Part 9

Talán ez égi tüneménynek a bámulata okozta, hogy az oda irányzott figyelem miatt ezt a kisebb tüneményt alig vette észre valaki, a mint egy csupa asszonyokból álló tábor körülfog egy kerített várat, bezárja azt szekérsánczaival, mintha a leghadismerőbb megszálló ellenség volna.

Csak azután, hogy az országházzá átalakult pajta előtt megjelenék egy száz főre menő küldöttség, mind az ország legelőkelőbb özvegyasszonyaiból válogatva, kiknek némelyike még a kis ölbeli gyermekét is elhozta, kezdék észrevenni az «urak», hogy idelenn a földön is történik valami. Kemény Simon (az elfogott Kemény János fővezér nagyobbik fia) mint háznagya a diætának, találkozék legelébb az asszonyságokkal, s azt kérdezé tőlük, hogy hová igyekeznek? Az asszonyok vezetője, Damokos Tamásné választ adott neki, mondván:

– A diætára jöttünk, a fogságra vitt rabok kiszabadítását szorgalmazni!

– Azt ugyan helyesen teszik, mondá a nyájas levente. Tessék besétálni. Odabenn tanakodnak már a rendek.

Azzal bebocsátá őket mind a százat. A pajta előterében volt egy korlátokkal elzárt rész a hallgatóság számára, ellátva lóczákkal; azokra a hölgyek szépen letelepedének s kezdetben igen csendesen viselték magukat.

Ellenben a többi asszonynépet a darabontok az ajtóból visszaterelték. Azok aztán a pajta mind a két oldalán neki feküvének a deszkázatnak s a deszkák hasadékain át hallgatták és szemlélék a diætán történendőket: mások pedig felkapaszkodának a pajta ablakaiba s onnan dugták be a fejeiket, úgy, hogy minden ablak tele volt kiváncsi ábrázatokkal.

Eleinte az uraságoknak tetszett az nagyon, hogy ilyen szép auditoriumuk van. Igyekeztek is kitenni magukért ékes szónoklatokkal.

Az öregebbik Ebéni ott vette fel a szót, a hol Deésen elhagyá; követelve, hogy a fejedelem adjon választ arra a kérdésre, ki birta rá, mi oka volt rá, hogy a szerencsétlen lengyelországi hadjáratba beleugorjon? Igen keze ügyébe eső orátori fordulat volt tőle, a midőn odamutatva a karzaton megjelent gyászoló özvegyekre, azoknak keserves szenvedéseit megható szavakban ecsetelé, az özvegyek hangos zokogása mellett.

E vehemens szónoklat hatása alatt a rendek azonnal határozatot hoztak, hogy a fejedelem még egyszer szólíttassék fel categorice, hogy feleljen meg erre a kérdésre; a határozatot pedig sietve vigye fel hozzá Barcsai Ákos, rontson be a fejedelem szobájába, s ha beteg is, ha nem is, adjon választ, ne tartsa a világot véka alatt!

Barcsay Ákos bement a várba, az alatt az urak, több ismerősre akadván az asszonyságok között, azokkal eldiscurálgatának; mikor aztán Barcsay Ákos visszajött, ismét a helyeikre ülének.

Barcsay mély csendesség közepett elmondá, hogy a fejedelem izenete ez: Ő a lengyelországi hadjáratot egyenesen a fejedelmi tanács tudtával és beleegyezésével kezdte meg.

No iszen támadt erre nagy patália! A hosszú asztalnál ülő rendek mind felugrálának, s huszan is kiabáltak egyszerre, az ökleikkel fenyegetve a felső asztalnál ülő tanácsosokat, mindent elmondtak azokra, csak azt nem, hogy derék emberek.

Az asszonyok ezt a jelenetet csak hüledezve nézték, mind a korlátok mögül, mind az ablakokból: azt hivék, hogy most mindjárt darabokra aprítják az urak a tanácsosokat.

Nagy sokára szóhoz tudott végre jutni az elnök: Rédey Ferencz uram. Mind a két kezével megüté a mellét, így kiálta:

– Isten engem úgy segéljen, hogy senki én velem e hadjáratnak semmiféle okát nem közölte!

Ez nagy szó! Mikor egy puritán életű ember azt mondja: Isten úgy segéljen! Nem volt ez akkoriban útféli szólásforma.

– Esküdjenek meg a többi tanácsurak is! Követelték az urak a hosszú asztalnál.

S a tanácsos uraknak egyenkint fel kellett állni és éghez emelt kézzel megesküdni, hogy egyikükkel sem közölt senki egy szót is a hadjárat okairól.

Ilka asszony és a többi özvegyek kezdték ezt a dolgot már egy kissé unalmasnak találni s fészkelődtek a helyeiken.

– Hát akkor miért adták a tanácsurak a beleegyezésüket a hadjárathoz? kiáltá Ebéni.

Rédey Ferencz, sarokba lévén szorítva, kénytelen volt kirukkolni a válaszszal.

– Hát énnekem Kemény János, a fővezér azt mondotta, hogy igen fontos okok parancsolják a lengyelországi hadjárást; de azok annyira titokban tartandók, hogy ha az ő saját inge tudna felőlük valamit, még azt is a tűzbe dobná.

«Nekünk is mind azt mondta!» bizonyozának a többi tanácsurak a felső asztalnál.

Erre aztán megújulva tört ki a vihar idelenn!

«Meg kell notázni Kemény Jánost! Számüzessék! Tűztől-víztől eltiltassék!»

A nagy harag nem csillapodott le elébb, mint mikor a protonotarius felmutatá az összehajtott ív papirt, tudatva a rendekkel, hogy ime készen van a «nota» Kemény János ellen. Számüzetik Erdélyből örökre.

Vigye fel a notát Barcsay Ákos azonnal a fejedelemhez aláirás végett. Ha beteg is, ha nem is, ezt alá kell írnia.

A míg azonban Barcsay odajárt, berohantak a terembe Kemény János két legény fiai, s az idősebb Simon, kirántva kardját, neki hevült arczczal kiálta a rendekre:

– Én az apám becsületében gázolni nem hagyok. A ki az én apámat hazaárulónak meri nevezni, mind kihivom egy szál kardra. Csunyaság, léhaság egy távollevőre kenni minden hibát; a ki nem jöhet ide magát kitisztázni! Azt itélni számüzetésre, ki maga is ott sinylődik tatár Krimiában rablánczokra verve.

De már ennek az asszonyok is mind pártjára keltek. «Csunyaság! Gyalázat! A rabvezért itélni el! A helyett, hogy kiszabadítanák!»

A rendek alig tudták lecsillapítani ezt a lármát, s a közben maguk is rájöttek, hogy bíz az egészen helytelen dolog volt: szegény Kemény Jánost itélni el számkivetésre, a ki a nélkül is rabságban ül, s nagy nehezen rávették a heveskedő Simont, hogy dugja hüvelyébe a kardját s aztán jobban megruminálva a dolgot, másik határozatot hoztak, melynek értelmében Kemény János fővezérnek fenhagyatik, hogy ha hazaszabadul a fogságból, magát a rendek előtt, ha tudja, tisztázhassa, s a veszedelmes hadjárat okainak igazságát kimutassa.

Mikor aztán Barcsay Ákos visszatért az elsőbb határozattal, melyet ugyan nagy koczódásba került a fejedelemmel aláiratni, akkor azt mondták neki, hogy no csak forduljon meg a sarkán, s vigye fel a fejedelemhez ezt a második határozatot.

– Eb megy vissza harmadszor is a fejedelemhez! Így is majd kidobott ő nagysága, doctor Reineckius pedig mindenkit a kristélylyal fenyeget, a ki még egyszer a magas beteget háborgatni próbálja.

– No hát, felviszem én! ajánlkozék Kemény Simon, s a rendek ráhagyták, elfeledkezve róla, hogy ő a háznagy, a kinek a rend fentartása kívül is, belül is hivatalos kötelessége.

Ezzel hát a mai ülésnek a feladata szerencsésen be lett volna végezve; a rendek kérdeztek sokat: megtudtak semmit; határoztak sokat: végeztek semmit.

S azzal, quasi re optime gesta, kezdtek felczihelődni s abba a gyülésbontó csendes zsibongásba általmenni, a mikor senki se bánja, hogy vajjon miért tátog az elnök.

Az asszonynépben forrt a méreg.

– No, feleim! mondá Ilka asszony, most kezdődik már az országgyülés!

Azzal felugorván a padra, hatalmas harangcsengésű szóval elkiáltá magát:

– Úr uraim! Országos rendek és méltóságok! Ne higyjétek aztat, hogy mi azért jöttünk volna ide, hogy a ti koczódásaitokban gyönyörködjünk, hanem hogy tőletek a mi rabságban sinylődő férjeink kiszabadítását követeljük!

Ez a felszólalás nagy indignatiót keltett a rendek közt.

– Csitt! asszonyok! Ez itt országháza! kiálta recsegő hangon az egyik tanácsúr nagy dölyfösen.

De visszavágott ám neki Ilka hatalmasan.

– Bizony majd azt hinné az ember, hogy még most is pajta, arról a sok üres szalmáról, a mit úr uraimék itt csépeltek.

Ez már szörnyűség volt. «A tyúk kukorékol!» «Mulier taceat in ecclesia!»

– Fájdalom, hogy nem vagyok «mulier», nem asszony, hanem «vidua», özvegyasszony, s az özvegyasszonynak hazánk törvényei szót és szavazatot adnak mindenha! Tudjátok, a kik a törvényt ismeritek.

Ez egy kis gyenge lefőzés volt. A szép szónoknőnek akadtak rögtön párthivei, a kik azt kiálták: «halljuk! halljuk!» Mások ellenben, különösen az éltesebb urak, annál határozottabban hangoztatták: «Vége van! Levata est sessio! Ebédre harangoznak.»

S valóban a szamosujvári toronyban épen akkor kezdtek el delet harangozni.

– Uraim! kiálta Damokosné; kilenczvenezer jó magyar hazafinak nem harangoznak ebédre, a kik tatár rabságban moslékkal és döghulladékkal tengetik életöket! Van-e lelkük kegyelmeteknek, hogy nyugodtan asztalhoz üljenek, hogy fejüket álomra hajtsák, a míg kilenczvenezernyi vérük, atyafiuk jajkiáltásai verdesik az eget; s idehaza egy egész árván maradt nemzet sír miattuk? De fogadom lelkemre, hogy ma kegyelmeteknek sem harangoztak ebédre, de még vacsorára sem fognak harangozni! Mert mi innen kegyelmeteket ki nem bocsátjuk addig, a míg a raburaink kiváltását el nem végzik.

«Nem bocsátjuk! Bizony nem bocsátjuk!» kiáltozák egy szívvel és szájjal mind a száz asszonyok, a kik odabenn voltak.

Kiabált az elnök, harsogtak az urak, de mind elnyomta azt az asszonyok sivalkodása. A kivüllevő asszonynép pedig, a ki a bejáratnál leste a kimenetelt, azt vélve, hogy a küldötteiket odabenn öldöklik, nekivételkedtek annak a gyarló deszkapalánknak, a mi a pajta nyilását elzárta, egyet recscsent, kettőt roppant, azzal bedőlt s a résen keresztül tódult be az egész asszonysereg, a mennyi csak befért.

A tulsó oldalán a pajtának épen olyan deszkafal volt felállítva, nagy hiba lett volna, ha másik pillanatban az ott összegyülekezett fehérnépek azt is be nem döntötték volna; most aztán mind a két oldalon megtelt az országház asszonynyal, a mennyi csak befért, a kívülről tódulók a száz küldöttet előre tolták, úgy, hogy azok a zöld asztalhoz, az urak hátára lettek szorítva, egy-kettő a tolongásból felugrott a lóczákra, utoljára Damokosné valami tizedmagával épen a zöldasztalra jutott fel.

Lárma pedig vala olyan nagy, hogy senki a maga szavát nem hallhatá.

Soha még országgyülést, mióta a világ áll, ilyen «pressió» alatt nem tartottak.

Szép lett volna feloszlatni a gyülést, csak lehetett volna. De minden követnek a vállára három asszony támaszkodott, ott kellett ülve maradni.

Végre aztán Damokosné addig integetett a becsődült asszonynépnek, mutogatva, hogy ő akar beszélni, a míg lassanként elcsendesülének.

Az első csendességet azonban egy tanácsos úr arra használá fel, hogy mérgesen protestáljon az erőszak ellen.

– Micsoda violenczia ez?

– Igenis, violenczia, felelt rá Ilka asszony. De igazat ad nekünk hozzá ez a gyászfátyol a fejünkön, a mit mi sem jókedvünkből viselünk. De bár akkor tették volna az asszonyok ezt a violencziát, a mikor kegyelmetek elhatározták, hogy háborút kezdjenek! Bár akkor jöttünk volna ide protestálni az oktalan vérontás, pusztulás, veszedelem ellen, a mi országunkat érte. Egész sor tanácsos úr esküdött itt rendre egymás után, hogy ő semmit sem tanácsolt a fejedelemnek, mikor az a hadjárathoz készült; küldték volna hát maguk helyett az asszonyaikat, azok majd tudtak volna a fejedelemnek jó tanácsot adni.

Ez az igazmondás egy kis derültséget keltett az urak között is. «Füge egy menyecske!» dörmögék a szakállukba.

Azután nagy csendesség között folytatá Damokosné:

– De nem jöttünk mi ide zűrzavart, háborúságot csinálni. Nem hányjuk mi szemére sem a diætának, sem az ország tanácsának, sem a fejedelemnek azt, a mi megtörtént. Tudjuk, nekik is fáj. Hanem azért jöttünk, hogy a megtörtént veszedelem megszüntetését követeljük. A mit az ország és a fejedelem elrontott, tegye jóvá az ország és a fejedelem; ha elfogatta az urainkat seregestül, váltsa ki őket seregestül.

Rédey Ferencz elnök uram csendesen válaszolt az asszonyi szónoknak.

– Hiszen épen azon tanácskozunk, jó asszony, hogy hogyan és mi módon?

– Minek ide az a nagy tanácskozás? Itt van a szultán követe, itt a tatár khán követe: le kell a kezeikbe tenni a váltságdíjat s azonnal hazaeresztik a fogoly seregünket. Minket se kínoznak, azokat se kínozzák tovább.

– Igaz az, jó asszony! helyeslé az elnök. De hát a mostani inséges időkben honnan vegyen egy akkora summát az ország, mint a mekkorát a khán követel, jó asszony?

Damokosné megsokallta már a sok «jó asszony»-t, mert neki más titulusa is volt.

– Hát megmondom, jó ember, hogy honnan vegye az ország azt a nagy summát egyszerre. Meg van az, közel van, csak meg kell markolni. Ott van a nyolczvanezer arany, a mit dicsőült nagyfejedelmünk, Bethlen Gábor király az országnak hagyott rendkívüli szükségekre. Itt a rendkívüli szükség; ott a nyolczvanezer arany! Tessék approbálni.

Az urak között élénk mormogás támadt. Ez az asszony a fejére talált a szegnek. Tudták az urak maguk is, hogy megvan az a pénz. Csakhogy az a fejedelemnő ládája fenekén van, s nem akadt férfi, a kinek elég erős szive legyen erre ráutalni; asszonyi bátorságnak kellett feltámadni, mely az első szót kimondja.

Az indítvány meg volt most már téve, in optima forma. Lehetett fölötte tanácskozni, napirendre kitüzés nélkül.

Nem is lehetett ellenvetést tenni! Ez a pénz az országé. Joga van vele rendelkezni.

Az egyik Ebéni rögtön magáévá tette az indítványt, s rövid szóváltások után, a mik inkább csak a formaságok megtartása végett emeltettek, kimondhatá az elnök a határozatot, miszerint a rendek a Bethlen Gábor hagyományozta összeget a rab hadsereg kiváltására fordítják. S ezzel a mai gyülés csakugyan nevezetes lépést tett előre.

– No már most hugomasszonyok, szálljanak le az asztalról s menjenek haza Isten hírével! mondá az elnök.

– Dehogy megyünk! viszonzá Ilka asszony. Nincs még ezzel vége. Ha egyszer vége lesz, majd kiáltunk mi az országgyülésnek olyan nagy vivátot, hogy reng bele a ház, s elmegyünk a magunk jószántából, minden küldés nélkül.

– Hát mi kivánságuk van még?

– Mi bizony? Hát talán azt gondolják a tekintetes rendek, hogy azért, mert «hosszú haj, rövid ész», hát mi sem látunk tovább az orrunknál? A mióta szegény rab uraink távol földön vannak, megtanultuk már a messzelátást. Hiszen vak tyúk volna, a ki azt nem látná, hogy a mint Lorántfy Zsuzsánna nagyasszonyom megtudja azt, hogy a rendek elhatározták a Bethlen Gábor kincsének a kiadatását, menten összepakol Fogaras várában, s úgy el-kikocsikázik széles Magyarországba a pénzzel együtt, hogy üthetjük bottal a nyomát. Meg kell azt a pénzt fogni, még pedig vasmarokkal.

– Ebben az asszonyban tizenhárom prókátor veszett el, dörmögé az elnök a protonotáriushoz.

– Meg hét diplomata, toldá hozzá a főjegyző.

– Hát hogyan gondolja kegyelmed, úrasszonyom?

– Megmondom én azt is. Határozzák el a rendek egyúttal az özvegy fejedelemasszony elfogatását is.

De már erre nagy zúgás támadt az urak között. Ez még sem megy. Ez már lehetetlen! Elkezdtek egymás közt diákul társalogni, hogy a nők ne értsék.

«Hoc non pergit! Hoc non pergit!» Ez hangzott legsűrűbben.

– Már pedig, akár «pergit», akár nem «pergit», de uraságtok innen addig el nem «pergit», a míg ezt el nem határozza a diæta: ha holnapután ilyenkorig együtt maradunk is.

Ez veszedelmes fenyegetés volt. Ez az asszonyhad bizony még kiéhezteti a diætát.

Keresztül rontani rajtuk pedig tiszta lehetetlenség. Csak a kik odabenn vannak is, rengeteg sokaság, de hát még a ki a pajtán kívül áll! Az egész áttörhetetlen hadsereg!

Nem volt itten más szabadulás, mint hogy tegye ismét Ebéni uram magáévá a veszedelmes indítványt, s abba azután a rendek általános köhögéssel és torokköszörüléssel consentiáljanak. Protonotárius uram soha olyan nehezen nem concipiált, mint ezúttal, a tollának a szárát félig megette, a míg elkészült vele; akkor meg a rendek nem voltak megelégedve a conceptusával; de bíz ő maga sem: mindenki hozzászólt, az egyik ezt a szót, a másik amazt kivánta beleszurni, ide egy clausulát, oda egy mentális reservátát, a «pedig» helyett «mindazonáltal»-t. Utoljára addig furtak-faragtak, gyalultak rajta, míg csakugyan nyélbe ütötték a határozatot, mely szerint az özvegy fejedelemasszony, rangjához illő tisztességgel, nyájas és kellemes módon elfogattassék, s a pénzzel együtt az egybegyült Rendek elé hozassék és kérdőre vonassék.

Porzót és pecsétet rá!

De már most ki vigye fel ezt a fejedelemhez aláirás végett?

Minden ember eltagadta az ahhoz való tehetségét. Utoljára is Barcsay Ákost megfogták, felemelték, a határozatot a kebelébe dugták: el kellett neki fogadni, vagy tetszett, vagy sem, a küldetést.

De hogy kell innen kimenni?

Az asszonysereg tömegén keresztül még egy egér sem futhatna ki. Azok pedig nem nyitnak utat.

Nem volt más mód, mint hogy Barcsayt felemelték a fejük fölé, s aztán mint egy hanyattúszó embert a hullámok tetején, úgy adták kézről-kézre a tenyereiken, a míg valahol odakünn a száraz földre jutott.

A fejedelemnek pedig doktor Reineckius ez alatt akkora dosis ipecacuanhát adott be, hogy a felől annak még ettől az egész planétától is elment a kedve. Azt mondá, hogy úgy küldjenek hozzá a rendek még ma egy határozatot, hogy azt ő vagy olvasatlanul aláirja, vagy valami mást cselekszik vele.

Az elsőbbet tette meg.

Bele sem tekintett az eléje tett határozatba, csak aláöklözte a nevét.

Barcsay Ákos mégis czélszerűnek látta, per apices elmondani a fejedelemnek a határozat meritumait. A Bethlen Gábor-féle nyolczvanezer aranyról van szó.

– Bánja a szösz!

«Aztán meg a rendek, nagyobb megnyugvás okáért, az özvegy fejedelemasszony személyét biztos helyre akarják tenni.»

Azt sem bánta a fejedelem. Miatta most elfoghatják, le is nyakazhatják, el is temethetik az egész világot.

Barcsay Ákos a legjobb sikerrel térhetett vissza az országházba, a hol most már út volt a számára nyitva az eleven fal között, a mely azonban ismét összezáródott utána, mint a Soncha barlangjának a sziklái a szerencsétlen kincskereső után.

Abból a jelenségből, hogy az aláirás ilyen hamar megtőrtént, mind a rendek, mind az asszonynépek azt az örvendetes következtetést vonták le, hogy tehát a fejedelem is nagyon helyesli ezt az egész modus procedendit.

Csak Ilka asszonynak maradt meg a gyanuja a lelke fenekén. Nem hisz ő már senkinek, a mióta az Apor Istvánban olyan keservesen megcsalódott. A milyen szelid, nyugalmas, minden embert jónak hivő teremtés volt addig az ideig, abban a pillanatban, a mikor megtudta, hogy a szerelmetes férjét a legjobb barátja árulta el, és még milyen praktikával: egyet fordult az egész lelke. A gyöngeség erővé vált benne, a szelidség haraggá, a hitből kételkedés lett, a félelemből vakmerőség. Eddig soha még a visszafeleselő cselédjével sem mert szembeszállni; most szarvakat emelt, hogy a fejedelmet megöklelje vele.

– Ne örüljetek még asszonyok! Kiálta onnan az asztal tetejéről a zsibongó hadnak. Még hátra van az ebek harminczadja, nem estünk át rajta. Most siessünk ki innen sebtén, vissza a szekereinkhez; de körülfogva tartsuk a várat s egész éjjel őrt állassunk; nehogy a fejedelem előre futtassa a kengyelfutóját Fogarasra, s megizenje az öreg asszonynak, hogy mit határoztak a rendek, s aztán mire a diéta küldöttje megérkezik, már akkor csak hült helyét találja a fejedelemnőnek, meg a nyolczvanezer aranynak.

S ez bizonyára nagyon okos észrevétel volt; csakhogy már későn jött! A fejedelem Barcsay Ákos eltávozta után mégis utána gondolt annak, hogy mit határoztak a rendek? Ennek fele sem tréfa. Azonnal levelet írt az özvegy fejedelemnőnek, tudatva vele a veszedelmet, s a kengyelfutóját felöltöztetve parasztnak, abban a nyomban útnak indítá a levéllel; úgy, hogy annak egy pár órai egérútja volt az országgyülés kiküldötte előtt.

Mire az asszonyi had körülfogta a várat, már akkor messzejárt a kengyelfutó a levéllel: strázsálhattak már szegények egész éjjel imette.

De nemcsak a fejedelemnőhöz küldött izenetet Rákóczy György, hanem a Kolozsváron levő hadai parancsnokához, valamint a gyulafehérvári kapitányhoz, hogy a titokban összegyűjtött hadaikkal vonuljanak fel Szamosujvárra.

(Mert az alatt, a míg a rendek azon tanakodtak, hogyan fizessék ki a nyakukon ülő törököt, tatárt aranynyal és szép szóval, az alatt Rákóczy György abban fáradozott, hogy mint fizesse ki ezt a kegyetlen zsarnokát az országnak – vassal. Uj hadakat gyűjtött, arra kellett neki minden pénz. Nem fösvénységből tagadta ő meg a foglyok kiváltását; hanem a fegyverén esett kudarczért készült boszút állni. De ezt nem mondhatta meg a rendeknek, mert azok bizonyára ellene lettek volna. Azokat nagyon bölcsekké tette az országos pusztulás.)

Egész csendességben megteltek a Szamosujvárral szomszédos falvak: Mikola, Boncs, Hesdát, Ördöngős-Füzes a fejedelem gyalog és lovas katonáival, benn a várban is volt némi helyőrsége, azok között hatszázra menő szász, Gaudé András kapitánynyal, meg a szász egyetem darabantjaival; Deés felől pedig közeledőben volt Bethlen János és Barcsay András a Krakkóban hátrahagyott helyőrséggel, a kiket Rákóczy sógora: Lubomirszky marschall «pacificando» szabadon bocsátott. Ugy, hogy Szamosujvárt egy valóságos érczgyűrű fogta körül a Rákóczyhoz hűnek maradt fegyveres csapatokból addig a keserves szempillantásig, a midőn az országgyülés kiküldötte visszakerül azzal a leverő hirrel, hogy mire ő Fogarasra egész parádéval beczafatolt, akkorra már az öreg fejedelemnő hopp hirével hegyen-völgyön túl járt; azóta odakinn van Magyarországon, sárospataki várában. És így a nyolczvanezer aranyat bizony elvitte a «patak.»

A diéta erre az értesülésre fülét fejét elereszté s nem tudta, hogy most már szégyenkendjék-e, vagy ungorkodjék.

Annál hangosabban tört ki a zendülés az asszonynép közt. Fennhangon szidták, mocskolták a fejedelmet, a vár ablakai alá gyülekezve, s ne mutatta légyen egy fejedelmi darabont magát a vár kapuin kivül, mert annak bizony kikefélték a mundérját kefe nélkül.

Damokos Tamásné erre a rossz hirre kétségbeesetten rohant be Szamosujvárra s berontott egyenesen a szultán tihájához, Akmet béghez.

A lábaihoz veté magát, a kezeit csókolta.

– Oh uram: kegyelmes uram! Légy hozzám irgalommal. Én vagyok a szerencsétlen Damokos Tamásnak a hitvese, özvegy asszony, a kinek az ura még él.

– Ahá! Te vagy az a kaczki menyecske, a ki Apor István uramhoz levelet irtál, hogy csak hagyja az uradat ott veszni a tatár rabságban.

– Csak finta volt tőlem az a levél: a szorultság diktálta.

– Tudom, tudom, jó asszony. Elpanaszolta azt már nekem azóta Apor István uram maga. Értem már a dolgot. Nekem volt szánva a finta, s rá is mentem a lépre. Elfogadtam a váltságdijat. No hát mi lett a váltságdijból?

– Ő rá biztam, hogy vigye el Tatárországba s a moldvai határon megtámadták a rablók, elvették tőle a pénzt.

– Máskor a rablókra bizd az uradnak a váltságát, azok hamarább kézhez adják. Én pedig uradat kihozattam Perekopba. A gazdája is vele jött, s az dühös lesz, ha a mondott időre meg nem érkezett az urad váltságdija. Nem tudom, mit csinál vele haragjában.

– Oh hisz épen azért vagyok kétségbeesve. Se éjjel, se nappal nincs nyugodalmam. Az ital nem megy le a torkomon, a nagy keserüségtől, s a falatomat a porba keverem meg, mikor a jó uramra emlékezem. Azért zudítottam fel azt a sok asszonynépet, hogy jőjjünk egyesülten fel a diétára. Nem tudtam mást kigondolni nagy rettegésemben, mint hogy az országtól kérjek segedelmet.

– Azt nagyon jól tetted. Egészen helyes volt. Hallottam a hirét. Derék asszonyság vagy. Hát aztán mi történt?

– Most jött vissza a diéta követe a rettenetes hirrel, hogy a mit az ország váltságdijnak határozott a rab magyarokért, az országnak testált nyolczvanezer aranyat elvitte magával a vén fejedelemasszony. Előre futtatá a fejedelem a kengyelfutóját Fogarasba hozzá, hogy elmeneküljön a sok pénzzel, a mi uraink váltságdijával! Oh uram! könyörülj rajtunk nyomorultakon: szegényeken.

– Oh, dehogy vagytok ti nyomorultak, dehogy vagytok ti szegények, erdélyi asszonyok. Több kincsetek van ti nektek, mint a világ akármi asszonyának.

– Nincs, uram, bizony nincsen, hidd el; ha minden ékességet a testünkről kótyavetyére dobunk is, csak egy tizedrészét sem tudjuk mi előteremteni az elcsizelt nagy pénznek.