Part 14

– Ha már egyensulyunkat elveszitettük, hogy kerülhetjük ki a bukást?… – mondta ujra Miklós és a saját éjjelére gondolt, mily közel volt ugyanehhez… ő a pap… az első lépéshez s fölijedt benne a gondolat, hogy ha egy ilyen ballépésnél gyereke… lenne s a végén… ő a pap és ideális élettörekvésü lény. Mit szabad hát kivánni egy asszonyi állattól, és halkan, önmagát birálva, beszélni kezdett: – Ha az erkölcsiség utjáról letévedtünk, talán sohasem is térünk vissza rá… Az ember megkivánja az örömöt, virágot szakit s a virág egyre több s az érzékiség igy szól: Bizd rám magad, minél messzebb jössz velem, annál szebb vidékre viszlek… néha meg arra gondolsz, jobb volna a régi béke, jobb lett volna meg nem kóstolni… Nem lehet… Az ember agyába befészkeli magát a vágy s a gyönyör gyeplőjét megereszti s halad egyenesen előre azon az uton, amely a halálba visz… Ah, ha leszáll az éjszaka, az ember azt mondja, vannak olyan helyzetek, mikor nem kell tetteket az erkölcs itélete alá venni… sok olyasmi meg van engedve, amit a kötelesség szent nevével nem lehet illetni, amit nem lehet szent kötelességnek nevezni… De hol állsz meg! Hol van az ilyenben határkő!!… a tetszésünk?… nincsenek, itt irányadó elvek, nincsenek… Csak következmények… A közönyös, közömbös dolgok köre egyre szélesedik, az erény országából tartományokat veszit az ember… Ezrek s ezrek vannak, akiknek a kötelesség mellékes dolog, de a gyönyör, az élvezet egész lelküket elfoglalja s életüknek alaphangulatát teszi. Az ész nem fékezi őket, élvezetből-élvezetbe rohannak, s nem kérdezik, az erény nem kiván-e tőlük valami mást, nem parancsol-e valami komolyabbat!… Talán nem lesznek kicsapongók: de abban semmi érdemük, az nem az ő munkájuk… ha nem tünik fel rajtuk első pillanatra a jel, az csak a szerencse játéka, mert a szenvedélyeknek csak alkalma, vagy a foka, vagy a tárgya hiányzik náluk: de lényege nem… Ki érdemli meg a kicsapongó nevet, ha nem az, aki mindig olyan körülmények között érzi magát, ahol az erénynek nincsen dolga, alig kóstolták meg az egyik örömet, a másikra készülnek. Még ki sem üritették az egyik poharat, már tele szenvedélyük italával a másik, s még izgatóbb, még több gyönyört igér… Gyönyör s gyönyörökre való készülődés, ez az életük… kötelességről hallani sem akarnak, arra csak akkor gondolnak, ha bosszuság vagy szerencsétlenség lehangolta őket…

S egyre tisztábban tünt fel előtte eddigi egész élete. Már a diákkor eseményei szétfoszlottak előtte, de ráismert mostani rövid életszakasza alapján egész gyermekkorára, egész ifjukorára is. Amily vad és lázas szenvedéllyel vetette rá magát azokra a képzelgésekre, hogy bármi áron megszerezze a papságot, ugy akarta mindig a sikert… S most az isteni gondviselés utját látta benne, hogy az első percben már itt volt a büntetés: a parasztok visszatorlása… ahogy árát vették annak, amit eladtak… S ahelyett, hogy akkor fölismerte volna ebben az Igazság isteniségét, milyen vad szenvedéllyel dobta rá magát, hogy szilaj gyülölettel megfeszitse, aki neki a pillanatban ellenségének látszott: a vallásos gondolatot! végig kisérvén fejlődésében és megsemmisitvén egész értékében… Aztán egy ilyen szenvedélyes ujabb öröm, a vágy, hogy aljas módon, a vén papné anyagi segitségével állitsa talpra önmagát: egyre nagyobb s egyre undokabb módon fojtva el magában az emberi jóság gondolatait s egyre tökéletlenebbül dobva magát a nyers szenvedély hullámába… az este, a lány, a testi bujaság, a nemi kéj… Már ugy látta magát, mint egy teljesen kormánytalan hajó a viharban… megy, rohan, repül, amerre a szél sodorja, mig el nem merül… Hát nem? s nem lehet máskép?…

– Hát nincsen egy föladat, amely az egész életet betölthesse?… – mondta, ujra kezdve a halk tünődő beszédet az éjjeli csöndben, hát nem találhat az ember egyetlen irányt, amely végig vezethesse?… Ah, hiszen a megtévedt emberben minden csak a bünt erősiti: ha sikerül a gazsága, a szenvedélye, akkor annál nagyobb erővel veti rá magát, hogy az utján tovább haladjon, ha nem sikerül, akkor dac és dölyf támad benne, s egész betyár romantikára kész…

S szinte belesápadva emlékezett vissza, hogy csak az imént, csak gondolatban még, de már teljesen, végképen el volt szánva rá, hogy a gazokat, akik őt megtámadják, még nagyobb gazság furfangjával játsza ki… Most tisztán ötlött fel előtte, amit az előbb csak megérzett, hogy annak idején a kurátornak nem kellett volna aláirnia azokat a nyugtákat, hanem huzni, halasztani a dolgot mindaddig, mig csak meg nem találja a szerencsés kibuvót… No lám, s hol állana akkor ő emberi önérzetében?… ma bizonyára az egész falu szemében áldozat s lehetetlen, hogy ne érezzék, hogy igazságtalanok voltak vele szemben: akkor gazember volna, aki kijátszotta a falut… Igenis, az a pillanat, amely oly sokszor feltünik előtte, amelyet már annyiszor kárhoztatott magában, az még mult erényességének perce volt, egész papsága alatt az volt az egyetlen erényes pillanata. Milyen kár, hogy az sem igazságérzetéből fakadt, hanem gyöngeségéből. Milyen kár, hogy azt sem a bünbánat töredelme követte, hanem a dührohamok percei s hónapjai… a gyülölködésnek orgiái…

– Olyan veszélyes ellenség nem volt soha, mint a bün, – mondta tovább, halk, keserü, szivhangon, magába merülve, s csak mondatainak formája volt harmadik személyhez szóló, mert önmagát kutatta most és önmagát ostorozta: – a legaljasabb céllal a legmagasabb talentumokat egyesiti s nincsen olyan eszköz, mit szégyenletesnek találna. Kápráztató pompájával magához vonta a tömeget, mert ki látja a ragyogó külső alatt a tátongó rohadt sebeket, a halált…

– Senki, soha, – mondta az asszony, s már nem sirt, hanem ujra lankadtságába merülve, maga elé nézett. – Ki itélheti meg a szegény kis fiatal asszonyt, aki az apja halálos ágyától a káplán házába menekült: asszony lett… fiatalon, szerelem nélkül, ahogy elbujt volna a bokorba, hogy rá ne találjanak… Apa meghalt, bátyáim eltüntek, a rokonok örvendtek, hogy megszabadultak tőlem, a vastag pöffedt száju káplánunk egy közönséges fickó volt, csizmadia fia, tele száju, káromkodós, de hát neki csak igy juthatott a fejedelmi lány, aki voltam, s én? mit kérdeztem, hisz elvett, feleségül vett… asszonyt csinált belőlem… Az első napon nem utáltam jobban, mint ma… Olyan fiatal voltam, hogy ötször vagy hatszor abortáltam, egész fejletlen gyerek… S képviselőválasztás… Arday… Finom, sima ur… Tele nemes elvekkel, finom modoru, a leggyöngédebb ember… de hát egy szerencsétlen faj gyermeke… Katonaiskolát végzett, az ősei mind katonák, hajdan jó volt ez a faj, mikor még csak hetykélkedni kellett, bravuroskodni, inni, korhelykedni, költeni, donatiókat kapni, szegény, a vérében volt… Az ősi uraság átka… Hát ő honnan tudja azt, hogy dolgozni is kell? és lehet? hogy az öröm? ő csak azt tudja, hogy kell megállani, parancsolni, költeni, élvezni, mindent magába szivni… mert minden, az egész mindenség arra van csak, hogy ő legyen belőle… – és a fiatal papra nézett tiszta sötét szemeivel. A pap, ki azt hitte, ő vall, most megdöbbenve fogadta a gyónást, az asszony könyörögve, mint a mélységből suttogta fel: Igen… én az erényre születtem, de az életem a bünök sodrába vetett… Én az uramtól megszöktem, tizennégy hónapig éltem a Csehpusztán… Bün?… Az az ember, az jó volt hozzám… ahogy ő jó tudott lenni… Rossz volt hozzám, mert nem arra való, hogy valamit megtartson… Volt már egy felesége, volt egy fia, szerette, gondoskodott róluk, az asszony egy olyan közönséges, egyszerü teremtés volt, grófi lány, de csak véletlenül volt az, kis szakácsné volt, örökké sirt, hogy Arday elhanyagolja… Már meghalt… Én azt hittem, az én fenkölt lelkem le fogja kötni… Igen. Három hónapig… Akkor elszökött Bécsbe, nem mondta, hogy megy… Én ott maradtam a Csehpusztán… Nagy bajok voltak. A hitelezők… és én jól láttam, már én akkor kijártam a nagy iskolát… Nekem nem imponált, akárhogy játszotta az urat… ő azt tudta, hát elment… Előbb komiszkodott, szobalányheccek, béreslányok… – elhallgatott, sóhajtott. – Akkor jött a politika… Ő dicsérheti a kormányokat: a Tiszák mentették meg a magyar dzsentrit… Árlecsapolás, olcsó kölcsönök, bankok, nagy pénzek semmiért, ha nem lettek volna Tiszák, akkor már Magyarországon régen nem volna dzsentri: de lássa, én azt hiszem, én nem értek ehhez, a Tiszák voltak az az okai annak is, hogy a magyar urak igy lejárták magukat: mindent megtettek a magyar nemesek maradékaiért, bedugták őket hivatalokba, nekik adták a minisztériumokat és az egész megyét és minden hivatalt, ami csak van, de azt nem engedték meg, hogy ez az osztály gondolatvilága átalakuljon… A földdel nem birtak, a föld megette őket, mert a földet meg kell dolgozni s a földnek trágya kell, hát megtrágyázta magát azokkal, akik nem akartak dolgozni rajta… Nem tudom megmondani, mit akarok: Ha Tisza Kálmán és Tisza István szerették volna ezt a magyar uri rendet, akkor ki kellett volna állaniok elébük és prófétálni nekik, hogy tanuljatok meg dolgozni, mert én nem tarthatlak el benneteket örökké… Mert én ép olyan hulla vagyok mint ti, az egész osztály, abban a percben, mikor a dolgozó nép megmozdul s rájön, hogy mégsem járja, hogy egy here fajzat, aki semmit se produkál, csak hivatalban ül, hogy ez csinálja az én számomra a törvényt és a rendet: meg tudom azt én jobban csinálni magamnak… Menjetek ti is, tanuljatok meg kinlódni, ahogy mi kinlódtunk annyi ezer esztendő óta… Hát azt akarom mondani, hogyha Tisza Kálmán annak idején azt mondja: menjen a fiatok suszterinasnak!… akkor ő lett volna a magyar urak legnagyobb jóltevője… És ha Tisza István azt mondta volna: menjetek kereskedőnek, akkor még lehetett volna valami ebből a szegény országból, ahol minden van, csak magyar gyáros nincs, meg magyar kereskedő… és maholnap nem lesz magyar földbirtokos sem… és meg van halva ez az ország. Nincsen egy mágnás, aki gazdasági akadémiát végzett volna, s az ő kezükben van a föld. Hát hogy van az, hogy az a földbirtokos, akinek Dózsa György leveréseért adományozta II. Ulászló a Csehpusztát és négyszáz év óta a földjéből él: mióta csak önálló gazda, mindig ráfizet a gazdálkodására, idegen és piszkos pénzeket kell keresnie s behoznia a birtokba, hogy fenn tudja valahogy tartani, hogy el ne licitálják az ősi kastélyt: az a nyulbőrös zsidó meg, aki kivette bérbe egy részét az ő birtokának, tiz esztendő alatt megfizette neki a bérletét s azonkivül beépitette az egész gazdaságot s a végin megvette az egész birtokot… Szegény, szegény Arday, mit tud ő arról, hogy hogy kell gazdálkodni?… Hát mért nem mondta neki Tisza István, ha ugy szerette, hogy barátom, ne tőrödj te az indemnitás megszavazásával, eredj haza és vess repcét és vigyázz, hogy éjjel kaszáltasd, mert kipereg a mag… Szegény Arday, az nem mer szétnézni a birtokán, mert sokkal eszesebb ember, hogy ne lássa, mi van ott… Most már aztán mindegy…

Sóhajtva nézett maga elé.

Miklós gondolkodva nézett az asszonyra, aki igazi asszonyi lármával tört ki s szinte feledte szivbeli bánatát, csodálkozva nézte a nőt, aki halálig irigy annak a javára, kit szeret… s eszébe villant, hogy mikor az öreg urat odabenn a külön szobában olyan szégyenletesen látta, ugyanez a szomoruság vett erőt rajta… Neki, akit megrabolt, megcsufitott s szinte tönkre tett ez az ember, hazafias fájdalmai támadtak, látva egy előkelő magyar urnak letörését… És mégis letörnek… ennyi segitség, ennyi külső sorskönnyités mellett is mind letörnek…

– Mikor maga, kedves barátom, az emberi lelken az erény s a bün viaskodását mondta el: először a saját életemen vezetett végig, tudom, rólam beszélt… minden szava igaz… minden megjegyzése szivem mélyéig találó volt… De lássa, elgondolom, hogy istenem, hát hisz igy van az egész emberiség, igy van az egész magyarság, igy van Arday… És ő is igy volt… az én ismeretlen… az én szegény gyermekem…

Ujra sirni kezdett…

– Mért tudok én irgalmas lenni Ardayhoz… Mért tudok nem gyilkos gondolattal is gondolni rá… Három hónapos volt a gyermekem, mikor elvette tőlem… Engem haza küldött az uramhoz… A csizmadia fiának most még jobb feleség voltam… Husz év alatt nem szóltunk egymáshoz huszszor… ő szántott, vetett, gazdagodott, a képviselő barátsága nem ártott neki… Azt hiszem, az ő orrának finom szag volt, ami rajtam maradt a kastély után… Vagy tiz évig nem aludtunk együtt, akkor még gyerek is lett… s azóta élek, magánosan… az apja lányával… A magam gyermekét sohasem láttam: csak ma… kiteritve… a kis idegent… Értem küldött, szegény… Boldogtalan vér örököse… Asszony volt, két éves asszony: az ura az egy kreten, dzsentri, előkelő s majom… S most hivat… Honnan tudott rólam… Hogyan jutottam az eszébe én… az utolsó percén… S Hernády György a másik szobában… az is házas ember… szétlőtt fejjel… Előbb sziven lőtte őt, aztán szétlőtte a saját fejét… S én élek… Nekem férjem van… Lányom van… semmi közöm hozzájuk… az esethez… én egy szivtelen gonosz lélek… egy hiéna anya… egy buja, alávaló teremtés vagyok… én most egy idegen fiatal ember szobájában ülök… De hát jóisten… az egész életemet teljesen magánosan, magánosan, egyedül, egyedül éltem, soha soha senkim nem volt, akinek én valaha a szivemet, ezt a rongy, ezt a cudar… ezt a bünös szivemet kimutathattam volna… nézd: én is ember vagyok, hát simogassátok meg, hiszen annyira árva vagyok… hát meddig kell én nekem még élni…

A hangja sirásba fulva, fojtva, sikoltva, halkan, jajongva, vonitott az idegen, a rideg, a kegyetlen vendéglői szobában s a szél verte az ablakot s virradt.

Miklós mély kétségbeeséssel nézte s ugyanolyan magános, rideg fájdalmas istennyomorékja, életkidobottja volt mellette, amilyen csak ember lehet az ürben. „Az erény célja az ész uralma, a szellemiség kiélése az életben“, mondta magában, mert ez volt már diákkorában kialakult véleménye az élet céljáról, s amint a szegény öreg asszony csüggedt ajkakkal ott ült előtte megtörve s minden szánalomra méltóan, fölfedezte, mért olyan idegenszerü ma, szegény: a fogai… hiányoznak a fogai… otthonfeledte őket…

Haragosan arculverte magát gondolatban a profánságért s szégyennel tekintett magára, multjára: szerette volna ujra kezdeni az életet s kereste azt az időt, mikor saját kezébe volt letéve erkölcsi életének sorsa…

VII.

Mikor felébredt, egészen világos volt, az asszony még mindig ott ült a széken, maga elé nézve, hulla, ellágyult arccal, mint a tegnapi hulla. Miklós ijedten nézte. Azt hitte, nem is fog megmozdulni többet.

De amint fölegyenesedett, az asszony reá nézett. Kis fájdalmas mosollyal, mint anya a virrasztó, beteg kicsinyére, könnyek után.

Nem szólottak szót, összemosolyodtak, ez az egész.

Aztán fölállott az asszony.

– Most bemegyek, kicsit összeszedem magam.

– Látja, nem kellett volna.

– Nem?

Miklós elforditotta szemét.

– Igaz: pogányság: Ne itéljetek!

Az asszony szeme megcsillant, most tisztán látta azt a kedves mozdulatát ennek a barna szemnek, amit a lugasban ugy megfigyelt. Ebben a kis hunyoritó pillantásban guny volt, humor volt, fölényesség volt, s mégis bizalom volt, mintha csak ketten, csak ők ketten volnának, csak együtt oly magasan, hogy e közös villanásban föléje emelkednek a világszemléletnek…

Miklós megérezte az asszonyban a mosolyt, hogy ez az ő papi lényének egyre jobban kisarjadó megnyilatkozására villant: de most nem félt, már nem félt attól, hogy a profánok rajtakapják:

– Mindenki itél… Pedig ki vagy te, ki a más, szolgáját megitéled – mondta és bőségesen jött eszébe a biblia nyelve. – Saját urának áll, vagy bukik: a szolga, az ő urának dolga, hogy megitélje… És állani fog: elég hatalmas az isten, hogy őt fenntartsa!… Annakokáért többé egyás felől itéletet ne tegyetek, hanem ebben legyen inkább a ti itéletetek, hogy a ti atyátokfia elé ne tegyetek több oly dolgot, melyben megütközzék, vagy megbotránkozzék…

Az asszony sóhajtott, értette a bibliai szót.

– Ki lehet olyan nagy, – mondta csöndesen.

Miklós halkan folytatta a Pál levelét: (Róm. 14.) nagyon szerette: igaz:

– Akiben szeretet van: nem irigykedik, nem gondol rosszat, türelmes, kegyes, mindent eltür, mindent hisz, mindent remél, nem örül az igazságtalanságnak, hanem örvend az igazságnak… örvend, mikor jót tesz… És a szeretet soha el nem fogy: a jövendőmondások eltöröltetnek, a különböző nyelvek is megszünnek, a tanulásból való esméret is eltöröltetik: mert mikor eljő a tökéletes teljesség, eltöröltetik ami részletecske: de a szeretet mindenkor megmarad…

És még halkabban, mintegy álomban folytatta:

– Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek, minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat… És nem maradt meg egyéb, csak a hit… a reménység és a szeretet: ezek között pedig legnagyobb a szeretet…

Lehajtott fővel mondta ezt, a magas sárga arcu fiatal férfiu s a lelkében most először vált vérré az igazság.

Az asszony fölitta a szókat s vele rezonált:

– Ah – mondta halkan, megilletődve –, ha az ember el nem tudná felejteni, amit egyszer megértett…

A pap még jobban meggörnyedt, mintegy a lelki teher sulyától s monotonul mondotta Péter apostol szavait:

– Jobb volna az embereknek, hogy meg ne ösmerték volna az igazság utját, minthogy annak esmérete után elfordulnak tőle… De az ilyeneken az esik, amit szoktak mondani: Az eb visszatér az okádáshoz és a megmosott disznó a sárba…

Kint lárma volt, a korcsmáros éktelen hangon szidott valami cselédet. Az élet zaja: a veszekedés. Ez visszatéritette őket az életbe…

Az asszony gyermeki ijedt arccal szólott:

– Kérem, Matolcsy – nekem beszélnem kell… az apával… kérem, magát, jöjjön velem, hozzá… Nincs erőm, magamban…

Miklós meghajlott.

Erre az asszony gyorsan kiment.

Miklós úgy maradt sokáig állva, részben a tegnapi kábultság bénitotta meg, részben a lelkében feltünő új érzésvilág fagyasztotta ki az élet közönséges gondolataiból:

– Boldogok, akik éhezik és szomjuhozzák az igazságot – suttogta –, mert ha az igazság után valóban szomjuhozunk: mennyi igazsághoz jutunk… Mindenünnen igazság környékez bennünket, mennyi boldogság és milyen gazdag élet…

Lassan megfordult, tétova szemmel kereste, mit akar, meglátta a vizet, neki vetkőzött s sokáig, erősen mosdott.

– Boldogok a lelki szegények, – mondotta magában s megállott a törülközés közben: – bizony… az ám… Nemcsak azok, akik önként hagytak el mindent!… akik lerázták magukról a vágyak igáját…: azok az igazi boldogok, akik fényes szemmel tudnak nézni az égre s a füre s meglátják kezükön a csillogó napsugarat…

Valósággal egy magas lelki boldogság érzésével tölt meg ezen a furcsa, ezen a keserves, ezen a szürke reggelen s nem látott maga körül semmit, sem butort, sem falakat, sem életet: érezte az emberi létfölöttiség örömét.

Mikor az asszony beszólt, feketébe öltözve, fekete bársony kalapjában, keztyüsen, már ő is készen volt.

Hallgatva és szomoruan, szorongva mentek át a szomoru udvaron, fel az emeletre, mintha temetésre mennének. Miklósnak, bármennyire idegen is volt ez idegen dologban, szorult a szive s az asszony csaknem elalélt, mikor az emeletre értek.

– Ébren van már? – kérdezte Miklós.

– Üzentem neki, hogy itt vagyok, – suttogta az asszony, oly sápadt volt, mint a viasz, könnytelen sápadt, szegény öreg asszony.

Miklós kopogott az ajtón.

– Herein, – hallatszott bent, távolról.

Benyitottak.

Bent világos volt, az ablakok az utcára nyiltak keletre s nagy tükörüveg ablakok voltak, mintha a szomoru szegénységből nyitottak volna be az uri fényességbe; szinte káprázott a szemük. A képviselő két szobában lakott s a tulsó szobában volt; még ugy látszik nincs készen.

– Méltóztassék helyet parancsolni, – szólott ki rideg udvariassággal.

Az asszonyt le kellett ültetni, mert csaknem elájult.

– Vizet, – suttogta.

Miklós tétován nézett körül, ügyetlen ijedtséggel, most mihez kezdjen.

– Ott… az asztalon, – mondta az asszony s rémes volt a sápadtsága, verejték jött ki a homlokán.

Miklós töltött s remegő kezében kilötyögött a viz.

Csak később vette észre, hogy az asszony ekkor mosolygott rajta. Oly betegen, fájdalmasan s oly naivul, kedves.

A borbély volt Ardaynál, az nemsokára elment. A cseléd, mikor egy lavorral keresztülment a szobán, nyitva hagyta az ajtót, Miklós csodálkozva látta: az öreg ur egész halom csillogó dologgal, kefékkel, fésükkel s előtte ismeretlen eszközökkel volt körülvéve egy toalett asztalkánál… A szivébe szurt: neki egy fésü minden szerszámja… röstelkedve érezte, hogy nem is borotválkozott.

Nem birt parancsolni magának, ez mégis feszélyezte: aki elsőnek érzi magát lelkiekben, az oly természetes valami, hogy mindent megvágyik, hogy minden finomságnak és jónak dukál az övének lennie…

S mire bejött az öreg ur, akkorra már benne kiforrt az ellenkező akarat: nyiratlan és borotválatlan és darócruháju akart lenni… S mivel nem tudott az aranyozott székekre leülni fesztelen világfi könnyedségével (hogy ül ez az asszony, milyen természetesen s finoman), hát állva maradt összefont karokkal s komor cinikusan!

Az öreg ur magas, széles vállu ur volt, oly frissen öltözve, mintha skatulyából huzták volna ki, fejét kissé lehajtotta s egész megjelenésében volt valami abból az uri érzésből, hogy hanyag s szinte tulzottan elejtett mozdulattal energiátlanabbnak s tehetetlenebbnek mutassa magát, mint amennyi, mintha minduntalan mimelni akarná, hogy egy mozdulatot sem bir tenni fölszolgáló cselédsége nélkül…

De az, hogy a fiatal papot is itt találta, az szemmelláthatóan meglepte, megütközött rajta, de aztán mindjárt tultette magát mindenen; nagyon lassan, nagyon finoman meghajlott az asszony előtt, aki nem állott fel s nem nyujtott neki kezet s nem szólott, csak nézte, Miklós látta, hogy biráló, kissé lenéző, alig érezhető bólogatva nézte.

Az öreg ur szintén leült. Miklós elvörösödött, hogy csak ő áll, mint egy inas.

– Nagyságos asszonyom – mondta az öreg ur, – rendelkezésére állok.

De az asszony nem szólott.

Hosszabb pillanatok folytak le, az öreg úr megérezte, hogy neki kell beszélnie.

– Nagyon hamar megjelent – mondta – s valami ismeretlen brutalitás volt a szavában, amely máris sértett, bár még nem lehetett tudni, mire vonatkozik.

Az asszony finoman, igen finoman s igen fájdalmasan elmosolyodott. De csak egy alig érezhető villanásig s ugyanaz a fásult komolyság maradt, ami volt.

– A lánya üzent önnek?

Az asszony arca ujra megrándult. Intett: Igen.

– Beszélt vele?

Az asszony szemét elfutotta a könny. Nem. Intett a fejének kis mozdulatával. Lemondóan s halottsiratóan. Nem. Nem beszélt vele.

Az öreg úr elnézett az ablak felé, a lábát keresztbe tette s többször megrándult az arca, úgy dolgozott benne a gonoszság: mondta magában Miklós, „mért állotok bosszut magatokért – mondta a bibliával –, adjatok helyt az isten bosszujának…“

– A lánya – kezdte: az öreg úr s igen száraz s igen rideg volt –, tegnap reggel megtisztelt látogatásával… Vendégem volt… egy igen kellemes, igen distinguée dáma, akivel éppen reggelinél ültünk… Az ön leányának nem felelt meg, az ön leánya polgári izlésének nem felelt meg, hogy az illető hölgy a táncmüvészet csillaga s kijelentette, hogy… kifejezte abbeli kivánságát, hogy… őnagysága a kora reggeli órákban távozzék…

Most először nézett vissza, az asszonyra!

– Ami természetesen meg is történt.

Hallgatott. Miklós megfigyelte a jóllakott embert, akinek a haragja sem ingerült, a bosszuja sem vad. Annyira felül van, annyira nem fenyegetheti semmi veszedelem, annyira bizonyos benne, hogy csak az történhetik, amit ő akar, hogy fölösleges neki támadnia, bántani, korbácsolni… Más és nagyobb sértést elkövetni emberekkel szemben nem tud, csak azt, hogy nem mond le bizonyos fokon tul a vágyairól… az örömökről, melyek a földön kinálkoznak számára… bármennyi örömöt rabol el ezzel másoktól…