Part 3

Nem is mentek a tatárok Mikóvárnak a tájékára sem többet. A murza visszafutott a khánhoz, s a prófétára esküdött, hogy olyan ellenségre még nem akadt, mint a «kisértetek völgyében».[1] Mindig óvták attól az oláhok is, hogy oda ne menjen, mert ottan földalatti lelkek uralkodnak; de ugyan tapasztalta ennek az igazságát, mert ottan nemcsak hogy száz ágyut sütögettek el a népe közé, de utoljára magát az ágyut is közéjük röpíték; éjjel pedig tüzes arczú dzsinek szálltak le az égből, lángpallosokkal: a kire csak ránéztek is, rögtön korommá sült a tekintetüktől. Ezért aztán Mikóvár vidéke – ezen tatárjárás alatt – meg lett szabadítva mindenféle kelletlen látogatástól.

BENN AZ ELLENSÉG A VÁRBAN.

Czirjék Boldizsár azért nem feküdt le a fülére, de mindig csak félszemmel aludt, a másikkal az ellenségre vigyázott; mindenütt ott vala, hogy az ellenség meg ne lephesse a várat. Végtére aztán ez a zivatar is csak elmult a maga jó kedvéből, a tatár telerabolva magát, haza ment a prédával, meg a sok rabszíjra füzött fogolylyal. A fejedelem is hazakerült, az országgyülés is összeült; azok aztán kegyetlenül egymás hajába kaptak, ki rebellált, kit száműztek: egyszóval minden rendbe jött.

Százezer harczos férfi ugyan ott sinylett Krimiában rablánczon, hanem az is mind rendben volt. Gazdája akadt valamennyinek. Itthon pedig a magas kormány az előkelő özvegyeknek és árváknak tutorokat rendelt, ennél többet pedig nem lehet kivánni.

Boldizsár bá is megkapta a parancsolatot, hogy leültetheti már a csiki hadakat, nincs rájuk több szükség, lássanak a mezei munka után. A csizmadiák menjenek csizmát varrni. Az ágyukat olvasztassa be s az anyagot küldje fel Szebenbe, hadd öntsenek belőlük harangot. Boldizsár bá hiven tűzbe tétette a faágyuit és a hamuját lelkiismeretesen felküldte Szebenbe, öntsenek belőle harangot, ha tudják a módját.

Csak azután, hogy mindent elintézett, tért haza ő is Mikóujvárára, a hol a hadnagyi felügyelet volt a hivatalos dolga.

Legelébb is felkereste az ő kedves urasszonyát, a ki talpig gyászba öltözve fogadta, s százszor is köszönte neki azt a sok jó szolgálatot, a mit neki és családjának tett; igérte, hogy soha sem fogja elfelejteni.

– Már most hát, édes hugomasszony (a Czirjékek és Damokosok vérszerinti rokonok voltak), mondá Boldizsár bá: a legelső dolgunk az legyen ám, hogy a mi Tamásunkat kiszabadítsuk onnan a tatár fogságából, mert neki sem jó ottan lenni, de neked sem jó ám itten magadban lenned azzal a két kis ártatlan porontytyal.

– Minden bizonynyal, az lesz az első dolgunk, édes bátyám. Egyébiránt addig sem vagyok itten egészen tanács nélkül hagyva, a jó fejedelem gondoskodott róla, hogy a diæta rendeljen ide «tutort» a kis gyermekeim számára, s nekem szükségben tanácsadót.

Boldizsár bá nagyot törült erre a szóra az orrán (boszuságtól viszketett az!) s azt dörmögé, hogy biz a jó fejedelem még sokkal jobb fejedelem lett volna akkor, ha maradt volna itthon medvéket vadászni, mint hogy elvitte a családapákat az operentiákra, koronát vadászni, a kiknek a helyébe aztán most tutorokat ültet. Egyébiránt ki légyen az az iderendelt tutor, ha szabad a nevét tudni?

Ilka asszony mondá neki, hogy az bizony Apor István uram ő kegyelme.

Hüh be nagyot ugrott erre a szóra Boldizsár bá; a süvegét pedig úgy vagdalta a padlóhoz, hogy az olyanokat puffant, mint egy mozsárágyu.

– Oh te szent Pilátus! Oh te szent Herodes! s még a hány füzfánfütyülő szent van a világon! Hisz akkor benn van a várban az ellenség!

– Micsoda ellenség?

– Micsoda ellenség? Az, a ki rosszabb a töröknél, rosszabb a tatárnál; a ki jobban megéget, mint a tűz, jobban felforgat, mint a földindulás. Ugyan hogy tudtad azt ide beereszteni?

– Ugyan mit tud kegyelmed Apor István ellen?

– De bizony eleget. A mit a pápisták hét főbűnnek hínak, az mind meg van benne, csordultig tetézve.

– Példának okáért.

– Először nagy benne a kevélység. Nem tudja elfelejteni, hogy azoktól a hatalmas Aporoktól származik, a kik hajdan Erdélynek vajdákat adtak; Bálványosban most is uralkodnak. Ezért képes volna elárulni minden atyafiát, a ki fölötte áll, hogy annak a helyébe ő juthasson. Azután irigye minden embernek, a kit csak az Isten valamivel megáldott; az egyiktől irigyli a vagyont, a másiktól a jó hírnevet, a harmadiktól az észt, a negyediktől a családi boldogságot, s képes rá, hogy azt semmivé tegye, csak azért, hogy másnak se legyen, a mi neki nincsen. Azután jön a fösvénység, a kapzsiság, a pénzhetnémség: kártyán nyerni, uzsoráskodni, örökséget hajhászni, simoniát űzni, ebben ő mind tudós. Kétszeresen árva az, a kinek ő lett a gyámja, mert azt egy ingben, mezitláb teszi az utczára. Azután iszákos, a bort nem is issza, hanem úszik benne; s ha feltette az Orbán süvegét, akkor meg garázda, véres verekedő, belevész az édes apjába is, s a papját is megveri; haragtartó lelke soha el nem felejti, ha egyszer megbántották, s nagy idő multával is boszút áll érte. Mindjárt kész a kardjához kapkodni. Hanem annál restebb, ha valami üdvösséges dolog van rája bízva. Akkor mindig azt mondja, «majd holnap, majd holnap!» Ha egy irgalmas kiáltással megszabadíthatna valakit, még azt is resteli; ha a lábával eltaposhatna egy üszköt, még azt sem teszi meg: elnézi, csupa restségből, csupa tácsóságból, hogyan lesz belőle nagy tűz.

– Ejnye, de összegyüjtötte kegyelmed a hét fő bűnöket szegény Apor István fejére.

– Még csak hatot számláltam el; a hetedik hátra van, hogy azzal kössem be a koszorúját. A legfőbb vétke az, hogy fajtalan, buja indulatú; a ki előtt semmi asszonyi erény sem szent, akár szolgálónál, akár fejedelemnőnél legyen található. Ha egyszer ez az indulat elvakítja: akkor nincs az a gonosztett, a mitől visszarettenjen, csak czélját elérje.

Ilka asszony gondolá magában, hogy Boldizsár bá a valláskülönbség miatt gyűlöli ilyen nagyon Apor Istvánt, s csillapítólag hozá fel:

– De gondolja meg kegyelmed, jó Boldizsár bátyám, hogy ő az én szegény jó Tamásomnak régi jó barátja.

– Hisz az a hiba. Inkább ellensége volna!

– Még atyafia is.

– Mint Ábelnek Kain.

– Aztán én nekem meg nagyon jó akaróm.

– Hiszen azt is tudom.

– Gyászos özvegységem szomorú napjaiban, szegény első uram halála után, igen sokat feljárt hozzám, vigasztalt, tanácsolt; a mit csak kivántam tőle, mindent megtett értem.

Boldizsár bá minden egyes mondásra ráintett a fejével, s aztán hozzá toldá:

– Úgy, úgy! Még gitározott is neked és énekelt mellé! Mert azt hitte, hogy hozzá mégy. Szerelmes volt beléd.

– Én belém? szólt Ilka elbámulva. Én nem adtam arra neki semmi okot.

– Elég ok egy asszonynak az, hogy szép, arra, hogy szeressék. Te nálad azonban még egygyel több ok is volt. Tudod jól, hogy mikor szegény első urad olyan szerencsétlenül végezte életét: a fejedelem (Isten nyugtassa meg, de derék jó úr volt! Bár még most is élne!), hát a fejedelem, a kire a magtalanul elhunyt Mikó József minden birtoka visszaszállt, azt a szót ejté ki, hogy bizony annak fogja donátiózni az egész Mikóujvárt dominiumostól, a ki a szegény fiatalon gyászban hagyott özvegyet feleségül veszi. Ezt orrontotta meg Apor István uram, s ezért taposgatta olyan szorgalmasan körülötted a földet. S most megint itt van az alkalom, megint özvegy lettél: nincsen urad, s ő tőle függ, hogy visszakerüljön-e valaha, vagy végkép odaveszszen. «Kecskére bizták a káposztát!»

Ilka asszony csak mosolygott.

– No hát lássa kegyelmed, hogy mennyire csalatkozik ez emberben: íme az most is abban jár, hogy legnagyobb készséggel meghozza az engedelmet a szultán tihájától szegény férjemnek azonnal kiszabadítására. Annyit lótott-futott már eddig is, hogy sikerült neki megtudnia, mely várba vitték Tamásomat, kinek hatalmában van, ki a gazdája? A váltságdíj felől is ki van már egyezve a tatárral, s csak a postáját várja vissza, hogy megtudja, hová hozzák őt ki, hová kell küldeni a pénzt érette, rögtön ő maga fog érette elmenni, ő hozza el maga szegény Tamásomat. Láthatja kegyelmed, hogy ez egy igazi nemes szív.

– Hallom, de nem látom, s ha látom, sem hiszem: valami kutyaság lesz ennek a saroglyájában. Az én Están komám soha sem tett még semmit nemeslelküségből, s nem hiszem, hogy a climactericus esztendeje jött volna meg, a mikor az embernek a természete rögtön megváltozik. Veszedelem lesz ennek a vége! Ezt súgja nekem a kisujjam. Hanem hát jól van. Te csak légy nyugodt és várj minden jókat, majd ébren leszek én. Ha Apor István uramat megtették a te tutorodnak, majd megteszem én magamat az ő tutorának, s fogadom, hogy én jobban fogok vigyázni az ő árva fejére, mint ő a te árváidra. Az Isten szabadítson meg e gyászruhától.

Ilka szépen megköszönte még egyszer Boldizsár bának az eddigi sok jóságát s az egész beszédből semmi tövis sem maradt a lelkében: ő nem hitte azt, hogy rossz emberek lehessenek a világon (ha csak nem kutyafejű tatárok), s azt gondolta Boldizsárról, hogy ez olyan ember, a kinek sok észt adott az Isten, több bajt lát a világon, mint a mennyi valósággal létezik.

Apor István uram számára berendezték a vár legszebb szobáit. Boldizsár bá a földszinti boltozatban lakott.

BUZDURGÁN.

A mit Ilka asszony megtudott az elfogott férje felől, az mindössze annyi volt, hogy a rabbá lett Damokos Tamásnak a gazdája Buzdurgán murza.

Ezt hírül hozták neki illyefalvi szökevények, a kiknek sikerült rabságukból kimenekülni s ezer veszély és kiállott nyomoruság után a «záptenger» halálbűzű morotváin keresztül, nagy vargabetűvel haza kerülni.

Ezek ugyan rettenetes dolgokat tudtak regélni Krimiáról és az odahurczolt rabmagyarok borzasztó sorsáról. Hogy hurczolták őket ló mellé kötözve, hogy etették, itatták őket olyan «gazzal», a mit meglátni is undorodás; hogy fogták őket olyan sanyarú munkára, a mit idehaza a barmok végeznek. Ezek közt pedig legkeservesebb volt az állatbőrök kallózása, csávázása, cserzése, lugzása.

A krimiai tatárok marokin-bőripara hires volt az egész világban. Nem tudtak olyat sehol előállítani. Rabszolga kellett annak a készítéséhez. Eszes állat, a ki baromszolgálatot végez. A krimi tatárok hirhedt bőriparuk által kincseket halmoztak össze; el lehet mondani, hogy a Bakcsi-Szeráji és Akhtiári tatár fejedelmi paloták bőrből lettek építve. Minden finom saru, keztyű, a pompás könyvtáblák a régi könyvtárak incunábuláin, a préselt borítékok a karos székeken, az úrnők czipői s a fejedelmi paloták aranynyal, ezüsttel kivert bőrszőnyegei, mind a krimi tatároktól származtak.

Átkozott munka volt annak az előállítása!

A legelső csáva, a mibe a bőröket beáztatták, a legrondább hulladék, marótrágya keveréke volt, a minek bűzét megszokni nagyobb gyötrelem volt a purgatoriumnál. Ebben a keverékben kellett térdig gázolni, könyökig vájkálni a szegény raboknak: szabad ember semmi fizetésért meg nem tette volna.

Azoknak, a kik ezzel a legelső csávába rakott bőrrel bántak, a karjaik és lábszáraik olyan feketékké váltak, mintha szerecsentől kérték volna kölcsön.

Azután jött a bőröknek eczetben, füzfahéjlúgban, savanyú lótejben keresztül erjesztése, a minél megint olyan hőséget kellett kiállniok, hogy az bevált a pokol előcsarnokának.

De legrosszabb sorsuk volt azoknak, a kik a finom szattyánbőrt készíték, mert annak meg az volt a módja, hogy a lenyúzott állatbőrt összevarrták, szumachgubicsport tettek bele, s akkor egy embernek egy csövön át addig kellett belefujni, míg az irha simára felpuffadt, mint egy bendő: így került az aztán a csávába. Ettől a munkától az ember tüdejének előbb-utóbb meg kellett szakadni.

No hát erre volt jó a rabszolga.

A derék krimi bőrgyárosok gondoskodtak róla, hogy soha szükséget ne szenvedjenek: az európai uraságokat marokinnal, szattyánnal és bagariával mindig elláthassák.

A legtöbb rabszolgát Oroszországból hordogatták el. Maga Dewlet Ghirai khán alatt, Moszkvából és környékéből nyolczszázezer munkást hajtottak el bőrt gyártani Krimiába s egy egész százötvenezer főre menő orosz hadsereget elfogtak mindenestől a tatárok.

A rabszolgákból ritkán került valaki haza.

Az a kegyetlen, sanyarú munka rövid idő alatt elpusztította a vele foglalkozókat; a kik kiállták, sem telepedhettek meg. A férfit és nejét (ha fiatal volt) nem hagyták együtt: a rabszolgaságból nem származik új ivadék. A kit nagy áron ki nem váltottak: az ott veszett a csávában, vagy elmult magától, ha megvénült. Idegen nem települt meg a félszigeten a tatárokon kívül, csak épen a koraita zsidó, a ki ott földműveléssel, kertészkedéssel, állattenyésztéssel foglalkozott.

A leghiresebb bőr volt ez idő szerint a «buzdurgán».

Azt a zománczos színt, azt a kigyófényhez hasonló arany-ezüst ragyogványt, azt a művészi préselést, azt a magas izlésre mutató rajzot, pompát, színvegyüléket, a mi e bőröket oly nagybecsűekké tette, nem birták utánozni se a francziák, se a mórok Spanyolországban. Ez a tatárok titka volt.

S ezt a bőrt azért hivták «buzdurgán»-nak, mert a kinek a gyárában az készült, az volt Buzdurgán murza maga. (Most már csak egy hires krimiai körtefaj tartogatja a nevének az emlékét; bőrt csinálnak mások is azóta, de olyan szépet soha, mint a buzdurgán volt.)

Buzdurgán murza különben is kiváló nevezetesség volt. A megszokott emberi mérveket meghazudtoló rengeteg óriás; a kinek a legmagasabb férfi is elsétálhatott a hóna alatt: a bibliai Góliáth második kiadásban.

Mint előkelő murza, ő volt a vezére egy egész dandárnak, s annálfogva, mikor hadba kellett menni, ő is lóháton ült. De ő nem úgy lovagolt, mint más jámbor ember, a ki a kengyelbe dugja a lábát; hanem a hogy a kutyán szoktak nyargalni, hogy a lovagnak a két lába is éri a földet, s a hányat lépett a lova, annyit lépett ő is, úgy hogy hat lábbal futottak; s annál gyorsabb volt a haladásuk, minthogy még a lovas is segített a lónak szaladni. Volt neki egy iszonyú nagy kardja, a mivel egy vágással ketté tudott hasítani egy embert, a sisakjától kezdve a nyereg kápájáig; s tizenötfontos buzogányával tovább tudott hajítani, mint más ember a parittyával.

És a mellett tetőtől talpig pánczélba volt öltözve, mikor csatába ment. A pánczélja csupa egymásra fekvő árticsókaszerű lemezekből állott, a mik mint a halpikkelyek fedezték egymást, finom aczélból voltak készülve; de elől a mellükön aranyveretű korán-mondatokkal ékesítve, a két vállán pedig ezüst madarakkal, és trombitafarkú kutyácskákkal. Maga a pánczélja nyomott egy mázsát s megért három falut. A dárdája pedig beillett árbocznak.

Hanem hát Buzdurgán murza holmi dib-dáb csatában elő se vette a kardját, buzogányát, dárdáját: elég volt neki maga a nogajka. Ez egy hosszú, szíjból font korbács volt, végtül végig megrakva réz- és ólomgombokkal. A kire ezzel egyet végig húzott, nem kellett annak többet semmi kenet ezen a világon. A futó ellenséget kergetve, csak ezzel csapkodott jobbra-balra maga körül, s hullott előtte a halandó, mint a letört bogáncs.

A mellett a hangja olyan volt, hogy egy mértföldnyire meg lehetett hallani, mikor neki ereszté az ordításnak, s ha az ellenséget hivogatta vele, bizony inába szállt a lelke ettől a nagy hangtól a legbátrabbnak is.

No hát ez volt az a Buzdurgán murza, a ki a jó Damokos Tamásnak a rabtartó gazdája lett.

Így hozták azt hirül Ilka asszonynak a hazatérő illyefalvi menekülők. Így tudósítá őt Apor István uram is.

Napról napra többet kellett Ilkának hallani a borzasztó Buzdurgán murza felől, meg a rab magyarok válogatott szenvedéseiről, azoktól a menekültektől, a kiket Apor István uram a várba hozogatott s Ilka asszony az asztalához ültetett, a családjával együtt vendégelte meg, hogy mindig a könyei hullottak a tányérjára, s egy falatot nem volt képes enni, mikor azt hallotta, hogy a szegény magyar raboknak a tatár tört kölest ad ételül, feleresztve savanyú lótejjel, vagy pedig lóhust, a mihez nem kapnak sót, úgy hogy a bőrgyártáshoz való salétromot használják só helyett.

Boldizsár bá, a kinek ezeket szintén mind végig kellett hallgatni, mert mint várnagy, ő is ott ebédelt Ilka asszony úri asztalánál, utoljára már megsokallta azt a sok szerencsétlenkedést, s a hirhordó menekülteket még a kapuban elfogdosta: «mit akarsz? honnan jösz?» Ha azt mondta a jámbor: «Krimiából,» akkor azt kérdezte: «ettél-e altyinnát?» arra akár azt mondta a góbé, hogy «ettem bizony,» akár azt, hogy «nem ettem,» mindenképen kidobta a nyakánál fogva a kapun: mert a ki valaha akár koldus, akár rabszolga volt Krimiában, annak tudnia kell azt, hogy az altyinna a legkisebb tatár rézpénz, a mit alamizsnának osztogatnak.

E miatt elvádolta Apor István Boldizsár bát Ilka asszony előtt; hogy nem ereszti a hirmondókat ő eléje. Ilka asszony ezért négy szem között előfogta Czirjéket s zsémbelni kezdett vele.

– Mikor úgy hazudnak, mint a köles! A tizedik sem volt tatárrabságban; hanem egytől hallott a többi valamit, azt azután tódítja tehetsége szerint tíz más.

– De már ugyan mért akarnánk engem ezzel keseríteni?

– Hát ezt Están komám tudja jobban.

– Csak nem gondolja tán kegyelmed?

– De biz azt gondolom én, hogy ő uszítja te rád ezeket a Szentlázár vitézeit, hogy tégedet jobban elijesztgessenek.

– De már ugyan miért tenné azt?

– Hát azt is kitalálom én. Úgy-e bár, hogy ő alkuszik a mi Tamásunk váltságdíjára a tatár tihajával? Azt mondja: négy ezer aranyat követel a murza, azon alúl ki nem adja az urunkat. Te neked pedig azzal a pénzzel együtt, a mit az urad küldött én általam, alig van több készpénzed kétezer aranynál. Most pedig, ez után az országos tatárdulás után, alig lehet pénzt kapni egész Erdélyben: a kinél van is, a maga családjához tartozók kiváltására szükséges neki. Tudom, hogy már a mi arany, ezüst-marhád volt, mind Brassóba vándorolt a göröghöz: de még sem telik ki a nagy váltságdíj. Kész volnál végtére még a mikóujvári uradalmat is, várastul együtt zálogba adni, hogy az uradat kiszabadítsd; ha azon nem aggódnál, hogy akkor meg a két kis fiadat rontod meg. Ezért rémítget Están komám mindennap új meg új hirekkel, hogy állj rá minél elébb az ő feltételeire, s az uradért cserébe add-oda a várad, az egész birtokod: majd ő kerít rá pénzt.

– Hisz oda is adnám! mondá rá Ilka asszony.

– No úgy-e, hogy kivakkantottad a titkot, a mit súgtok-bugtok a tutor urammal? Ezért az a nagy ijesztgetés. De hát én azt mondom, hogy ne tedd. Beéri a tatár a kétezer arany váltságdíjjal, még kezet is csókol neked érte. Ne hagyd magad agyonijeszteni. Nagy pénz az: kiadják érte Damokos Tamást.

– De mikor én nekem rettenetes érzés az, hogy ő ott törje a fekete csávában a bőrt az ő szép kezeivel! Minden nap, a mit neki ott kell szenvedni, egy örökkévalóság én előttem.

– Hiszen ne vedd ám azt úgy, a hogy ezek a gyászvitézek hiresztelik. Én is ismerem a cserző varga mesterségét: magam is tanultam. Igaz, hogy az első munka nagy undorsággal jár: de arra csak a legaljasabb szolgákat használják, a kik egyébhez nem tudnak. Ámde az olyan nagy eszű, irástudó embert, a milyen Tamás öcsém, nem küldi a tatár cserző-csávába: hanem beviszi a palotás műhelyébe, ott azt bízza rá, hogy a legfinomabb munkát végezze ügyes kézzel. A mi Tamásunkat bizonynyal abban foglalkoztatják, hogy ezeket a szép aranyos-ezüstös madarakat, tulipánokat festetik vele a kész préselt bőrre, a miket itt a karos székeiden látsz; az pedig kellemetes munka. Ő ért az irás mesterségéhez: vele iratják bizonynyal a nevezetes mondásokat azokra a pánczél-bőrökre, a miket a tatár uraságok hordanak. Mert ne ezekből a rongyos, szurtos tatárokból itéld meg ám a krimi tatár nemzetet, a kiket mi itten faágyúval, cséphadaróval rakásra öldösünk: ez csak a söpredéke. Otthon a tatár fényes, kérkedő úr, duskálkodik a világi pompában. Aztán azt se hidd el ám senkinek, hogy az egész Krimia egy olyan dögleletes pusztaság, a milyennek a kezdetén, a záptengernél mutatkozik, a honnan a szökevények elillantak; belül fölséges szép birodalom az: tele pompásnál pompásabb kertekkel, erdőszámra vannak ott a gyümölcsfák, a miket mi csak aszaltgyümölcseik után ismerünk. A mi Tamásunk pedig, tudod, hogy milyen nagy kertész volt: akármi legyek, ha most ő ott nem a főkertésze a tatár murzának, s míg mi itt a jégcsapokat bámuljuk az ereszen, ő most ott a virágos kertben a jáczintokból, meg tulipánokból kötöz bokrétákat Buzdurgán uram feleségeinek.

Ezzel a mondással még szinte hogy majdnem meg is nevetteté Boldizsár bá a szegény kesergő asszonyt.

– Aztán még egyet teszek hozzá: mondá Czirjék. Azt is vedd fontolóra, hogy Buzdurgán murza nagyon jól tudja ám, hogy Damokos Tamás főfő székely ember, főkapitány, primor, kastélyos uraság. Ott van Kemény János uram, a fővezér; az is megmondja neki, hogy ki az a Damokos Tamás? Ő érte Buzdurgán uram kétezer aranycsikót kap. Hát csak van esze, hogy elpusztulni ne engedje. Ne félj bizony, mikor ennek a többi szegény rabnak szalmát sem adnak alomhoz valót, s a sótalan lóhúsra fogják őket, a te uradat mandolával, meg mazsolaszőlővel hízlalják; s még a helyét is megtörlik a murza feleségei, a hová leültetik. Úgy él az ott, mint a paradicsomban, csak te hibázol neki, egyéb semmi.

Erre aztán sírt is, meg nevetett is egyszerre Ilka asszony.

– No látod, édes mézem, nem kell az embernek magát mindig a leggonoszabb bajok képzeletével gyötörni. Aztán Isten is van a világon. Nem hagyja ő el az inségben levőket.

Ilka asszony egészen megvigasztalódott erre a kecsegtetésre, és azt mondá Boldizsár bának, hogy áldja meg ezért a jó szaváért az Isten.

– Hanem hát arra kérlek, hogy el ne mondd ám Están komámnak mindezeket, a miket most neked elbeszéltem; mert az majd megint valami új furfangot fundál ki. Hej, mert sok-fábul-faragott-ember ám az én komám. Te csak mondd neki mindig azt, hogy itt van a kétezer arany: ennyi elég legyen, többet nem tudsz előteremteni. Ha a tatár keményen tartja magát, vársz a míg megszottyan.

Ilka asszony megigérte, hogy majd úgy tesz. Nem szól Apor Istvánnak semmit. Pedig hát dehogy állhatta meg, hogy ne szóljon. A legelső találkozásnál persze hogy elmondta előtte azt, a miben vigasztalását találta.

Egyszer aztán megint csak kisírt szemünek találta Boldizsár bá Ilka asszonyt.

– Hát már most megint ki törte el a mécses cserepet? Támadt rá atyafiságos zsémbeléssel a hugára. Miért itattuk meg ismét az egereket?

Az csak húzódozott s felelt is, meg nem is: «hát csak van énnekem elég okom, hogy sirással töltsem a napjaimat».

– Épen annyi, mint százezer özvegy asszonynak Erdélyországban, a ki mind úgy van, a hogy te. Ha azok mind rákezdenék nap-naponta a sirást: uram őrizz, felvenne bennünket az árvíz! De te neked még kevesebb okod van annyival, hogy hírt hallasz az uradról.

– Hírt ám, szepegett az asszony: de milyen hírt?

– No hát milyent? Talán bizony hátul kötötték a sarkát?

– Kegyelmednek mindig tréfára áll a kedve!

– Hogyne állna? Mikor egész nap nekem muzsikálnak – a hátamon. De hát ugyan mi rossz hírt hallottál Tamásról? Lánczra verték? Ütik verik?

– Azt nem teszik. Sőt inkább…

– Talán bizony ölelgetik, csókolgatják?

Az asszonynak megint olyan formára görbült a szája, mint a ki mindjárt sirva akar fakadni.

– Mondtam úgy-e, hogy tovább ne add Están komámnak azt, a mit tőlem hallottál? Most az már telebeszélte a füledet, az egész lelkedet azzal, hogy hja bizony a Tamás szemre való legény: az bizony megtetszett a murza feleségének; azóta össze is szőtték, boronálták a dolgukat; talán még tatárul is megtanult a Tamás, s el is felejtette, hogy van felesége. Ott lakik már benn a palotában, s kalamajkát tánczol, a tatár ifjasszony meg timburán muzsikál hozzá; – úgy-e, hogy ezt mondta neked Apor István uram?

– Nem! Nem ő mondta; hanem úgy álmodtam.