Part 10

– Helyettem is tegyen koszorut sirjára, egy szerényet, egy névtelent: a „hű barátnak“. Sokat, sokat imádkozom érette, – zokogott a kis Inci, majd könyeit fölszáritva, kérdi:

– Még ma este indul, ugy-e, János?

– Igen.

– De jőjjön vissza, kérem. Oh, jőjjön vissza, ne hagyjon magamba, – zokogott föl ujra a leány.

– Visszajövök, – igérte mély szomorusággal János, – és nem hagyom el soha. Ha másképp nem lehet, a szomszéd faluban telepedem le valami ürügy alatt.

– Édes! – Több szót nem volt képes Inci kiejteni…

… János bácsi azért, hogy siket volt, még távolról se volt vak. Észre is vette, hogy sirnak az emberek a kanapén.

– Sir a királykisasszony! Ugyan mi bánata lehet? – töprengett az öreg, de nem sokáig, mert egyszeribe csak ujra dörömbölnek az ajtón.

Az öreg kisiet. Hát ujra a küldönc dörömbölt. A vevényt kérte s egy sürgönyt kézbesitett.

Az öreg megharagudott.

– Hát nem tudta egyszerre ideadni mind a kettőt! – dörmögött s átadta Kalvylnak a sürgönyt, ismét a szokásos borravaló ellenében. Azután a vevény aláirása végett tintáért, tollért ment.

Mire visszatért, akkorára már ki voltak cserélve a nagy kanapé lakói. Elolvasták a sürgönyt, a mitől aztán olyan boldogan mosolygott a szerelmes pár, mintha sohase sirtak volna.

Az öreg ur nagyon bámészkodott ezen, de belenyugodott, mert kedve szerinti volt a csere. Csakhamar rá is jött az okára: a levél szomoru volt, a sürgöny meg víg. (Ez lehetett az oka csupán.) S elkezdte szidni a küldöncöt, halkan, hogy föl ne ébreszsze szundikáló gazdáját.

– Adta ravasz parasztja! Két csatára adja ide a két küldeményt, hogy két borravalóhoz jusson. Csunya rossz csalója! – Ezzel kivitte a két hatost s az aláirt vevényeket, hogy átadja a küldöncnek. De a huszast csak igy kinálta neki, hogy: – Ne, vidd el, ha ráfér a lelkedre, ravasz rókája! Te uzsorás!…

Kalvyl elgondolta, hogy husz krajcár miatt mennyit kellett neki és Incijének szenvedniök; hogy milyen csekélységen mulnak néha nagy dolgok! Egy levélküldönc kifurfangolt borravalója miatt milyen sok forró köny hullott hiába; mennyi nagy szenvedést okozott egy kisszerü kapzsiság!

… Öröm váltotta föl a szomoruságot, nagy, őszinte, igazi öröm. S ettől az örömtől már tuláradt a szerelmesek szive… Gondolataik találkoztak…

Tisztában volt mindegyikük azzal, hogy Sipiczky érettük tette kockára életét. De nem szóltak róla egymásnak. Csak együtt éreztek egy és ugyanama hálát és szeretetet a nemes barát iránt. Egy sziv, egy lélek voltak, a mint ott egymás mellett ültek és önkéntelenül – mint két delej – egymáshoz vonzódtak kezeik… Kéz-kézben mosolyogtak egymásra.

Jancsi bácsi ütött a fejével, hogy helyesen van ugy. Tetszett neki a dolog. S a fiatalok viszont köszönetet intettek neki jóindulatáért.

Kezük érintkezése extázisba ejtette a szerelmeseket. A gyönyör extázisa mellett azonban ott ólálkodott lelkükben az aggodalom is. Ez fölkavarta rajongásra hajló szellemvilágukat; otthagyták a földet.

Az ifju szólt:

– Követlek a halálba is. Enyim vagy. Nem hagylak.

A leány felelt:

– Tiéd vagyok. Tiéd a testem, tiéd a lelkem. Szolgálód vagyok.

Válaszolt az ifju:

– Én meg az urad, de a rabszolgád is: egy intésedre készen a halálra.

János bácsi bárhogy erőltette is halló idegeit, egy szavukat se hallotta… Halk suttogásba veszett el rajongó beszédjük. Inkább csak sejtették egymás szavát.

Bizonyára a papát sem a hangok keltették föl, hanem mert lejárt az álma, mint a homokóra: attól ébredt föl. Horkantott egyet és fölnyitotta szemét. Inciéket nem vette észre hamarosan, bár nem lett volna hiba, mert a horkantásra azok már eleresztették egymás kezét. Pedig a horkantás még az álomban volt benne és nem az ébrenlétben. Különben az ébrenlét első megnyilatkozása is csak az álom folytatása volt. Ez az álom pedig a Vasárnapi Ujság egy cikkének volt a második fejezete. Az első fejezet a kinai császárnéról és Li-Hung-Csángról szólott. A második fejezetben Li-Hung-Csáng már ölelgette a kinai császárnét s az ölelgetés után olyan kalamajkát jártak el kettesben, hogy csak ugy repdesett a copfjuk.

Az öreg ur akkor ébredt föl éppen, mikor képéhez csapódott az őrült sebességgel piruettező Li-Hung-Csáng bájos hajfonadéka. Arcához kapott és miután meggyőződött róla, hogy csak álmodott, ébren folytatta az eszmetársitást, egész fönhangon monologizálva:

– Kutya egy gyerek az a kinai császárné, hogy az ujja körül forgatja az egész mennyei birodalmat! Holott bölcsek és hősök huszonötezer esztendeig hozzá se mertek nyulni az ősi szokásokhoz és ősi alkotmányhoz!

Inci elkacagta magát a meglehetősen harsány hangon elmonologizált humoreszken, aztán fölugrott és össze-vissza csókolta atyja arcát és kopasz fejét.

A papácska elszégyelte magát.

– A manóba, gyerekek, hát itt vagytok?! Biz én valószinüleg félálomban beszéltem, – röstelkedett az öreg. – Mordózom a milliomát! Minek hagytok aludni, hiszen nem vagyok én vén ember, hogy muszáj lenne délután is aludnom, különösen, mikor ilyen kedves vendégem van. Igaz a’, Jánoskám, fiam, mit álmodtál a sárga szobában? – tereli el a beszédet más tárgyra Dobay.

– No, még ezt nem is beszélte el, Kalvyl, – mondja Inci is.

Kalvylra ráragadt a jókedv s az öregnek humorisztikus fecsegései is hangolták talán, mert igy válaszolt:

– Azt álmodtam, Lojzi bácsi, hogy a toronyból lenyujtotta a rézkakas a nyakát egész a földig és fölszedte a galambok elől a buzaszemeket, a miket Inci kisasszony szórt nekik.

– Hahaha! – nevetett az öreg, hogy csak ugy huzta a horpaszát, – akkor hát rajta, Inci, szórj nekik friss szemet, mert még itt találnak hagyni az én szelid kis barátaim.

– Jőjjön maga is, Kalvyl, – hivta Inci Jánost.

Az kétszer se hivatta magát, bizony ment. Magukra hagyták az öreg urakat…

Mint egy őzike, ugy futott Inci a kastélyból a melléképületben levő konyhába. Egy szakajtó buzával tért vissza.

Kalvyl az enyhe téli napon födetlen fejjel és télikabát nélkül gyönyörködött a bájos idillben s elgondolta magában, hogy hányszor festették meg már ezt a jelenetet és valahányszor, mindig rosszul; mind csupa próza volt ehhez a költői képhez képest. Különösen, a mint feddi őt a leányka:

– Az Istenért, édes! Kalap nélkül! Még megfázik nekem.

– Megfázik nekem, – ismétli boldogan mosolyogva a festő.

– Vegyen kabátot és kalapot, János, – nógatja a leányka.

– Ugyis melegem lesz, ha magára nézek, én édes szerelmem, – tréfálkozik az ifju.

De Inci se maradt tréfával adósa. Fölmarkolt a szakajtóból egy csomó buzát és dévajon Kalvylra szórta, hogy tele lett tőle haja és ruhája, még a szeme is kapott.

– Nézze meg az ember, hát illik ez: egy üres bók magához? Hát igy becsüli meg azt a szegény leányt, – folytatja Inci most már lágy, dallamos hangon, – a ki magát annyira, oly kimondhatatlanul szereti?!

– Igaza van, édes, ha nem szereti a bókot, – hagyta helyben az ifju komoly arccal, – az csak üres lelkeknek hizeleghet és üres agyakban fogamzik…

Ilyen derült, ragyogó kedvvel gyönyörködtették egymást, a mátkások a halálban!

Oh, mert arról nem feledkeztek ők meg, hogy örök hüséget fogadtak egymásnak, bár egyikük se remélte, hogy még a földön egymáséi lesznek. (De hát együtt meghalni: az is gyönyör. A tulvilágon majd egyesülni fognak.)

Ebben a rajongó hitben voltak ők boldogok és derültek, nem is a földi boldogságukba vetett hitükben. Attól ugyan elepedtek volna, mert ha reméltek egy kissé, oly halvány volt az a remény!

XX. Az Inci javaslata.

Bármennyire el voltak egymással telve a szerelmesek, altruisztikus lelkületük nem merült el végképpen az önfeledtség mámorában. Hogyne gondoltak volna Sipiczkyre: arra az önfeláldozó barátra, a ki érettük oly nemes önzetlenséggel tette kockára életét!

És most éppen ez a nagylelkü lény okoz egymáshoz való kölcsönös viszonyukban oly kényelmetlenségeket, oly bonyodalmakat, a miknek elsimitása, mig egyrészről a hálaadástól való menekülés látszatát ébreszthetné, addig másrészről szinte kötelességük volt, Sipiczky akaratát véve elsősorban tekintetbe.

Ő ugy kivánta és sürgönye idegesen tartott szövegéből kitetszőleg sulyt helyezett arra, hogy végakarata és Incihez való szerelme titok maradjon előttük. Ugy Kalvyl, mint Inci jól ismerték barátjuknak a cinizmus mezébe öltöztetett nagylelküségét, a mely óvatosan kerüli a tüntető nyilvánosságot; tudták, hogy teljes életében alterálni fogná őt, hogy a véletlen igy leleplezte legbensőbb érzelmeit.

Arisztokratikus lelkületük sugta ezt nekik, a mely irtózik a hála provokálásától, sőt a hálaadást se kontemplálja szavakban: magába zárja ezt, hogy alkalomadtán tettekben juttassa kifejezésre. (A hála kifejezésének egyedüli ildomos alakja a tett.) Magukból indultak ki, a mikor Sipiczky helyzetét birálták.

Elhatározták hát, hogy lehetőleg igyekezni fognak barátjuk titkát vele szemben is megtartani. Ugy vélték, hogy ugy reá, mint magukra nézve legjobb lenne viszonyuknak status quo ante föntartása, a mi a külszint illeti. Mert bensőleg az már nem volt lehetséges. Azt, a mit Sipiczky érettük tett, nem számolhatták el lelkükkel csak ugy; annak nyoma örökké ott marad, bárha eltemetve is.

Már most hogy oldják meg ezt a kérdést? Hogy hitessék el Sipiczkyvel, hogy nem olvasták el levelét? Hogy vezessék félre? Félrevezessék-e egyáltalán? Még ha lett volna támasztékuk! Például, ha csak annyi is, hogy tudják vala, miként küldték el nekik ezt a levelet. Kinek a meghagyásából és elhamarkodásából. (Mert azt sejtették, hogy valakinek elhamarkodása folytán történt.)

Ha azt tudják, könnyebb lett volna Sipiczky ellen tervezett ártatlan összeesküvésüket megszőniök: összebeszélvén a könnyelmü levélküldővel. De igy!

Egy dologgal voltak csak tisztában. Azzal, hogy – miután fölbontották, hát vissza nem küldhették a sürgöny rendelkezése értelmében a levelet, – csak ugy érnek el pozitiv célt, ha letagadják a levél vételét.

Az ilyesmi azonban nem fért a jellemükhöz: egy valóságot letagadni!

Más megoldáson törték hát a fejüket. De hiába! Nem akadtak, – mert nem akadhattak a kérdés kulcsára.

Végre is egy fél megoldásban állapodtak meg… (Ám segitségükre jöttek: a véletlen és Dezső).

Ilyeténképpen:

Egy sürgönyt fogalmazott Inci:

„Vettem sürgönyödet, kérek bővebbet levélben. Jőjj már.

Kalvyl.“

– Lássa, ennek a táviratnak szövegéből csak azt sejtheti, hogy nem kaptuk meg levelét, – mondja Inci.

– De kérdezni fog, rájön; mert csak nem hazudhatunk.

– Kérdés, hogy fogja-e kutatni. Az emberek legnagyobb része nem szereti bolygatni a reá nézve kellemetlen témákat.

– Ennyi élettapasztalat egy kis leánytól, édes, okos Incikém! – csodálkozik mosolyogva Kalvyl.

– Igen, azt hiszik maguk, hogy mi leányok nem gondolkozunk, – felelte kedvesen duzzogva a leányka.

– De ha mégis kérdőre von bennünket? Vagy meggyőződik róla a postán, hogy nem ment vissza a levél?

– Akkor, – felelt Inci, – hiába! Vallanunk kell. Ám addig bizzunk a véletlenben és – a szerencsénkben, – tevé hozzá. De már szomoruan és keserüen hangzott el ez a szó: szerencsénkben. (Hol van az?)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Dezső dr. bontotta s olvasta föl Sipiczkynek az Inci fogalmazta táviratot.

A beteg megörült.

– Ohó, elvégre nem adta föl a hordárod a levelet! Milyen szerencse volna!

Dezső, barátja megnyugtatása végett, kapott ez eszmén.

– Az bizony meglehet, – válaszolá, – hogy forintot és levelet zsebrevágott abban a tudatban, hogy nem néztem a számát. Igaz is, hogy vevényt nem hozott.

– Bravó! Kutasd föl a derék embert és kérd vissza tőle levelemet, aztán jutalmazd meg egy ujabb forinttal, hogy oly pontosan nem teljesitette megbizásodat.

– Hogyan kutassam? Nem hordárállomáson volt, ugy fogtam el. Azt se tudom, milyen.

– Lám, milyen szerencse, doktorkám, hogy olyan szeles vagy! Már ugy lesz, hogy zsebrevágta a hordár a levelet, megspórolván forintot, utat.

– Biztosan ugy lesz, – ravaszkodott Dezső. – Bocsásd meg a könnyelmüségemet, de azt sem tudtam akkor, hogy hol áll a fejem.

– Nem hogy megbocsátanék, de teljesen értelek. Éljen a haza! És most tegyük fől a sürgönyt. Irj!

Dezső irt, a mint diktáltatott:

„A bőrömet kilyukasztották, de csak a bőrömet. Most foldozza a leibsuszterem, Dezső. Három nap alatt kész a munka, akkor elindulhatok. Ölel

Sipiczky.“

Ezenkivül még egy levelet is irt Dezső, Kalvyl Jánosnak a maga nevében. Az volt benne, hogy kellemes lenne Sipiczkyre nézve, ha nem vennék tudomásul a tőle kapott levelet, ha megkapták. Hagyják meg őt abban a jelenlegi hitében, ha lehet, hogy a levél föl sem adatott.

E hiedelmében meg is maradt Sipiczky. A véletlen s egy kis ártatlan furfang kegyelméből. Az igaz, hogy nem is igen firtatta a dolgot: igaza volt Incinek.

XXI. A világutazó és a lengyel virtus.

Kemény hideg idő volt. Konccá fagyott a föld. A természet ilyenkor a legcsöndesebb: a mikor még a hó se „szól“ a fáradt napsugártól, de ha ember lép rá, akkor csikorog, mintha azt mondaná: Féreg, a nap nem bir velem és te merészkedel szüzességemre törni?

Ilyen idő volt, a mikor a budapesti központi pályaudvaron fontoskodó, sürgést-forgást mimelő léptekkel fölmerült a kis zömök bácskai alakja, jól nekiöltözködve, mintha legalább is Szibériába készülne.

A bundája persze rajta volt, hogy lássa és irigyelje a tisztelt publikum a szerencsés bundatulajdonost. Az igaz, hogy szép volt az a bunda: dohányszin a külseje, fekete zsinórzattal, a bélése csak farkas ugyan, de a gallérja már 12 darab eleven hód élete árán került a Kertész nyakába.

A lábzsákba már bele nem bujhatott Kertész – mert nem tudott volna járni, – ezt hát egy hordár vitte utána. Jobban mondva, Kertész ment a lábzsák előtt, hogy tudják, kihez tartozik. Különben a lábzsák is finom volt: valami fehércsíkos állat bőrével vala bélelve.

A mi még nevezetes volt Kertészen, az a szibériai görénysapkája. (Notabene: hogy a görény nálunk diszkreditált állat, de Szibériában nagy a renoméja; ott pézsmaszaga van a hidegtől s azért drága is.)

Végre egy sárga szij volt a Kertész nyakába akasztva, annak a végén egy szivartok lógott, olyan arányu, hogy ötven darab szivar kényelmesen elfért benne.

Látcsöve nem volt Kertésznek, de a helyett egy cégér (kézitáska) himbált a kezében. Ennek az lett volna a rendeltetése, hogy ezresbankókat tartalmazzon, de csak ujságot s egyébfajta papirost takart el szégyenkezve…

Nem csuda hát, ha annyi fényes fölszerelés birtokában büszkévé lesz az ember és fontoskodva, szélesen lépdel. Mert bizonyos, hogy megbámulják érte. A ki nevet, az csak irigységből teszi.

Ilyen irigy lehetett bizonyára Sipiczky is, mert ő bizony hahotára fakadt, a mikor meglátta a világutazót.

– A manóba, Andor, elfelejtetted a legszükségesebbet! (Notabene: kibékültek a párbaj utáni napon.)

– Mit? – kérdi Kertész sértődötten a gunyoros nevetéstől.

– Az orrvédet, barátom! Mit használ a bunda meg a lábzsák, ha a lélegzeted belefagy az orrodba.

Kertész ugy gondolta, hogy okosabb, ha meg nem haragszik, hát valami viccet keresett. Azt felelte Sipiczkynek, hogy az egész városban nem talált az orrához méltó orrvédet, azért kénytelen lesz az utat anélkül megkockáztatni.

– Helyes, fiu! – dicsérte a lengyel, – ugy látszik, egy kis humorra is szert tettél, a mióta Carver lett belőled.

– Ne emlegesd, kérlek. Ugy fáj nekem a dolog.

– Sohse szerénykedj, hiszen örülsz neki.

– Bizony, bizony nem.

– Nem-e?! A legveszedelmesebb párbajhős lettél: réme stenkereknek, bálványa ifjasszonyoknak és leányoknak. Legendák keringenek rólad, hogy üres óráidban kukoricaszemeket dobálsz a levegőbe s ugy lövöd el őket. Ej, ej, Andorkám, ha te ennek se örülsz, akkor te blazirt vagy!

Erre már nem tudott viccet találni Andor, hát megharagudott.

– Mit gunyolódsz, kérlek? Tapasztalhattad, hogy mindent nem türök el. Ismét belém akarsz kötni?

– A világért se. Most már félek ám tőled – a lecke után. No ne berzenkedj, jer, szálljunk egy szakaszba…

Igy esett meg, hogy együtt utazott a két álbarát Lasnak felé. Mindegyik tisztában volt a másik szándéka felől, hát nem is kérdezték ki egymást; – másról beszélgettek.

Eleinte közönyös dolgokról folyt a szó, de miután Sipiczky szarkazmus-méreggel eresztette föl a szóbeszédet, még a közönyös dolgok is fölzaklatták a kis bácskainak különben elsőrendü máját.

– Hát azt a bőröndöt miért nem adtad föl teherpodgyásznak? Még megbirságol a konduktor! Nem tudod, hogy egy méter hosszu tárgyakat már nem szabad becipelni a kupéba? Uj szabály!

– A szivartárcámat érted?

– Ja, csak szivartárca? Pardon, azt hittem, hogy a magyar diszruhád tokja.

– Az nincs ilyen nagy, – elménckedik Kertész, – azt a mellényem zsebében szoktam hordani.

– Tehát van diszruhád? Az esküvőre ujat kell ám csináltatnod. Tudod-e te azt, hogy egy gentleman esküvője napján először is megfürdik, aztán vadonatuj fehérnemüt, ugyanolyan csizmát és ruhát vesz magára, de előbb megberetválkozik szépen…

– Ugyan kérlek!

– Nem hiszed? Hát fogadjunk!

– Nem fogadok! Nem csináltatok uj ruhát.

– Meg se fürdöl, se meg nem borotválkozol? Meg fognak szólni, Andor…

– Átülök egy más szakaszba, ha szekirozol.

– Hó, akkor inkább te szekirozz engem. Látod, én meg attól csak jobban itt maradok.

– Különös az izlésed.

– Miért? Hogy szeretem, ha mulattatnak?

– No, – gondolta a kis Kertész, – megállj; hát majd megmulattatlak én, ugy, hogy sirni fogsz tőle, ha csak az kell. Kezdi is azonnal:

– Alfréd, te Lengyelországban születtél, ugy-e? – kérdé sunyin mosolyogva.

– Nem én, hanem Petymegen, – volt rá a válasz.

– Akkor az apád született ott.

– Ő sem ott, hanem szintén Petymegen.

– Hát nem vagy lengyel?

– De az, hanem Petymegre jártunk születni.

– A nagyapád is?

– Az is. Miért kérded?

– Mert szeretnék tőled valamit megtudni a lengyel viszonyok felől.

– Parancsolj.

– Igaz az, hogy a lengyel nemesek között a legujabb is ezeréves családból való?

– Igaz. Ha az összes lengyel családoknak származása korát összeadod, a káoszig kell eljutnod a számjaiddal. Nem tudod te azt?

– Hát hány ezer éves birodalom Lengyelország?

– Hja, barátom, a lengyel urak nemessége nem Lengyelországból datálódik ám. Két család még a Noé bárkájában kapott nemességet magától Noétól (mert hogy dicsőn az asztal alá itták az öreg borapostolt); kettő Herkulestől, annak a fejében, hogy segitettek neki megnyuzni a farnezi bikát s a neméai oroszlánt (ezt a tényt igazolja cimerük is); ismét ketten Homérosztól szereztek kutyabőrt a nagy eszükért. (Az egyik család őse ugyanis az Odysszeát, a másiké az Iliaszt vágta be könyv nélkül.) Azután –

– Köszönöm, elég. A te családodra vagyok kiváncsi.

– Engedj meg, a szerénységem tiltja.

– Hát szégyen az ansziennitás? Végre is kisül, hogy te csak egy rongyos lengyel királytól szerezted kutyabőrödet, – ingerkedik a kis bácskai.

– Oh nem, barátom, – szólt alig birva a saját elmésségén való nevetését elfojtani Sipiczky, – az én kutyabőröm annak a kutyának a hátáról van lenyuzva, a mely kutya Évát őrizte volt a paradicsomban, hogy el ne lopják az Ádámjától.

A kis Kertész, bár hatalmasan felsült a bosszantásával, elnevette magát. Nem tudott haragudni, ha ennyi bolondságot hallott. De különben is nagyon szeretett nevetni és ha csak tehette, nem irta a gunyt a saját rovására. De miután föltette magában, hogy megbosszantja Sipiczkyt, más oldalról fogott a támadáshoz.

Elkezdett neki azokról a lengyel fiukról mesélni, a kik vele jártak iskolába a Teréziánumban. Solnisky és Krajewsky voltak közöttük a legjelesebbek, bár a többi is erős volt a lapitásban.

„Ugy Solnisky, mint Krajewsky természetesen királyi rokonokkal dicsekedtek s ezt szemben mindegyikük elismerte a másikáról. De egymás háta mögött megvetőleg nyilatkoztak az egymás családjáról: A Solnisky nagyapja birkás volt a Krajewsky nagybátyjánál, a Krajewsky nagyapja ellenben házizsidója volt a Solnisky szépatyjának. És midőn rájövén egymás turpisságára, kérdőre vonták egymást: százszor is megesküdött mind a kettő, hogy olyat nem állitott a másik családjáról, sőt…“

„Egyszer nagyon elszomorodott Solnisky. Olyan arcot vágott, mintha jeges vizbe mártogatták volna télviz idején. – Mi bajod, kedves barátom? – kérdi tőle egyik iskolatársa. – Hej, pajtáskám, lelkem, – válaszolt a bus lengyel, – nagy az én szomoruságom: atyám elverte a jussomat. (Ohó!) – Na, – folytatá Solnisky, – most képzelj el engem szegény embernek! Hogy fogok én három millióból megélni? Nyomoruság az élet. (Hogyan?!) Három rongyos milliót birtak csak megmenteni. Oh!…“

„Egy másszor meg Krajewsky szoarét adott barátjainak. Ennivaló nem volt sok, de az ezüst, az remek volt. Dicsérték a fiuk az ezüstöt: remek, fejedelmi! S ez a dicséret könyeket fakaszt Krajewsky szeméből: igazi, nagy, potyogó könyeket. – Mit sirsz, lengyel pajtás? – kérdik a cimborák. – Ah, hagyjátok, ne is emlitsétek. Szegény, megboldogult jó anyám jut mindig az eszembe, valahányszor az ezüstöt látom… Az ő hagyatéka. – Másnap megjelent az intézetben a Munsch-szálloda bérszolgája s egy zöld halinába jól elpakkolván az anyai hagyatékot, visszaszállitá a gazdájához: Munsch urhoz. Ergo, kisült, hogy Krajewsky árendálta az anyai hagyatékot és kegyeletkönyekkel pótolta a hiányzó hagyatéki jelleget, mert érezte, hogy másképp nem hinnének benne.

„Krajewsky birtokán különben a mezei utak aszfalt-burkolattal voltak ellátva.

„A Solnisky-féle istállókat ellenben karrarai márványlapok burkolták kivül-belül…“

Ilyes dolgokat beszélt Kertész a jó lengyelekről s a végén, látva Sipiczky közönyös arcát, még egy fulánkot is eresztett a meséi után.

– Dicső nemzeti vonása a lengyeleknek, hogy véletlenségből se mondanak igazat. Nem csoda, hogy elpusztult ez a nemzet. A természet rendje szerint el kellett pusztulnia.

Ez a féligazság maga nem bántotta Sipiczkyt. Azon is inkább elcsudálkozott, mintsem bosszankodott, hogy egy mégis művelt társaságba járó embernek szellemi arzenáljában olyan piszkos fegyverek is akadnak, mint a milyeneket Kertész ellene használt. (Igazi telivér paraszt! Az apját szidja az embernek, hogy megharagitsa!) Gondolta Sipiczky, kiragadja Kertész kezéből a saját fegyverét.

– A hazugság rut dolog, de ártatlan. Ellenben az uzsora és a kapzsiság már vétek s a komiszabb fajtából való, – vágott vissza a bácskai tőrével.

Fülig pirult Kertész – mert az ő atyja kapzsi is volt meg uzsorás is – de hiába! Nem vághatott vissza. Elnyelte hát a mérget s olyan arcot csinát hozzá, mintha mézet nyelt volna.

– Biz az komisz fajta vétek: az uzsora, mindegy az… Abba nemzetek még nem pusztultak el…

– Abba nem, az igaz. E tekintetben a bácskaiaknak nemzeti politikája – beismerem – különb, mint a lengyeleké. A lengyel bőkezü és hazudik, hát tönkre megy. A bácskai kapzsi és igazat mond, hát prosperál…

– Nem minden bácskai kapzsi…

– Nem minden lengyel hazug…

Egyszóval az lett a vers vége, hogy Kertésznek nem sikerült kifogni Sipiczkyn. Valahányszor, mindig beleesett a saját hálójába. Ugy, hogy mire befordult kocsijuk a lasnaki kastély udvarára, már egészen ki volt merülve a kis ember ugy a hidegtől, mint a keserüségtől.

XXII. Mizériák.

Hát még mikor meglátta szobáját: egy sötétes, komor boltozatu, penészes kinézésü helyiséget: a kék dutyit és összehasonlitotta a Kalvyl és Sipiczky közös, barátságosan világos, sárga szobájával! Az édes tésztákon fölhizott kis ember erre végkép kijött a sodrából, csak az, a ki saját szokásainak rabszolgája, tudja megitélni, hogy mi az, ha valaki ruganyos derékaljhoz van szokva és zöldfű zsákon kénytelen hálni; hogy mi az, ha valaki széles divánon szokott heverészni és háromrét görbe, keskeny kanapéra van utalva.

A sárga szobában megvolt minden európai kényelem. A kék dutyi kisázsiai állapotokat tüntetett föl.

Kertész nem tudta megérteni, hogy ő, mint vőlegény, miért nem első személy a háznál. (Hiszen a vőlegényből van a legtöbb haszon!) Mérgesen kötötte föl bajuszkötőjét, aztán fényesre pomádézta haját szagos pomádéval. A nyelvét is lekaparta, fülét is kipiszkálta, de már kezét és nyakát nem mosta meg. Ki nem állhatta a hideg vizet, meleget meg nem adtak Kisázsiában.

Mire fényesen megépitett látogatóruhájában kifenekedve megjelent kis Kertész a szalonban: már ott találta az egész családot, sőt a vendégeket is.