Part 16

– A nyerészkedés szenvedélye, nagy szenvedély. Akiben az fellobbant, abban ki is öl minden nemesebb érzést. Galléron ragadja, ugy vonszolja az árok felé… az örvény, az egészség, a becsület, a vagyon, az élet, mind semmi ez előtt a szenvedély előtt… A Jézus poroszlói a legjobb példa: vigan végezték a dolgukat: levetkőztették a szegény zsidót s veres palástot adtak rá, bojtorjánból koronát csináltak neki, a fejére nyomták, nádszálat a kezébe s térdet hajtottak előtte: Jóegésséget zsidókirály!… igy valahogy. Aztán röhögve a szemébe köptek, kivették a kezéből a nádszálat s fejbe csapkodták vele, aztán leszedték róla a palástot, vidd a keresztedet! Szegény sovány zsidó cipelte, nem birta, összeesett, akkor fogtak egy másik zsidót, Simont, azzal vitették a keresztet. Felszegezték… ecetes spongyát dugtak a szájába, szegény elforditotta a fejét: keserü volt, savanyu volt és ő is ember volt… De a legszebb az a kockázás, mikor a ruháján sorsot vetettek… Ez a játszó ember barátom: egy pár durva tréfa, aztán jön a kocka… Pénzt… Nyerni… S a haszonvágy mellett a káröröm: az az ördögi indulat, hogy örvend ha más veszit és pedig annál inkább, minél jobban kell titkolnia ezt az érzését, hogy a másik meg ne nehezteljen, ez egy magas és komplikált gyönyör: látni, hogy lesz a barátomnál kétségbeesés, keserüség, düh abból, amit a gyönyör forrásának várt… s hogy fojtja magába a dühöt, hogy mások csufja ne legyen. Képmutatásra, tettetésre, nincs jobb iskola, mint a játék, ahol az ember mosolyog, mikor a fogát csikorgatja s vidámnak mutatja, mikor a szivében a pokol ég.

Miklós fölemelte szemét a képviselőre s meglepte őt, hogy az merően, szinte gunyosan nézi őt, kereste magában, mivel s mért érdemelte ki ezt. Tudta már magáról, hogy erős, szinte vad szenvedélyek élnek benne, de kártyázni nem szokott… Mért akkor ez a heves támadás? Ki ellen irányul ez?… Mert ez durva, brutális támadás. Mért szólna különben a pap előtt oly cinikusan a Krisztus kinszenvedéséről ha nem kint akar okozni? Nem… ez az ember valami céllal jött: majd kibuvik a lóláb mindjárt!…

De Arday elmélkedve folytatta, fesztelenül és hidegen fejtegetve:

– A korhelység játékra, a játék korhelységre visz. Uralkodni kezd a bün, és bün az a hajlam, amely a nemes képzeteket, a jobb érzéseket elnyomja, az okosságot fogva tartja s az embert akaratja ellen ragadja, ugyhogy már nem ura magának, hanem a kivánság uralkodik ő rajta. A nyerés kivánsága ugy táplálja saját magát, mint az olaj a tüzet. Aminek el kellene őt riasztani, ő abból él: az ő nyerése a más pusztulása, az ő öröme a más kétségbeesése, minden törekvése arra megy, hogy felebarátját koldussá tegye, magát pedig meggazdagitsa… Nem igy van, tiszteletes ur?

Miklósban valami határozatlan aggodalom eredt, hogy ez az ember saját magáról beszél s hogy gonosz szándékai vannak.

– A játékos belső insége kimondhatatlan, de az neki nem elég, még másokat is ugyanerre a vétekre akar csábitani, ugyanebbe a szerencsétlenségbe… Nem elég neki, hogy a saját életét már tönkre tette, mindenkit meg akar fosztani vagyonától, boldogságától, önbizalmától… A játékos valami olthatatlan s tantaluszi kinokat szenved: s neki virithat a mező, felőle haldokolhat a Krisztus, ő kockázik… S ha még jóllakhatna valaha: de semmi győzelem nem elég, semmi bukás nem sok… Mint valami mázsás teher lóg a feje fölött a szenvedély sulya s az öngyilkosság a végső reménye… De még az öngyilkosság pillanatában is megáll, ha csak egy kockavetésre módja van… Nem igaz tiszteletes ur?

Miklós makacsul mondta magában:

– Ez most nekem vet kockát. Most rajtam akar, most az én köpönyegemre akar játszani.

Egy pillanatig lázasan pillantottak egymás szemébe, akkor az öreg ur felocsudott, elforditotta, majd lehunyta a szemét. Kissé megrázkódott, a zsebébe nyult, kivette a tárcáját, abból egy iv papirt s odatette Miklós elé.

Miklós elvörösödött, megismerte, mielőtt kibontotta volna, kitalálta, mi az az iv.

– Kedves barátom, – mondta a képviselő, – közeledik február 18…

Miklós megütődve nézett rá. Február 18. Mintha hallotta volna ezt a dátumot, nem tudta mi az.

Az öreg ur kissé előrehajlott, amint a diványtól előbbre dőlt, hallani lehetett, ahogy a ruhája hersegve szakadt el a ragadós viaszos vászontól.

– Az én utolsó kockavetésem ez: vigye vissza az aranyakat…

Miklós lángvörös volt, aztán egészen fehérre lesápadt.

– Én tudom, hogy e nélkül az irás nélkül nem akarta kiadni, én tudom, maga mind a tizennyolc darabot őrzi. Nem?

Miklós intett. Az öreg ur könnyeden mondta:

– Nem találta meg a módját, hogy adja vissza… Menjen el… S mondja meg… hogy egy öreg ember a sir előtt… amelyet maga ásott magának: egyszer a jóság kockáját… próbálta elvetni… Vigye vissza fiam az aranyakat… adja vissza a szegénykének… s mondja meg… mondja meg, hogy…

Megállott, habozott, kereste a szókat. S Miklós feszült figyelemmel, valami benső ijedt várakozással leste a szót: s gyanuval és ellenséges érzéssel: Timeo Danaos… Ki is mondta magában, mig csodálkozó szemmel nézegette az öreg urat, csak mondogatta magában: Timeo Danaos, timeo Danaos… Nem, nem, nem: itt törpeség és gyávaság van, itt közöny és tehetetlenség van: timeo Danaos, timeo Danaos!…

A képviselő ugy látszik meg volt elégedve a hatással, amit már eddig is tett, mennyire vakok az emberek: nem kell ahhoz szó, hogy felismerszék az álnokság, a legtávolabbi mozdulat, a ruhának minden kis vetülete elárulja a viselőt: semmi sem uralkodik ugy az emberen, mint az erkölcsi erő, semmi sem oly nagy az emberben, mint az erkölcsi magasságok iránti tisztelet: hogy játszhatja a ravaszság a fenköltséget!… Timeo Danaos, timeo Danaos…

Az öreg ur már egész siri hangon beszélt, mint a rossz szinész, aki III. Richardot a gégéje fenekéről előkapart hangokkal teszi démonivá s az ember folyton ki akarja huzni a fogai közül a finom szavakat, hogy össze ne nyálazza őket, az öreg ur igy szólt, rezgő, hosszabb szünet után:

– Mondja meg, barátom, mondja meg fiam: hogy egy öreg ember, a sir előtt, amit maga ás magának, de ami mindent ki fog egyenliteni jóvá akarja tenni azt, amit még lehet… Mondja meg kedvesem Sztánay Nusikának… – s már egészen halk és rekedt volt, – hogy teljesiteni akarom a lánya kivánságát: feleségül akarom venni őt…

Miklós annyira elbámult, hogy most már igazán nem volt képes egyetlen hangot kiadni.

Az öreg ur lassan felállott, amint méltósággal mozdult, szálanként tépte ki magát a divány ragadós vásznából s Miklós jobban hallotta ezt a hersegő neszt, mint amit mondott volt…

Kikisérte a kapuig. Ott az öreg ur, a vállát sem forditva meg, ugy lenézően, de nyájasan s szertartásosan meghajtotta a fejét feléje, aztán elment.

Lassan haladt előre a deszkapallón, amely a tavaszi sáron alkalmasan huzódott végig s aki szembe jött, nagy tisztelettel lépett le előle a legnagyobb pocsolyába. Miklós sokáig nézett utána s a szája folyton mormolt, maga sem tudta mit. Hajadonfővel volt és kis kabátban, megfázott. Már az édes anyja jött ki utána:

– Az istenért csak ne legyél már ilyen könnyelmü, – mondta, – nem értem, egy felnőtt ember, ennyire nem törődik az egészségével.

Miklós röstelkedve, dideregve sietett be a szobába, felkapta az asztalról az ivet, az ablakhoz ment vele. Egyáltalán nem csodálkozott volna rajta, ha valami hamisitványnak, másolatnak, vagy isten tudja minek találja, de nem, valósággal az eredeti volt… Csóválta a fejét, rázogatta, nem értette.

Addig járkált hevesen a szobában, mig az anyja be nem szólt:

– Fiam készen van az ebéd…

Még mindig azt a két szót mondogatta, csak most vette észre, mit is: timeo Danaos… timeo Danaos et dona ferentes…

Az ebédet szótlan ették meg, a juhturós galuska nagyon vastag volt s a turó egészen elfolyt, nehéz parasztétel volt, eszébe jutott Sztánay Nusika: olyan finom ételeket ő még sehol sem evett, mint annál…

– Édes anyám, – szólalt meg csendesen, – muszály elmennünk Musára… Muszály… Dékányékhoz…

– Á én nem megyek… Dehogy is megyek…

– Muszály…

– És te se menj…

– Muszály édes anyám…

Hevesen tette le a villáját s ferdén elfordulva, duzmaszkodva ült szegény kis anya. Akkor, mintha már régi, régi idők óta remegne attól, hogy ki kell mondania, de kitört:

– És te egyáltalán ne menj oda! Ne menj oda, mig élsz!… Tudod! s lángbaborult arccal pattant fel. Hisz az az asszony szerelmes beléd… az a vén satrafa… Elsülyedek a szégyentől, hogy nekem ilyet ki kell mondanom az édes fiam előtt…

Miklós röstelkedve, zavarban nézett rá és szemérmében fölzaklatott anyját ijedten akarta megvigasztalni:

– El kell mennem édes anyám, mert, aki most itt volt: az Arday képviselő volt és azért jött hozzám, hogy mondjam meg ennek a hölgynek, hogy megkéri a kezét…

Csak mikor az anyja zavart s szégyentől elvörösödött arcába nézett, akkor értette meg, mit mondott:

– Egy férjes asszonynak a kezét!… kiáltotta az anyja s a tekintetében egy ártatlanságnak, egy élettapasztalat nélküli gyermeknek ijedt értetlensége volt…

Miklós mélyen elpirult a lelke fenekéig, szégyelte, hogy ő olyanokat tud, amikről az anyjának sejtelme sincs, szégyelte, hogy ő már régesrégen nem ártatlan kislány…

III.

Az iroda és a tanterem közt széles ajtó volt. Ez az ajtó ki volt nyitva s igy tágas és kitünő helyiséget kaptak a piknikhez. A tanteremből ki voltak hordva a padok a tornácra s a zongora a sarokban pótolta a cigánybandát. Papirlánc volt a falra aggatva s több lámpa felfüggesztve, nagyszerü táncterem volt.

Sokan voltak, Miklós sorra mindenkivel kezet fogott, de csak keveseknek a neve maradt meg az emlékében. A falubeli s nehány környékbeli kisbirtokos volt jelen, az állomásfőnök családjával, egy nyugalmazott katonatiszt három lányával, ez zsidó volt, de annál jobban feszitett az egyenruhájában, amelyet már erősen kihizott, a lányai nagyon merészek voltak itt, a Bódi lányok elfogják járni a kánkánt, suttogták egy sarokban fiatal emberek. De a többi lány annál egyszerübb volt, kis mosolygó, vihogó falusiak, akik a legyezőjük mögé bujtak minden pillanatban s látszott, hogy egyáltalán nem szoktak társaságban lenni.

A büffé a kis irodában volt, rengeteg étel volt felhalmozva, amely elég lett volna egy várostrom idejére is. Ugy hordták össze a vendégek s mindenki torkig ehette magát a tömérdek liba, kacsa és csirke hulladékkal, nagy sertéskarajok, rántott bárány s töltött borjuszegy volt felhalmozva, sok alma, narancs, körte fonnyadtan, de izesen s boros palackoknak egész erdeje.

Még egy szoba volt az urak számára, de az nem nyilt közvetlenül ide, egy parányi előszobán kellett keresztül menni. Miklós kereste Dékányékat, de még nem voltak itt. Senkije sem volt közelebbi ismerős, ezért kiment az udvarra. Nehány fiatalember kacagva ácsorgott a hüvös, szellős tornácon, cigarettáztak s röhögtek.

– A fene egye meg ezt a rektort, te gazember, – mondta egy sokfogu feketecigány képü fiatalember s óriási röhögéssel vágta nyakon a vékony kis tanitót, aki pirosarcu fiatal legény volt, abból a kicsi a bors, de erős fajtából, – hogy neki még elébb bekellett vágni ötre! Te disznó.

Mindenki nevetett, a fiatal tanitó szeme zavaros volt, de ő is nevetett.

– Barátom, olyan fáradt vagyok, mint a kutya – mondta.

– Lehetsz is fáradt, te gyalázatos gazember – röhögött egyre a füstösképü jogász s cibálta a kis tanitót, a két vállába akaszkodott, ugy rázta. – Megrázlak, mint Krisztus a vargát, te akasztófáravaló. A fene egye meg a bürit, hogy ez még elébb ötre bevág a szövetkezetesnénél.

Ugy cikáztak, viháncoltak, mint a kutyák a kerités alatt, egymást marták foggal, játékból, kacagva, legénykedtek, sok volt a vérük.

– A büdös kutyája, elébb elmegy személyesen meghijni s a disznó! de megájj, most csak arra vagyok kiváncsi, hogy a pofájába nézzek annak a naccságának…

Miklós már emberi dolognak nézte a fiuk esetét, bement a másik szobába, ahol az urak beszélgettek, dohányoztak, ittak. Volt ott két paptársa, idősebb emberek. Alvintzi az egyik, igen kedves, egészséges öreges bácsi, aki Miklóst mindig kivételes szeretetével tüntette ki, a másik a kismakrai pap, Vitéz György, ez a hüvös, szótalan ember, akitől önkéntelenül is mindig tartott, ahogy az erénynélküli kritizálóktól óvakodik az ember.

– Áh, kedves barátom, isten hozott kedvesem, – tárta ki felé két vaskos kezét Alvintzi s oly gyöngéden s szeretettel ölelte meg, ahogy egy minden szánalomra s minden szeretetre méltó jó gyermeket tudnak szeretgetni az egészséges s az élet kövérségében vigadó bácsik. – Hogy van már az egészségi állapotod kedvesem?

– Köszönöm, már semmi bajom.

– Hála legyen a magasságbeli jó istennek, édes barátom. Csak meg ne erőttesd magad, mit tudják ezek a cibilek azt, mi a szellemi munka, – s kitárta a kezét a szobában levő többi ur felé, akik kisebb földbirtokosok voltak, nagyobbrészt vastag, egyszerü emberek, vagy sovány kuporiak, akik a garasgyüjtésre vetették az életüket.

Miklós szeliden mosolygott, aztán bemutatkozott sorra az ismeretlen uraknak, egy-egy van szerencsém s egy-egy isten éltessét aratva tőlük a neve megmondásával.

Dékányék még nem voltak itt.

Gazdasági dolgokról folyt a szó. Trágyáról, mütrágyáról, a tavaszi munkaidő kezdetéről: most hamar nyilik az idő, szőlőmunkáról, s ő mindhez nem értett.

Idegenül érezte magát ezek közt az emberek közt, valamennyien nyugodt s kielégült arcu férfiak voltak, de mindnyájuk közt a két pap volt a legkellemesebb. Egy pillantásra föl lehetett ismerni a papot bennük, nemcsak a fekete ruháról, amely szabásra rendes polgári ruha, de az arcukon fénylő nagyobb világosságról. A gazda ember mindig maga elé néz: hozzá van szokva a földhöz, örökké a röget vizsgálja, jól szóródott-e alája a mag, jól kelt-é ki közüle, jól van-e szántva, aratva, gyüjtve jól van-e müvelve s tervezve az egész munka s ez a vonás mindenkorivá lesz, egész lényükön uralkodik. Ezek az emberek nem kiváncsiak fölösleges dolgokra, most is mindig egész lelkükkel az életmunkájukba vannak belemerülve, folyton tanulnak s ellenőriznek, bevásárlási források után érdeklődnek, árak, eladási lehetőségek, ügynökök, szállitás, fuvar, vasuti tarifa, az ujságok hirdetésel, uj vetemények termési eredményei, az állategészségügy, s az adó dolgok, szóval a gazdasági üzemnek ezernyi csinja-binja a legnagyobb mértékben uralkodik elméjükön, a gazda annyira benneél a maga gazdasági dolgaiban, hogy ehhez semmiféle más hivatás nem hasolit belső intenzitásra, csak a müvészek élete, akik szintén örökké és szakadatlan a maguk szellemi gazdaságának ügyeivel vannak szinig. De a papok felette állanak ennek a nagyon lezárt s nagyon egyszerü belső életnek, szélesebb látókörük s szélesebb érdeklődési körzetük van, szétnéznek, nyilt szemmel és őszintén, mintha bizonyságot kellene egykor tenniök mindenről, amit láttak s hallottak, mintha tanuskodniok kellene egykor az emberi dolgokban. Talán hiányzik a pillantásukból a fantázia, a filozófia, de annál élénkebb az a tiszta látás, amely a tényeket, a valóságot azzal az egyszerü érzéssel veszi szemügyre, hogy neki meg kell győződnie s neki tudnia kell, mi van itt.

Miklós ezt még eddig sohasem figyelte igy meg, s most megint uj szemmel nézte hivatását… Ezek voltak az első tanitványok, akik nem hoztak magukban ujat a Mindenség titkaiból, de tanui lettek az Urnak. Azt hirdették, azt prédikálták, amit láttak, hallottak, életükkel, halálukkal a felől tettek bizonyságot, aki tanuságra hivta őket!

És örült, hogy ezt látta. Alvintzi bácsi pillantásában azonban, mindjárt megjelent a mélabu, egy kis belső elmerengés: poéta akart egykoron lenni, a kollégiumban szép szavakat senki sem tudott oly könnyen füzni egybe, hogy csengjen és bongjon a hazafi érzés pátosza, de aztán józan ember lett, egyszerü és igaz ember, aki lelkének ama régi álmodozó varázsát csupán a bor mámorában tudta valóra oldani.

És ez valami külön kedvességet adott ennek a vastag embernek, akinek nagy rezes orra alatt oly igen kedvesen tudott mosolyogni duzzadt szája. Miklós egyre jobban szeretett papok közt lenni, a papi gyülésen igen jól érezte magát, sokkal jobban, mint bármely más uri társaságban. Itt, még a legpóribb s a legcsökönyösebb társában is, még abban is, aki látszólag egész életét a vagyonszerzésnek szánta oda, még abban is azonnal megérezte az ősi alapot, az élet ősi kiindulását: a független szegénység áhitatos vágyását s a Krisztust. Ezek az emberek, ha bármilyen parányit, bármennyire feloldódva is, de mindnyájan ott őrizték magukban a Megváltó lelki csiráját, ezek az emberek mind Krisztusok voltak: mind, valaha, valahol azt a hivatást érezték magukban: embertársaiknak javára lenni, szabaditója lenni a Bünök lebirhatatlan harcaiban… Hallgatta az egyszerü beszédeket, amelyek csak értőnek fülében voltak annyira távol a gazdákétól, a hivatalnokokétól, de ő minden pillanatban rájött az ősi hivatás jeleire… Ezek mind többek s valamivel fentebb jártak, mint összes környezetük. Ezek az emberek egy csipettel fel tudtak repülni az éterbe, bárha testük lent hevert is a földnek porában… Nem voltak ezek ótestamentomi próféták, akiknek a szive görcsösen vonaglott a nemzetért, a fajért, az emberiségért s vállukon viselték a felelősség érzését a Bünökért… Ezek az ujtestamentom tanui voltak. S az ujszövetség nem rajongó lelkek képzelődéséből állott elő: e szent irók mind józan és egyszerü emberek, hajlandók a kételkedésre, még a hitetlenségre is: ezek csak azért hittek, mert láttak, azért beszéltek, mert hittek. S a hitet hol vették?…

A hitet mint kivülről vették! Ezeknek a hite mind beplántált növény volt, mely talajra talált. A szülők hatása, vagy valahol nagy egyéniségeknek elhullajtott csirája bennük, de ott van, él s lombot és terebélyt hajt: ahogy a Jézus mondta: „Veszitek a szentlélek erejét, majd ha az eljő tirátok. És lesztek nékem tanuim Jérusálemben és egész Judeában, és Samáriában és e földnek mind végső határáig…“

Igen, innen van ezekben az emberekben a felsőségnek, a szabadságnak, az isteni kiteljesedésnek valami távoli, de élő lehellete: vették a szentlelket, bármennyire távolról is, de vették, megkapták: s a szentléleknek ha nem teljességét is, de azt a suggestióját, hogy ők elhivottak s bizonyságtevők… De mire tesznek bizonyságot?…

Mire tettek bizonyságot az ujtestamentom irói?… A Krisztusra. Nem tételes törvényekre, nem külső szabályokra, nem mennydörgő dogmákra, nem simára csiszolt hitcikkelyekre: hanem a Krisztusra. A Mesterüktől sem azt hallották: hogy az él, aki azokban hisz. A mester azt mondta nekik: aki énbennem hisz: él… Tehát a Jézus vallása: a Jézus. Nem hittételek sorozata, nem sivár erkölcstan: ő maga! erkölcsi életünk mintaképe, üdvösségünk szerzője, minden.

S mig szórakozott szemmel hallgatta a mindenapi élet vidám és egyszerü beszédeit, most értette meg először és legtisztábban a keresztyénség példátlan s mindent átható erejének titkát: milyen egyszerü a tanitás: légy Krisztus!… Milyen könnyü a revideálás, a visszatérés, az örök protestálás: Nézd a Krisztust!… Micsoda fölösleges dolgok agymunkával kieszelni tételeket s elméleteket: ott a Krisztus!… Mi a pap: A Krisztus tanuja!…

Egész fölmagasztosulva nézett, mosolyogva s derülten s mit sem látó szemmel ezekre az emberekre, akik körülötte voltak bennem a Krisztus, mondta magában, én is Krisztus vagyok! Csak én, én nem tudom levetni magamról az embert, hogy isten fia legyek… Óh, mondta s feltámasztotta az arcát: Ardayt a Krisztust hozta hozzám… Le akarta előttem alázni a szegény kis zsidót, aki nem birta cipelni a keresztet, leroskadt, akit gunyoltak, leköptek, mint annyi zsidót azóta, megkorbácsoltak s fölszegeztek s mikor haldokolt, ecetes méreggel itatták: és a Krisztus ember volt: elforditotta a száját… ember volt, nem birta a savanyu ecetet szájában, az inye közt… De hisz ez mindennél nagyobb: ha a Krisztus ennyire ember volt: és mégis tudott Krisztus lenni! ha a Krisztus ugy volt ember, mint én: akkor bennem épenugy ott lehet a Krisztus lelke… ott is van… Hányszor éreztem már magamban a krisztusi lelket..: s nem mertem engedelmeskedni neki…

S most valóban a türő, a megértő Krisztus volt.

– Nem mertem jó lenni, – folytatta. – Szégyelltem, hogy jó tudok lenni, hogy tudnék krisztusi jó lenni… Jó… Nem szégyelltem a büneimet, nem szégyelltem magam előtt, takartam a világ előtt: de magamban ugy őriztem azokat, mint a kincset… s a jóságomat röstelltem: mások előtt nem bántam, ha kitünik, magam előtt takartam, mint a gyöneséget… És ezek mind, mind, mind igy vannak: még a Krisztus tanui is…

És ekkor fölfigyelt egy szóra, bár egyáltalán nem hallotta, amit füle hallatára beszéltek, hallotta, de nem értette, nem haladt velük e percekben, most azonban az Alvintzi kivörösödött, kedves mosolyu arcát látta maga előtt s ezt a kedélyes kijelentést:

– Mindig csak én, mindig csak én legyek a jó?… Csak én egymagam legyek a bárány annyi farkas közt?… Ugy megesznek, mint a semmit!… Neeeem, a kutyák: most megtanitom őket én is… Menjen a dolog az egyházmegyére, menjen az egyházkerületre: akkor majd meglátjuk mi lesz.

A Miklós szeme föllobbant.

– Mi az?… Nem figyeltem, – mondta.

Alvintzi teljes készséggel kezdte ujra:

– Tudod, kedves barátom, téged is óvva figyelmeztetlek, hogy a komenciós levelet alaposan tanulmányozd át, mert ezek a gazemberek ugy kiforgatnak bennünket, hogy példátlan… Az én hitlevelemben benne van, hogy kapok természetben hat öl fát, természetben egy hizott disznót, természetben minden tehenes gazdától két liter tejet, természetben bizonyos mennyiségü buzát, rozsot, árpát s kukoricát, aszerint, kinek mennyi a vagyona… Nos: most én átveszem ezt a hitlevelet s akkor megmutatják, hogy mindezek a dolgok meg vannak váltva. Valahol, valamelyik elődöm, nem tudom milyen okból pénzre váltotta ezeket a természetbeli illetményeket s most én a hat öl fáért kapok tizennyolc forintot… Tizennyolc forint, hat öl fa!… nem hozzák be nekem a fuvarját, a duplájáért, az erdőről… Aztán: a hizott disznóért kapok: kérem egy hizott disznóért: hat forint ötven krajcárt!… tudomisén, száz esztendővel ezelőtt talán ennyi volt egy hizott disznó ára… Minden liter tejért kapok két krajcárt… a falumban van állitólag hatvan tehén, tehát én kapok két forint negyven krajcárt… Hát lehet igy élni?… Most jön az egyházi törvény reviziója: mindenütt a tényleges állapotokat akarják megörökiteni, pláne olyan helyeken, ahol az egyház adóelengedési segélyben részesül, mint nálam is… Hát én megelőzöm ezt a dolgot s most az atyafiakat felszólitottam, hogy nekem természetben adják meg az illetményeket!… Nem azért csinálták ezeket a fizetéseket a mi atyáink igy, ilyen bölcsen: hogy az unokák kijátszhassanak bennünket… Mert jól van: ha elfogadjuk is, hogy a papnak magának is jobb, ha nem természetben szolgáltatják be a fizetést: nem ocsuban és vadkörtében… (az én szegény atyámnál előfordult, hogy eljött egy-egy gazda, azt mondta: tiszteletes ur, nagyon kevés buzám lett, hanem igen szép körtém van, tessék elfogadni komencióban. Szegény atyám, isten nyugtassa, azt mondta: jól van fiam… s hoztak neki egy véka vadkörtét… vackort…) Adják hát pénzben, akkor én megveszem magam. Igen ám, de ha ők nekem hat öl fát adtak: vagyis már ezelőtt háromszáz esztendővel annyira taksálták a pap igényét, hogy neki hat öl fa jár egy évre: akkor ők adjanak nekem annyi pénzt, hogy én azért meg is vehessem azt a fát… Hol kapok én ma három forintért egy öl fát, beszállitva?… Minden évben tartsanak egy gyülést és azon állapitsák meg, hogy minek mennyi az ára…

– Kedves barátom, – mondta mézédes mosollyal Vitéz György s kis kurtára borotvált bajsza feketére volt pederve, – igy azonban ezer percenttel kellene emelni az egyházi adót…

– Én nem tehetek róla… Nem az én igényem emelkedett, nem a papzsák lett nagyobb, hanem a pénz vásárlóképessége lett kisebb: ők? ha nem adják ide azt a hizott disznót: náluk marad! én ajándékoztam nekik! s ha ők eladják: nem hat forint ötven krajcárt kapnak érte… Ez csak a legigasságosabb dolog: adják ide a disznót, ahogy adták száz meg száz éven keresztül… De hát nem a disznó disznó, hanem a paraszt, ej jól mondta azt az én Süttő bátyám, az isten nyugtassa: fiam, a paraszt csak sülve jó, akkor is a fene egye meg.

Nagyot nevettek közösen, akkor beleszólt egy uri ember: