázni. Annyira furcsa s feszült volt a hangulat, mint az iskolában délutáni vallásórán… Itt volt a multkor, és igy véletlenül rátanáltam toppanni a lábára. Pardon! mondom, azt mondja, csak tessék!… Nahát abban a pillanatban csak az Isten őrzött meg, hogy szót nem fogadtam s jól rá nem ugrottam szelességemben a lábára, de jól: a tyukszemére, sarokkal! aj de finom lett volna…

S elkezdett menthetetlen vigsággal hahotázni.

Miklós nevetgélt, halkan, fojtva a kacagást, s hirtelen eszébe villant, hogy ugyanilyen anyásan nevetgélt az előbb az ő csacsogásán a papné, mikor a nagyapjáról diskurált.

A papné megreszketett valami hirtelen rémülettől s a lányára nézett, oldalról, lefelé fordult szemmel s várakozó ellenségességgel, a lányára, aki virult, mint virág a napon.

Egy kis csönd volt.

– Ismeri Pap Jancsit? – kérdezte egyszerre Márta.

– Azt a hosszut, – mondta gyanakodva Miklós.

Márta hangosan felkacagott.

– Épen azt: gólya fészkel a tetejébe… Most tette le a káplánit.

– El is bukott.

– No nézze az nem is lehet.

– Miért?

– Nem is mert neki menni.

– De jól ismeri.

– Ja, már kétszer volt itt legátus.

Márta kissé felhuzta a szemöldökét, elgondolkozott felpittyesztette az ajkát.

– Hát az olyan gyáva? – mondta magát megcáfolva s némi érdeklődését elárulva. Aztán hirtelen szokott váratlan nevetésével mondta: – De csak a professzoroktól fél…

– A lányoktól nem? – mondta Matolcsy s érezte, hogy ennyire közvetlen s egyszinvonalon még sose volt lányhoz.

– Na! – kiáltott fel Márta s végnélkül kezdett vihogni, mintha a nevetése emlékekbe fulna.

Matolcsy ellenségesen emlékezett vissza Pap Jancsira, aki két évvel volt nála lejebb s hirtelen éles szemmel kereste a Mártácska arcán valami sebtiben, sötétben odalopott csóknak a helyét.

A papné szigoru szemmel nézte most a fiatal ember arcát s látta, hogy most nem veszi észre, hogy ránéz. Vér szökött fel az agyába s egy pillanatig összeszoritotta fogait, akkor a lányra nézett:

– Margit semmit sem üzent?

– Mit?

Kis csönd lett.

– Ki az a Margit? – kérdezte Miklós, mert érezte hogy el kell háritania valamit magáról.

– Az uj tanitónőnk! – szólt gyorsan Márta, – nagyszerü lány.

Az asszony ránézett:

– Az nem „nagyszerü lány“, az egy tökéletes kis teremtés, – mondta. – Most végezte a tanitónőit, olyan fiatal, hogy a diplomáját még nem is kapta meg, de olyan önálló, hogy eljött hozzánk… és kifogástalanul megállja a helyét… Karakter… Finom, eszes és amellett naiv, bájos, komoly lény, ugy tud gondoskodni magáról!… Mondhatom, nem ismerek hozzá hasonló nőt: ideálja annak, milyennek kell lenni egy nőnek… sőt egy igazi embernek…

Mikor azt mondta, hogy milyen jól tud gondoskodni magáról, Miklós ujra elpirult és felvillant benne, hogy ez a tanitónő… ez az a titok, amit az öreg papné neki akar ajándékozni, amivel meg akarja menteni, uj sinre vinni… valahogy az első villanatban kellemetlen volt, de már a másikban mindaz az érzés, amit fel tudott benne kelteni a papné, reményt a jövőben, hitet az okosságában, az mind áthárult az ismeretlen fiatal lány felé s már akarta látni, már huzódott feléje… s félt tőle, már röstelte magát előtte.

V.

A vacsorának vége volt, kissé lustán és elbágyadva nézte a morzsákkal teleszórt asztalt, a fehér abroszon néhány fehér tányér csillogott s poharakban a sárga bor.

Már ködös volt kissé a feje az aránylag bőven bevett alkoholtól. Délután is ivott, most este is. Mélyen le volt hangolva, de igyekezett békésen mosolyogni.

Az öreg pap beszélt, pohara fölött az asztalra könyökölt s öblösen mondta:

– Én politikával nem foglalkozok. Mit nekem a politika. Az is szamár aki beleüti az orrát. A politika barátom az szép is volna, jó is volna, csakhogy nem lehet ott semmit se csinálni… A nagybirtokosok… Voltam én már választási elnök is, voltam kortes, voltam minden: bár ki tudnám magam huzni belőle… Vót egy nyári választás: mikor az embernek legtöbb dolga van, akkor neki kell állani, hogy a grófot megválassza a nép… vagy Tuhutum Zsigát, vagy… Ardayt… szóval valamelyik nagybirtokost, akinek még ez is kell… vagy ha nem kell nekik, hát az, akit ők maguk helyett be akarnak küldeni…

– Hja a dzsentri uralom, – mondta Miklós, aki gyakorlatból még semmit sem tudott erről a kérdésről, ellenben, mint minden debreceni diáknak, ki volt alakulva valamelyes, történelmi tanitásokon alapuló kissé konzervativ felfogása, amelyet egy kevés uj és szociális idea tarkitott. Amolyan „negyvennyolcas“ ideologiába oltott modern szocialista szavaló volt, mint a többiek: aki még azonban nem vont le konzekvenciákat. Azt hitte a fején találja a szöget.

Az öreg pap kicsit, kicsinylően elmosolyodott:

– Dzsentri!… kedves öcsém… a dzsentri uralom: az csak olyan pictus masculus: a dzsentri uralom csak arra való, hogy végrehajtsa a nagybirtokosuralom akaratát, az csak egy olyan adminisztrativ gépezet. Hát persze igy együvé vannak forrva, mert egymást támogatják: a nagyurak fenntartják ezeket, ezek meg szolgálják azokat… De istenigazába ugy van a valahogy, hogy a grófék nagyon tartózkodnak a dzsentritől, sőt mondhatnám sokszor nem is palástolják, hogy mennyire megvetik őket… Azt hiszed, hogy csak egy Arday is egyenrangunak nézi magát a vármegyeiekkel, a szük zsebü köznemesekkel? pláne, aki hivatalból él? pláne amék rusztikál százötven holdon? s maga hányja a trágyát a szekérre?… A dzsentrit, azt barátom a polgárság tartja fenn: mert az nem tudja, hogy hogy áll a bál… a polgárságnak a közvetlen elnyomója még mindig a dzsentri, hát ő annak jár a kedvébe… Ő csak azt tudja, hogy minden megyei hivatalnok dzsentri… szolgabiró, vicispán, árvaszék, mind… mert a vármegye még ma is olyan, mint egy középkori lovagvár, olyan mint egy külön falu… a falu közepén… és aki ennek tagja, az itthon van… annak privilégiuma van… annak lehet munkanélküli hivatalba jutni s az benne van abban a maffiában, amelyik a politikai hatalmat a markában tartja, monopolizálja… igy az egész államot… Épen ezért ezek még most is az urat játszák s egyszerüen megvetik a termelő munkát… ezek csak uszni akarnak a meleg napos vizben… s ha valaki megpróbál velük konkurrálni a mandátumoknál, vagy az uri szinekuráknál, hát az arrogáns betolakodó… azt ki kell dobni: mert Árpád apánk azért foglalta el ezt az országot, hogy Kecskeméthy Jóskának kárbecslő hivatala legyen, mikor elment a föld és hogy Ardaynak kitartó lelkes választója legyen az a hatszázötvenöt nagygazda, aki itt választani szokott.

Éles volt és epés, de épen ez ugy tünt föl a beszédében, mintha személyes harag volna benne.

Matolcsy nem tudta mért, de ahányszor az Arday nevét kimondták, mindig megijedt: mintha nem illenék ezt a nevet ebben a házban kiejteni…

– Én még nem ismerem ezeket a dolgokat, – mondta s kissé borzadva gondolt rá, hogyha meg kellene ismernie.

– No én meg már meguntam: torkig vagyok vele, hogy ugy rendelkeznek az emberrel, mintha kocsisa volnék, bérese, vagy gazdatisztje… Kiadja a parancsot… nem is lehet arra gondolni, hogy az ember ellenszegüljön… Itt a pap az uraság cselédje, az orvos az uraság cselédje… az orvos a grófnak a tanyáira jár, körorvos és ő látja el az összes beteget a gróf minden tanyáján: kap érte fizetésül százötven forintot egy esztendőre!… Ezért meg kell neki tenni legalább száz utat, kocsin, télen, nyáron, esőbe, hóba… Hát kérlek ez az orvos nem szólt semmit, végezte a dolgát, de elkezdett olyanokat mondani, hogy a cselédlakásokat fedni kell, mert behull az eső, dohos a fal, penészes, virágzik a tüdővész, hogy épiteni kellene uj házakat, patikát kellene felállitani, járványkórházat követelt… Micsoda! kikiáltották cucilistának, a grófkisasszony nem engedte hogy megfogja a pulzusát… szóval el kellett mennie: pedig körorvos, semmi köze a grófékhoz, csak ép az volt az uzus, hogy a körorvos százötven forintért levette azelőtt a grófék fejéről azt a gondot, hogy még a cselédségre is kell gondolni… Itt a csendőr is az ő szolgájuk, komenciót kapnak az uradalomból, tüzifát, bort, szántót, kaszálót, káposztást… tessék akkor feljelenteni az uradalmat, hogy tüzveszélyes… Az én parasztomat megölik a büdösök, hogy ha kifolyik egy dézsa viz az utcára, vagy ha nincs tele hordóviz az udvaron: menjen be a grófékhoz és nézze meg mi van ott… A csendőrnek nem szabad belépni a grófi területre: ez igy van hallgatólagosan elintézve…

– És ezen nem is lehet változtatni? – kérdezte Matolcsy, akiben kezdett felgyülni az indulat.

– A, fenét lehet. Ki változtat rajta, én változtassak?… Én, a pap, én tegyem ki magam valaminek?… Édes fiam: a vármegyével szemben mindenki gyáva és mindenki alázatos… Itt vannak ezek az ujak, a bérlők, a kereskedők, a gyárosok: ezekbe még annyi önállóság sincsen, mint egy parasztba, mert a magyar paraszt bizony a szemébe néz az urnak… no, nem is szeretik… Bent a városban is: az ujjadon megszámolhatod a nagy családokat és ugy uralkodnak az egész polgárságon, mint a koronázatlan királyok… Az ő kaszinójuk az uri kaszinó, az ő társaságuk az egyedül elegáns társaság, ami az ő kobakjukba bekerült: az az uri emberekre egyedül irányadó gondolat, az ő politikájuk az egyetlen hazafias és nemzeti politika, az ő klikk-érdekük után igazodik a falusi, a városi, a megyei, vagy a vidéknek s az egész országnak a politikája… Hü, az a kereskedő, vagy iparos, akivel kezet szorit egy ur: arról azt nem lehet lemosni, azt a boldogságot, a zsidó ügyvéd aki tarokkozhat az asztaluknál, a fiatal lateiner orvos, aki ingyen gyógyithatja őket, a lapszerkesztő, aki az ő dolgaikról dicshimnuszokat irhat: az mind meg van dicsőülve, hogy ő abban a boldogságban részesülhet, hogy… A bankigazgató, akit választás előtt ebédre hijnak meg, és az asszonyok, ennek mindnek az asszonya, akikkel a dzsentri hölgyek néha, közös jótékonyságot csinálnak, persze a letegeződés és a vizit-visszaadás kellemetlen formaságainak mellőzésével… Van itt fiam, valami nagyszerü dolog, ami tulajdonképen imponáló… ezek az urak: ezek tudnak urak lenni. Ha nem tudnak gazdálkodni, ha nem tudnak okszerüen földet müvelni (ezer esztendő óta egyébből nem élnek s még ezt az egy mesterséget se tudják. Akárki, aki elfogulatlan fejjel neki megy a gazdálkodásnak, három esztendő alatt szebb eredményt produkál, mint ezek az évezredes gazdák…) Hanem ahhoz az egyhez értenek, hogy kell urnak lenni… Maguk közt fesztelenek és kedvesek és vidámak és aranyos népek: de ahogy a katona megismeri száz lépésről a katonagallért, hát ezek megérzik száz lépésről, hogy hány őse van valakinek és milyen elbánást érdemel… ha közülük való, az első percben frer et koson, ha nem közülük való, akkor lehet szép, lehet müvelt, lehet gazdag, (no ezt az egyet még megbocsátják ugyahogy) de olyanok hozzá, mint a jégcsap… Nem árulják el a kasztot… Azokat a nagy kegyeket is: hogy néha szóba ereszkedjenek egy-egy közönséges, maga erejéből lett polgárfélével, csak a polgárság legbefolyásosabb rétegeiből valók kapják meg, de a kisebb polgárságról nem is vesznek tudomást… elég a kolomposokat magukhoz édesgetni… A többinek csak ki kell adni a jelszót, hogy „veszélyben a haza!“… és ha ez mind nem használ: akkor jön a „társadalmi bojkott“… lovagiasság… Mert ha a főbiró valakinek nem köszön: akkor az lőjje főbe magát… Az öcsémnek öt neveletlen gyereke volt és nem akart párbajozni Töhötöm Bandival, aki a kaszinóban mindig arról adomázott, milyen nagyszerü vadász… Azt mondta az öcsém: ha én meghalok az én gyermekeimre még egy rongyos nyomorult vármegyei jegyzőség sem marad… legfeljebb dijnok lehet az adóhivatalnál: nekem élni kell… megjegyzem, bevallom, hogy az én apám iparos volt, olyan mint a többi mesterember, vasárnap ivott, hétköznap dolgozott, mint egy állat, egész életében nem volt semmije, élt egyik napról a másikra: de minket kitanittatott… én pap lettem, aztán én segitettem az öcsémet: ő ügyvéd lett… De én meg is mondtam az öcsémnek, az istenért, meg ne tedd, hogy ne párbajozz: vagy meg vagyunk halva, mindaketten…

Valami nyugodt derüvel nézett maga elé, aztán tele töltötte a poharakot s felhajtotta a magáét. Miklós alig izlelte meg a borát.

– Hát bizony kedves öcsém, – törülte meg nagy kopasz fejét ez a robusztus nagy ember, akiben csupa realitás volt minden érzés és gondolat s hiányzott a humor, a játékos kedv, a könnyü szórakozás és mégsem volt komor és nehéz: egy darab hatalmas magyar élet volt, rendithetetlenül erős és termékeny, napsütéses és igy sulyos kötött talajával is derüs, – itt nem lesz jó okoskodni. Szemet kell hunyni az uri panamáknak és ne tessék kokettirozni a hazafiatlan elemekkel… Utóvégre olyan keveset kivánnak tőlünk, annyit csak meg lehet tenni, hogy szótlanul engedjük, hogy az elegáns, uri bruderek elfoglalhassák az ő szolgabiróságaikat és képviselőségeiket s hogy a közügyeket, meg a vadászataikat elintézzék… Ne demagógoskodjál: ha ugy látod, hogy ezt elsősorban a paraszt sinyli meg, mi közöd van neked a „buta és sunyi“ paraszthoz? illő szerénységgel lelkesedjél azért a politikáért, amit ők esetről-esetre kijelölnek a számodra és siess bizalmat szavazni, ha valami Katilina-féle existencia meg akarná zavarni a vármegye hagyományos egyetértését és bizodalmát a főispán providenciális bölcsességében. Ezt a kis szolgálatot csak megteheted azoknak, akiknek ősei oly szivesek voltak, hogy Árpád apánkkal elfoglalták neked ezt a tejjel-mézzel folyó szép országot… pszt… arról pedig egy szót se, hogy az Arday nagyapja Bach-huszár volt és hogy az egyik főbiró ur nagyapja a velünk különben is rokon kazárnemzetséghez tartozott… Fő az, hogy most is éjjel-nappal őrködnek a hon épségén… Ilyenformán édes fiam, ha megteszed eme hazafias kötelességeidet: ne félj, nem lesz semmi baj az adókivetésnél, elveheted a tanitónőt s gyermekeid lehetnek kvantum satis, csak bird faluról neveltetni őket: a kislányod felléphet az intézetben az alispán kisasszonnyal élőképben, a sógorodat behozhatod körorvosnak, ha nincs épen nagyobb protekcióju jelölt, de ha már sikerült megmutatni, hogy mégis valaki vagy, majd a nemzeti ellenállásnál, vagy az árvizkárosultak segélyezésénél bizottsági tag lehetsz és ha bajba kerülsz… elvégre gyarló állat az ember, – számithatsz a feljebbvalók jóakaratu elnézésére…

Az öreg ur megtörülte a homlokát, nagyon melege volt s ejtőzve ült nagy karszékében, amely gyékényfonásu volt s a széles támlája gömbölyüre kopott, mert folyton markolászta beszédközben.

Miklós szerette volna megkérdezni, hogy vajjon ő mennyit vont le saját magára nézve ezekből az elvekből, de nem akarta megbántani.

Csak valami mély lehangoltság maradt rajta az egész beszélgetés után. A papné szórakozottan nézett maga elé, s egész este nem mozdult, mintha elvesztette volna magát, mit sem hallott az ura beszédéből, nyilván számtalanszor hallotta már s egészen ismerte s még jobban ezeket a dolgokat s nyilván régen levonta magának a konzekvenciákat, nemcsak az elmondott igazságokra nézve, de az urára vonatkozólag is, aki megbékélten tudott élni ez elvek mellett. Márta egy ideig hallgatta a beszédet, a nélkül hogy a legcsekélyebb érdeklődést keltette volna az benne, aztán a képeslapot forgatta s nézegette, ami most jött a délutáni postával.

Az a közönyös, unalmas elteltség fogta el, mint mindig az embert, ha olyanok ontják magukból a fáradhatatlan életbölcsességet, akiket valamely benső figyelmeztetésre nem fogad el az ember sem bölcsnek, sem méltónak ilyen igazságok hirdetésére. Ugy hat tehát a beszédjük, mint a verkliszó vasárnapi forró délutánokon.

Mért élnek egyáltalán az emberek, vagy ha élnek, mért nem élnek emberileg: mért él mindenki nyomoruságok, bajok s lelki kétségek között, amit ma a papné feltárt lelkéből, elég lett volna egy életre tünődésre és meghatottságra s még sem fakadt szeretet belőle, talán csak szánalom, vagy az sem, inkább valami kis tisztelet és respektus e nő belső értékeivel szemben, amit a pap beszélt, az elég lehetett volna rá, hogy arra birjon egy fiatal embert, hogy kivándoroljon ebből az országból és embergyülölővé tegyen s mindaz egész elvesztette előtte, benne a hatását, mert egy pillanatig sem érezte meg a férfiunak lelkét, aki vállalja a gondolat felelősségét, talán kissé mégis örült az értelmességének, amely ezt a mezei gazdát valamivel magasabbra emelte előtte, mint amennyire eddig taksálta. S a kislánya, ki most hangtalanul s nyomtalanul volt jelen ebben a családi társaságban, ezen a furcsa falusi éjszakán, ahol mindenki távol és külön volt egymástól, gondolataiba vagy belső életébe rejtőzve s az unalom sivatagjai választották el őket egymástól… Ez a kislány is idegen és senki volt az ő számára. Kacagó kis arca, mint a szomszéd kertjének értéktelen kis virágja, kis lelkének illata, mintha egy pillanatra messziről idecsapja a szél: kellemes egy izig, aztán elfeledi az ember s nem gondol utána, honnan jött, mi az…

Hogy élnek, s hogy élnek ezek az emberek… Mért, mire? hogyan?… Semmi közük egymáshoz: igy élni valaha!… idegen nővel az oldalán… idegen gyermekekkel körülvéve… a nyugalomban maradhatás boldogságát edzett közöny köpenyében védve… elszigetelt érzésekkel, hogy soha ki ne süljön, ki ne robbanjon semmi, hogy csak a levegőbe tünjenek el, áramveszteségbe csapódjanak le a felgyült feszültségek… Mért beszélne másért a pap, mért öntene ki magából ily keserü és sulyos gyülölettől áradó dolgokat, amelyeknek egyetlen mondatáért sem állana helyt szükség esetén… egyetlen szavát nem fedezné vérével és életével: de meg kell könnyebbülnie; kell, hogy legalább felelősség nélkül kiadja magából azokat az érzéseket, amelyek a hallgatag és gondolkodó embert szét tudnák vetni…