Part 4

– Álmodtad ám: az Están komám szemeivel. No hát akár álmodtad, akár ő tőle hallottad, ne hajts rá semmit. Álom: szófia beszéd! Hát ugyan olyan embernek ismered te a te derék jó uradat? A ki hitvesi hűsége ellen még akkor sem vétett, mikor a világ magas paripái ragadták magukkal; hát az majd most fogja megtörni esküjét, mikor az Istennek ilyen sulyos látogatása van rajta? Eredj már! Ne légy gyermek! Nézz bele a tükörbe, aztán kérdezd meg magadtól, hogy elfeledhet-e valaki egy ilyen deli magyar asszonyt? Aztán kiért? Egy tatár debelláért! Ha láttál volna valaha egy tatár asszonyt, kinevetnéd magadat. Azzal a fekete pofával! Az orruk ég felé áll, úgy hogy beleesik az eső: s a füleik akkorák, hogy legyezhetik vele magukat, s szájuk meg olyan nagy, hogy saját maguknak a fülébe sugdoshatnak vele; a fogaik feketére, a szemöldökeik kékre vannak befestve; egy ilyen madárijesztő váztól félted az uradat, hogy elszereti tőled. Inkább attól félthetnéd, hogy megeszi.

Nevetett, nevetett ezeken az asszony, meg is törlé szemeit a könyektől, hogy hát jól van, nem gondol erre a bolondságra. De mégis csak komolyan vette a dolgot.

– Mert hiszen, lássa kegyelmed; nem azért aggok én, hogy az én Tamásom mást szeret, nem engem. Nem vagyok én olyan írígy. De attól reszket a szivem, hogy ha azt a murza egyszer meg találja tudni, én édes Istenem, még valami szörnyű csufondáros módon megcsonkíttatja szegény uramat.

– De verd ki az egész aggságot a fejedből. Add vissza annak, a kitől kaptad. Ha álmodtad, álmodd vissza. Annak az én kedves komámnak, a tutornak pedig mondd meg: hogy az Isten őrizze őt attól, hogy egyszer én is ott legyek álmomban, mikor ő te neked álmodban ilyen hireket hord haza, mert Isten úgy segéljen, olyat somodorintok a feje tarkójára – álmomban, – hogy ébren is megtapogatja a helyét.

Ezt hát valahogy elütötte-vétette Boldizsár bá; de azért magának is szeget ütött ez a fejébe. Mert nem igaz ám az, hogy azok a tatár-asszonyok olyan csúfak volnának! Inkább nagyon is szépek. Termetük, arczuk, hát még a szemeik! Veszedelem azoknak a villámlásába kerülni. – Aztán húsból van az ember, még ha Damokos is. Az ilyen dologban az asszonyok nagyon helyesen szoktak álmodni. Ébren sincs az máskép. Az egész világtörténet egyetlen egy esetet tudott följegyezni a férfiúi erényről: az is ki tudja igaz-e? Az a történet Potifárné és József között azzal a köpönyeggel. Az egyik így adja elő, a másik amúgy.

Hogy melyik mondott igazat: az excellentiás asszony-e vagy a zsidó-gyerek? ez a kérdés még nem volt biró előtt. (Ezeket Boldizsár bá óggta-mógta így magában.)

Csak legjobb lesz siettetni a kiváltási ügyet, s e végett ő neki magának felmenni Gyulafehérvárra a szultán tihajájához és siettetni az alkut; mert a mit az asszonyok álmodnak, annak fele is igazság.

KALME.

Buzdurgán murzának a hires nevezetes telepe ott vala, a hol a Karaszu és a Salgir folyamok egybeszakadnak s egy hegyes félszigetet képeznek. Maga ez a telep egy egész kis város volt: mondhatni erősség; mert a két folyam csupa zuhatagokban omlott alá a hegyek közűl, úgy, hogy a vízsebesség miatt hajóval nem lehetett egyik partról a másikra átmenni, de még a ki úszással akart is átjutni, számot vethetett a lelkével. A száraz felől pedig erős kőfal vonult egyik partról a másikig, mely a háromszöget bezárta.

A félsziget csúcsa az utolsó pontja volt egy lankás hegyláncznak, oldalai szőlőkkel, gyümölcsfákkal beűltetve, a miknek koronái közül messze kifehérlett a murza palotájának márványhomlokzata, a lapos terrasseokkal, a mikben alkonyi órákban a háremét lehetett látni mulatozni a távolból. Bizony csak távolból, mert a bőrgyár telepei lenn voltak a parti lapályokon: azoknak vízhez közel kellett lenni, ott voltak az erjesztő, posajtó medenczék. Az egész emberi lakcsoportozat igazi tatárépítmény volt: rendetlen, egymást támogató házak, vakolatlan falak, kiálló szarufák, nyers bőrrel, náddal, fakéreggel fedett kunyhók, közben egy-egy sárgára, kékre, pirosra festett, hanem azért mindenütt lyukas épület; hosszú szárnyékok, nyitott színek; semmi utcza, csak szűk sikátorok, a mikben két öszvér ki nem kerülheti egymást; áthidaló ereszek egyik sikátorból a másikba a háztetők felett; szárító esztrengák, vörös téglafalu ablaktalan rakodók, sötét bolt-odúk: azok előtt megint rudakra épített lombsátorok; szép lugasok, dögbőrökből; s mindenütt sár, piszok, rondaság; fekete, sárga, veres, zöld rondaság; bűz, büdösség, pestilentia a förtelem minden fokozatain keresztül: s mindezekhez hozzáillő félmeztelen, piszkos, cseredzett, sovány, elkényszeredett, vadállattá aljasult embertömeg; rabságra hurczolt áldozatok minden körül lakó nemzet népeiből, a kikről régen megfeledkeztek. Itten gyártják a marokint, meg a bagariát.

Hanem odafenn, a palota körül, valódi paradicsom van. Idáig nem hatol fel sem a posajtók lugszaga, sem a rabszolgák jajveszéklése. A természet maga alkotta édenné ezt a helyet, a midőn a magasabb hegyekről egy hatalmas patakot irányzott a félszigetre, a mi aztán a magas előfokról zuhatagban omlik alá a Karaszuba.

Fenn a várban kristályvizet isznak; lenn a városban cserző luggal, trágyalével zavaros habarékot. Idelenn a csáva bűzölög, odafenn a balzsamfák ambrája terjedez.

A hegylánczon túli része Krimiának egészen az olasz égalj áldásai alatt virul. Épen úgy diszlenek a szabadban a babérfák, a gránátalmák, a narancsok egész ligetszámra, mint Róma körül, s az olajfák ezüstszürke örökzöldje között már otthonossá lettek a kis-ázsiai nemesített gyümölcsök, körték, almák, baraczkok. Talán el is felejtette már a világ, hogy ezek keletről jöttek a nyugati zord világba, s úgy terjedtek tovább: úgy, hogy mikor már a székelyek a szilvából «ízet» főztek, akkor még ennek a fáját Belgiumban, Angliában nem ismerték s a poroszoknál az egyetlen érett gyümölcs volt a főtt körte.

Buzdurgán murza nem is volt semmire olyan büszke, mint a kertjére. A nagy rablóhadjáratokból, a miket vezetett, zsákmányon és foglyokon kivül még a kerti virágokat és ritka gyümölcsfákat is haza hordta s nagy gondja volt rá, hogy megéledjenek; kertészeit a szultán Gökk Sü melletti palotájában kitanult bosztandzsik közül szerezte s azoknak, mivelhogy eunuchok voltak, szabad bejárásuk volt a palotájába s fizetést és kaftánt kaptak. Az elhurczolt foglyok közül is kiválogatta a legelőkelőbbeket, az értelmeseket, meg a kik tanítók voltak, s azokat sorozta a kertben dolgozó rabszolgák közé. Az izoglán-basi azokat dirigálta oktató szóval és – nogajkával.

Február végével, a mikor még a székely földön haragosan fujdogál végig az öreg Nemere s rázza a havat a szakálláról, a krimi félszigeten már teljes virágpompájukban állnak a gyümölcsfák s a talitarka virágágyak csak ugy nevetnek a kinyilt jáczintoktól és tulipánoktól. A Tsatir-Dagh magas hegyein megtörik az észak fagyos szele s a Fekete tenger felől langy áramlat sietteti a tavaszt.

Hanem hát van az öreg Nemerének egy felesége, a Burána. Ez orosz születésű. Ez még sokkal kegyetlenebb szél a másiknál. Megesik az félszázadban egyszer, Olaszországban is, hogy az adriai tenger befagy s ugyanakkor a tél köpönyege beteríti egész Nápolyig a délszaki paradicsomot; az olasz, a ki először lát havat esni, azt hiszi, gyapot hull az égből. Ilyenkor természetesen minden növényzet elfagy. Ez a rém meglátogatja Krimiát is.

Mikor legszebben virágoznak a fák, csaknem nyári meleg van: egyszer csak felülkerekedik a kopasz hegyormokon valami csunya, rongyosszélű ólomszürke felleg s nagyhamar betakarja a ragyogó kék eget, olyan hegyes esőt szitálva alá, hogy szinte szurja vele az embernek a bőrét. Ez így tart három nap, három éjjel. Olyan hideg van, hogy bunda nélkül nem lehet kilépni a szabadba. A bunda a tatároknál a thermométrum.

Buzdurgán murza mindennap háromszor bejárta az egész kertet, sorra nézegetve a virágzó fáit, különösen sokat elidőzött az épen egész pompájukban diszlő gránátalmák alatt s tanácsot tartott a kertészével; de biz az sem tudott neki mást mondani, mint hogy ha a keringélő dervisek naponkint háromszor végig nem tánczolják a kert minden útjait s az imám négyszer a nap négy szakaszában el nem énekli a Koránból a XXIII-ik szúrát, hát akkor nincsen segedelem. Ha estére ki talál tisztulni az idő, éjszakára olyan dér lesz, hogy minden fűnek, fának vége.

Pedig hát épen estére állt meg a kegyetlen hideg szél. Ugy szokta azt a Burána asszony. Elvégezte a nagy szapulást, most aztán kitereget. Szép «fogas verőfény» lett.

Az imámok üvöltöttek, a dervisek verték a csörgő dobokat; a kertész a szakállát tépte; Buzdurgán murza pedig, mint egy őrült szaladgált a kerti utakon alá s fel, hol az eget, hol a fákat nézve kétségbeesetten.

Egyszer egy rabszolga, a ki ott gereblyélt a virágágyak közt, megszólítja:

– Kegyelmes uram, murza: nem használ ám semmit ez a könyörgés, a mit a derviseid mivelnek; attól a fagy el nem mulik rólunk; hanem én tudnám egy módját, a hogy mi szoktunk az ellen védekezni székelyek.

A murza végignézett rajta, s ráhorkantott boszusan.

– Hát te székely vagy? Mi a neved?

– Damokos Tamás.

– Damokos is, meg Tamás is? Melyik vagy hát?

– Mind a kettő. Székelyek főkapitánya vagyok.

– Héj ha azt tudom, nehezebb lánczot tetetek a kezedre, lábadra. Hát aztán mit tudtok ti székelyek Allah haragja ellen, a kik még arra sem vagytok érdemesek, hogy az árnyékába elbujjatok?

– Hát mi füstölni szoktunk ilyenkor.

– Hisz azt tudom bolond nélkül is. Olyan rakás tömjént gyujtaték meg a serpenyőben, hogy az egész mosée tele van az illatával.

– De mi kinn a szabadban füstölünk a fák alatt, és nem tömjénnel, hanem tőzeggel, nyers gazzal, a mi nehéz büzt ád: az veri el a fagyot. Engedd meg nekem kegyelmes uram; hadd tegyek vele egy próbát.

– No hát tedd meg; adj rendeletet a többi rabszolgáknak, hogy segítsenek neked ebben a székely istentiszteletben. Hanem annyit mondok neked Damokos is, meg Tamás is: hogy ha engem lóvá tartasz s nekem hiába büzölöd tele a kertemet meg a palotámat, s reggelre mégis elfagy minden: hát akkor tégedet, a Damokost is, meg a Tamást is karóba huzatlak.

– Ott is ott leszek én. Felelt vissza a rabszolga.

– No hát kezdj hozzá a babonádhoz: megengedem.

Damokos Tamás azonnal összehordatta a tisztásokra a többi rabokkal a nyers iszalagot, reketyét, s tüzet gyujtott alá. Mire a nehéz füst elkezdett szétterjengeni s elülte az egész kertet. De egyuttal beszüremkedett az a palota szobáiba is, s betölté keserű illattal még a háremet is. Buzdurgán murza dult-fult, prüszkölt az orrtekerő illattól s szidta a székelynek még a dédükeit is, a ki ezt támasztja; de kénytelen volt eltürni, mert maga rendelte meg. Éjfél felé pedig Damokos Tamás jó nyers cserhulladékot hordatott fel a gyárból, azt rakatta a tűzre. Buzdurgán murza azt hitte, hogy a poklok kéménye nyilt meg: az füstöl az orrába; pedig dehogy az nyilt meg: az még ezután következik. Végtére afféle drágalátos bőrhulladék szemetet gyujtatott meg Tamás a kert minden részében, a minek a kedveskedésétől Buzdurgán murza valamennyi asszonynépével mind a pinczeboltokba menekült, s a muezzimnak odafenn a minaréhban a torkába rekedt a «la illah il Allah!» Az egész kert palotástól be volt burkolva a füstbe.

És aztán olyan hideg lett, hogy a szökőkut medenczéjében befagyott a víz.

A mint kisütött a hajnali napsugár s Buzdurgán murza előjött a pinczéből, az első dolga az volt, hogy felszaladt a palotája lapos tetejére, széttekinteni a világban. Rémülve látta, hogy a tegnapi zöld erdők mind szürkék-barnák köröskörül, s az udvaron levő szökőkut medenczéje be van fagyva, a csövekről jégcsapok függnek alá. A szép paradicsomkert maga pedig még most is sűrű füstbe van burkolva.

– Átkozott hitetlen kutya! ordítá Buzdurgán, féktelen dühében s szaladt válogatni a korbácsaiban, melyikkel verje halálra a csalfa rabszolgát, a ki egész éjjel így megkinozta a maga füstölésével őt és egész háza népét s ehun ni! még jobban megharagítá vele Allaht! A míg azonban a korbácsai közül megtalálta az igazit, az alatt keletkezett egy jó friss reggeli szellő, az hirtelen elfujta a kertet elülő nehéz füstöt, s mikor Buzdurgán murza lerohant a kertbe, ime eléje mosolyogtak a lángvirágú gránátalmák, a tulipánok és jáczintok: nem pokolbűz, hanem millió eleven virág füszerillata lengett a szellőben. A kert meg volt mentve: zöld maradt minden falevél.

– Allahé a dicsőség! kiálta a murza elbámulva azon a nagy csodán, s aztán maga elé hivatta Damokos Tamást.

– No te székely! látom bizony hogy a te isteni tiszteleted jó volt. Büdös volt; de jó. Szidtalak egész éjjel, megdicsérlek nappal. És már most, hogy megjutalmazzalak, háromféle kegyelmet teszek veled.

Damokos Tamás megörült, hogy ilyen nagy embertől valami kis kegyelem nem jöhet.

– Először is elengedem neked azt a kétszáz korbácsot, a mit az éjjel megfogadtam, hogy saját kezemmel rád verek. Másodszor levétetem a lánczodat; ezentul láncz nélkül dolgozhatol a kertben. És harmadszor minden napon kapsz egy egész kenyeret, nem a többi rabszolgák moslékjából eszel.

Ennyi nagylelküség csak elég egy napra egy tatár murzától.

– No most már elmehetsz dolgodra. Hát te csakugyan Damokos is vagy, meg Tamás is? Ej, ha azt tudtam volna, dupla váltságdijat kértem volna érted. Feleséged is kettő van?

– De az csak egy van.

– Kár. Ha ketten volnának, könnyebben kiteremtenék érted azt a kétezer aranyat.

– Kiteremti azt az az egy is, kegyelmes uram; légy felőle bizonyos; nem hagy az itt engemet sokáig rabszolgaságban.

– Örülök, ha kivált; örülök, ha itt hágy, jó Damokos Tamás.

Ettől fogva aztán Tamásnak könnyebb volt az állapotja az ő rabságában: a kertészkedést otthon is nagy kedvvel szokta gyakorolni.

Mondtuk már, hogy Buzdurgán murza bőrrel kereskedett. Állatok bőrével is, meg emberek bőrével is. Nagykereskedő volt mind a két szakmában; azt is mondhatjuk, hogy nagyiparos. A marokinját, szattyánját, bagariáját elhordták messze földre a kalmárok s kereskedtek vele. Az eleven bőr ellenben nem került nála vásárra. Ő azt sokkal gyakorlatibb uton tudta értékesíteni. Maga is egyik előkelő vezér lévén, a ki alatt kilencz orta állt, valahányszor egy hadjáratból haza került s rendesen egész sereg foglyot hozott magával, azokat legelőször is szakértő módon osztályozta. A tenyereiket nézte: a melyiké fel volt törve, az paraszt, földmives, nem sok váltságdij néz ki belőle, ez mehet a bőrgyárba dolgozni; a melyiknek a tenyere sima, ez urféle, ezért váltságdijat fognak adni, ennek az életét meg kell őrizni. Az öltözet nem tehetett náluk különbséget, mert az uri köntöst már az elfogáskor lehuzta róluk a tatár s rongyos daróczot dobott a nyakukba helyette, úgy, hogy mind egyformák voltak. Leány vagy asszonyféléből csak azt hozta el, a mi nagyon szép és fiatal volt. Azt azután megtartotta magának feleségül. Volt az neki sok. Ugy volt vele, mint a kutya a szénával. Ezeket nem engedte kiváltani.

A kedvenczhölgy volt Kalme a kadina: cserkesznő, a tsetsencz fajból, mely a török padisahk szerályának szokta a legtöbb csillagát kölcsönözni. Ezt onnan rabolta el a Kaukazusból, mikor hajórajjal mentek át a tengeren a murtizigátorok ellen. A szép Kalme olyan úr volt Buzdurgán murza fölött, mint a murza a többi rabszolgái fölött.

Forró délutáni órákban le szokott jönni Kalme a palotából a többi háremhölgyekkel a kertbe sétálni és mulatozni, mielőtt azonban kijönnének, elébb trombitaszó adott jelt a kertben dolgozó férfiaknak, hogy siessenek a fallal körülkerített rekesztéken kívül eltünni, s a harmadik trombitaszó után fekete eunuchok jöttek elő, rhinoczeroszbőr korbácsokkal, végig szaladgálva a kerti utakat, s sorra kutatva minden bokrot, de még a terebélyfák lombos koronáit is, hogy nem maradt-e ott valami kanember? Jaj lett volna annak!

Egy délután Damokos Tamásnak azt a munkát adta a főkertész, hogy a nagy vízmedencze körül levő virágágyakból szedje ki az elvirított tulipánhagymákat s azok helyébe későbbi virításra szánt tubarózsákat ültessen. Tamás elvégezte mind a kettőt nagyhamar; mivelhogy az urfélének az a szokása, hogy ha egyszer parasztmunkába fog, azt nagy sietve elvégzi; nem tempózik vele, mint az igazi napszámos; egy nagy kosár megtelt kiszedett tulipánhagymával, a másik kasból meg kiürültek a tubarózsák. Ekkor aztán a fáradságtól, meg a hőségtől úgy elnyomta a buzgóság, hogy biz ő ott elaludt. A főkertész, a ki visszajött, megnézni a dolgát, látta, hogy már el is van végezve s az ő szolgája alszik: megszánta szegényt, jó szive volt, fogta az üres kast, letakarta vele, hogy ne süsse a verőfény, s ne csipjék a legyek: a mitől az aztán még mélyebben aludta az igazak álmát.

Egyszer aztán harsog a trombita; a feketék jönnek nagy riogatással, végig toporzékolva a tévutakon, s kergetik a férfi-népet ki a kertből, felkutatják a bokrokat, a filagoriás kösköket: nem bujt-e oda valaki? Látták biz azok ott a virágágyak között azt a két kast; az egyiket tele hagymával, a másikat fenékkel felfordítva; de eszük ágában sem volt, hogy még azt is megvizsgálják.

A jó Damokos Tamás pedig csak aludt szép nyugodt lélekkel a lefordított kas alatt s eszébe sem jött, hogy a trombita szóra és lábdobogásra felneszeljen; mert ő épen most hazatérőben volt Mikóujvárára mind hadseregestül: annak a trombitái szóltak, annak a lovai dobogtak úgy. Diadalmasan tért haza a megvivott harczból. Szó sincs róla, hogy őt elfogták volna; sőt inkább harczi trophæumokkal, tatár-lengyel exuviákkal megterhelve tér haza népestől. A várának a tornyai megaranyozódtak az alatt, hogy odajárt, úgy ragyognak. A két fia eléje jön lóháton: hej, hogy megnőttek azóta. Félinges kis babákul hagyta őket otthon, s egész legényekül jönnek most eléje; mégis rájuk ismer. No van csókolódás! Hát anyátok hol van? Felelnek valamit: de nem érti. Elszokott a füle attól a beszédtől, a mit Erdélyben beszélnek.

A szerály felőli rácsozatos kertajtó megnyilik, s a rózsalugassal fedett lépcsőgádoron át leszállnak a palota hölgyei. Egész dandár azoknak a száma. Nem mind ikbál, a nagyobbrész odaliszk, a ki az urnője arczát ernyővel védi a nap ellen, pávafark-legyezővel hüsseli, mandolint, hárfát hoz, vagy csengős nakarát, a mi tánczhoz való. Napkelet minden festői divatja szerint van öltözve valamennyi, a hány annyiféleképen. Azt, hogy ki közöttük a kadina, a legelső urnő, ha a szolgálattevő hódolat nem árulná is el, ha a ragyogó ékszerek nem kérkednének is vele, hirdetné maga az arcza, a termete. «Mikor te kilépsz a házadból, a nap eltakarja az arczát felhővel, azt mondva: most világíts te helyettem!» így zengedezne róla valami keleti költő. Mi azonban nyugodjunk meg abban, hogy Kalme legszebb volt a tizenkét hölgy között.

Eleinte fel s alá sétálgattak a tekervényes tévutakon, virágokat szedtek, koszorukat fontak, éretlen gyümölcsökbe beletorkoskodtak, pillangókat kergettek; azután énekelni, tánczolni kezdtek; majd karéjban összefogózva, majd párosával, fátyolkendőt tartva a fejük felett, egynek kedve kerekedett szilaj magántánczot járni leterített szőnyegen, s míg a csörgős dobot ütögette a feje fölé emelt kezeivel, az alatt a többi odaliszkok zümmögő dalt dudoltak félkaréjban állva. Kalme, két hölgytársa vállaira dülve gyönyörködött bennük.

Damokos Tamás pedig ottan a kas alatt látá, hogy vonulnak ki eléje Csik-Szereda ifjú hölgyei nagy zsolozsmaénekléssel. Danolnak is, tánczolnak is. No lelkecskéim, énekeljétek azt a zsoltárt, hogy «A Sionnak hegyén Ur Isten, Tiéd a dicséret!» Éneklik is, de valami olyan furcsa nótára, a milyet ő soha életében nem hallott. Nem illik ez a melodia sehogy a textushoz. Aztán nem kellene az embernek tánczolni a zsoltárhoz.

A táncz után sorbetet, meg szultánkenyeret s egyéb csemegéket hoztak; a hölgyek letelepedtek a nagy persa szőnyegre, a mit a pázsitra terítének, s akkor elkezdett egy török hölgy meséket mondani, a mik fölött egyszer-egyszer valamenyi felkaczagott. Elhiszem azt, hogy mikor egy pogány isten egy csoportban ennyi kaczagó női ajkot látott megnyilni, hát azt mondta, hogy «de bizony szebb a földön, mint az égben.»

Mikor aztán a nap kezdett aláhanyatlani, s a nagy olajfák, cziprusok árnyéka betakarta a kertet, a fülemülék megszólaltak köröskörül, akkor a kadina megkivánta a fürdést. A nagy medenczében a szökőkut sugara olyan dallamos hangokon fecsegett a naptól átlangyult habokkal, hogy lehetetlen volt a hivogatásnak ellene állani. A hölgyek valamennyien mind lerakták lepleiket, s aztán csintalan játékot üzve, kergetölőztek a nagy medenczében; maga a bűbájos Kalme, mint egy élő márványszobor oda állt a szökőkút sugara mellé, s karját feje fölé emelve, engedé a kristálygyöngyöket vállain végig peregni.

Halandó szeme nem láthatta ezt a képet: az istenek pedig hadd lássák! és irigykedjenek.

«No micsoda bolond ez már megint!» mondá Damokos Tamás. Ne sikoltozzatok annyit a lovam körül, mert még lefordulok róla. Ne nyulj hozzá te menyecske, mert megrug! Egyszer csak felugrott a lova, s ő keresztül esett a fején. Szerencsére csak a kosár oldalába ütötte a homlokát. Aztán nagyon elbámult, hogy olyan szűk lett egyszerre a láthatár. Kereste Mikóujvárát: az már nem volt ott; hanem a menyecskék sikoltozása folyvást hallható volt most is.

Már csak még sem állhatta meg, hogy a kasnak a fonadékán ki ne tekintsen, hogy mi lett a lovával, a melyikről leesett? S akkor egyszerre előtte állt az a látvány, a mi csak az olympi isteneknek való. Észbontó, szívbetegítő látvány. A hol az üdvösség és az elkárhozás összetalálkozik. Az örvénynyé vált mézcsepp!

A mythoszi regét látta maga előtt, Anadyomene születéséről, a mint a nereidák vállaikra emelik a tajtékból született Dionét, hogy hosszu, aranyba játszó hajfürteit, a mik lebontva végig omlanak az élő márványon, illatos olajjal bekenjék. Egyik nimfa a tenyerével befogta a szökőkút csövét s az elszorított víz sűrű permetegekben lövell szét a tenyere alól a csoportozat feje fölött, a mire, a mint a pálmafák közül kilövellő rózsaszin alkonysugár rásüt, félkerek szivárvány tündérkerete támad körülötte, maga a medencze vize a szétterülő olajtól gyöngyházszinben játszik. Kép csupa ragyogásból, fényre festett fény, a minek közepette csak a szökőkutat elfojtó bizbariba néger rabnő jaspis szobor alakja fekete. A vidám, csintalan női kaczaj s a fülemüle csattogás egymásba vegyül: közbe egy-egy hárfahur pendül s a megzavart víz habja locscsan, dallamos lubiczkolással.

– Ne lássam ezt az álmot! sóhajtá erényes elborzadással Tamás. Soha sem vitte őt arra a lelke, hogy asszonyok után leskelődjék. Sybaritának, mohamedhivő töröknek való ez. «Nem akarom látni! Más álmot akarok látni!» S hogy annál biztosabb legyen magáról, a két kezével eltakarta a szemeit és hanyatt feküdt s aztán csak a fülei hallották még a dévaj kaczagást, a csalogány czuppogását, a habok locscsanását. Rá tudta magát kényszeríteni, hogy ujra elaludjék. Kevés ember tette volna ezt meg az ő helyén.

Ámde az ébren látott tünemények az álom országába is utána találtak: ha elfutott előlük, eléje kerültek. Pedig olyan jól elbujtatta magát: egy nagy kőkoporsó födele alá. Itt csak nem lelnek rá. A dal, a kaczagás hangja ugyan ide is lehatol hozzá; de legalább sötétségben van.

Csakhogy egyszerre az a kőkoporsó elkezd átlátszóvá lenni; kristálylyá lesz a födele, keresztül láthatni rajta. Most látja már, hogy hová jutott? ott van a török szultán szeráljában, annak a legbelső háremében: a fehér márvány fürdőteremben, a minek a falai arany betűs alkoránmondásokkal vannak teleírva.

Egész serege zsibong ott a háremhölgyeknek: tánczolnak, dalolnak, vízben lubiczkolnak, hintán himbálódnak, hegedülnek és tamburáznak, egymást narancsokkal hajigálják.

A világ mindenféle szinű hölgyei vannak ott, fehérek, feketék, sárgák, olajbarnák, aranyozott és karmazsinra festett szemöldöküek, kék, fekete és zöld szemekkel, selyemsárga, sáfránveres és koromfekete hajzattal. Valamennyien mind tudják, hogy ő ott van, egy férfi, lezárva kristálykoporsóba. Körültánczolják nevetve, gúnyolódva; kinálják csemegékkel, gyümölcsökkel, habzó serlegekkel, még ajkaik mézével is: tudják, hogy nem nyulhat hozzá, nehéz ez a koporsófödél. Csak azért ingerkednek vele, hogy a tehetetlen kínlódásában gyönyörködjenek.