Part 10

Kabátját, kalapját felakasztotta a fogasra, amely rendkivül magasra volt fölszegezve, aztán leült egy asztal mellé. A szék volt-e szokatlanul alacsony, vagy az asztal a szokottnál magasabb, de mosolyogva vette észre hogy lesüppedt. A kurátor utána hozta a kicsi fekete bőrtáskáját.

– Köszönöm kurátor ur, csak tegye le… Megiszik egy pohár sört?

– Alássan köszönöm tiszteletes uram, nem lehet… – kifelé intett szemmel, hogy kint az asszony; aki ráparancsolt a Miklós füle hallatára, hogy egy kortyot se igyék. – Majd iszok én az állásba. Jójcakát.

– Jó éccakát, – kezet nyujtott neki.

Mikor a paraszt végre eltünt föllélekzett; holnap délutánig szabad. Holnap délutánig nem tapadnak rá ezek a csirizes parasztszók, holnap délutánig ur és független és jaj de jó már egyszer civilizált helyen.

A másik sarokban három urasabb ember ült, ittak s az arcuk vörös volt, már éjféli mámor volt bennük s halkan üldögéltek.

Valahol felállott egy fiatal lány s közelebb jött, eléje állott, kicsi fehér kezét az asztalra támasztotta s kissé álmosan, kissé lustán, kissé kedveskedve mondta:

– Mit tetszik parancsolni?

Miklós uralkodott magán, mert érezte, hogy mindenki ránéz, de egyszerre, gyorsan, sugva, külsőleg hideg arccal azt mondta:

– Magát.

Ez a szó oly váratlanul jött, mintha a sötétben gyufát gyujtanak: egyszerre idegen világ tárgyai, idegen állapotok hangulatai, idegen szivek érzései tüntek elő.

A lány megmutatta vékony sürüfogu, tömött, fehér fogsorát.

Miklós lehunyta a szemét, a hőség elfutotta.

Mióta bejött a szekér vele a városba, a parasztasszonnyal szemben ülve, térdeik összeértek, buja gerjedelem hatotta át meg át.

Már régen kisért benne az érzékisége. Mikor dolgozatának befejezéséhez közeledett: akkori nagy és erős láza valósággal sexuális izgalom volt benne, amely azonban mint felhalmozódott energia maradt ereiben kielégitetlenül. Az öreg papnét nyilván ezzel a belőle önkéntelenül áradó hőséggel büvölte meg s Mártácskát, a cselédet, a tanitónőt, a kurátornét, minden nőt, akivel dolga volt tegnap óta, ugy megszéditette a belőle kiáradó s fojtva, igy annál varázslatosabban ható buja hőség, ahogy a falu bikája méltóságos és komor baktatásával a falu utcáján, minden teheneket önkivületbe hoz, pusztán mélykarikás fekete szemeinek s fityegő szügyének, lebernyeges nyakának izgatásával. Már ő maga is gondolt az este némi hasonlatosságra, amint a a csordával hazatérő bikát látta: ő maga szinte megdöbbenve meredt rá s gyermekkorának „jön a bika“! rikoltásai ujultak meg benne… Hogyne forgatná fel szegény szőke tehenek vérét a magános him…

Valamit sejtett, igy néznek ő utána már régen a nők a falujában: a magános és rideg legény után, aki komoran s vadul elzárkózva mindenkitől annál izgatóbban hat talán a fantáziákra.

Az éjszaka a kurátorné valósággal megdöbbentette: annyira alázatos, halk és néző volt, ugy összegubbaszkodott a szekérben, ott az első ülésen a lovakat hajtó ura mögött, ahogy a térdük összeért s ha szólott, oly melegen sütött belőle a perzselő vágy: hogy szinte félelmes volt…

Csodálatosképen a falu élete s a falu nemisége nem hatott rá. A falujában félt, a falusi nőktől rettegett: botrányt érzett, minden elszalasztott szó mögött s nem merte a száját kinyitni, már a következményeket számitotta. A falu a maga parányi méreteivel a maga teljes tisztaságával és egyszerüségével brutálisan hatott rá. S azokat a sokszoknyáju, kevés ingü nőszemélyeket idegenül és egészen más érzéssel nézte, mint itt a kisváros nőit… Amint beért a városba, azonnal, mint valami rontás által, fölszabadult a vére, a fantáziája, s szinte kirobbant a torkán a bün vágya. Visszaemlékezett kisfiu korára, egy ilyen kisvárosban, hogy élte át a fantázia első csapkodásait s ma is a kisváros volt neki az emberélet csudálatos nagy bünpalástja, amelynek ráncai között el lehet tekeregni, bujkálni, ki lehet végre tobzódni magát s telefalni éhes szivét olcsó, de kapható gyönyörrel. Mindenkor jéggé dermedt érzéssel gondolt vissza rá, hogy egyszer a parókhiájára belopózott egy fiatal parasztlány. Éjjel. Sötétben. Mezitláb. Fölkinálta magát, szótalanul és szemérmetlen. S benne megfagyott a vér a rémülettől: ha valaki rajtakapná, mekkora veszedelem… Az egész jövője, állása, emberi tisztessége, a közbecsülés, a papi hivatás, az isten szeme… Most, hogy a városban érezte magát, egyszerre elfeledte, hogy pap, hogy állása méltóságát hordja vállain: egyszerre az a kisdiák lett, akinek még alig fordult meg elméjében, hogy pappá lesz a jövendőben s arra kell készitenie magát. Most csak mohó férfivágyai reszkettek ki belőle s most egy pillanat alatt levetette magáról mindazt a kinos terhet, amit az egész élete okoz neki… Csak nézett a lány szemébe, könnyes és fátyolos szemmel s érezte, hogy a gyakorlott s az ilyen nézéssel szemben közönyös lány szeme meghomályosodik s elfordult felőle s ezzel mintegy kiszolgáltatja magát annál szivóbb, vonzóbb s tapadóbb kutatásának…

Még élt ugyahogy benne a közélet emberének némi kötelességérzése s mereven ült s merev arcot vágott, pedig már alig birta ezt a külszint megtartani… Szeretett volna, ha őszinte mer lenni, felugrani, kiáltani, orditani valami artikulátlatlan és szép hangot s derékon kapni ezt a lányt és elvinni, elvonszolni magával félre a legelső zugba, ahol szem nem látja…

– Lehet? – nyögte, halkan, torkából kiváncorgó hanggal neki.

Ez kinyitotta szürke szemeit, tágra és nagyra, nagy, vizes, hirtelen nőtt szemeit s felcsucsoritott ajakkal, szórakozottan igent villantott.

A fiatal pap feje megszédült a boldog örömtől s a szája kinyilt, nem birt elég lélekzetet venni.

– Parancsol?… valamit?… – kérdezte a lány, hihetetlenül izgató, forraló, maceráló hangon. – Vacsorát?…

– Igen, – nyögte neki.

– Majd megkérdem van-e még?

Elfordult s a terem sarkában, a falba vágott kis ablakhoz ment, a konyhához.

Miklós uralkodni akart magán, rettegett, hogy hátha mégis ráismer valaki, meglesi valaki, megtud valaki róla valamit s nem birta egy félpillanatig levenni a szemét a lányról. Falta annak az alakját, a mozdulatait, a ringását, számitás nélkül és gondolkodás nélkül, de oly elementáris mohósággal…

– Szakácsné kérem… Mit ad vacsorára?… – s visszafordult: – Jó lesz sertéskaraj?…

Miklós nem értette a szót, de a szive görcsösen összehuzódott, mikor a lány, nagy szürke szemeit magán érezte.

– Jó, – intett aztán, kurtán, gyorsan, hagyd már, hagyd már, ne tartóztass, mondta az ideges mozdulata.

– Káposztával?

– Igen.

A lány sajátságos ballagó lépéseivel, hogy emlékeztetett a tegnapi tehenekre, a meztelenlábu nagy tehenek fehér combjai ugyanigy vetéltek, a lány közelebb jött s félkönyökkel picit odatámaszkodott hozzá. Miklósnak még sürübb lett a vér gőze az agyán, a lány melleit érezte, hihetetlenül vékony volt a lány bluzának anyaga, s meglátta, hogy az ing vászna hogy feszül keresztül alatta…

– Bort?… Sört?…

– Sört.

– Barnát?…

– Barnát.

– A barnát szereti?

– Én magát szeretem…

A lány mosolygott, a mosolyában volt valami idegenes, nem volt olyan egyszerüen bizalmas, mint a fiu hozzá, ahogy ez vágyta, idegen volt, szinte félt a rettenetes mohóságtól, adta magát, hagyta magát, szinte hivatásszerüen, de visszariadt a lénye a falánk akarással szemben s ezt Miklós nyersen kiérezte. Maga elé nézett komoran s utána is szólott a lánynak:

– Adjon mégis bort. Egy félliter fehéret.

A lány ujra elmosolyodott. Az ajka olyan finom és vékony volt, középen kibuggyant, mintha a vér pöttye lenne, csók. Oly fiatal volt s annyira üde és természetes, az arcán semmi festék, se puder, a haja ketté választva középen s rendkivül dus nagy haja, nagy hullámban fellobban a fejtetőig a kontyba. A drága, a drága, mint egy kisvárosi szép papkisasszony, egy szüzi szép angyali papkisasszony.

Egészen könnyben uszott a fiatalember két szeme s már alig bánta, már nem bánta, ha észreveszik rajta, már nem birt uralkodni magán… A lány odahozta a bort, különös ódivatu zöld parasztüvegben. Gyerekkorában látott ilyen üveget, a parádi vizet szokták ilyenfélében adni. Ugy megérezte ezt az üveget s olyan fájdalmak szakgatták a mellét.

– Szobát is drágám, – mondta egészen halkan, – szobát is kérek, – mintha a szivéből szent szavak sisteregnének, a szerelem és epedés fülemiledala.

– Igen, szobát, – mondta a lány, – szoba is fog kelleni, – s visszaballagott a kis ablakig!

Kicsi hangja érdesebb volt s már amolyan kikezdett s ezt ő meghallotta és előző gondolatát folytatta magában:

– Igy kellesz te nekem, igy kellesz, igy kellesz. Mert istenem, mi volna, kár volna, ha nem volnál ilyen fiatal és szép… és angyali… büdös.

Egészen mámoros volt s nem tudta mit beszél, nem tudta, megijedt, hogy nem-e hangosan beszél.

– Lehet a szobában megenni? A vacsorát.

– A vacsorát?

– Igen.

– Minek a…

– Gyere be velem…

A lány arca hidegebb lett.

– Nem lehet. Majd zárás után.

– Mikor zártok.

– Ma későn, a szeparéban vendégek vannak… A képviselő, meg a rendőrkapitány…

– Gyere idébb.

A lány odahajtotta aranyosbarna fejét, a hajából olcsó parfőm tódult, de a világ minden illatánál édesebb a fiatalembernek, aki dagadt cimpákkal szagolta s valamit sugott.

A lány elhuzta finom, vékony félszáját s mosolygott s kéjesen meglibbenő pillákkal intett igent.

Miklós a zsebébe markolt, s kikotorta a legnagyobb darabot az aranyak közül s odanyomta a lány markába. Megfogta egy pillanatra a lány puha kis kövér kezét s a testében villamáramok usztak.

II.

Az idő lassan, unottan állott. A másik sarokban három ur halkan, unatkozva beszélt. Kisvárosi ivók voltak, akik egy félliter bor mellett el tudnak ülni hihetetlen időkig. Az ember alig érti. Haza mehetnének és lefekhetnének a kényelmes jó ágyukba, a feleségüket a hideg leli, hogy az ember költ, a gyerekeik alusznak s a papa itt ül két másik papával, s ül, csak ül s beszél és hallgat. S nem bir hazamenni egyik sem. Ha otthon volnának, aludnának, itt ülnek, ébren, de ez éberlét az álom testvére. Folyton ugyanazokat a dolgokat forgatják, kevés szóbőséggel, kevés energiával. Szürke és monoton emberek, s szürke s halk életüknek ezek a csöndes kirugások a szenzációi: oly megpihentető érezni azt, hogy férfiak, akik a család rabigáját vonják egy életen át, de férfiak: s ha akarják, ime itt ülnek éjfélig, éjfélen tul, mig csak haza nem küldik őket innen: maga az, hogy fenn vannak, hogy a fehér gázláng mellett virrasztanak, fehér abrosz mellett, szürke szivarfüstöt kennek a fehér porcellánba, az hogy legalább szagolják az élet sötétebb oldalát, savanyu erjedését, az hogy nézhetik azt a visszáját a tükörnek, amelyben a bünök és sötét dolgok tenyésznek: ez mind azt az érzést kelti bennük, hogy teljesebb az életük.

S a korcsmáros jelent meg néha, ez a különös ember, különös mesterség sajátságos mivelője. Vastag és püffedt zsidó volt, apró s szurós szemü. Az örökös éjjelezéstől egészen fakó s a husa lágy, szinte olvad. De szivós azért, mint a spongya: az emberi lélek titokzatos belső felének, a bünérzés ágyásának csaposa. Ez az ember szinte sohasem látja máskép az embereket, csak mikor ki vannak mozditva nappali nyugalmukból, mikor labilisabbá lett a lélek s szenvedéllyel keresi azt, amit rendesen ép és egyensulyos lelki erői miatt, vagy morális kényszerből kerül. Ez az ember felgyuló arccal köszönti a vendégét: a sátán bakterja idelenn. Mikor az uj házas először lép be hozzá, megveregeti a nyakát, mint a mészáros a keze alá kerülő bikának. S a vén korhelyt már oly cinikusan kezeli, oldalba döfi egy ruddal, tudja, hogy az az övé, sokkal biztosabban, mint ahogy tisztességes családanya valaha magáénak mondhat egy férjet.

Mit szeretnek oly szenvedéllyel emberek ezen a helyen, amely annyira undoritó és szennyes, ha csak pár percig bepillant az ember a sarkokba. Takaritatlan, felgyült piszoktól, svábbogaraktól s poloskáktól nyüzsgő telep minden zug, ahová a paraszt cseléd vastag, gyors seprüje el nem ér s ez a szenny felgyült a lelkekbe is: csalás, fosztogatási vágy, aljas üzletek, özvegyasszonyok elleni intrikák, ügyvédi furfangok, váltóaláirások és az árvák kenyere van itt szétdobálva asztalon és padlón, a városi fuvarozások, állások és pénzkeresetek rothadt héja hever, mint a dinnyehéja, mikor már romlik, büzös és nincs ki kiseperje. Ezek nem kivánják a tisztaságot, ezek falánkul és éhesen ülnek a szemétdomb tetejére, hogy tovább rágcsáljanak egymás becsületén s kapzsi és alacsony mozdulatokkal kirágják egymás alól s mások alól az existenciát. Ezeket a kisvárosi nyomorult harcokat nem lehet tiszta helyen végzeni, ennek alapfeltétele, hogy az elszánt embereket ne feszélyezze semmi, s az eszes és zavarosban halászó korcsmáros, ha képes volna maga is hideg és nappali nyugalommal élni felettük, mindannyiukat pucérra foszthatná: de ő rá magára még szinte hatványozottabban hat a szenny bora, amit árul, s ugyanolyan szerencsétlen vergődője ennek a zsibvásárnak, mint vendégei. Példátlan az az erőfeszités, amit a tudás hijján fejt ki az ember, pusztán vágyaitól üzve, hogy távoli célokat elérjen s ezek az emberek csak az élet iskoláját járják: a leggonoszabb mester, aki a hegyet ezerszer körüljáratja, visszafordit, eltérit, megállit, leszakit, mélységbe dob s nem sajnál ujra meg ujra erővesztő kapaszkodásnak uszitani s végül egyáltalán nem ereszt a célhoz. Mig a kis zugkorcsmárosból nagyvendéglős lett s felépitette ezt a gipszes, reneszánsz törmelékkel ékesitett földszintes épületet, amelynek a homlokzatán három szobányi emelete is van, sután és félszegen, befejezetlenül, rá kellett addig fizetni a fiatalságát, az erejét, minden napját, minden erkölcsi morzsáját, pofon kellett veretnie magát parasztoktól, leköpetni uraktól, hallgatnia kellett özvegyek átkait és mindenkinek piszkát, akivel a legcsekélyebb üzlete volt. Hát miért?… Hát más ut nem vezet a piaci házhoz?… A fiát kitanittatta: ma ügyvéd s Budapesten él és finoman él és még nincs negyvenéves és simán és előkelően, és meg nem sértve s tisztességben éri el a célt, hogy második generáción már beküzdje magát egy család a legfelső társadalmi rendbe. Meg lehet azt csinálni, csak az ember meg tudja szerezni az emberiség egymás fölötti kasztjaiba való bejutást. S milyen olcsón megy ez: az iskola…

Miklós már volt néhányszor itt s már egyetmást ismert a város és a vendéglő karakteréből. Most kedvetlenül éledt fel kusza töprengéséből: hirtelen rájött, hogy most ugyanugy kombinál adat és biztos anyag nélkül, mint ahogy az értekezését irta.

Egyszerre tele volt megint saját magával: unta ezt a gyors elmejátékot, amely oly könnyen viszi tévutra az embert, s magára eszmélt: megjózanodva, félve nézett körül a lány után, akit már hosszabb idő óta nem látott. Föl akart állani és menni aludni. Szomoru volt és bánatos. Bántotta az előbbi rettenetes gerjedelem, amelyről érezte, hogy oly erős, képes volna kivetni rendes medréből az életét… Mért nem tud lenni szenvtelen és nyugodt, mért nem tudja elvégezni az élet dolgait ugy, amint azok látszólag elő vannak irva, hogy elvégezhetők. Mért kell minduntalan kivetődnie, minden irányból, amerre valami erő inditotta volt.

Hogy végig gondolt néhány hónapos papságán, az önállóságnak néhány hónapján, ijedten látta, hogy ez teljesen értéktelen és nyomorult életszakasz volt. Rémes koplalások s még rémesebb elégedetlenségek emiatt. Erőt megfeszitő agytörések s kétségbeejtő kijózanodás utána… Mire mindez. Hát ő pap?… Mit csinált junius óta?… Nem ismeri a faluját, nem ismeri az embereket: nem tudja, kinek mi fáj és hol?… Nem tudja, hogyan kell rajta segiteni s nem tud szólani a bajoshoz és a szenvedőhöz… Nem: az ő természete, az nem papnak való természet…

Hát kinek a természete való egy papnak?… Az apjáé?… Az is pap volt: s egész életét ugyanigy töltötte el, félszegen és szerencsétlenül beiktatva egy falu közepébe, ahol senki, de egyáltalán senki nem értette meg őt: talán most későn, halála után, fiában találta meg életének első megsejtőjét s szánóját… Vagy a nagyapja, aki nyilvánvalóan ugyanilyen boldogtalan teremtés volt: nagyobb hiusággal s még nagyobb álmokkal bevetve egy kis faluba s félszázadon át ugyanazokat a gondolatköröket taposva, elégedetlenül, jobb fizetést, jobb társaságot, több és szebb életet kivánva, szegény papok, szegény taposó malomba befogott igavonók… S annak az apja: a szent ember, aki sok gyermekét szárnyára bocsátotta, mint a gólya s tanitotta őket, hogy legyenek jók, becsületesek, szófogadók, a felsőség iránt engedelmesek és hü papok… A szegény ős… Még talán ennek az életében van valamely sugár a távol messzeségben: akiből ennyire árad a családi gyertya fénye, az ha nem mással, példájával, mint mintaszerü apa, talán összeköttetésben volt a falujával is… Mint egy mindenre kiáradó szeretet… S hirtelen eszébe villant valami távoli régi emlék, hogy az öreg atyusnak mindig kimaradt a kepéje: nem fizették, őt sem fizették a hivek: hogy lehet akkor velük jóban lenni… Bizonnyal az öreg azért menekült családi életének kis várába, gyermekei nagy gondjához, hogy kárpótolja magát az élet nyomorusága s rideg támadásai ellen…

Hát ki legyen akkor pap? Dékány Sámuel, a Dékány Sámuelek?… A kemény s rideg üzletemberek, akiknek a papság pozició, az az archimedesi pont, amelyből ki lehet forgatni a községet s a világot. Fábjánfalva különb hely, mint Musa: akkor ő épen olyan gazda lehet, mint Dékány. Dékány uram az ő helyében sokkal különb gazdálkodásba tudna fogni, mint a saját falujában… Ha most tizennyolc marhája van, itt legalább huszonöt lenne… De mi van a hivekkel? Mi van a papsággal?… Mi van a lelki dolgokkal?…

És hogy is van ez: egyik ember, a papi generációk gyermeke áldozata valamely öröklött tehetetlenségnek s igy a falujának, anélkül, hogy hasznára tudna lenni akár magának, akár másnak. A másik, a keményöklü iparos fiu proconsula a falunak s vasmarokkal szed össze magának, amit csak lehet… de hát ez pap-é?…

Ah, nincs már kedve játszani sem, örülni sem: legjobb volna meghalni… Eltünni, elmulni, megszünni.

Ha most elmulik: mi marad utána.

Némi adósság: be nem vágott igéretek.

A lány bejött, különös himbáló lusta járásával keresztül ment a szobán az ablakig, aztán az ajtóig, ment, hogy kimegy, előtte elhaladva, egészen iparszerü szerelmesitő pillantást vetett oda s ő hirtelen ujra föllobbant: még ezt a kéjt… aztán meghalni… A lány kinyitotta az ajtót, kint sötét volt s erős szél csapott be az udvari ajtón át…

– Kérem! – kiáltott rá Miklós.

Ez visszanézett.

Intett neki: jöjjön közelebb. A lány betette az ajtót s visszalépett.

– Hova megy, – mondta Miklós rekedten.

– Megnézni a csillagokat, – mondta a lány aljas mosollyal.

– Megyek aludni… Mutassa meg a szobámat… – s parancsolóan nézett rá.

Amint felállott, a vendéglős a sarokban, mint egy nagy nehéz pók, megmozdult.

– Maga hová megy? – rivallt a lányra, oly durván s rekedt hangon, hogy Miklós lángvörös lett.

A lány engedelmesen kushadt meg s visszamaradt. De ő ha már elindult, képtelen volt megállani, kiment.

Minden idege remegett, minden izma vibrált, egészen meg volt semmisülve lelepleztében s kétségbe volt esve. Ah meg van fogva, a rengeteg pók öblös vastag markában érezte magát, megfult az izzadt tenyér vasszoritásában. Mit akar ez a gazember vele?…

Micsoda gyalázat ez! Kompromittálni akarja őt! a papot?… Holnap papi gyülés, bizonyára többen is vannak itt kollegák… Mit akar vele ez a zsidó.

Csunya és vad szél volt, az égen fellegek száguldoztak a csillagok alatt. Egy lompos, félhülye fiu jött ki ugyanazon az ajtón, a táskáját és a kabátját hozta. Szó nélkül vitte a hármasba. Mereven, értelmetlenül bámult soká. A csontjáig keresztül fázott, csak akkor tért magához. Most hirtelen erőt érzett magában, szembeszállani: nem, azt nem, hogy most már mindenki packázzon vele… Ezt a gazt meg kell fojtani: ennek ki kell tekerni a nyakát… Fujt és tüzelt s az agyára vérhullámok tolongtak.

Előbb ugy gondolta, hogy elbuvik, elmegy, lefekszik, látta hova ment a hülye, ott a szobája, jobbra hátul a földszinten. Most fellobbant a dühe s szembe kellett nézni a kutyával: nem, most nem pap, nem az istennek s a szakadatlan türelmes lemondásnak szolgája, nem fog többet ember a hátán taposni! elég volt… Álljon szembe, akinek dolga van vele… mit akar ez a bitang… Már azt hiszi megfogott egy papot s azt most megnyuzhatja? Nem! Annyira nem vak az ember, annyira nem ur rajta az éjszakai szenvedély: hogy a nappalait mind eladja érte… És látatlanban nem irunk alá több kötelezvényt… Jól van: akarsz valamit?… Ki vele: alku… Áh, ez a sógora Bergernek… ez most valami bosszu az elmulasztott terminusért: a mult hétre igérte a száz korona letörlesztését: de hisz irt neki halasztásért… Igaz, a levele ugy volt irva, hogy válasz nem kellett rá, apodiktice kijelentette, hogy most nem fizet, hiszen ő állapitotta meg ezt a terminust is s felelet nem is jött rá… Ki tudja mi mindent beszéltek össze már ezek, kisváros, pletyka: hm, hát már ott tartunk, hogy a városi zsidók megitélték az embert, hogy ez egy eladósodott lump fráter, akivel szemben minden szabad?…

Lángoló dühvel, de márványmerev arccal tért vissza a terembe, gőgös volt, mint a bünös, mig azt hiszi nincs joga senkinek görbén nézni rá: mert még nem jött napvilágra semmi… Még nem tudhatnak semmit…

Kellemetlenül érintette most, hogy oly alacsony a szék, az asztal mellett trónuson akart ülni, az ártatlanság és a sértett önérzett méltóságában.

Nem nézett oda a korcsmárosra, csak egyszer. De az oly tunyán és közönyösen állott előbbi helyén, nekitámaszkodva a márványlapos szekrénynek, hogy nem lehetett egy tekintettel sem belekötni. A lány nem volt benn.

Lassan feloldódott benne az indulat s már nem volt olyan büszke és kevély. Már belátta, hogy kis ember, szegény koldus s energiátlan senki. Miért ne tegye vele mindenki azt, amit akar: hisz ő nem áll helyt magáért. Ki kellett volna fizetni azt a száz koronát! Ki kellett volna akkor is, ha… bármi történik… Inkább felvenni dupla pénzt: de az adósságot terminuson kell megfizetni… Ha férfi volna, azt is tette volna… Nem engedte volna, hogy tekintélye, hirneve csorbát szenvedjen: ez mégis rettenetes és megdöbbentő, hogy idáig jutott… Egy levegőt kell szivnia a hitelezője sógorával s érezni, hogy ez abszolut közönnyel mer vele packázni: tudva, hogy egy nyomorult szegény flótással áll szemben, akinek nincs kurázsija, hogy torkára forrassza…

Mit?… Azt, hogy bünt, hogy a bünözést, hogy a piszkot, a szennyet nem engedte… hogy a papi palástot… ah!

Mégis jobb lett volna elmenni aludni… Jobb lett volna elaludni örökre… Legjobb lett volna meg sem születni… Legjobb lett volna nem kezdeni ki a lánnyal… Uhh, mégis egy papnak idáig sülyedni…

Amint egyre merevebben ült s érezte agyában a bor hatását, a szoba szédülgetett vele s kábult volt a késői órában, megnyilt a különszoba ajtaja s gyorsan, szinte futva kijött a lány.

– Tessék menekülni, – sugta a fülébe s tovább ment az ablakhoz, ugy tett, mintha nem szólott volna hozzá.

Miklós elsápadt, csak aztán ijedt meg, mit is beszél a lány.

Merev, fagyos arccal, hogy a ráfigyelő kocsmárosnak imponáljon, intett a lánynak:

– Kérem kisasszony!

Ez átvette a forralt bort s a tálcával visszajövet megállott előtte.

– Mi az? – förmedt rá.

A higgadtsága megzavarta az ijedt lányt, suttogva szólt:

– Ne tessék haragudni… labdáztam az arannyal… s elvették…

– Kicsoda…

– Aaa… a képviselő ur, meg a rendőrkapitány…

– Miért?…

Nagy szemet meresztett a lányra. Ez megkönnyebbülve keresztet vetett.

– Jaj istenem, ugy meg voltam ijedve, azt hittem, hogy…

– Hogy loptam? – s elmosolyodott a pap.

– Akkor tessék velem bejönni.

– Hová?

– Be az urakhoz.

– Én?… Mért?

– Csak. Hijják.

– Engem?

– Igen, azt mondja a nagyságos ur: tessék bejönni hozzájuk.

– Én?… Mi közöm nekem ismeretlen urakhoz… Azért mert aranyaim vannak, nem vagyok én nagyuri lumpoló…

A lány felemelkedett, Miklós a mozdulatára megint észrevette friss kivánatos testét, hogy kerül egy ilyen egészséges, naiv és szüzies gyermek ilyen helyre…

– Pszt, – mondta hirtelen s a lány oda hajlott.

Miklós a korcsmáros felé intett egy gyilkos pillantásával.

– Mit akart ez az előbb? Mit orditott az elébb ez a gazember… a vendéglős…