Part 12

(Hogy küzdött vele az az asszony! És hogy dobta oda magát neki, a mikor látta, hogy hiábavaló az erőlködése!… Mily szenvedélyes volt a csókja, mily forró az ölelése, és hogy remegett egész teste! És milyen test! Ruganyos, üde, mint egy husz éves leányé. Érezte kemény, izmos idomait – a ruhán keresztül.)

Sipiczkyt elfogta a mámor. Soha, még jogászkorában sem lelkesült annyira a szerelemért. Bevallotta magának, hogy vágyott ez után az asszony után, a kit csak azért akart elcsábitani, hogy kihasználhassa. Elgondolta, hogy ennek az asszonynak – kit játékszerévé akart tenni – könnyen válhatik játékszerévé maga és akkor csak salakja marad ennek az ő bünének, mentsége, célja nem…

Kiegyenesedett a lengyel és megdöngette mellét. Fogadást tett:

– Soha! Erős leszek!… Addig, a meddig boldoggá nem tettem őket… Csak addig? (Keserüen elkacagja magát). No hát egy nyomorult gazfickó vagyok és maradok – hiába! – Szegény öreg!…

Sipiczky ezután Incit kereste föl. Ott sürgött szegényke a reggeli asztal körül. Szomoru volt, de azért kitörő örömmel üdvözölte barátját. Az nem is viszonozta; üdvözlet helyett csak annyit sugott neki:

– Alighanem elmarad már a jegyváltás is, testvérkém. Holnaputánig ügyünk rendben. Csak bizalom!

Inci mosolygott és – nem hitt. (Hisz az nem lehet; annyi boldogság nem fér el a földön!)

… A reggelinél fáradtnak és sápadtnak nézett ki Dobayné. Az izgalom, a félig-meddig kielégitett vágy, lágy, odaadó, nőies jelleget kölcsönzött lényének. A bujaság elült arcáról: – ugy nézett ki, mint egy szerelmes, szelid asszony, ki nagyon boldogan él az urával. Igy még szebb volt, mert nőiesebb volt.

Sipiczky szivéből gyönyörködött benne. Az ő müvének, bár szentségtörő müvének hatását látva, föltámadt benne az önbizalom, sőt bizonyos elbizakodottság. Képesnek érezte, hitte magát arra, hogy megváltoztassa a szerelmes asszony egész jellemét – gyökerestől még most is, hiába harminchat éves. (Igen, képes lenne a bachansnőből szelid hitvest formálni.)

Dobayné nem nézett csábitójára: nem mert. Valami különös érzés tiltotta ezt neki. Már nem büszkesége (az nem pirul), valami más, előtte eddig ismeretlen érzelem pirulásra késztette őt legyőzője előtt.

… Még aznap többször megcsókolták egymást a házasságtörők. De már csak szeliden, nem a vad gyönyör érzetével, – csak ugy, mint az igazi szerelmesek, a kik tisztelik egymást. Az asszony mindannyiszor átkulcsolta karjaival a férfi nyakát és azt sugta neki, hogy: „Egyetlenem!“ A férfinak még durvább volt a szerelme, – igy válaszolt: „Az enyém vagy, szeretlek!“

Az asszony már szerelmes volt, – szerette kedvesét nagyon, mert első szerelmével szerette. A férfi még nem szeretett, csak vágyott inkább asszonya után. – De nagyon vágyott utána.

… Délután, a mikor egy félórára magukra maradtak, azt kérdi Sipiczky kedvesétől:

– Mikor leszel egészen az enyém, Ida?

És az asszony azt felelte pirulva:

– A mikor parancsolod, nincs akaratom.

Sipiczky kapott a szón.

– És ha én most egyebet kérnék tőled? Ha mást akarnék? Értsd meg…

– Értelek; mindent megteszek neked, mert imádlak. Mondtam, hogy veled szemben nincs akaratom.

– Elválnál a férjedtől?

– El, – válaszolt mohón az asszony.

– Megosztanád velem a nyomort?

– Meg, ezer örömmel!

– Hát azt nem kivánom…

– Miért? Kivánd, parancsold, ha szeretsz.

Sipiczky komolyan, rendreutasitólag feddte az asszonyt:

– Volna lelked azt a becsületes, ősz embert megölni?!

Dobayné elpirult és sóhajtott. Sipiczky folytatta:

– Ha nem volna férjed, vagy rossz férjed volna, elvinnélek és te követnél, ha ugy akarnám.

– Igen, igen.

– Mert szeretsz.

– Mert szeretlek, mert imádlak…

Sipiczky lehajtotta fejét, – gondolkozott. Lázas szerelmi vallomásaik közepette a tervére, kötelességére gondolt. Azt mérlegelte, hogy elég érett-e már ez a terv ahhoz, hogy legalább megkisérthesse megvalósitását. Ugy találta, hogy igen.

– Itt maradsz, Ida, hogy boldoggá tehesd leányodat, – mondta szinte durván Sipiczky – miután elhatározta, hogy a döntő cselekvés terére lép.

Az asszony összerezzent.

– Ő boldog.

– Nem igaz! Hazudsz, asszony! Mindent tudok.

Dobayné elképedt.

– Mit tudsz? – kérdi hebegve.

– Azt tudom, hogy eladtad leányodat annak a gazdag, üresszivü majomnak, holott tudod, hogy Kalvylt szereti; azt tudom, hogy terrolizálod azt a szegény, ártatlan teremtést, a ki – mert nem mer neked ellenszegülni, – inkább meghal, mintsem hogy Kertészé legyen… Hogy micsoda ördögi hatalmad van fölötte, azt már nem tudom, azt meg nem foghatom. Megvarázsoltad-e, mint a szemüveges kigyó a galambot, vagy kínozod-e mint egy inkvizitor?!…

Dobayné sirásra fakadt e kegyetlen szavak hallatára. Már nem leánya sorsa, hanem saját boldogsága lebegett szemei előtt, azt védte:

– Az Istenért, Alfréd, te nem szeretsz, te gyülölsz!

– Szeretlek érzékeimmel, – esküszöm – és a szivemmel, lelkemmel is szeretni foglak, ha teljesited akaratomat.

– Oh, ha csak attól függ a szerelmed, – akkor az nem elég nekem, a mikor én téged szivem utolsó csepp vérével is szeretlek.

– Imádni foglak, ha megváltozol. Pedig megváltozhatol. Im, itt az első lépés…

– És ha nem teszem meg? – próbálkozott mégis az asszony, de már nem daccal, csak félénken habozva.

– Akkor itt hagylak és még csak egyszer teszem be házadba lábamat: itt leszek az Inci temetésén, hogy soha többé ne lássalak.

– És ha megteszem, nagyon fogsz szeretni? Hű maradsz hozzám? El nem hagysz soha? – kérdi szenvedélylyel az asszony, kedvesét.

– Imádni foglak és el nem hagylak soha.

Elfelejtett erre Dobayné mindent és mindenkit: Incit, Kertészt, Kalvylt, csak ezeket a szavakat hallotta: „Imádni foglak és el nem hagylak soha“. Fölugrott és Sipiczky karjaiba omlott, ugy ölelte őt szenvedélyesen.

– A tiéd vagyok, rendelkezz velem… Intézd el… Rád bizom… Mondd meg nekik… Incinek is… Nem élhetek nélküled… Nem tehetek róla… Megváltozom… Hitvesed leszek Isten előtt… Megjavulok… Te légy az Inci apja, – rebegte az asszony szakadozottan, fuldokolva.

Ujongva zárta karjaiba Sipiczky és csókolta, a hol érte: haját, szemét, száját és minden csókja után ismételte: „Szeretlek, szeretlek, soha senkit igy nem szerettem.“

És igazat mondott a lengyel, még csak nem is képzelődött. – Ugy még nem szeretett senkit, mint azt az érett szép asszonyt. Abban az ő ujongásában nemcsak sikerén érzett kitörő öröme visszhangzott: nagy részben a szerelem diadalkiáltása, volt az…

Hát ez volt Sipiczky terve. Jól számitott, bevált emberismerete, megmentette Incit. Hogy milyen eszközökkel és mily módon: azzal most nem gondolt… Kirohant, hogy hirdesse diadalát. De előbb még utjába akadt Kertész. Annak csak ennyit mondott:

– Passz! Eins brennen! – s azzal szaladt tovább, hogy fölkeresse gyámoltjait.

Kertész utána mordult:

– Ez a fráter megőrült!

XXVI. Sipiczky terve.

Nemsokára megtalálta az őrült fráter a szerelmeseket: a kocsiszinben voltak. De miután az öreg Dobay is velük volt, természetesen csak kezével és arcával rángatózott az öreg ur háta mögött – mint egy néma bolond – ugy magyarázta volna az eseményeket.

Természetesen ezt nem lehetett megérteni. Pedig sugni se lehetett, mert a papa éppen a kocsikat magyarázta, hát oda kellett figyelni mindenkinek.

– Csak meg ne pukkadjak, – gondolá Sipiczky, – mig végére ér az öreg. Addig, mit volt tennie, ő is beállt a hallgatóság sorába.

– Látjátok, gyerekek, ez a „táltos“. Azért neveztem el igy, mert két első kereke jóval nagyobb, mint a hátulsók. Nincs ilyen több a kontinensen. Egy őrült kocsigyártó csinálta, illetve alakitotta át ilyenre azzal a megokolással, hogy lejtnek lefelé nem kell majd a kereket megkötni: az edénye vizszintes marad, hát orra nem bukhatik az ember benne… Ez a „köpőláda“. Egyszer kiröpültem belőle, azóta penzióban van. Különben pompás kis kocsi volna, ha föl nem dülne mindig… Ez az „erdei lak“, ez a cséza. Még a nagyapám vette ezelőtt százkilenc esztendővel, azért lóg szijjon. Ma már ló nem birja megmozditani, de hat ökör igen. No látjátok: ebben szoktam én lakni cséplés idején, a mikor is a tanyáról nem járok éjjelre haza. Kivontatom egyszerüen ezt a kocsit az erdő szélére és belekvártélyozom magamat. Azért neveztem el „erdei lak“-nak. Különben fájn szerszám ez; pompás lakás esik benne. Nézzétek: kidobattam belőle az üléseket s egy vaságyat tétettem helyébe, meg egy mosdóasztalt… Ez a „várkastély“, ezt már magyaráztam.

Az öreg végre elkészült a kocsikkal, mert befelé terelte vendégeit:

– Sötét van, gyerekek. De meg az uzsonna ideje is itt lenne már, vagy mi. Gyerünk be.

Mialatt Dobay feldörömbölte Jancsi bácsit, azalatt Sipiczky megsughatta Incinek:

– Nem váltunk jegyet, Incikém. El van intézve.

A leányka csudálkozó tekintete folytán kétszer becsületszavát adta és háromszor megesküdött Sipiczky. És mikor az se használt, szivére tette kezét, ugy mondta:

– Kérdezze meg a mamától, ha nekem nem hisz.

Inci fölsikoltott. Ugy elfutott, mint a nyílvessző, be, egyenesen az anyjához.

– Hova szalad a gyerek? Inci! – hivta az apja, de miután nem jött, maga ment utána, majd egyet gondolt, visszatért a küszöbről, eszébe jutott valami dolga.

– Mit mondtál neki? – kérdé Kalvyl barátját.

– Mit, te fülesbagoly, te őrült köszörüs?! És nem találod ki? Hát ügyetek rendben van: azt mondtam neki. Nincs jegyváltás! Nem hallod, te siket, te vak, te pupos! – lármázott a lengyel és megragadva jóbarátját, erővel megpolkáztatta, hogy csak ugy lihegett belé.

– Hogy csináltad? – kérdi Kalvyl, a mint lélegzethez birt jutni a nagy örömtől. – Te drága, te egyetlen barátom?

– Komiszsággal, de az mindegy: a cél szentesiti az eszközt… Különben nem mondhatom meg az eszközöket. Soha se is kérdezd, hallod? Inci se kérdezze soha: mondd meg neki. Sikerült – vége! (Hát nem is kérdezte Inci, de nem is sejtette soha.) – És most legott megrendeled a gyürüket, érted? – hadarta örömében a lengyel.

– Értem, – felelte a festő egyszerüen és boldogan.

– Kertésznek nem szólsz semmit, a mamának sem. A magatartásod olyan, mint eddig. A továbbiak felől még gondolkoznom kell, még egyszer meg kell beszélnem a mamával az ügyet. Kertész most biztosan a szobájában lesz, Inci meg az anyjánál. Ezeket szétrebbentem és ideterelem az Incidet. Örüljetek egymásnak. Jó? – beszélt összefüggés nélkül Sipiczky, aztán elszelelt, magában hagyva Kalvylt.

De csak egy pillanatra maradt magában a festő, a másik pillanatban már ott volt Inci is mellette, azaz nem is mellette: ott csüngött a nyakán és sirt, zokogott a boldogságtól.

S az ifju átkarolta a leányka vállát és egy csókot lehelt fehér homlokára…

*

… A mikor Inci berontott anyjához, – mint egy nyári forgószél, – az éppen imádkozott. Legalább ugy nézett ki, mintha imádkoznék, mert össze voltak kulcsolva a kezei.

Dobayné csakugyan imádkozott – a boldogságáért. Bensőséggel kért Istentől bünbocsánatot; azt kérte tőle, hogy szentesitse bünét: a házasságtörést! Még nem volt ép erkölcsi érzéke, hogy ilyet mert kérni az egek urától. Csak azt érezte, hogy ő most jobb, tisztább lelkü, mint volt büne előtt. Ez a tudat tévesztette meg.

A leányka meglátva anyját, – ahogy még sohase látta, – leborult előtte, mint egy szent előtt s átkulcsolta térdeit: ugy kérdezte tőle, onnan a földről, – nem szavakkal, csak a szemével, – hogy igaz-e a mit Sipiczky mondott?

Az anya lehajlott leányához és fölemelte őt. Csókolgatta is, simogatta is, aztán azt mondta neki:

– Szeresd Sipiczkyt, neki köszönhetsz mindent.

Ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban Sipiczky, hogy a festőhöz „terelje“ Incit. Csak ennyit mondott a leánykának:

– Az ebédlőben van.

Inci megértette. Kezet csókolt anyjának hálás szeretettel és kiszaladt – jegyeséhez.

Sipiczky pedig átkarolta a mamáját és megcsókolta forrón, hosszasan. Aztán mélyen a szemébe nézett és igaz szeretettel sugta:

– Oh, hogy szeretlek én! Minden órával csak nő szerelmem… Miért hogy nem lehetsz az én feleségem?! Miért kellett egy bün árán szivedhez jutnom?! Hát már én örökké csak a bün kenyerén éljek? A jót is bün árán gyakorolhassam csupán?!

Most – hogy már boldognak érezte magát Sipiczky – kezdett csak igazán ébredni a lelkiismerete. Már átlátta tettének aljasságát, már alig mentegette magát annak motivumával. Keserü önvád kínozta.

Az asszonyt nem. Neki más volt a – még nem tisztult – fölfogása.

– A bün sulyát én nem érzem, Alfréd, – mondotta, – nem vétkezünk mi – én nem hiszem. Sőt ugy érzem, hogy csak most ébredt föl bennem a nőiesség; érzem, hogy jobb vagyok, ugy mint nő, ugy mint anya. Anyává tettél. Anyává tett a szerelem. Megnemesitett a szerelem… Nem lehet az bün, Alfréd!

– De az: nagy bün. Ám viseld sulyát. Én is viselem, igen, viselem.

– Boldogtalan, boldogtalan leszel, ha igy gondolkozol, – aggódott a szerelmes asszony. – Ne feledd el a bünt! Ne lásd, csak a szerelmünket! Kérlek! Oh, légy boldog! Mit tegyek, hogy boldog légy?

Sipiczkyt meghatotta ez a nagy, igaz részvét.

– Az vagyok, – mondta, – igazán. Hogy árnya van a boldogságomnak, az még nem azt jelenti, hogy boldogtalan vagyok. Éretted vétkezem: ez a tudat már magában boldogit és talán majd teljesen elfelejteti velem idővel, hogy – hogy igy bántunk azzal a jó öreg emberrel… Igy kellett annak megesnie, – zárta be szavait bánatosan.

– Igen, másképp nem lehetett, édes szerelmem, drága mindenségem…

Az asszony a férfi vállára hajtotta fejét és behunyta szemeit. Az meg cirógatta a szép arcát. Nem volt forró, már nem ütött ki rajta a démoni láng. A bün révén tisztult ez a nő…

Sokáig tartották átölelve egymást, boldogan, szelid gyönyörben. Érzéki vágy most már egyikükben sem ébredt. Az igazi, tiszta szerelem lángja megtisztitotta vérüket a salaktól. Igen, Sipiczky most már biztosan tudta, hogy szeret, a mint – mindenről megfeledkezve – nézte azt a bágyadtan, de nőies bájjal mosolygó arcot a kebelén. Mint egy szerelmes leány, olyan volt a harmincöt éves asszony. Sipiczky összes érzékeivel élvezte szépségeit, csak nézte, nézte… Nem is hallották, nem látták, hogy hirtelen nyilik az ajtó s egy ősz, pirosképü alak jelenik meg annak küszöbén: ugy el voltak egymásba merülve.

Egy pirosképü alak jelent meg az ajtóban, de egyszeribe fehér alak lett belőle. Avagy csak egy szellem volt talán? Hiszen oly hirtelen eltünt ujra, óvatosan téve be az ajtót maga mögött.

… Nem szellem volt…

Alfrédnak csak jó későn jutott eszébe, hogy a másik szerelmes pár ügyét is el kell intéznie kedvesével.

– Mit csináljunk Kertészszel, édesem? – kérdezte tőle.

– Elhalasztjuk a jegyváltást valami ürügy alatt s aztán levélben adunk neki bővebb magyarázatot. Elvégre is, nem lehet vele kiméletlenül bánnom. Ismerd be, szerelmem és egyezz bele.

– Jó. Minden marad a réginél, forma tekintetében. A halasztást pedig te adod tudtára.

– Igen, a hogy parancsolod.

– És beavassuk az öreg urat?

– Talán egyelőre nem. Zavart csinálhatna.

– Helyes… Körülbelül igy informáltam én is a fiatalokat.

– A fiatalokat!? – kérdezte mosolyogva az asszony. – Mi az öregek vagyunk! Hány éves vagy te, kedves?

– Harmincöt.

– Olyan idős, mint én.

– De te szép vagy és üde, mint egy fiatal leányka, én meg már kopasz vagyok…

Az asszony keblére vonta kedvese kopasz fejét s ott csókolta meg, a hol a legkopaszabb volt.

XXVII. A magyar nemes.

A vacsoránál feltünt az öreg ur kinézése. Egészséges, piros-pozsgás arcáról eltüntek a rózsák: halvány volt egészen és mintha megnyult volna, mintha a ráncok mélyebben ültek volna rajta, mint máskor. A haja se volt rendben: kuszán meredtek gyér hajfürtei az égnek. A kedve azonban jó volt s azért szokatlan kinézése nem okozott nagyobb aggodalmat.

– Biztosan sokat ettél, öregem, attól van változásod. Ne egyél ma többet, ha szeretsz, – kérte a felesége.

– Szeretlek, édes, hát nem eszem és rendben lesz holnap minden, biztositalak, – válaszolt az öreg ur bonhomiával.

Mert azt nem vette észre senki, csak Sipiczky, mint esett le álla e szavak után és mint meredt az égnek üres szemeivel, hogy ugy nézett ki, mint egy halotti álarc. Nem is nagyon vehette ezt más észre, mint az éles megfigyelő Sipiczky, mert csak egy pillanatig tartott. A másik pillanatban már megint a tréfás öreg ur lett belőle. Csak az volt különös, hogy néha összeszoritotta fogait, mintha attól félne, hogy alsó álkapcsa leválik fejéről.

Az asztalnál különben emelkedett volt a kedv. Hogyne! Négy szerelemittas fiatal sziv boldogsága pecsételtetett meg a mai napon. Az igaz, hogy kettő közülök bünös volt, de büne sulyát azok közül sem érezte csak az egyik igazában. A másik meg elüzte magától a sötét felhőt. A lelkiismeret a magányban s a sötétben végzi tisztitó munkáját…

Incire gyönyörüség volt nézni is. Hol dévaj mosoly játszott ajkán, hol szemei nedvesedtek meg s akkor az ég felé nézett, mint egy szent Cecilia.

Csak Kertészke volt csöndes. Busult egy kissé, mert kétszer szólitotta meg menyasszonyát és kétszer kapott tőle olyan választ, a mi a kérdésre nem volt felelet. Ez bosszantotta a kis embert.

– Miért olyan szórakozott ma Inci? Miért olyan figyelmetlen vőlegénye iránt? Semmi se bánthatja, hiszen vig, mint a madár, sőt ki is van pirulva… Mitől pirulhatott ki? – kutatgatta a kis vőlegény, de nem sokáig törte rajt’ a fejét, neki az nem volt szokása. Hát megnyugodott abban, hogy az egész csak női szeszély, majd másképp lesz holnap. Kertész egyáltalában igen könnyen nyugtatta meg magát, különben is. Sohase csinált magának fölösleges skrupulusokat. – Minek a’? – szokta mondani. – Elég, ha akkor kezd a fejem fájni, mikor kisül a kellemetlenség. – Nem fájlalta hát a fejét, hanem derekasan nekilátott a gyümölcsös rizsnek. Ez volt szerinte az egyedüli európai étel, a mi idáig ebben a házban asztalra került.

Az öreg ur iránt való tekintetből – a kit lefekvésre nógattak – különben hamar föloszlott a kis társaság.

Szegény Dobay nem is nagyon kérette magát. Ugy látszik, fogyóban volt a lelki ereje. De azért nem mulasztotta el, hogy bekopogtasson felesége hálószobájába: ott megcsókolta szép asszonyát, de nem az arcán, mint rendesen szokta, hanem a homlokán… Ő tudta, miért. Nemsokára el is bucsuzott tőle. Akkor már kezet csókolt feleségének és nem ugy bucsuzott el tőle, hogy: „Jó éjt!“, hanem igy: „Az Isten legyen veled!“

Nem volt ebben semmi feltünő – hát nem is tünt föl a bünös asszonynak. Ennek különben is másutt járt a gondolata. De azért megsimogatta ura arcát s kézcsókját visszaadta neki.

Tény, hogy szépen bánt vén urával a fiatal menyecske. Ritkán keseritette meg és mindig tisztelettel közeledett hozzája. Talán szerette is – addig, a meddig – a maga módja szerint. Már a régi módja szerint, mert ez az uj szerelme már igazi nagy szerelem volt; ugy a férjét sohase szerette.

Még leányától is elbucsuzott Dobay. Melegen átkarolta gyönyörü magzatját és azt kérdezte tőle, hogy boldog-e nagyon.

A leányka lelkesen válaszolt:

– Nagyon, kimondhatatlanul boldog vagyok.

– Ugy jó, lelkecském. Légy örökké boldog és sohase csalatkozzál…

Szobájába már csak vánszorogva jutott el Dobay. A térdei remegtek nagyon. De azért tartotta magát. Segitség nélkül vetkőzött le és feküdt az ágyába. Ott imádkozott vagy egy félóráig, csak ugy fekve, mert ülni vagy térdelni nem volt ereje. Egy mély fohászszal fejezte be imáját. Aztán gondolatokba merült.

S a mint gondolkozott, néha még egy-egy mosoly is szökött ajakára: a napnak egy visszaröppenő sugára. Mert fényes nap volt az ő élete, különösen, mióta megházasodott. Imádta feleségét és gyermekét. Amannak csak jó tulajdonait látta és érezte, emennek meg nem voltak rossz tulajdonságai. Büszke volt reájuk.

… Elgondolta, hogy mily gyermekes örömmel jött házába a fiatal, tizenhét éves asszonya; mily őszinte, odaadó bizalommal csüngött rajta, az öreg, ötvenkét éves emberen… Csak a hála és szeretet emlékei merültek föl Dobay lelki szemei előtt, az árnyképek elmosódtak emlékében. Ő nem tudott haragot tartani, még megharagudni is alig.

… A mint tovább füzi gondolatait: eljut a mai délután szörnyü emlékéhez is. (Mert ő volt az, a ki meglepte feleségét Sipiczkyvel.) Ekkor fejéhez kapott és melléhez, mintha valami ólomsulyu lidércet akarna onnan elüzni. El is üzte.

(– Mindenek dacára csak hálával és szeretettel tartozom neki azért a boldogságért, a miben részesitett. Még mindig én vagyok adósa. Ő fiatal, joga van az élethez; én egy fölösleges aggastyán vagyok, mindenki utjában, az ő utjában is. Kitérek előle, hadd legyen a Sipiczkyé… Csak boldog legyen!) – Igy beszélt a nagy lelke belőle.

Arra nem gondolt – sokkal tisztább, naivabb volt annál – hogy Sipiczky ott is hagyhatja az asszonyt. (Szeretik egymást, hát egyesüljenek.)

Majd kis leánya férjhezmenetelére tért át és akkor már csakugyan mosolygott: olyan volt az arca, mint egy átszellemült leányé. Szeretett volna Kertész lelkébe látni…

… Éjfélt ütött a toronyban az óra, mire Dobay befejezte elmélkedéseit. Ekkor fölkelt ágyából és mintha uj életre kapott volna, teljesen szilárd, nyugodt léptekkel egy faliszekrényhez tartott s abból egy kis orvosságos üveget vett elő. Kidugaszolta s a szájához emelte, hogy kiigya. De csak mást gondolt és még nem itta ki.

Levette a feszületet ágya fejéről és megcsókolta. Azután visszatette szépen a helyére. Majd letérdelt és imádkozott. Először feleségeért és gyermeke boldogságáért, azután a saját lelki üdvéért imádkozott.

– Legyetek boldogok és ne felejtsetek, – voltak utolsó szavai.

Ekkor fölkelt térdelő helyzetéből, fenékig kiitta az orvosságos üveg tartalmát és éjjeli szekrényére tette az üres üveget… Aztán lefeküdt és elaludt…

… Ugy elaludt, hogy sohase kelt föl többé. Megtért őseihez, magával vivén azt a másik nemeslevelet, a mit maga állitott ki magának s a mi fényesebb volt az elsőnél, a mit csak egy király kegyelme juttatott dédatyjának.

… Jancsi bácsi vette észre másnap először, hogy milyen csöndes ember lett az ő kedves gazdájából. Csak ránézett, már tudta, hogy halott. Sok ilyet látott ő már kilencvennégy esztendő alatt; volt benne gyakorlata.

Pedig az öreg ur alig nézett ki holt embernek, olyan boldog, elégedett arca volt itt maradt testének… Talán igy rendelkezett akaratával a hős ember, hogy övéinek ezzel is kisebb legyen a miatta való bánkódásuk.

… Jancsi bácsi nem költötte fel a ház népét, mert még csak hat óra volt. (Elég ideje lesz, – gondolta, – megtudniok a nagy szomoruságot akkor is, ha maguktól fölkelnek. Addig azonban elküldött egy kocsit orvosért és, – nehogy mulasztással vádolhassa magát, bár tudta, hogy nem csal a szeme, – megtette a szokásos élesztési kisérleteket.

Hát bizony csak mozdulatlan maradt az ő jó gazdája…

Az aggastyán a halott ágya szélére ült, megcsókolta kezét és nem eresztette el: a magáéban tartotta. Nem sirt, – mert ilyen öreg embernek már rég nincsenek könyei, – se nem jajgatott. A jajszót olybá vette ő, mint Isten akarata ellen való panaszt és lázadást… Az ilyen aggastyánoknak különös a világnézetük.

Az orvosok konstatálták, hogy a halál morfiummérgezés folytán állott be. (Tulnagy adagot vett be a megboldogult ebből az álomitalból.)

Azt azonban, hogy miért vett be Dobay egy oly nagy adagot, hogy miért volt neki szüksége olyan igen hosszu, örök álomra: már nem tudta konstatálni senki. Az öreg ur ugy rendezte el, hogy senki az ő halálát lelkére ne vehesse.

Mindössze csak egy ember akadt, a ki sejtette a halál okát. Az, a ki meglátta, mint esett le egy pillanatra az öreg állkapcsa és mint üvegesedtek meg élénk szemei: Sipiczky.

Ez is csak sejtelem volt, de ez a sejtelem ott borongott egész életén át az ifju ember homlokán. És nyomta szivét, furdalta lelkét az azon való lélektisztitó fájdalom.

Hej, és nem volt szabad könnyitenie rajta! Minek osztaná meg ezt a terhet másokkal? (Őt illeti egyedül.)

… Eltemették a jó földesurat. Az asszonya tiszta szivből siratta… Incinek csak nagy sokára jöttek meg a könyei. Az ő fájdalma erősebb volt testénél, nem tudott rajta könyekkel könnyiteni. A falu népe teljes számmal jelent meg a gyászon. Az ölbevaló gyermekét is elhozta az anyja. (Mert soha sem lesz többé nekik ilyen jó uruk!)

Különben fényes téli nap volt a temetés napja. Mosolygott a természet… Miért ne? Hiszen csak egy magyar nemessel lett szegényebb a föld s ez a fajta ugyis kifogyóban.